Az ordas

By Hermann Löns

Nem sok regényt és elbeszélést írt, de mindegyikben egy a nagy vezetőeszme: a szép és természetes életformák utáni vágy, mely a kultúra mesterkéltségéből a természetes szabadság felé törekszik. A természet szívében írta „Az ordas“-t, egyedül ihletére, bensője hangjára hallgatva, ami szinte ösztönösen diktálta a szavakat. Az egészséges élet himnusza zeng minden sorából, de egyben a német nemzeti érzés színezi. Erkölcsi tanulsága elragadó erejű; hű és evangélista, az élet imádója. De mindenekfelett nagyobb jelentőségű számára hazája. Az ordas a harmincéves háború alatt Németországban játszódik - az ordasokká lett embereket rajzolja, a történelem kivételes erejű megelevenítésével, a vad ösztönök kegyetlen megszólaltatásával, de friss, eleven nyelven. A regényt a kritikusok az újabb német irodalom legszebb eposzává avatták; az olvasók százezrei pedig mint az újabb német irodalom immár legfrissebb klasszikusát ünnepli Hermann Löns-ben.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789634743187

Book preview

Hermann Löns

AZ ORDAS

fordította:

Türóczi József

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-318-7 EPUB

ISBN 978-963-474-319-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe: Der Wehrwolf

első kiadás: 1910

a borító Gustav Klimt (1862 - 1918) A csók

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Előszó

Hermann Löns a német irodalomnak mondhatnánk - talán legnépszerűbb költője. 48 esztendős korában halt meg 1914-ben, a francia fronton éppen akkor, amikor tehetsége tetőpontján állt. Halála után legnagyobb művei: Az ordas, Két arc, többszázezer példányszámban forgott a világban, melyeket a német dzsungel-könyveknek tarthatunk. A német erdők, puszták, ingoványok és mocsarak életét tárja elénk pompázatos színekkel. Az állatok regényeiben ugyanolyan tényezők, mint az emberek.

A gazdag, felbuzgó élet szólal meg minden írásából, melyeket fáradhatatlan művészi törekvéssel írt meg. Pitymallatkor kerekedett föl és napkeltekor már az erdőket, mezőket járta. Néhány óra múltán a pajzánul ficánkoló lovak és lomhajárású tehenek között ülve, füzetét térdére fektetve, a fák játszadozó zöld árnyéka alatt vetette papírra benyomásait.

Nem sok regényt és elbeszélést írt, de mindegyikben egy a nagy vezetőeszme: a szép és természetes életformák utáni vágy, mely a kultúra mesterkéltségéből a természetes szabadság felé törekszik. A természet szívében írta „Az ordas"-t, egyedül ihletére, bensője hangjára hallgatva, ami szinte ösztönösen diktálta a szavakat.

Az egészséges élet himnusza zeng minden sorából, de egyben a német nemzeti érzés színezi. Erkölcsi tanulsága elragadó erejű; hű és evangélista, az élet imádója. De mindenekfelett nagyobb jelentőségű számára hazája.

Az ordas a harmincéves háború alatt Németországban játszódik - az ordasokká lett embereket rajzolja, a történelem kivételes erejű megelevenítésével, a vad ösztönök kegyetlen megszólaltatásával, de friss, eleven nyelven.

A regényt a kritikusok az újabb német irodalom legszebb eposzává avatták; az olvasók százezrei pedig mint az újabb német irodalom immár legfrissebb klasszikusát ünnepli Hermann Löns-ben.

A pusztai parasztok

Kezdetben sivár és kietlen volt a puszta. Nappal a sas, éjjel pedig a bagoly vitte benne a szót. Medve és farkas uralkodott országszerte, s nekik hódolt minden teremtett állat.

Nem akadt ember, aki elejét vette volna garázdálkodásuknak, mert az a néhány földhöz ragadt teremtés, aki vadsorban tengette életét vadászattal meg halászattal, örült, ha nem bántották, s messze elkerülte a fenevadakat.

Egy este azonban másfajta emberek érkeztek. Az arcuk fehér volt, a hajuk sárga. Úgy jöttek lovastul-szekerestül, egész pereputtyostul, kutyástul, aprómarhástul.

Tetszett nekik a puszta nagyon, mert onnan jöttek, ahol még május havában is jég borítja a tócsákat, októberben pedig már újra esik a hó.

Ki-ki alkalmas helyet szemelt ki magának, széles testű, hegyes tetejű házakat építettek, és zsúppal meg görönggyel fedték be. A házak ormán néhány fából faragott cifra lófej ékeskedett.

Minden ház külön állt, egymagában. Leghátul, a pusztában lakott Reineke, tőszomszédságában pedig Hingst. Mellette Martén, majd Henning, utánuk Hors, aztán Bock és Bolle, Otte és Katz, Duw és Specht, Petz és Ul, s rendre a többiek is mind. Utolsónak maradt Wulf, magas szál ember volt ez, derült szemű, csengő hangú, ott telepedett le a lapos berek szélén.

A Wulf-háznak volt a legkövérebb legelője, igaz, hogy nem is akadt paraszt, aki annyit vesződött volna farkassal, medvével, meg hátul a lápban tanyázó barna bőrű emberekkel. De éppen ez az élet volt kedvükre való, neki meg a fiainak, minél mozgalmasabb volt, annál jobban kaptak rajta. így aztán legényekké is cseperedtek, mindegyikük olyanra nőtt, akárcsak egy szálfa s kezük medvemancsnak is beillett volna, de azért szerette őket mindenki, mert olyan nyílt szemmel tekintgettek a világba s mert unos-untalan nevetésre állt a szájuk.

De hasznát is látták annak, hogy nevetni tudtak, ők, a fiaik meg az unokáik, mert időnkint vad vihar sepert végig a pusztán. Jövevény népek vonultak rajta keresztül, s a parasztoknak ugyancsak résen kellett állniuk, hogy el ne tiporják őket. De század századra múlt s nőttön nőtt a számuk Ödringenben, így hítták t. i. a falujukat. Nem tágítottak, visszaűzték az ellenséget, vagy ha kellett a laposba sáncok mögé bujtatták az asszonynépet, gyermekeiket, barmaikat, ők pedig rajtaütéssel, lesvetéssel addig-addig szorongatták az ellenséget, hogy végül is elhordta az irháját.

A Wulf-ház népe ilyenkor mindig legelői járt. Olyikuknak nyíl fúródott a torkába, vagy dárda verte át a mellét, de azért mindig akadt a családból valaki, akinek gondja volt rá, hogy a Wulf-név ki ne vesszen.

Közben egyre több és több földet kerítettek az ekéjük alá. A láposból kaszálót meg legelőt csináltak. Udvarházuk tíz épületből állt s akár várnak is beillett volna, amint ott terpeszkedett tölgyfaligetében árok meg sánc mögött, s a tágas ház bővében volt fegyvernek meg mindennemű egyéb szerszámnak.

A tűzhely mellett a tűzfalon egy tucat vertezüst tányér állt egy deszkán. Amikor a hegység parasztjai leüzentek a puszta parasztjainak s arra kérték őket, jöjjenek segítségükre, hadd verjék ki a rómaiakat az országból, a Wulf-portáról is velük ment egy legény. Még öreg korában is nagyokat nevetett, valahányszor elmesélte, hogyan kerültek ebrúdra Varus¹ meg a katonái.

- Fiú - mondotta az öreg, - az volt aztán a tánc! De el is agyabugyáltuk a görbelábú kutyáit! Vagy húszat én vertem agyon egymagám, csak úgy kongott, mert valamennyiüknek pléhsisak volt a kobakján. Emlékül elhoztam magammal ezt a csillogó holmit. Ragyog is tőle a fal, mii

A rómaiakkal hamarosan elbántak a parasztok, de aztán jött a frank, s ez szívós volt, akárcsak az angolna bőre. Ma kiporolták a zubbonyát, de másnap csak ott termett újra. Egy Wulf-fiú megfordult a Süntelnél, amikor Widukind apróra koncolta a frank sereget, de viszont akadt két Wulf azok között is, akiket Halsbach mellett vágatott le Károly, ahogy a marhát szokás. Amikor aztán aki épkézláb ember volt, mind Károly torkának ugrott, három Wulf is velük tartott. Egyikük sem tért többé vissza.

De végül is belátták a puszta parasztjai: sok egy szekér ganaj, egy ember nem győzi itt trágyabűzzel. így aztán lerótták adójukat, megtagadták Wodant és Friggát, megkeresztelkedtek, s idővel becsületes keresztyének módjára éltek, különösen azóta, hogy egyikük ősi szokás szerint fehér lovat áldozott a régi isteneknek a Hingst hegyen s emiatt a bakó bárdja alá került a feje.

Szinte teljesen megszelídültek, sőt azt is tűrték, hogy egy frank lovag üljön az orruk elé. De bévül csak nem tudtak megváltozni s ha egyszer-másszor újra tótágast állt minden a szent római birodalomban - akkor hajnal hasad, harmat esik - végignyargaltak a pusztán, felgyújtották a várat s agyba-főbe vertek mindenkit, akinek szakálla volt.

Sokat persze ez sem lendített a sorsukon. A jövevény urak hol erőszakkal, hol ravaszsággal sorra kiforgatták őket jogaikból, úgyhogy végül is mindnyájan adófizető zsellérekké lettek, kivéve Wulf gazdát. Ö ugyanis adómentességet kapott, jutalmul azért, hogy egyik őse kiszabadította Billung herceget az ellenség kezéből, csak háború esetén kellett lovat állítania. A barátok is meg a lovag is fűt-fát megmozgattak ugyan, hogy megkaparintsák a Wulf-majort, a Wulfok azonban tudták a módját, hogyan hárítsák el a veszedelmet.

Különben is csőstül szakadt rájuk a baj. Hol háború dúlt az országban, hol meg a rablólovagok fészkelődtek. Szántás közben a paraszt dárdáját meg kézíját a földre tette ujjasa mellé s minduntalan lefülelt s eltett láb alól egy-egy útonállót. Mivelhogy ezen az állapoton már úgy sem változtathatott, nem is igen törte rajta a fejét. Szeme megtartotta régi fényét, s a nevetésről sem szokott le.

Amikor a parasztok elfogadták az új tant s szélnek eresztették páterüket, Wulf gazdát küldték hozzája, hogy magyarázza el neki a dolgot, mert a páter derék öreg ember volt s a parasztok úgy vélték, nincsen közöttük senki, aki oly szépszerével adhatná tudtára a dolgot, mint Wulf Harrn, akinek ez volt a szavajárása: „Minden csak átmenet" s közben agyonverte a verembe esett farkast s jót nevetett hozzá.

Utóbb persze jártak olyan idők is, hogy Wulf gazdának összefutott homlokán a ránc s elhomályosodott a szeme és nevetni sem nevetett olyan hangosan.

Az Úrnak 1519-ik esztendejében történt, hogy Magerkohl János hildesheimi püspök hajba kapott a braunschweigi herceggel, mégis a parasztnak hullott ki tőle az üstöke. Burgdorfban torkaszakadtából kukorékolt a vörös kakas, s az egyik Wulf, aki egy telkes polgár családjába házasodott bele, koldusboton vánszorgott haza a Wulf-portára. Nemsokára bánatában megszakadt a szíve, mert a braunschweigi hadak meggyalázták fiatal feleségét.

Egy csőcselékraj a Wulf-házig is elvetődött De mivel mindössze csak húszán voltak, nem találtak többé vissza. A paraszt nekiesett fiaival, béreseivel, agyonverte őket, holttestüket a láposba vitte s ott eltemette.

Nem sokkal később a fia is leszokott egy- időre a nevetésről. Mert ezeröt százötvenháromban július hó kilencedikén, a Sievershausen mellett elterülő Madárréten nagy csatában mérték össze erejüket egyfelől a braunschweigiek meg a szászok, másfelől a kohlenbergiek meg a brandenburgiak.

Csata előtt, csata után szörnyű dolgok történtek a pusztában. De Wulf gazda idejében neszét vette a dolognak. Az asszonynépet, a gyermekeket, barmát s pénztérő egyéb holmiját a láposba rejtette, ö maga meg emberei összeálltak a többi paraszttal, s ha egy csapat gyalogosra vagy falka lovasra bukkantak, nem sokat teketóriáztak velük. Kétszáznál többet lőttek, meg ütöttek agyon a parasztok közülük. Mialatt elföldelték a holttestüket Wulf gazda a markába nevetett s így szólt: - örömmel kell végezni minden munkát, kivált, ha olyan, hogy meghozza a hasznát. - Hasznon a katonák fegyverét, meg készpénzét értette.

De ha még oly zord volt is az idő, a Wulf-parasztok nem adták oda egykönnyen szemük tiszta fényét s csengő nevetésüket. Nyakig kellett járniuk a bajban, hogy megváltozzék a természetük.

Idővel sor került erre is. Ezerhatszáz-huszonkilencben kósza hírek jártak arról, hogy a császár az új tan miatt háborúba keveredett a csehekkel s hogy a veszedelem egyre jobban terjed. Ennek tetejébe mindenfelé csodás jelek mutatkoztak. Olyan rózsák nőttek, melyek újabb rózsát hajtottak, a kenyérből vér folyt, az ösvényeket belepte a békanyál, július havában, három egymást követő napon, teméntelen szitakötő s utána ugyanannyi pillangó röpködött a pusztában. A telihenek több idétlen borját ellettek, mint bármikor azelőtt, az egérnek nem volt se szeri, se száma, dögkeselyűk és halálmadarak röpködtek a levegőben, tüzes férfiak tűntek fel az égen s egy kardalakú csillag hullott a földre.

E jelekből sokan háborút, éhínséget, tűzvészt és döghalált jósoltak. Nem is kellett sokáig várni, pusztító útjára indult a halál, főleg a városokban, ahol szorosan egymás mellé bújva él a sok ember s idegen népség verődik össze mindenünnen. Félmeztelen férfiak, meg némberek kerekedtek útra, hogy az idők jobbra fordulását kérjék az Úristentől, nyakukban láncot hordtak, elől keresztet vittek, ordítoztak, sivalkodtak, verték kötéllel a hátukat, hogy csak úgy sercent nyomában a vér s énekeltek, hogy Isten irgalmazzon.

Egy ilyen csapattal találkozott Wulf Harm, a Wulf-ház várományosa, amikor egyszer turfát vitt a városba s nagyon megijedt, mert fiatal lovai voltak, erőnek erejével le akartak térni az útról, mikor ordítozva közeledtek feléjük a zarándokok.

Utóbb persze jóízűen nevetett rajta. Szó, ami szó, furcsa látvány is volt az, amikor valamennyien egyszerre lóbálták előre karjukat s torkuk szakadtából fújták:

Kezet föl, ifja-aggja,

Múljék az Ur haragja!

Karját előre vesse,

Az Úr kegyelmét lesse!

Soha még ilyen éneket, gondolta magában s fütyülni kezdte a szedernótát.

---

¹ Publius Quinctilius Varus (i.e. 46 - i.sz. 9): római hadvezér. Időszámításunk szerint 9-ben a teutoburgi erdőben megsemmisítő vereséget szenvedett a heruszk törzsek által indított támadásban, amelyben három római légió semmisült meg. Amikor Varus látta, hogy a csata elveszett, saját kardjába dőlt. Fejét az ellenség levágta, mely kerülő úton Rómába került, ahol eltemették. Ezt követően a rómaiak sohasem arattak győzelmet Germániában. (a Digi-Book Kiadó megj.)

Mansfeld hadinépe

Amikor másnap a pusztában járt, akkor is nevetgélt magában.

Az apjával beszélt s most elgondolkozott rajta. Ideje, hogy megházasodjék s beleüljön az udvarházba, mondotta neki az apja. S Harmnak Ul Rózsa járt az eszében.

Rózsát szemelte ki magának feleségül. Nem volt nála csinosabb lány a határban. Ul apó egyetlen gyermeke volt. Arató ünnepen legszívesebben vele járta a táncot. Ezért somolygott most is a bajusza alatt.

Gyöngyvirágot forgatott a foga között, a régi sánc aljában szakította, a cserjésben, s végig-végignézett a pusztán, mely zöld volt a sok nyírfalombtól s csak úgy tündökölt a napsugárban.

A lápos felől, a magas borókabokrok között egy férfi közeledett. Megállt, ujjával a virág felé bökött, kuncogott s így szólt:

Gyöngyvirág a kezedben:

Kézfogó az eszedben!

Harm nevetett s kezét nyújtotta. Mindig csodálkozott Ul apón, valahányszor csak látta. Mert nem volt olyan, mint a többiek, akiket ismert. Valahány szóra nyitotta a száját, két színe volt mindnek. Feje csak úgy nyüzsgött a bolondosságtól, de akadt benne okosság is, s azt beszélték róla, hogy egyébhez is ért, nemcsak a kenyér máj szólásához.

De mindez persze csak afféle vénasszony-csacsogás volt. A valóságban úgy állt, hogy három esztendeig járta a helmstedti főiskolát, szorgalmasan tanult, kitanulta a papi tudományokat, de azt is megtanulta, mi a patikája az ember meg a barom nyavalyáinak. Ekkor történt, hogy elhalálozott az udvarház várományosa, s minthogy rajta kívül nem maradt fiú a családban, be kellett ülnie a gazdaságba. Ezért aztán tréfásan pap-parasztnak nevezgették.

Mindazáltal olyan paraszt lett belőle, hogy keresni kellett párját, éppen csak hogy szeretett a maga útján járni. így példának okáért még tévedésből sem talált soha a templomba. Volt aztán még egy különös tudománya: ha kedve szottyant, rímbe szedte a mondanivalóját. Nem ültek olyan lakodalmat, hogy Ul apó ne mondta volna el a maga rigmusát s mást és mást mondott minden alkalomra s két szeme teljesen színtelen volt. Mintha csak vízbe nézne az ember. Nem sokan állták a tekintetét. Amelyik kutyára ránézett, az kapta magát s elkotródott, még a leggonoszabbja is.

Most pedig ott állt Hann előtt, mint aki háromig sem tud számolni, vigyorgott, ujjával Harmnak hátára vetett lőfegyvere felé bökött s így szólt:

- Szóval újra a vadkanfogóhoz igyekszel? - Nevetett torkaszakadtából, mert a vadkanfogó ott volt az Ul-ház tőszomszédságában. S valahányszor Harm a vadkanfogónál járt, kisvártatva Rózsának is dolga akadt a ház előtt.

Így történt ez most is. Mihelyt Wulf a vadkanfogóhoz ért s látta, hogy érintetlen, három ujját a szájába dugta s a fekete harkály hangját hallatta. Egy darabig várt, aztán nesz támadt a háta megett. Megfordult. Valami tűzpirosát látott az egyik tölgyfa mellett. Piros szoknya volt. Nosza megindult a kergetődzés a fa körül. A lány hangosan sikított.

- Jaj, ne - lihegte a lány s zihálva járt a keble, - hiszen megfulladok. Aztán meg nem is illik. - De végül mégis csak hagyta, hogy a legény oda húzza maga mellé, oda, ahol sima és száraz volt a moha, hagyta, hogy megcsókolja s ő is visszacsókolta, számlálgatta, hányat kiált a kakukk, de a madár csak kettőt kakukkolt, mire a lány megszólalt:

- Soha ilyen lusta dögöt! - s nagyot nevetett hozzá.

A házból szólították a lányt, erre felugrott:

- Tehát ma este. Anya már hí. De ne jöjj estebéd előtt. Azt sem tudom, hova legyek addig a sok munkától. - Kiszabadította magát a fiú karjából. Harm nevetve nézett utána, amint tovasuhant fürgén. Piros szoknyája libegett-lobogott, mintha csak égő láng lett volna s kis fejkötője alatt úgy tündökölt a haja, mint a színarany s vígan röpködött utána a sok szalag.

Mielőtt átmászott a sövényen, még egyszer megfordult, aztán eltűnt. Harmnak az volt az érzése, hogy a nap már nem süt olyan szépen, mint az imént s a madarak sem dalolnak olyan vidáman. De aztán rágyújtott a szeder- nótára, újra maga elé nevetett, ment, végig a pusztán s a szeme kék volt, akárcsak az égbolt a feje felett.

Ilyen kék is maradt a szeme egészen a lakodalom napjáig, sőt akkor volt csak igazán kék. Nagy lakodalmat csaptak, az emberek kedve magasan járt, pedig egy ember sem akadt, aki leitta volna magát.

Egy-két paraszt ugyan szóba hozta, hogy birodalom-szerte egyre aggasztóbb a helyzet, de mit bánta ezt Wulf Harm, mit bánta ő az égen