Az utolsó álom

By Pedro Almodovar

A tizenkét elbeszélést tartalmazó kötet feltárja előttünk az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb filmrendezőjének titkait, és sajátos humorával fűszerezett, valósággal keveredő álomvilágába repít bennünket. Olyan életrajzi töredékeket tesz közzé, amelyek Almodóvar alkotásaiban sajátos egésszé álltak össze.A kötet igazi csemege mindazok számára, akik szívesen megismernék a madridi La Movida kulturális mozgalom egyik kulcsfigurájának mozgatórugóit, illetve azt a spanyol művészeti hátteret, amely mind a mai napig meghatározó.„Nem az volt a szándéka, hogy emlékiratokat közöljön, és azt sem szeretné, ha más írná meg az életrajzát; pusztán papírra vetette azokat a töredékeket, melyek egyfajta forgatókönyvalapot képeztek, és egy titkos bőröndben lapultak, és ebbe mi most betekinthetünk. Mindezek segíthetnek megismernünk és megértenünk Pedro Almodóvart, az embert.”- Jaume Bonfill, a Reservoir Books irodalmi igazgatója.Részlet:„Egy jó forgatókönyv szerzője képes (és hivatott is) jó regényt írni, gondolhatnánk. Azt hittem, ez csupán idő kérdése; hogy meg kell érni, tapasztalatokat kell gyűjteni, tehetséggel, megfelelő látásmóddal és saját világgal kell bírni hozzá. Ám annak ellenére, hogy azt hiszem, mindennek birtokában vagyok, lassan rájöttem, hogy csak áltatom magam. Jó forgatókönyvet írni nem egyszerű dolog: sok idő és magányos óra (valamint narratív ravaszság) kell hozzá, és egy kicsit kíméletlennek is kell lennünk önmagunkhoz. Mindez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy egy jó forgatókönyvből jó regény szülessen. Senki sem olyan ostoba, hogy azt higgye, egy jó forgatókönyv jó regényhez is vezet, még kevésbé egy nagy regényhez. Mégis jogos emberi törekvés, amely mellett ki kell állni; ehhez azonban nagyon fontos szempont, hogy ne szeressünk bele a saját munkánkba.”

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789635433780

Book preview

cover.jpg

Pedro Almodóvar

AZ UTOLSÓ ÁLOM

FORDÍTOTTA

MESTER YVONNE

Pedro Almodóvar

AZ UTOLSÓ ÁLOM

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Pedro Almodóvar: El último sueño

© Pedro Almodóvar, 2023

© Penguin Random House Grupo Editorial, S. A. U., 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Hungarian translation © Mester Yvonne, 2023

Borítóterv:  Penguin Random House Grupo Editorial

Borítógrafika: © Javier Jaén

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 378 0

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Miklós Laura

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

És olyan, számára értékes pillanatokról is szó esett a naplóiban, amelyeket nem oszthatott meg senkivel. Fiúkra vetett futó pillantásokról, akik részt vettek az előadásain, vagy akikkel egy-egy koncerten hozta össze a sors. Az olykor kölcsönös, félreérthetetlenül mély pillantásokról. Bár örömét lelte a nyilvános elismerésben, s hogy oly sok embert vonzott maga köré, mégis ezek a néma, röpke, esetleges találkozások ragadtak meg az emlékezetében. Elképzelhetetlen volt, hogy ne jegyezze fel a naplóiba e pillantások titkos erejének üzenetét.

Colm Tóibín: A varázsló. Thomas Mann története

Lola Garcíának, Agustín öcsémnek

és Jonás Peirónak

Bevezető

Többször javasolták már, hogy írjam meg az önéletrajzomat, én azonban rendre visszautasítottam az efféle ajánlatokat. Azt is felvetették, hogy akkor írja meg valaki más, de én kiütést kapnék egy olyan könyv láttán, amely teljes egészében az én személyemről szól. Sosem vezettem naplót, és ha megpróbáltam, akkor sem jutottam két oldalnál tovább; e tekintetben ez a könyv kisebb ellentmondásokat rejt. Leginkább ugyanis egy töredezett, hiányos, némiképp rejtjeles önéletíráshoz hasonlítanám. Összességében úgy vélem, az olvasó bőséges információhoz juthat rólam mint filmesről, mint mesemondóról (íróról), és arról, hogyan keveredik mindez az életemben. Fenti szavaimban azonban még több ellentmondás rejlik. Hogy például sosem voltam képes naplót vezetni – itt mégis akad négy olyan szöveg, amely ennek ellenkezőjét bizonyítja: amelyik édesanyám haláláról szól; a Chavelánál tett tepoztláni látogatásom elbeszélése; az üres nap krónikája és a „Rossz regény" című történet. Négy, a saját életemből merített pillanatkép úgy, ahogyan megéltem őket, cseppnyi távolságtartás nélkül. Történeteim gyűjteménye (én mindent történetnek nevezek, nem teszek különbséget a műfajok között) feltárja, milyen szoros kapcsolatban áll mindaz, amit leírok, amit filmre veszek és amit megélek.

A kiadatlan történeteket – sok másikkal egyetemben – Lola García, az asszisztensem iktatta az irodámban. Lola ebben is, mint oly sok minden másban, a segítségemre van. A temérdek költözésemet kísérő káoszból kimentett néhány régi, kék mappát, azokból halászta ki, majd gyűjtötte egybe ezeket. Azután Jaume Bonfilljel karöltve úgy döntöttek, hogy leporolják őket. Amióta megírtam, nem olvastam ezeket a szövegeket; Lola azonban megőrizte mind, csak én feledkeztem meg róluk. Ha ő nem javasolja, hogy vessek rájuk egy pillantást, eszembe sem jut évtizedek múltán újraolvasni őket. Lola éles szemmel kiválasztott néhányat, hogy megnézzük, milyen reakciót váltanak ki belőlem. A Strange Way of Life elő- és utómunkálatai közötti, elszigetelt pillanatokban régi történeteim olvasásával szórakoztattam magam. Nem javítottam őket, mert elsősorban magamra akartam visszaemlékezni, hogy milyenek voltak a szövegek a megírásuk pillanatában, illetve látni akartam, mennyit változott az életem, amióta az érettségi bizonyítványommal a zsebemben kiléptem az iskola kapuján.

Gyerekkorom óta írónak éreztem magam; mindig is írtam. Ha valami, akkor írói hivatástudatom világos volt számomra; s ha valamiben nem vagyok olyan biztos, akkor azok az elért eredményeim. Két történetben is szót ejtek az irodalom és az írás iránti szeretetemről (a „Miguel élete és halála az 1967 és 1970 közötti délutánokon született, valamint a „Rossz regény, amelyet idén írtam).

Volt, amelyikkel megbékéltem, és emlékeztem rá, hol és milyen körülmények között írtam. Látom magam a madrigalejosi családi ház teraszán, amint egy Olivettin a „Miguel élete és halála" című történetet egy szőlőtőke árnyékában gépelem; mellettem megnyúzott nyúl lóg kötélen, mint azok az undorító légyfogók. Vagy a Telefónica irodájában, a hetvenes évek elején, amint munka után lopva írogatok. És persze egykori otthonaimban, az ablak előtt.

Ezek a történetek filmes munkáim egyfajta kiegészítői. Olykor a megélt pillanatok azonnali visszatükröződései; máskor évekkel később a filmvásznon kötöttek vagy kötnek majd ki (mint a Rossz nevelés esetében vagy a Fájdalom és dicsőség néhány képsorában).

Mindezen szövegek kezdeti jellegűek (még nem tekintem lezártnak a szakaszt), és sok közülük csupán unaloműzésül szolgál.

1979-ben létrehoztam egy minden értelemben túláradó karaktert, Patty Diphusát („Egy szexszimbólum vallomásai), az új évszázadot pedig első árva napom krónikájával kezdtem („Az utolsó álom). Minden további írásomban – beleértve a „Keserű karácsony"-t, amelynek során egy setpiece-t is megengedtem magamnak Chaveláról, akinek a hangja számos filmemben kitörölhetetlenül zeng – magamra irányítom a figyelmet, és az „Ég veled, vulkán, az „Egy üres nap emlékezete és a „Rossz regény" új szereplőjévé válok. Ez az új karakter – jómagam – Patty ellentéte, még ha egyek vagyunk is. Az új évszázadban borúsabbá, szigorúbbá és melankolikusabbá válok; olyasvalakivé, akiben kevesebb az öntudat, aki bizonytalanabb, és jobban fél – immár ebből az állapotból merítek hát ihletet. Ezt igazolják a filmjeim, különösképp azok, amelyeket az elmúlt hat év során készítettem.

Ebben a könyvben minden benne van. Arra is ráébredtem, hogy amikor a hetvenes évek elején Madridba érkeztem, már ugyanaz a személyiség voltam, akivé később váltam. „A látogatás"-ból született 2004-ben a Rossz nevelés, és ha akkor lett volna rá keret, már rendezőként debütálhattam volna  a „Johanna, az őrült Csipkerózsiká-val vagy „A tükrös szertartás-sal, hogy mindazon filmekkel folytassam pályafutásom, amelyeket azután elkészítettem. De van még néhány történet, amely Madridba érkezésem előtt, 1967 és 1970 között született: a „Megváltás és a már említett „Miguel élete és halála. Mindkettőben ráismerek arra az énemre, aki már kikerült az iskolapadból, másrészt fiatalkori szorongásaimra; a félelemre, hogy ott rekedek a faluban, és az égető vágyra, hogy Madridba költözhessek (azt a három évet még a családommal töltöttem a cáceresi Madrigalejosban).

Igyekeztem úgy hagyni a történeteket, ahogyan megírtam őket, de bevallom, a „Miguel élete és halála című elbeszélést muszáj volt átfésülnöm; túlságosan kezdetlegesnek találtam a stílusát, és kicsit javítgattam rajta, az eredeti „ízvilág tiszteletben tartásával. Ez az egyik olyan történet, amelyik – több mint ötven év elteltével – meglepett. Tökéletesen emlékeztem az alapgondolatra, amely körül az elbeszélés forog: fordítva mesélem el a főhős életét. Ez volt benne a lényeg, és ha szabad így fogalmaznom, az eredeti. Évtizedekkel később megfordult a fejemben, hogy a Benjamin Button különös életének készítői ellopták az ötletemet. Maga a történet meglehetősen konvencionális, és megfelel akkori, szegényes életkörülményeimnek. Akkor az ötlet volt a legfontosabb. Mai fejjel rá kellett jönnöm, hogy a történet mindenekelőtt az emlékezetről és az idő múlásával szembeni tehetetlenségről szól. Bizonyára ez is bennem motoszkált, amikor írtam, de megfeledkeztem róla, ami meglep. A vallásos nevelés a hetvenes évek történeteiben mindvégig jelen van.

A gyökeres változás 1979-ben, Patty Diphusa alakjának megalkotásával következik be. Sem a hetvenes évek végi forgatag előtt, sem az után nem írhattam volna erről a karakterről. Elképzeltem magam az írógép előtt, miközben egy csomó mindent csinálok, szédületes tempóban élek és írok. „Az utolsó álom-mal zárom az évszázadot, árvaságom első napjának megjelenítésével. Azért akartam beilleszteni ezt a rövid krónikát, mert felismertem, hogy öt oldala eddigi írásaim legjobbjai közé tartozik. Ez még nem jelenti azt, hogy jó író vagyok; akkor lenne így, ha legalább kétszáz, hasonló színvonalú oldalt sikerült volna kisajtolnom magamból. „Az utolsó álom megírásához meg kellett halnia anyámnak.

A Rossz nevelés és „A látogatás" kapcsolatán kívül sok olyan téma megjelenik már ezekben a szövegekben, amelyek később formát adnak a filmjeimnek. Az egyik Cocteau Emberi hang című műve iránti megszállottságom, amely már A vágy törvényében megmutatkozik, sőt az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmem kiindulópontja, majd a Megtört ölelésekben is feltűnik; végül a Tilda Swintonnal készített, Emberi hang című filmemben teljesedik ki, amelyet két évvel ezelőtt mutattak be. A „Túl sok nemváltoztatás"-ban a Mindent anyámról egyik kulcsmotívumáról, az eklektikáról beszélek, amely nemcsak a műfajok, hanem a pályámat meghatározó művek keveredését is jelenti. Cocteau monológja mellett rendkívül nagy hatást gyakorolt rám Tennessee Williams A vágy villamosa című darabja (produkciós cégem neve is a vágy, azaz El Deseo), valamint a Premier című John Cassavetes-film. Mindent, ami a kezembe vagy a szemem elé került, kisajátítottam és összekutyultam, anélkül, hogy a „Túl sok nemváltoztatás" Leónjának határait feszegettem volna.

Filmrendezőként a posztmodern robbanás közepette születtem: akárhonnan származhattak az ötletek; minden stílus és korszak együtt volt fellelhető, megszűntek a nemi előítéletek és a gettók. Akkor még a piac sem létezett, csak tettvágy és életkedv. Ideális táptalaj volt ez mindazoknak, akik hozzám hasonlóan be akarták kebelezni a világot.

Meríthettem ihletet akár a La Mancha-i pátiókból, ahol kora gyermekkoromat töltöttem, vagy a Rockola sötét terméből; ha kellett, elidőztem a szaléziak börtöniskolájában, amely későbbi gyerekkoromra oly erősen rányomta a bélyegét. Turbulens, mégis ragyogó évek voltak ezek, hiszen a szalézi rémület zenei aláfestését a latin nyelvű misék alkották, én pedig a kórus szólistája voltam (Fájdalom és dicsőség).

Immár elmondhatom, hogy ezen a három helyen „formálódtam". A manchego pátiókban, ahol a nők csipkét horgoltak, énekeltek és a falu apraját-nagyját szapulták; a kirobbanó és felszabadult madridi éjszakában, 1977-től 1990-ig; valamint a hatvanas évek eleji komor, vallásos nevelés közepette, a szalézi rend iskolájában. Mindezt belezsúfoltam ebbe a kötetbe, néhány egyéb dologgal együtt: a Vágy nemcsak filmgyártó cégemet jelöli, hanem egyszerre őrület, epifánia és törvény is számomra, amelynek alá kell vetnünk magunkat, mintha egy boleró-szöveg hősei volnánk.

1. A látogatás

Egy kis extremadurai városban huszonöt év körüli fiatal nő extravagáns külsejével hívja fel magára a járókelők figyelmét. Délelőtt van, és az amúgy is feltűnő ruházata a napfényben még meghökkentőbb. Ő azonban nem zavartatja magát, és nyugodtan sétál, fel sem figyel a gyalogosok döbbent pillantásaira. A fiatal nő – mintha egy alaposan kidolgozott tervet hajtana végre – magabiztosan mozog. Ruhája, kalapja és egyéb kiegészítői pontosan megegyeznek Marlene Dietrich öltözékével, amelyet Az asszony ördög című filmben viselt, amikor is megpróbált rávenni egy fontos tisztviselőt, hogy szerezzen neki és César Romerónak útlevelet. A nő mozgása nem pusztán idézi a híres sztár gesztusait, hanem azok pontos mása. A kifinomult, ugyanakkor anakronisztikus jelenség valószerűtlenül és botrányosan hat a kisvárosi kontextusban.

Megáll a szalézi atyák iskolájának kapuja előtt, majd éppoly magabiztosan lép be az épületbe, ahogy az utcán sétált. Magatartása cseppnyi kétséget sem tükröz; mintha otthonosan mozogna az iskolában. A portásfülkéből kilépő pap arcára kiül a döbbenet.

– Mit óhajt, kisasszony? – kérdezi feszengve.

– Az igazgató atyához jöttem – feleli a nő elsöprő természetességgel. A pap szinte rémülten néz rá, és nem túl meggyőzően azt válaszolja:

– Nem tudom, bent van-e.

– Ilyenkor mindig a szobájában van.

Habár a fiatal nő éles hangon beszél, határozottsága elnyomja a szavaiban esetlegesen megbúvó provokáló jelleget. A pap végigméri, és nem tudja, mit mondjon. Nem szabadna beengednie, mert botrányosan fest, gondolja magában.

– Nos, nézze, ez egy fiúiskola, és…

– És mi?

– Hát… maga… ebben a ruhában…

– Mi a baj a ruhámmal? – A lány végignéz magán, mintha attól félne, hogy foltos a ruhája vagy elszakadt. – Talán nem tetszik?

– Nem erről van szó…

– Akkor miről? Csak nem azt akarja mondani, hogy a diákjai sosem láttak még nőt?

– De kisasszony…!

Mire a lány félbeszakítja:

– Bent van az igazgató a szobájában vagy sem?

– Talán épp nem tudja fogadni önt…

– Nagyon sürgős ügyben jöttem, ami számára legalább olyan fontos, mint számomra. És ne fáradjon, nem kell mutatnia az utat, ismerem a járást, az egyik öcsém itt tanult, és gyakran meglátogattam.

Meg sem várja a választ, máris elindul az udvarra vezető, keskeny folyosón. A pap riadtan a nyomába ered.

– Kisasszony! Kisasszony!

– A bal oldali ajtó az, igaz?

– Igen… – A pap kábultan nézi, amint a nő eltűnik a látóteréből.

Senki sincs az udvaron, ünnepnap van, és a bentlakó diákok nagy része kimenőn tartózkodik a városban. Csak a magolósok és a büntetésben lévők maradtak bent. A nő hivalkodó léptekkel lemegy az udvarra vezető lépcsőn, majd az ajtó felé veszi az irányt, amelyre a pap mutatott. Két-három rövid kopogtatást követően várakozik. „Tessék", hallatszik bentről. Kinyitja az ajtót, és belép. Egy negyvenöt év körüli szerzetes ül az íróasztalnál. Amint megpillantja a fiatal nőt, képtelen leplezni a döbbenetét.

– Ki maga?

– Ne nézzen így rám. Az egyik volt tanítványa nővére vagyok, és az ő nevében jöttem most ide, hogy beszéljek önnel – feleli a lány, és fesztelenül elmosolyodik.

Az igazgató atya kissé tartózkodón, mégis kíváncsian néz rá, hogy megtudja, miről van szó.

– Melyik diákomról beszél?

– Luis Rodríguez Bahamonde nővére vagyok.

A név hallatán a szerzetes arckifejezése megváltozik, és még nagyobb kíváncsisággal néz a lányra. Immár nem törődik a megjelenésével, kizárólag az foglalkoztatja, hogyan kapaszkodhatna valami kis részletbe, amely meggyőzhetné arról, hogy igaz, amit hall.

– Maga Luis nővére? – kérdi izgatottan, mire a lány hűvösen bólint. – Igaz barátja voltam az öccsének, számomra ő nem csak egy diák volt a sok közül. – A szerzetes szavai egyértelmű nosztalgiáról árulkodnak.

– Őmiatta vagyok most itt.

– Nos, szívből örülök! Olyan rég nem láttam! Nagyon jó barátok voltunk… De amikor ezek a fiúk befejezik a tanulmányaikat, teljesen megfeledkeznek