A méhek dala

By Jack London

Jack London 1991-ben íródott novellagyűjteményének magyar fordítását tartja kézben az olvasó. A történetek - bár egyfajta naiv báj lengi át őket - az őskori múltban és a távoli jövőben egyaránt játszódnak. Mindegyik központi témája a szociális igazságtalanság, mely Londont mélyen foglalkoztatta. Talán legérdekesebb jóslata Kínára vonatkozik: az 1911-ben íródott novellában 1976-ra jósolja Kína felemelkedését, milliárdos országgá válását. Mindössze 40 évet tévedett... A többi novella még ennyi tévedést sem tartalmaz, ám az emberi lélekről ma is érvényes igazságokat fogalmaz meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Oct 5, 2018
• ISBN: 9789634744061

Jack London

Jack London was born in San Francisco in 1876, and was a prolific and successful writer until his death in 1916. During his lifetime he wrote novels, short stories and essays, and is best known for ‘The Call of the Wild’ and ‘White Fang’.

Book preview

Jack London

A MÉHEK DALA

fordította:

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-406-1 EPUB

ISBN 978-963-474-407-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

The strength of the strong

első kiadás: 1911

a borító egy New York télen című

festmény részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

A méhek dala

A parabolák nem hazudnak, -

de a hazug ember parabolákban beszél.

Lip-király.

Az öreg Hosszúszakáll abbahagyta a mesét, megnyalta maszatos ujjait és odadörzsölte csupasz oldalához, ahova már nem ért el az elnyűtt, nagy darab medvebőr. Körülötte kuporgott három férfi, az unokái: Őzláb, Sárgafej és Sötétbenfélő. Külsőleg nagyon hasonlítottak egymáshoz. Vadállatbőr födte, részben, testüket. Termetük szikár, sovány, csípőjük keskeny, lábuk görbe, de mellük széles, karjuk izmos, kezük óriási. Mellük, válluk, karjuk és lábszáruk szőrös volt. Nyíratlan hajsörényük fürtje gyakran lelógott fekete, madárszerű, villogó szemükbe. Arcuk keskeny a szemtájékon, de kiszélesedik a kiugró, súlyos állkapcsok felé.

Tiszta, csillagsugaras éjszaka volt, fölöttük, ameddig a szem ellátott, erdő borította hegyláncok húzódtak. A messzeségben vulkán fényétől piroslott az ég alja. Hátuk mögött a barlang szája tátongott, szélroham csapott ki onnan időnként. Előttük tűz lobogott. Mellette feküdt egy hatalmas medve félig elfogyasztott hullája, tőle tisztes távolban néhány hatalmas, bozontos farkaskutya. Mindenik férfi mellett ott hevert a tegze, nyíl, meg egy jókora dorong. A barlang szájához egy csomó egyszerű lándzsa volt támasztva.

- Hát így költöztünk a barlangból a fára - fejezte be Hosszúszakáll.

A három férfi féktelenül nevetett, mint valami óriás gyerek, mikor az elbeszélés utolsó szavai elhangzottak. Hosszúszakáll is nevetett, miközben az orrporcogóján átütött öt hüvelyk hosszú csonttű ugrált-táncolt és még vadabbá tette külsejét. Nem mondta éppen az említett szavakat, csak valami artikulátlan hangokat adott ki, ami ugyanezt jelentette.

- Ez az első emlékem a Tengervölgyből - folytatta Hosszúszakáll. - Bolondos nép voltunk. Nem ismertük az erő titkát. Azért mindenik család igyekezett magában élni és magára vigyázni. Harminc család voltunk, de nem tettük össze erőinket. Féltünk egymástól. Sohasem kereste föl egyik a másikat. A családi-fa tetején fűház épült, előtte a kiszélesített alapzaton nagy halom sziklakő a merészebb látogatók fejének szánva. Aztán meg ott volt lándzsánk, nyilunk. Mi sem mentünk soha egyik család fája alá. Egyszer a bátyám odamerészkedett az öreg Dörmögő fája alá és bezúzták a koponyáját, - ez lett a veszte!

Az öreg Dörmögő nagyon erős volt. Azt mondták róla, hogy egy rántásra leszedi egy felnőtt embernek a fejét. Sohasem' hallottam ugyan, hogy megtette volna, mert egy ember sem akart rá alkalmat adni. Apám sem akart. Egyszer, mikor apám lenn volt az öbölnél, Dörmögő anyám után vetette magát. Anyám nem tudott gyorsan futni, mert előtte való nap megkarmolta a lábát egy medve, ott fönn a hegyen bogyószedés közben. Dörmögő megfogta tehát és fölvitte fájára. Apám sohasem kapta vissza. Megijedt. Az öreg Dörmögő az arcát fintorította rá.

De apám nem törődött vele. Erőskar is izmos ember volt. A legjobb halászok egyike. De egyszer sirálytojást keresett és legurult a szikláról. Azután már nem volt erős. Sokat köhögött és vállai összeestek. Apám tehát elvette Erőskar asszonyát. Mikor odajött köhögni a fánk alá, apám nevetett és köveket dobott rá. Akkoriban így szoktuk. Nem tudtuk, hogyan fogjunk össze, hogy erősek legyünk.

- Testvér elvette a testvére feleségét? - kérdezte őzláb.

- El, ha egy másik fára költözött - külön!

- De most nem csinálunk ilyesmit - mondotta Sötétbenfélő.

- Ez azért van, mert már jobbra neveltem apáitokat.

Hosszúszakáll a medve húsába vágta szőrös kezét és kiszakított egy marék hajat s elgondolkozva szopogatta. Azután ismét meztelen oldalához törülte kezét és folytatta:

- Amit beszéltem, a régi időkben történt, amikor még nem ismertük a jobbat.

- Bolondok voltatok, hogy nem ismertétek a jobbat - vélte Őzláb és Sárgafej helyeslőleg bólintott.

- Azok voltunk, de még nagyobb bolondok lettünk, amint mindjárt meglátjátok. De aztán megokosodtunk, még pedig a következőképen történt a dolog. Mi Halevők nem tanultuk meg, hogy összefogjuk az erőnket, amíg az erőink egyformák voltak. De a Húsevők, akik ott túl éltek a Nagyvölgyben, összeálltak, együtt vadásztak, együtt halásztak és harcoltak. Egyszer átjöttek a mi völgyünkbe. Minden család elbújt a maga barlangjába, fájára. Csak tíz Húsevő volt! - de| azok együtt harcoltak -, nálunk mindenik család önmagát védte!

Hosszúszakáll sokáig és zavarodottan számolgatott az ujjain.

- Mi hatvanan voltunk férfiak - ezt próbálta kifejezni kézzel és szájjal. - És nagyon erősek voltunk - csakhogy nem tudtuk. Hát csak néztük, ahogy a tiz Húsevő megtámadta a Dörmögő fáját. Dörmögő jól harcolt, de nem volt szerencséje. Meg; figyeltük. Mikor az egyik Húsevő föl akart mászni a fára, Dörmögő kénytelen volt előbújni rejtekéből, hogy követ dobhasson a fejére, mire a többi Húsevő, akik csak erre vártak, rálőtték a nyilaikat. És ez volt a veszte.

Azután Félszeműt és családját kerítették kézre a Húsevők. Tüzet raktak a barlang szájánál és kifüstölték őket úgy, ahogy mi kifüstöltük ma a medvét az odújából. Azután Hatujjra vetették magukat, fönn a fatetején és mialatt megölték őt meg a nagy fiát, mi elmenekültünk. Elfogták egynéhány asszonyunkat, megöltek két öreget, akik nem tudtak elég gyorsan futni, meg egy sereg gyereket. Az asszonyokat magukkal cipelték a Nagyvölgybe.

Ezután visszakúsztunk és valahogy, talán mert féltünk és szükségét éreztük, megbeszéltük együtt a történteket. Ez volt az első tanácskozásunk - az első igazi tanácskozásunk! Ezen a tanácskozáson megalakítottuk az első törzset. Mert jó leckét kaptunk. A tiz Húsevő közül mindeniknek tízszeres ereje volt, mert a tiz úgy harcolt, mint egy ember! Összetették az erejüket. De a mi harminc családunk és hatvan emberünk mindenike csak olyan erős volt, mint egyetlen ember, mert mindenik egyedül harcolt.

Nagy megbeszélésünk volt. Nagyon nehezen ment, mert akkor még nem voltak szavaink, mint most, hogy kifejezzük magunkat. Bogár csinált már régen néhány szót és néha-néha mások is csináltak szavakat. De végül megegyeztünk abban, hogy összetesszük erőinket és olyanok leszünk, mint egy ember, ha megint átjönnek a Húsevők, hogy elrabolják asszonyainkat. És ez volt a törzs.

Két embert állítottunk oda a hegyre, egyiket nappalra, a másikat éjjelre, őrködni, hogy nem jönnek-e a Húsevők. Ezek voltak a törzs szemei. Aztán tíz ember kellett hogy ébren maradjon minden éjjel íjjakkal, lándzsákkal, dorongokkal a kezükben, harcra készen. Azelőtt, ha valaki halászni ment vagy kagylót keresett és sirálytojást, magával vitte fegyvereit és keresés közben ijedten figyelt, nem tör-e rá valaki? Most mindez megváltozott. Az emberek fegyver nélkül mentek el és az egész időt élelemkeresésre fordították. Hasonlóképen mikor az asszonyok mentek a hegyekbe bogyót meg gyökeret keresni, öt ember ment velük, hogy őrizzék őket. És éjjel-nappal folytonosan őrködtek a törzs szemei a választóhegy tetején.

De bajok keletkeztek. Mint rendesen, az asszonyok miatt. Emberek, akiknek nem volt asszonyuk, más emberek asszonyát kívánták meg és sok háborúság folyt a férfiak között; hol egyiknek, hol másiknak ütötték be a fejét, ütöttek lándzsát a testén keresztül. Mialatt az egyik fönn őrködött a hegyen, a másik ellopta a feleségét. Az őr lejött harcolni érte. Akkor a másik őr félt, hogy elrabolják az ő feleségét is és ő is lejött. Baj volt a tíz fegyverhordozó emberrel is, öt harcolt öt ellen, végre aztán egynéhányan megfutamodtak, a többiek pedig utánuk rohantak.

A törzs így aztán szem és őr nélkül maradt. Nem volt hatvan embernyi erőnk. Nem volt semmi erőnk. Tanácsot tartottunk tehát és megcsináltuk az első Törvényt. Borjú voltam még akkoriban, de jól emlékszem. Azt mondtuk, ha erősek akarunk lenni, nem hadakozhatunk egymás ellen - és törvényt hoztunk, hogy ha egyik megöli a másikat, a törzs megöli őt is. Egy másik törvényt hoztunk, hogy ha valaki elrabolja a másik asszonyát, megöli őt is a törzs. Azt mondtuk, ha az egyik nagyon erős és nagy erejével kárt tesz törzsbeli testvéreiben, megöljük, hogy az ereje ne ártson többé. Mert, ha engednénk, hogy az erejével kárt tegyen, testvéreink megijednének és a törzs széjjelesne s épp oly gyengék lennénk ismét, mint amikor először támadtak ránk a Húsevők és megölték Dörmögőt.

Csonttörő erős ember volt, nagyon erős és nem ismert törvényt. Csak a saját erejét ismerte és erejének tudatában elrabolta Háromgyökérnek a feleségét. Háromgyökér megpróbált viaskodni, de Csonttörő kiloccsantotta az agyvelejét. Csonttörő elfeledte, hogy mindnyájan összetettük az erőnket, hogy rendet tartsunk magunk között és mi megöltük öt a fája alatt s fölakasztottuk a holttestét egy ágra, intő például, hogy a Törvény erősebb az embernél. Mert mi mind együtt voltunk a Törvény és senki sem volt erősebb a Törvénynél.

Aztán másféle bajok is adódtak, mert tudjátok meg, ó, Őzláb, Sárgafej és Sötétbenfélő, nem könnyű dolog törzset alakítani. Sok dolog volt, egészen aprók, de tanácsot kellett tartani miattuk, összegyűltünk tanácskozásra reggel, délben, este, éjfélkor. Kevés időnk maradt élelemkeresésre, mindig akadt valami kis dolog, amit meg kellett beszélni. Például két új őrt kellett állítani a régiek helyébe, a hegytetőre, vagy meg kellett határozni, mennyi élelem illeti azokat, akik mindig fegyvert tartanak a kezükben és nem kereshetnek élelmet maguknak.

Szükségünk volt egy vezető emberre, aki elvégezze mindezeket, aki a tanács nevében beszéljen és aztán számoljon be a tanácsnak a cselekedeteivel. Megtettük tehát Pff-Pff-et vezetőembernek. Nagyon erős volt és nagyon ügyes. Mikor haragudott, úgy csinált: pff-pff, mint a vadmacska.

Odaállítottuk a tíz fegyveres embert, hogy építsenek kőfalat a völgy keskenyebb részén. Az asszonyok meg a nagyobb gyerekek segítettek és a többi férfiak is, amíg a fal jó erős nem lett. Aztán kibújt minden család a barlangjából, lejöttek a fákról és fűházat építettek maguknak a fal védelme alatt.

Ezek a házak tágasak voltak, sokkal kényelmesebbek, mint a barlangok meg a fák és mindenki jobban élt bennük, mert a férfiak összetették az erejüket és törzzsé egyesültek. A fal, az őrök meg a figyelőszemek védelme alatt több idő maradt vadászatra, halászatra, bogyószedésre, több volt az élelem, senki sem éhezett. És Háromláb, így hívták, mert siheder korában eltörték a lábát és husánggal járt, Háromláb fogta a vad búza magvát és bevetette a földbe, közel a házához. Megpróbált húsos gyökereket és sok minden egyebet is ültetni, amiket a völgyben talált.

És mert olyan nagy volt a biztonság a Tengervölgyben, a fal meg az őrök védelme mellett s élelem is akadt bőven - nem kellett érte harcolni, nagyon sok család jött oda a parti völgyekből és a magas hegyekből, ahol eddig úgy éltek, mint a vadállatok, nem mint az emberek. És nemsokára benépesedett a Tengervölgy - megszámlálhatatlan család élt rajta. De még mielőtt ez megtörtént volna, fölosztottuk a földet, amely szabad volt és mindenkié. Háromláb kezdte meg, amikor búzát vetett.