Az élettárs

By Victor Margueritte

Margueritte írásművészete a XX. század első évtizedeiben bontakozott ki és szökkent szárba. Leghíresebb műveit a női emancipáció témájában írta, azt vizsgálja és bontja ki aprólékos gonddal, hogy a nők miként tudják érdekeiket érvényesíteni az átalakuló társadalomban, és a férfiak ezt miként viselik, hogyan adják föl fogcsikorgatva korábbi felsőbbrendű pozícióikat. Margueritte ekként fogalmazza meg könyve főhősének harcát: Hány élet és különösen hány asszonyi élet fog elsorvadni a felszabadulásig, amelynek Annik előhírnöke. A jövendő városához vezető út teli van előreláthatatlan útvesztőkkel. Éppoly kiszámíthatatlanok a felszabadulás módozatai is. Annik nem a tegnap igénytelen és alázatos asszonya annak az oldalán, akit szeret, hanem a holnapnak fordult, lépést tartó, gyöngéd és szabad akarattal hozzászegődött élettársa a férfinek. Rövid haját azért díszíti csokorral, hogy megmutassa, akármennyire asszony is belül, ha kell, férfias is tud lenni.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 16, 2018
• ISBN: 9789634744139

Book preview

Victor Margueritte

AZ ÉLETTÁRS

fordította:

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-413-9 EPUB

ISBN 978-963-474-414-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

La Compagnon

első kiadás: 1923

a borító Jean Béraud (1849 - 1936) Devant La Maison Paquin

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Előszó

Habent sua fata libelli, mondta Horatius. A könyveknek megvan a maguk sorsa.

Két évvel ezelőtt egy kettős regény tervén dolgoztam, - helyesebben mondva, egy két kötetből álló regényen. Már a Jeunes Filles és a Prostituée megírása óta foglalkoztam a tervvel: a Le Compagnon és a La Garçonne tervével, mikor Henri Duvernois, 1921 nyarán felszólított, hogy egy alapítandó folyóiratában közreműködjem.

Akkor gyorsan papírra vetettem néhány fejezetet. A Compagnon egy darabjának vázlatát, mert elsőbb ezt szándékoztam megírni. A próba nemsokára megjelent La Femme en Chemin címen az Oeuvres Libres-ben. Ezen a gyűjtőcímen akartam összefoglalni eleinte a két munkát.

Nem láttam azonban még elérkezettnek e mű idejét, megváltoztattam terveimet és egyhuzamban megírtam a La Garçonnet.

Így történt, hogy a későbbi megjelenésre szánt munka került előbb a kritika és a társadalom kereszttüzébe, mely utóbbiról túlságosan is hű képet festett.

Elérkezik a nap, amelyen némi megvető gyönyörűséggel fogom elmondani a Gyűlölködés és Irigység csak még inkább megtetézte könyvsiker páratlanul kalandos hátterét. Nem akarom azonban addigra halasztani a köszönetét, amellyel tartozom franciáknak és Franciaországot szerető idegeneknek, akik spontán megnyilatkozással és ezerszámra fejezték ki irántam érzett rokonszenvüket... Ismeretlen barátaim halommá gyűlt leveleit hozzácsatoltam a meggyalázásával megtisztelő dekrétumhoz.

Az ostobaság és törvénytelenség olyan erősen ütközik ki ebből az okmányból, hogy - bár a január harmadiki lapok jelezték közlését a Bulletin des Lois legközelebb számában, - mégsem merték azt nyilvánosságra hozni. Magam is csak öt hónap múlva szereztem róla tudomást a bíróság egyik biztosa révén. A jezsuita, (vagy kálvinista) Homaishoz méltó szövegen jól fognak mulatni egyszer az emberek.

Addig is azonban a Compagnon-nal, - amelyről csak ugyanazt mondhatom, amit nevemmel aláírt mind más művemről, hogy igaz hittel írott, - igyekszem kiszélesíteni az 1896-ban a Désastre-ral és a Femmes Nouvelle-lel megkezdett mezsgyét.

A Compagnon-ban újra találkozik az olvasó Garçonne egyik-másik alakjával. Ha most már óvatosabb ellenségeim nem is fogják olyan közismertté tenni hősömet, Annik Raimbert sem fog azért kevesebb haragot szítani, mint Monique szított.

A női erkölcsökről irt tanulmányaim logikus következéseképpen, a Compagnon is hangosan követeli a jogot, hogy mindent megmondhasson, a bevált naturalista metódus alapján, amelyhez az Au Fil de L‘Heure költője büszkén és ellentmondás nélkül maradhat hű.

Minden munkámban, akár történelmi, akár regényes lett légyen is az, csak egy művészi cél lebegett előttem: az Igazság, és egyetlen ideál: az Élet. Nem sokat törődöm a hipokriták felbőszülésével, az irigyek kétségbeesésével. Egy pontra nézve azonban felvilágosítást kívánok adni: Jó lelkek azt híresztelték és akadtak, akik szajkó módra velük hangoskodtak, hogy a Garçonne-t nyerészkedési vágyból írtam.

Valljuk be, hogy harmincnyolc kötet könyvemmel a hátam mögött, amelyek egyike, az 1907-ben megjelent Prostituée csak olyan erős hangokat üt meg, ugyancsak későn jutott volna eszembe, hogy erre vetemedjem. Nem kellett volna megvárnom ötvenhatodik életévemet, hogy könnyű eszközökkel biztosítsak magamnak gondtalanságot, amiben - hála munkásságomnak - sohasem éreztem hiányt.

Visszautasítom a rágalom sarát. Szóba sem hoztam volna, ha nem igyekeztem volna mindig nemcsak tisztán megőrizni, de tényében növelni is dicsőséggel szerzett nevemet.

Mennél inkább öregszik az ember, annál tisztábban látja az alapok semmiségét, a formák ürességét, amelyeken a társadalmi szokások nyugosznak, és ha valamit sajnál, csak azt sajnálhatja, hogy szakadatlan és mind eredményesebb munkálkodásra milyen nagyon is rövid az élet.

Azt hiszem, hogy ezúttal sikerült egy lépéssel előbbre jutnom.

Eddig, úgy a Femmes Nouvelles, mint a Jeunes Filles, vagy a Talion, a Soleil dans la Geôle, sőt a La Garçonne hősnőiben is csak a változás szükségét érző, az átmenet forrongásait szenvedő nők típusát alkottam meg.

Monique kivételével, aki öntudatosan hirdeti a Szűz minden jogát a nemek teljes egyenjogúságához, a többiek mind meghajoltak, a kor követelménye szerint, a százados iga súlya alatt.

Annik Raimbert, Monique testvére a fizikai felszabadulás vágyában, de egy fokkal előbbre tör nálánál, a szellemi emancipálódás követelésében. Monique megáll a félúton, s mihelyt teheti, visszatér a természet rendjéhez, megtorpan, mikor szerencsés házasságával helyrebillentheti társadalmi elhelyezkedése egyensúlyát. Annik szelíden, de szigorúan a végletekig kiéli hitét.

Az előbbinek neveltetése és vagyona okozta bukását és a kritikusok szavaival élve, - felemelkedését alapjában véve tisztességérzetének köszönheti. A másik kevésbé exaltált, erősebb szervezetű, lelkiismeretesebb és a végsőkig megharcolja a harcot.

A küzdelemben a férfi is szenved a maga csinált törvények miatt. Hány élet és különösen hány asszonyi élet fog elsorvadni a felszabadulásig, amelynek Annik előhírnöke. A jövendő városához vezető út teli van előreláthatatlan útvesztőkkel. Éppoly kiszámíthatatlanok a felszabadulás módozatai is.

Annik nem a tegnap igénytelen és alázatos asszonya annak az oldalán, akit szeret, hanem a holnapnak fordult, lépést tartó, gyöngéd és szabad akarattal hozzászegődött élettársa a férfinek. Rövid haját azért díszíti csokorral, hogy megmutassa, akármennyire asszony is belül, ha kell, férfias is tud lenni.

Tulajdonképpen ez az értelme a La Fémmé en Chemin-nek és kívánom, hogy bizonyos feministák, - értve alatta azokat, akiknek fejébe szállott a feminizmus, de sokkal kevésbé forradalmárok, mint mondják, avagy maguk is gondolják, - ezúttal jobban megértsenek.

Éppoly kevéssé változtattam valaha filozófiát, mint ahogy harcmodort sem változtattam. És mottónak ugyanazt írhattam volna akár a Compagnon, akár a La Garconne elébe, amit tizennyolc évvel ezelőtt írtam Prostituée-ban: „Szolgálónk avagy parancsolónk az asszony, mikor hagyjuk már abba, férfiak, hogy igazi arc ez álcák egyikével takargassuk? Mikor látjuk be, hogy csak akkor nem lesz ellenségünk, ha szeretetünk, lojalitásunk erejével barátunkká tesszük? Mikor lesznek végtére egyforma jogaik és kötelességeik minden emberi teremtésnek? Csak egy az erkölcs és egy az igazság?"

Victor Margueritte

ELSŐ RÉSZ

A természet nem ismer bűnöket,

csak a nevelés találta ki.

Camille Mauclair:

De l’amour physique.

I.

Az előszoba csengője megszólalt.

Annik az öltözőszobául és egyszersmind konyhául szolgáló kis fülkében, éppen a nagy szivacsot csurgatva előrehajtott nyakára, azt gondolta: „Talán Paule jön!... De nem, hisz nála van a kulcs!" Éppen meztelenül állott mosdótáljában. Nem igen zavartatta magát, hanem a nyitott csap alá tartva duzzadó szivacsát, nyugodtan végigfolyatta a vizet ismét a testén.

- Milyen jó!

A hideg víz simogató borzongással ömlött végig izmos hátán, fiatal harcos mellén, elefántcsont pajzsszerűen duzzadó hasán, telt és feszes lábszárán; esőcseppek öntözték gyermekesen kicsi lábát, kerek körmeinek rózsaszín achátját. A csengő tovább szólt.

- Ki a csuda lehet?

Megrázta rövid, barna fürtéit, elfordította konok arcát, minden átsuhanó gondolat árnyékát visszatükröző aranybarna szemét.

- Csengess csak!

Elhatározta, hogy nem törődik vele. A nővérén kívül senkit, semmit sem várt... Vasárnap nem fogad feleket. Megérdemel ennyi szabadságot a kemény heti munka után!... Kedve lett volna futkosni, énekelni: Ó, be szép az idő!... Autótúrára mennek valahová és künn a szabadban ebédelnek!... Tizenegyre fel kell készülnie. Pierre Lebeau érte jön.

A csengő makacsul tovább szólott, sőt néhány kétségbeesett kopogási kísérlet után, egy hang is megszólalt:

- Annik, Annik?... Én vagyok, Cécile Hardy... mamácska!

- No, de ilyet! Várjon, drága! Jövök!

Annik elképedve, de nagy örömmel ugrott ki táljából. Egy pillanat alatt körülkerítette magát egy törülközővel, és nedves tócsákat hagyva a szoba kopott szőnyegén, (ebből az egy szobából állt egész lakása), rohant az ajtóhoz, szélesre kitárta és’ szeretettel ölelte magához az örömtől sugárzó nőt. Gyermekesen, heves gyöngédséggel csókolgatta a kissé hervadt arcot, azután nevetve ugrott hátra:

- Jaj, egészen összevizezem!

- Menjünk be legalább! - mondta a váratlan vendég is nevetve.

Gyönyörködve nézte régi tanítványai legkedvesebbikét, szellemi gyermekét. Szürke élete büszkeségét, odaadó egyedülvalósága megédesítőjét.

- Nem változtál! Legalább is lelkileg nem!... Egyébként, teringettét, de megnőttél, ügyvédkisasszony! Két év óta nem láttuk egymást! Nagy idő!

- Csakugyan!

Éppen csak hogy megfértek ketten a bátortalanul is szűk kis előszobában.

- Kerüljön csak beljebb! Hadd mutatom meg a dolgozószobámat...

Széles, pajkos mozdulattal perdült meg a sárgára festett szobában, melynek falát néhány festő jó barát vászna díszítette.

- Nagyszerű!

- Igazán?

Boldogan mutatott a parányi alkóvra, pamlagra és a könyvekkel megrakott állványra: „A hálószobám!... azután a két régi szék közt fekete és aranylakkos asztalkán vörös kristályban nyulánkozó tulipánokra: „Az ebédlőm!...

Hardy kisasszony a kisvárosi tanítónő egyszerűségével bámult meg mindent. Talán nem is annyira azért, mert egész életében szegénységben tengődve, nem igen szokhatta meg a választékos előkelőséget, hanem, mert minden megszépült hirtelen, amihez Annik hozzáért, vagy ami Annikot érintette.

A fiatal leány felült az íróasztala sarkára. A nehéz, modern, jávorfa asztal lapja egészen eltűnt az irathalmazok alatt. Annik himbálózó lábai közé szorította vademberes leplét.

- Ügy örvendek, hogy láthatom, mamácska! Mondja...

- Emlékszel, hogy mikor Yvelines-ből elkerültél, épen igazgatónői vizsgára készültem. Most neveztek ki Versailles-ba... Igazán... Mit szólsz hozzá?... A Saint Sulpice utcától csak egy óra vonaton. Úgy örültem, hogy meglephetlek...

Annik tapsolt. Azután, mintha puskából lőtték volna ki, nyakába ugrott volt tanítónőjének, aki felkarolta annak idején a szegény kis árvát, és a megélhetésért küzdő, idősebb testvére, Paule, távollétében, anyja, nevelője, barátja lett neki.

- Drága, drága mamácska! - kiáltott Annik és megölelte. - Nem is képzeli, hogy milyen jó itt maga mellett, idebújni egészen közel...

Odahajtotta fejét a vállakra, amelyek annyiszor meg- védték, melengették, dédelgették az álmait, merengéseit, kijózanodó és kiábránduló, szép lelkének nyugtalan sóvárgását.

Ma, hála „mamácska" nevelésének, erőteljes, lelkes, küzdelemre kész teremtés, és meghatottan olvasta le az anyás szemekről, az arc ráncairól az idő rombolását... a holnap leányai, asszonyai és anyái útjának egyengetésére fenntartás nélkül ajándékozott évek nyomát..., az áldozatét, hogy a jövő göröngyös útján simábban törhessenek azok előre. Cécile Hardy megöregedett. De lélekben nem!... Tekintete átlátszó maradt, mint a tisztán bugyogó forrás vize. Felhánytorgatott emlékeik villózásában Annik újra átélte gyermekkora éveit. A Bizalomhoz címzett vegyeskereskedésben töltött napjait, ahol az égvilágon mindent árultak: fűszert, szatócsholmit, rövidárut, s ahol özvegy, mindig beteges anyjának képe lebegett árnyként a penészes falak között... Azután, hirtelen jött a szabadulás, az iskolás évek: a kinyíló élet, a felbukkanó nap.

Hardy kisasszony, - akkor már idősebb leány, anyaságon bánkódó, - egy este, tanítás után ott marasztotta a lázas, köhögő kisleányt, úgy megsajnálta... Szülei nincsenek. Nyerészkedni vágyó szomszédok, Raimbertné halála után, a boltot eladva, magukhoz vették Paule-t és testvérét s a két kis leány egyazon nyomorúságos fekvőhelyen aludt egy padlásszobában. Hulladék volt az eledelük, hiába fizette a jegyző minden hónapban pontosan a Raimbert-örökség harmincezer frankjának kamatait, a tizenhét éves Paule és a tizenhárom éves Annik fészekből kihullott, vézna madárfiókákhoz hasonlítottak...

- Te is elmondhatod, hogy megtollasodtál, mióta annyit panaszkodtál, hogy egész gödrök támadtak a váll- csontodnál.

- Bizony kiteltek!

- Igazi nő vagy! - állapította meg Hardy kisasszony elragadtatva,

Annik felemelte fejét, kibontakozott az ölelésből és megint beburkolta magát.

- Bizony, mamácska!... Tegnapelőtt múltam huszonnégy éves! De most már ideje, hogy felöltözködjék a leánya, a maga vén leánya... Mert Szent Katalin már egy év múlva...

Odasietett a vidékies formájú szekrényhez, amelyben gondosan elrendezve állott fehérneműje és ruhája.

Tornagyakorlatokhoz szokottan, egészséges lélekkel egészséges testében, sohasem pirult meztelenségéért, tudta, hogy szép. Yvelines-ben Hardy kisasszony megszerettette vele a tisztaságot, mint amivel első sorban tiszteli önmagát, és felvilágosította minden természetes folyamatról. Míg a szomszédos, vallásos intézetben: az Annonciation-ban, ahol nővére három évet töltött, a hipokritaságra, minden bűn csirájára szoktatott növendékek piszokba vesztek, Annik ártatlanul nőtt fel, mint a szabad virág.

Álszemérem nélkül vette fel ingét, gyors és harmonikus, mindig finom mozdulattal.

- Bocsásson meg, drága! Biz‘ énnálam nincsen spanyolfal. A klienseken kívül sohasem jön hozzám senki.

Hardy kisasszony mosolyogva fenyegette meg ujjával:

- Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem vesznek körül szerelmesek?

- Ó, szerelmesekben nincs hiány!... De ha valami komoly dolog adódott volna, azt tudná, mamácska, leplezetlenül megírtam mindent a leveleimben.

- Beszélhetsz nekem! Hiába hirdeted kortársaiddal együtt, legényes függetlenségedet, mégis csak abban a korban vagy, mikor az Arvers szonettje szerint: „A szívnek megvan a maga titka, úgy ám..."

- Nekem nincs semmi titkom... vagy legalább is semmi határozott tény, amit elmondhatnék. Alig is gondolok erre...

Hirtelen elakadt a szava:

„Nem is igaz... - gondolta, - egyre többet gondolok reá!"... és a néma kérdésre, ezúttal hangosan gondolkozva adta meg a választ:

- Nem, még semmi sem biztos...

Sok férfi udvarolt neki. Azonban csak ketten tetszettek, főképpen, mert mind a ketten tartózkodóan viselkedtek vele szemben. Amédée Jacquemint, a szocialista képviselőt, vidám pajtásságáért őszintén szerette, Pierre Lebeau iránt azonban, akinek jelleme gyakran fel is bosszantotta, a szív természetes ellentmondásainál fogva, több fizikai vonzalmat érzett.

Amédée Jacquemin teljesen szabad volt, míg Pierre Lebeaut egy régi viszony tartotta fogva...

Igaz, hogy ez a viszony, legalább is Pierre kijelentései szerint, már-már megérett a szakításra. Enélkül egy pillanatra sem gondolt volna arra, hogy szeresse, olyannyira megalkuvástalan gondolkozott a szexuális erkölcsről, kölcsönös egyenrangúságról és annyira szomjazta a nyílt egyenességet.

Nagyon sok szerencsétlen házasságot látott életében, bosszúálló gyűlölködéssel, vagy lemondó megalkuvással egymáshoz láncolt embereket... Elhatározta, hogy elvből soha nem mond le a szabadságról és jogokról, amelyeket a törvény biztosít a nőnek és anyának, ha csak házasságra nem lép valakivel. Politikai jogaitól eltekintve, a nő olyan szabad, mint a férfi, és Annik élni akart a jogaival, hogy ura maradhasson a maga és gyermekei élete- sorsának...

- Két lehetőség közt ingadozom... Mind a kettőnek megvan a maga kellemes oldala. Mindazonáltal kissé jobban hajlok az egyik felé. Megírtam, hogy Lebeau milyen nagy segítségemre volt, hogy bejuttatott az Appelhez. Előbb a jogi rovatot vezettem... azután, magántitkára lettem! … Gyorsírásból és gépírásból megélni Párisban… minden más jövedelem híján, nem könnyű sor! Annak a pár franknak, amit örököltem, a fegyverszünet megkötése után, hamarosan végére jártam. Ép csak az első hónapokra volt elég... Hiszen maga tudhatja a legjobban... Lakásra, ugye csak kell, meg ruhára is, ha még olyan szerényen él is az ember... gépet is kellett vennem... Aztán munkát találni... mennyi próbálkozás, visszautasítás, hiábavaló lótás-futás. Nagy sor az! kenyeret keresni! Különösen, ha hozzá még nem is csúnya az ember... és mindenütt, minden állásban, vagy azon kívül, akármihez kezdjen, bárhol is kopogjon, mindig csak ugyanazt hallja: Feküdj, vagy pusztulj!... Ráadásul a jogi tanulmányok, szigorlatok... Higyje el, roppant akaraterő kellett hozzá, hogy ott ne hagyjak mindent a faképnél! De hála a maga nevelésének és segítségének, bírtam. Most pedig Lebeau-nak köszönhetem, hogy kissé fellélegezhetek... Nem is képzeli, mekkora hatalom Párisban egy nagy lap szerkesztője!... Különösen, ha olyan tehetséges... Neki köszönhetem első ügyeimet is, igazán nagyon jó szívvel volt hozzám.

- Vagy nagyon ravasz volt!

A megjegyzésben annyi keserűség, ellenszenv rejlett, hogy Annik egészen megdöbbent. Hardy kisasszony derűs vonásai elkomorodtak... Aggódott érte a jó barát...?

Annik megállás nélkül folytatta:

- Olyan egyedül voltam!

- Hát Paule?

- Paule?

Annik szívesen tért ki mellékvágányra. Örült, hogy a Lebeau-témát elejtheti. Még nem látott egészen tisztán a saját lelkében.

- Paule-nak is kijutott a megpróbáltatásból, míg valahogy zöldágra vergődött... Elég neki a maga baja... Nem vádolom azért... Csakhogy... lássa... az ember természete különböző.

- Ugyan!... Hát mi van vele?... Muzsikál még? Hárfázik?

- Hogyne! De csak esténkint. Órákat ad, hangversenyez... Napközben... elvégre élni kell... Mauricette-nél, a nagy szabónál, próbakisasszony.

- Nos, és... leghőbb vágya, a házasság?

- Többet álmodik róla, mint valaha.

- És... addig?

- Egyelőre egy barátnőjével lakik együtt... az is ott árul Mauricette-nél.

- Úgy!

Anniknak már az ajkán lebegett a szó, hogy megvédje testvérét, ha valami gúnyos célzás érné, de Hardy kisasszonynak esze ágában sem volt gúnyt keverni a szavába. Nem érzett a hangjából rosszakarat. Meg sem is értette, hogy nő létére érzéki gyönyörűségben lelhesse a kedvét valaki.

- Szegény Paule! - tette hozzá. - Nem hasonlít hozzád, öt is furcsán készítette elő nevelése a nagy küzdelemre. Csak a házi tűzhely iránt érez magában hivatottságot, a családi életen túl valójában csak a hárfáját szereti.

- Valljuk be, - jegyezte meg Annik, cipőhúzás közben, - hogy az ő zárdái élete s az én ifjúságom, amelyet maga irányított... ég és föld, no... Meg aztán a háború is!... Ahány ember, annyiféleképp hatott rá!

- Igaz. Az öreg emberek sohasem vetnek számot eléggé a világfelfordulással. Hány asszony maradt özvegyen, milliók véreztek el! A nagy rombolás egy csapással hirtelen a nők százezreit emancipálta... És akinek nem volt elég ereje az egyensúly fenntartásához...

Annik a rémséges évekre gondolt, az őrjöngő vívódásra az életért, a halál kétségbeejtő szomszédságára... Az üzemek felfokozott munkájára, a kórházak zűrzavarára, a szédítő kavargásra egymás hegyén-hátán... Ö maga megmenekült eszeveszett sodrából. 1917-ig az iskola falai védelmezték, akkor odahagyta menedékhelyét és kivette részéit az asszonyok munkájából és a katonák nyomorúságából.

A Vörös Kereszt oklevelével zsebében, mint lelkes önkéntes jelentkező, helyettesítette egyikét az első időkben felbuzdult ápolónőknek, akik a második év vége felé már belefáradtak munkájukba... Azok, akiket hősiesen ápolt, - a ragályos betegek kórházában, majd a sebesültek osztályán - jól ismerték a finom külső alatt rejtőzködő irgalmas testvéri, sőt apostoli lelket.

A gyermekből, akit tizenöt éves korában, az iskola padján ért a háború, és aki nemsokára belekerült a pokoli őrület sodrába, közvetlen tapasztalata az emberi szenvedésről, a társadalom dühéről és ostobaságáról, olyan leányt és nőt nevelt, aki titokzatos lendülettel tört egy új társadalmi rend felé. Paulet megakasztotta a felfordulás, Annikot azonban megedzette s a környezet, amelyben dolgozott, szüntelen rémségek látomásai közepette, új világossággal töltötte el. A pihenés óráiban szívós kitartással merült bele a maga külön dolgába, sportolt, erősödött, azonközben ért nemrégiben a szerelem partjához.

- Paule olyan, mint az emberek legtöbbje... - állapította meg, - teli van előítélettel. Mézes madzagnak tekinti a házasságot, azt hiszi fenékig tejföl a családi élet. Hányán vagyunk, akik szemében a család csak önként, magunk jószántából vállalt kötelék?

Hardy kisasszony büszkén legeltette szemét a lányon, önmagát látta benne, fiatalon, amint erős hittel indul neki újjá teremteni a