Zsidó gengszterek a nácik ellen

By Michael Benson

Tévedés ne essék, figyelmezteti az olvasót a szerző: itt a gengszterek a "jó fiúk". A harmincas évek végén az amerikai zsidó maffia -- a maga sajátos módján -- hadba lépett az amerikai náci Bund ellen, méghozzá egy bíró felkérésére, aki kikötötte: csontok törhetnek, orrok vérezhetnek, de gyilkolni nem szabad. Ha Rejtő Jenő történelmi regényt írt volna, valami ilyesmi került volna ki a keze alól. Sziporkázóan szellemes, szórakoztató, ráadásul az elsőtől az utolsó betűig igaz. „A hadtörténészek feljegyzései szerint a Third Ward Polgárőrei méltónak bizonyultak történelmi elődeikhez. Az amerikai függetlenségi háborúban a brit katonák alakzatban vonultak fel, és általában is ragaszkodtak a hadviselés szabályaihoz, az amerikaiak viszont gerilla-hadviselést folytattak ellenük. Hasonló történt itt is. Meglehet, hogy a nácik összehangoltabban harcoltak, viszont a zsidók serege profi bokszolókból és pénzbehajtókból állt. Úgy is mondhatnánk, hogy profi menetelők szálltak szembe profi verekedőkkel. Egy zsidó a kalapácsával akkorát ütött egy náci felkarjára, hogy utána könnyedén letéphette onnan a horogkeresztes karszalagot, de úgy, hogy jött vele némi hús is a csontról. A Robert Michelis nevű áldozat ordítva rogyott össze.” „Meg kell értetni velük, hogy nácinak lenni veszélyes.” - (Nathan Perlman bíró, a náciverés szellemi atyja). „A színpadot horogkereszttel és Hitler-képpel díszítették. Mi nem voltunk valami sokan, de keményen odatettük magunkat. Némelyiket egyszerűen kidobtuk az ablakon. Meg akartuk mutatni nekik, hogy a zsidók nem mindig tűrik tétlenül a sértegetést.” - (Meyer Lansky, gengszter).

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9789631369519

Book preview

BorítóMichael Benson: Zsidó gengszterek a nácik ellen – Amerika a '30-as, '40-es évekbendekor

Gangsters vs. Nazis Copyright © 2021 by Michael Benson

Hungarian translation © Árokszállásy Zoltán, 2023

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Michael Benson: Gangsters vs. Nazis,

Citadel Press Books

an imprint of Kensington Publishing Corp., New York, 2022

A kötetet tervezte: Karcagi Klára

Kiadja 2023-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6951 9

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Keith Brennernek

A szerző megjegyzése

Ez nem mese, hanem igaz történet.

Mindennek a lehető legalaposabban utánajártam.

Legfeljebb egy-két, a helyzethez illő dialógussal

toldottam meg.

Tartalom

Bevezetés: A nagy pofán vágás

Előjáték: Előtűnés

I. rész: Az ördögpata

1. Zsidó gengszterek

2. A fasizmus térhódítása

3. Fritz Kuhn

4. A nácik ifjúsági táborai

II. rész: New York

5. Perlman bíró és Meyer Lansky

6. Gyilkosság Rt.

7. A lista

8. A yorkville-i balhé

9. White Plains

III. rész: Chicago

10. Coughlin atya, a rádiós pap

11. Herb Brin, az antifasiszta harcos

12. Sparky és Barney

13. A Germania Klub

IV. rész: Newark

14. Longie Zwillman

15. Nat Arno

16. Arno hadserege

17. A Schwabbenhalle

18. Irvington

19. Union City

20. Ismét a Schwabbenhalle

V. rész: A középnyugat

21. William Dudley Pelley

22. Zsidó Davey

23. Az Elks Lodge-i rajtaütés

24. A Nagy-tavak városai

VI. rész: A nyugati part

25. Hollywood megmenekül

26. Mickey Cohen és Bugsy Siegel

VII. rész: A Bund utolsó rúgása

27. Nagy hecc a Gardenben

28. Pearl Harbor

29. Náci perverziók és lopások

Epilógus

Képmelléklet

Források

Köszönet­nyilvánítás

A szerzőről

Jegyzetek

Bevezetés

A nagy pofán vágás

„Szóval akkor lecsaptunk rájuk. Odamentünk, fogtuk az összes istenverte jelvényüket, aztán szarrá vertük őket. Adtunk nekik rendesen. Én ezért senkitől sem fogadtam volna el pénzt. Hazafias kötelességem volt."

(Mickey Cohen amerikai gengszter, 1938)

Mohón faltam a képregényeket már akkortól, amikor még csak 12 centbe került egy szám, vagyis a hatvanas évek közepétől. Akkoriban hat üres kólás üvegért is lehetett cserélni egyet az utcasarkon. Gyűjtöttem ezeket a füzeteket, tanulmányoztam a történeteket, nyaranta pedig bámultam a megfilmesített változatukat a kertmoziban.

Így aztán határozottan állíthatom, hogy a legpompásabb képregényfüzet-címlap a Captain America Comics legelső száma (a CAC-1) volt, Joe Simon és Jack Kirby alkotása. Kiadója pedig a Timely Comics, amely később Marvelre változtatta a nevét.

A címlapon az 1941. márciusi dátum állt, ám már egy héttel 1940 karácsonya előtt megjelent az újságosoknál. Ez a dátum azért fontos, mert csaknem egy évvel Pearl Harbor, majd az Egyesült Államok kényszerű világháborús hadba lépése előtt vagyunk. 1940 folyamán Adolf Hitler csapatai elfoglalták jószerével egész Európát, és már nemcsak katonai, hanem civil célpontokat is bombáztak Nagy-Britanniában. Zsidókat terrorizáltak és gyilkoltak. Hitler olasz szövetségesei ellenőrzésük alatt tartották Észak-Afrika tekintélyes részét, a japánok pedig több területet elfoglaltak Kelet-Ázsiában és a csendes-óceáni szigeteken. Amerikában mégis sokan gondolták úgy, hogy az országnak semmi oka sincs belépni a háborúba. Az itteni fasiszták fennen hirdették, hogy Hitler igaz ügyet képvisel, mert az Amerikát a harmincas években szürke ködbe borító gazdasági válság mögött „zsidó bankárok és „zsidó kommunisták álltak.

A piros-fehér-kék színekben pompázó Amerika Kapitány ezt nem tűrhette. Ő eredetileg a szürke kis Steve Rogers volt Brooklynból, akit a tudósok szuperkatonává injekcióztak fel, félelmetes harcossá, aki egymagában képes a frászt hozni a tengelyhatalmakra.

A kapitányt a CAC-1 borítója mutatta be az amerikai ifjúságnak. Ő volt az, aki behatolt Hitler bunkerének legmélyére, csillagos pajzsával könnyedén elhárította a náci őrök lövedékeit, majd megsemmisítő jobbhorgot mért Hitler állkapcsára.

Az üzenet egyértelmű volt: még egy felfegyverzett náci sem lehet méltó ellenfél egy kemény öklű amerikai srác számára.

Ez persze álomvilág volt, élvezetes mese olyan fiúknak, akik egyszer, később majd katonaként szolgálhatják a hazájukat. Csakhogy Amerika egyes városaiban a harmincas években, a nagy gazdasági válság idején a náciverés nem csupán álom volt, hanem valóság is. Azok pedig, akik művelték, ugyan nem viseltek nemzetiszínű ruhát, de az ütéseik igaziak voltak, ők pedig a maguk módján hősök.

A második világháború és a holokauszt borzalmainak közismertté válása óta a zsidók és a nácik kapcsolatáról leginkább a koncentrációs táborok felszabadítását megörökítő fényképek szólnak, a csontsovánnyá fogyott zsidó túlélők képei, és a megszámlálhatatlan halottéi.

Erről a lidércnyomásról persze sohasem szabad megfeledkeznünk, nehogy még egyszer megtörténhessen, a magam részéről mégis ezzel a könyvvel toldanám meg a zsidók és a nácik közös történetét, egy olyan kötettel, amelyben a benne szereplő kemény zsidó gengszterek – olyanok, mint Meyer Lansky, Longie Zwillman, Sparky Rubenstein, Mickey Cohen, Abraham Reles, Buggsy Goldstein és Harry Strauss, valamint a Herb Brinhez hasonló újságírók, továbbá olyan profi bokszolók, mint Barney Ross, Nat Arno, Abie Bain és Puddy Hinkes már a harmincas évek végén észrevették, hogy a náci veszedelmes fajta, és Amerika Kapitányhoz hasonlóan jól odasóztak nekik.

Következzék hát a legendás harc története, amely Hitler amerikai hívei, az Amerikadeutscher Volksbund, vagyis Amerikai Németek Szövetsége, valamint az Ezüst Légió, illetve azok között az amerikai zsidó hazafiak között folyt, akik a két óceán közötti kontinensen bizonyították be, hogy egy nácinak is akadhatnak kellemetlenségei.

A legtöbb amerikainak ugyan a második világháború végéig fogalma sem volt a szervezett hitleri népirtásról, viszont az amerikai zsidó közösségek már korábban is tudták, hogy valami nagy szörnyűség zajlik odaát. Az Európából kapott leveleik ugyanis beszámoltak arról, hogy sok zsidót deportáltak, és közülük senki sem tért haza.

Így aztán amikor egy amerikai zsidó férfi hallotta a helyi nácik antiszemita hablatyolását, jól tudta, mi ennek a célja, és nem röstellt erőszakkal válaszolni rá.

Tévedés ne essék: ebben a könyvben a gengszterek állnak a jó oldalon. Ha meg akarjuk érteni, miért, Myron Sugermanhez kell fordulnunk, annak a Barney-nak a fiához, aki Newark utcáin harcolt a nácik ellen. Myront ilyen emberek nevelték, és 2016-ban elbeszélt egyet-mást Robert Wienernek, a New Jersey Jewish News újságírójának a válság idején lezajlott náciellenes harcokról. Neki már kisgyerekkorában meséltek ezekről.

Myron kerek perec tagadta, hogy az apja és a társai bármilyen tekintetben gazemberek lettek volna. Gengszterek? Hát istenem, ez csak egy szó. A „túlélők" jobban illik rájuk.

– Ha egy palesztin zsidó Newarkban született, akkor gengszter lett belőle – jelentette ki Myron.

A zsidó maffia igen sok jót cselekedett. Oroszlánrésze volt például a modern Izrael megalapításában. Ha lettek volna zsidó gengszterek Németországban 1923-ban, a sörpuccs idején, akkor egyszerűen lepuffantották volna Hitlert, és a történelem egészen másképp alakult volna.

A newarki gettóban a zsidó maffia látta el a rendőrség szerepét. Tudniillik ha a gójok bejöttek ide kötözködni, akkor a valódi rendőrség a kisujját sem mozdította. Védelmet csak a gengszterek nyújtottak.

– Jól megverték a nácikat, és végül meg is szabadultak tőlük – mondta Myron.

Előjáték

Előtűnés

„Ez a kérdés épp oly fontos a nem zsidóknak, mint a zsidóknak: ha egy nemzet hagyja, hogy egy kisebbsége félelemben éljen, akkor ki van téve a katasztrófa veszélyének."

(Lewis Namier brit történész)

(Filmjelenet)

Idő: 1938. július, este 9 óra

Kinti kép: terem valahol Amerikában. Bentről nevetés és kiabálás hallatszik. Valami rendezvény lehet, talán ünnepelnek. Egy pillanatra látunk mintegy tucatnyi férfit a terem előtt. Az arcukat feketére festették korommal. A ruhájuk is sötét, és mindig árnyékban maradnak. Settenkedve mozognak. A kamera egy oldalsó ablakhoz siklik, így belátunk a terembe, ahol mintegy 800 náci tartózkodik. Hitler-frizurát és náci egyenruhát hordanak. Oly zsúfoltan állnak, akár egy metrókocsi utasai csúcsforgalom idején. Barna ingüket átizzadták a nagy melegben, de ez láthatóan nem zavarja őket. Egyikük gallérján egy pillanatra felvillan egy horogkeresztes jelvény.

Benti kép: most már közelebbről látjuk a nácikat, a kipirult arcokat. A férfiak torokhangon beszélgetnek, ittasan, harsányan, felbátorodva a puszta létszámuktól. Egyesek mintegy pajzsként tartják maguk elé a Mein Kampf egy példányát.

A pódium mögötti falra fekete horogkeresztes vörös zászlót feszítettek ki. Mellette, kissé lejjebb és kisebb méretben az Egyesült Államok csillagos-sávos zászlaja.

A pulpitusnál egy egyenruhás férfi hiába próbálja csendre inteni a zsivajgó tömeget. A háta mögött két portré: a nagyobbik Adolf Hitleré, egy valamivel kisebb pedig George Washingtoné.

Most az előteret látjuk a terem bejáratánál. Egyik oldalán német sört csapolnak, amit hatalmas kortyokban fogyasztanak. Látjuk a rózsás kézfejeket, amint letörlik a habot a kurta Hitler-bajszokról.

Egy pillanatra elhalványulnak a fények: ezzel jelzik a jelenlévőknek, hogy hamarosan kezdődik a műsor. Az előtérből elindulnak a terem belseje felé, de valahogy összetömörülnek, így sokaknak az előtérből kell majd hallgatózniuk.

Külső kép: most élesebben látjuk a bemázolt arcú férfiakat. Többen vannak, mint az imént gondoltuk, lehetnek úgy harmincvalahányan, és most három csoportra oszlanak: az egyik a bejáratnál áll, egy-egy meg a két oldalsó ajtó előtt.

A zsebük gyanúsan duzzadó. Némelyiknek fegyver is van a kezében: lefűrészelt dákó, gumibot, baseballütő. Ha egy zsidó fiú valamit megtanul Amerikában – akár elvégzi a középiskolát, akár nem –, akkor az a baseballütő kezelése.

Közelképen látjuk, amint az egyik férfi bokszert húz a jobb kezére.

Ha közelebbről szemügyre vesszük őket, felfedezhetjük, hogy némelyiknek az arcát már láthattuk az újságban: alvilági főnökök és harcosaik meg profi bokszolók. Lám, itt van az egykori szeszcsempészkirály is személyesen, mímelt ütésekkel melegít be a harcra.

A három csoport most egyszerre behatol a terembe. Nem kell messzire menniük, hogy beleütközzenek a tumultusba, és a csata nyomban kezdetét veszi, akárcsak egy heves kémiai reakció. A tömeg oszlani kezd, amint riadt nácik próbálnak kimenekülni az ajtókon át.

A terem csakhamar általános, dühödt ökölharc színterévé válik. Fogak törnek, állkapcsok roppannak, sebhelyek keletkeznek. A nácik határozottan kezdenek alulmaradni. A barna ingeket itt-ott vérfoltok festik pirosra. A levegőben összehajtható székek repülnek.

A terem egyik oldalán, vitrinben, csoportképek és elnyert díjak láthatók, régi diadalok emlékei – ám a vitrin üvege megreped, amint egy náci homloka nekiütközik. A vérző arcú német megroggyan, majd összeesik.

A pódiumon álló férfiú hasztalan üvölti a mikrofonba: – Halt! Halt!

Egy feldagadt ajkú német azt kérdi: – Kik ezek a betolakodók? Ki bánt el így velünk?

– Nevezzen csak minket igazi amerikaiaknak! – feleli vigyorogva egy gumibotos férfi.

– Ahányszor csak összegyűltök, ti, zsidógyűlölők – mondja egy másik, a véres öklét nézegetve –, mi nyomban ott fogunk teremni, és kórházba küldünk benneteket! – azzal egy jól irányzott jobbegyenest mér egy náci állára, aki menten összerogy.

Az egyik gengszter felugrik a pódiumra, ellöki onnan a szónokot, majd belekiáltja a mikrofonba: – Hát ezt csináljuk mi Hitler bohócaival!

I. rész

Az ördögpata

dekor

„Ha a Gonosz bejutott hozzánk, nagy erőfeszítésünkbe kerül kitessékelni és patástul kirugdalni a küszöbről."

(Elizabeth Bucchanieri amerikai írónő)

Első fejezet

Zsidó gengszterek

A zsidók bevándorlása az Egyesült Államokba a 19. században kezdődött el, főleg Közép-Európából. Hol egyedül, hol családosan érkeztek, többféle nyelvet beszéltek (németet, jiddist, lengyelt, románt, magyart stb.), óvilági módra öltözködtek, és ragaszkodtak ortodox vallásukhoz. A legnagyobb számban Oroszországból jöttek, ahol a saját falvaikban is egyre kevésbé érezhették otthon magukat. 1881-ben fogadták el azt az orosz törvényt, amely a nyugati tartományok zsúfolt falvaiba kényszerítette őket. Sokszor aztán még innen is menekülniük kellett a kormányzat által kiprovokált pogromok miatt, és ezért fordultak inkább az Újvilág felé. 1882-ben még csak mintegy 250 ezer zsidó élt az Egyesült Államokban, 1924-re négymillióra emelkedett a számuk. Az újvilági zsidók nemzedékről nemzedékre váltak egyre modernebbé és amerikaiabbá mind öltözködésükben, mind vallásgyakorlásukban. A 20. század harmincas éveiben már épp annyira kergették az amerikai álmot, akárcsak azok a kékvérűek, akik vissza tudták vezetni a családfájukat Plymouth kövéig.1 Ez az álom hatotta át azokat a filmeket is, amelyeket Marcus Loew vagy Cukor Adolf varázsolt a vászonra.

A legtöbb zsidó közösség számára azonban a mozi csupán a második helyre szorult a zsinagóga mögött. Leginkább itt gyülekeztek, hiszen itt kaphattak nemcsak szellemi, hanem szociális szolgáltatásokat is – legalábbis a zsidók többsége, de nem mindnyájuk. Míg számos zsidó életét továbbra is az olyan óvilági vallási szokások határozták meg, mint a napi két istentisztelet, szigorú étkezési előírások, a nemek elkülönítése, a szombatnap megtartása, héber nyelvórák a férfiaknak, rituális fürdő a nőknek, a húszas években már akadtak olyan kamasz fiúk, akik nem akarták boltosként vagy gyári munkásként tengetni az életüket, hanem egyéb pályákhoz vonzódtak – például a bűnözéshez. Imádkozhatott aztán az apjuk a lelki üdvösségükért, összetörhették az anyjuk szívét, ám ők vadak voltak és lázadók, kerülték az iskolát, és inkább a moziban lebzseltek. Bandákba verődtek, és hajba kaptak az utcasarkokon. Nem ok nélkül lázadtak. Nyitott szemmel jártak, és jól látták, mi az ábra: Amerikában a zsidók messze nem boldogulhatnak olyan jól, mint a keresztények, akik elzárják előlük a gazdagodáshoz vezető utakat, így aztán a zsidókból csupán kereskedő, hentes, szabó meg ilyesmi lehetett, más nemigen. Ezek aztán hiába dolgoztak keményen, ugyanúgy szegények maradtak. A lázadó fiatalemberek viszont nem kívántak apáik nyomdokaiba lépni, és olyan pályát választottak, amelyen egy zsidó is meggazdagodhatott: a szórakoztatóipart, a bokszot, és persze a szerencsejátékokat.

A zsidó kamasz fiúk bandái aztán szép lassan átalakultak maffiává. A húszas években ez leginkább a szeszcsempészetet jelentette, aztán amikor feloldották a szesztilalmat, rákaptak a tiltott szerencsejátékra, zsarolásra, sőt akár gyilkosságra is. Olykor még a zsidós akcentusukat is sutba dobták, és megpróbálták utánozni a filmvászon olyan gengsztereinek a beszédét, mint Jimmy Cagney és Edward Robinson. Minden más kamasz fiúhoz hasonlóan nekik is voltak példaképeik: baseballjátékosok, bokszolók, de különösen a zsidó gengszterek. Rich Cohen történész szerint egy zsidó fiú „nagyjából úgy viszonyult a kedvenc gengszteréhez, akár egy katolikus hívő a védőszentjéhez". Ugyanolyan menőnek látták ezeket a banditákat, akár a filmekben őket alakító hollywoodi színészeket, és annyiban igazuk is volt, hogy ezek az alakok nem riadtak vissza a veszélytől: ők maguk voltak a veszély.

A zsidó gengszter mintapéldánya Edward Osterman volt, akinek fésülhetetlen haja mindig égnek állt, akármennyi pomádéval kente is be. Arca himlőhelyes volt. Már fiatalon tokát eresztett, vastag ajka örökös mosolyra torzult. Az orra annyira lapos volt, hogy profilból alig látszott. Az utcákon Monk Eastman néven ismerték. A brooklyni Williamsburg városrészben született egy vendéglős fiaként. Az apja rá akarta hagyni az üzletét, csakhogy a fiának más elképzelései voltak, és kidobóembernek szegődött a New Irving Hallba, amely később átalakult jiddis színházzá, de amikor Monk ott dolgozott, akkor még igen veszélyes hely volt. A fiú elszántan vetette bele magát a harcba, és nem egy bajkeverőt szó szerint kidobott az utcára. Nála termetesebb pasasok is próbáltak fölébe kerekedni, de Monk állta a sarat, mert rövid, pontos és erős ütéseivel rendre győzedelmeskedett. Annyira kemény fickó volt, hogy borzas haja és himlőhelyes arca ellenére a nők valósággal ragadtak rá. Igen ám, csakhogy a legkeményebb férfi sem születik golyóállónak. Monk nagyravágyó bűnözőkkel társult, és nem élt meg hosszú életkort. Ötször lőtték meg, és már 45 éves korában, 1920. december 26-án megölték egy 14. utcai kávéház előtt.

A következő sztárolt zsidó gengszter az Agy becenévre hallgató Arnold Rothstein volt, aki gazdag családba született a manhattani felső East Side-on. Apja, Abe a kedvességéről ismert sikeres üzletember volt; a szomszédai Igazságos Abe-nek nevezték. A fia viszont nem örökölte tőle a kedvességet. Arnoldnak hideg, sötét tekintete volt, amitől a társaságában mindenki alacsonyabb rendűnek, jelentéktelennek érezte magát. Sohasem nézett senkinek a szemébe; keskeny, lefelé hajló karvalyorra volt. Ritkán mosolygott, s ha mégis, az arcára annak az embernek a vigyora ült ki, aki elégedett a saját gonosz tréfájával. Lehetett volna belőle lusta szépfiú, ám ő inkább magányos, kalandkereső és profitvadász farkassá vált – legfeljebb a zsidónegyed többi kemény fiújának a társaságát kereste. 1909-ben azért feleségül vett egy sikszét, a Carolyn Greene nevezetű színésznőt. Erre a gazdag papája kitagadta, vagyis valójában szabadjára eresztette.

Arnold soha nem is nézett hátra. Hivatásos szerencsejátékos lett, több tiltott kártyabarlangot nyitott, majd egy komplett kaszinót is egy palotában, Manhattan szívében, a 46. utcában; ugyanolyan csicsásat, akárcsak Loew színházai, a State és a Paramount a közeli Times Square-en. Akkoriban nagyra tartották a pompát, a kuncsaftok ugyanis könnyebben váltak meg a pénztárcájuk tartalmától puccos környezetben. Amikor Rothsteinnek már elegendő pénze gyűlt össze, ő lett az alvilág első számú pénzembere: igen magas kamatra adott kölcsönöket, amitől aztán ő lett a legbefolyásosabb zsidó Amerikában. Egyik legjövedelmezőbb üzlete az eredmények befolyásolása volt, a rulettől a baseballig. Az utóbbinak az 1919-es bajnokságát2 igen erőteljesen megbundázta – ez az eset később a „feketeharisnyás botrány" néven híresült el. Rothstein már igen magasra jutott, mire a szesztilalmat kihirdették, és ekkor habozás nélkül beszállt a szeszcsempészüzletbe is. Birodalmának irányításához jó emberismerettel rendelkezett: biztos szemmel ismerte fel a bűnözői tehetséget, és figyelemre méltón válogatott bandát toborzott össze nemcsak zsidó, hanem olasz gengszterekből is. Ő fedezte fel többek között Meyer Lanskyt, Bugsy Siegelt és Lepke Buchaltert, akik idővel majd történetünk főhőseivé válnak.

Később, amikor Lansky Lucky Luciano tanácsadója lett az Öt Család rendszerének a megszervezésekor, nem mindenkinek tetszett, hogy a nagyfőnöknek pont egy zsidó a jobbkeze – Vito Genovesének például nem, mert ő nem szeretett idegenekkel társulni. Ezzel szemben amikor Frank Costello körülszimatolta Lanskyt, csupán a dollárszagot érezte rajta.

Lansky visszaemlékezett első találkozására Lucianóval. Még mindketten éretlen kölykök voltak az úgynevezett Kis Itáliában, Lower Manhattan kínai negyede és az East Village között. Hasonlóképpen gondolkodtak: a világ, sőt az egész világegyetem is le van tojva. Ők a gengsztereknél is gengszterebbek akartak lenni. Később, amikor már üzlettársak voltak a kaszinóiparban, olyanná lettek, akár egy idős házaspár: befejezték a másik elkezdett mondatait, olykor szavak nélkül is megértették egymást. Vicces dolog volt, mert az üzleten kívül semmi közös nem akadt bennük.

Visszatérve Rothsteinre: ő nagyhatalmú ember volt – Francis Scott Fitzgerald róla mintázta Meyer Wolfsheim figuráját 1925-ös regényében, A nagy Gatsbyben. De neki is megvoltak a maga kis fogyatékosságai, és golyóállóbb sem volt Monk Eastmannél. 1928. november 4-én telefonon hívták át a Lindy’s étteremből a Park Central szállóba, átellenben a Carnegie Hallal.

Rothstein nagy peckesen becsörtetett a hotelbe, de kifelé már hordágyon hozták, néhány golyóval a hasában. (Egyébként Albert Anastasiát, a Gyilkosság Rt. főnökét egy emberöltővel később ugyanebben az épületben lőtték le, Grasso borbélyműhelyében.) Rothstein még két napot élt, mielőtt belehalt a sérüléseibe. A Union Field-i temetőben helyezték örök nyugalomra, a queensi Ridgewood negyedben. 46 éves volt. A halála utáni évben összezuhant a részvénypiac, a munkanélküliség az egekbe szökött, és egész Amerikára ráborult a nagy világválság füstös takarója.

Ebben a helyzetben aztán még több zsidó fiúcska lépett a bűnözés útjára. Bandáik keményen uralkodtak a maguk területén, s időnként összecsaptak a riválisaikkal. Ezekben a csapatokban sok fiú megtalálta azt az odatartozás-érzést, amit hiába keresett otthon vagy az iskolában. Itt mindenki zsidó volt, és nem ismert félelmet. Később felnőtt gengszterekké cseperedtek, és a zsidó fiúk következő nemzedékének példaképei lettek, azokéi, akiknek tele volt a hócipőjük a vastagnyakú gójok pimaszságával. Amikor pedig a fasizmus felütötte a fejét, majd ijesztő méretűvé kezdett terebélyesedni New York városában, Meyer Lansky lett a nemzet első számú zsidó gengszterévé, és a náciellenes harc élére állt.

Második fejezet

A fasizmus térhódítása

Tömören megfogalmazva a fasizmus azt a koncepciót jelenti, hogy egy diktátor kívánatosabb egy demokratikusan megválasztott vezetőnél, mivel igen sok szavazó a nép ellensége, és ezeket el kell nyomni. Ehhez az ideológiához szükség van egy erőskezű vezetőre és egy gyengébb bűnbakra. Németországban Hitler lett ez a vezető, a zsidóság pedig a bűnbak. Hitler az „árják" felsőbbrendűségét hirdette, vagyis azt, hogy csakis az egészséges, fajtiszta németek számítanak, és döntéseket kizárólag ők hozhatnak.

A fasizmus mindig gazdasági válság idején válik népszerűvé, így hát nem meglepő, hogy térhódítása Európában, majd az Egyesült Államokban is egybeesett a nagy világválsággal.

Németországban diszkrimináció és erőszak lett úrrá faji, etnikai, nemi és