A fejedelmi autó

By Pierre Frondaie

Egykor oly híres és csillogó autómárka volt a Hispano-Suiza, mint manapság a Maserati, vagy Aston-Martin. Ez ugyanis a főszereplője a regénynek, mely egy félreértés köré fonódó szövevényes szerelmi történet. A regény eredeti címe beszédes: Egy férfi és a Hispano - mármint a Hispano-Suiza. Biarritz utcáit járja az elszegényedett angol nemes, akit - a luxusautó alapján - egy csinos hölgy dúsgazdagnak vél és belészeret. Ám a történet nem vár fordulatot vesz, és a Hispano gazdája és vélt gazdája furcsa szerepcserét hajt végre, mely alapjaiban változtatja meg a történet folyását...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 26, 2019
• ISBN: 9789634746591

Book preview

Pierre Frondaie

A FEJEDELMI AUTÓ

fordította

Havas József

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-659-1 EPUB

ISBN 978-963-474-660-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

L'Homme á l'Hispano

Első kiadás: 1925

a borító 1930-as évekbeli Art Deco plakát

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A nagyszerű, fehér Hispano-gép olyan méltóságosan nyugodott hatalmas kerekein, mint egy gyönyörűségekre teremtett fejedelmi bárka. Csakhogy szárazon járt. Ezüstös, elefántcsont-fehér karosszériája már csak alig-alig derengett elő az egyre sűrűsödő alkonyaton. Három álló órán keresztül úgy száguldott végig a deszkasík vidéken, mint egy meteor. Most pihent. A csudájára gyűlt gyereknép óvatos tisztelettel térült-fordult, oldalgott körülötte.

A falut erdő övezte. Körös-körül, amerre a szem látott - elöl, hátul, jobbra, balra egyaránt fenyőfák mély hadserege, a katonai előírás szabta közökben, hibátlan arcvonalban, közösen operáló tömegekben; mintha csak valami titokzatos parancsra várna, hogy támadásra induljon a tenger felé. A néma csendben, amelyet csak a szél nehéz sóhajtása szaggatott meg, a távoli bagolyhuhogás az embernek szinte a háta mögül sivított fel. A sötétség súlyos árja nőttön-nőtt és a házakban ki-kigyulladó világosságok pótolták az utcai lámpákat

A gép mellett útszéli kocsma szerénykedett, hosszabb, mint a Hispano, de csak alig-alig. Az ivó ablakán át látnivaló volt szinte min den zuga: a kormos, fekete kandalló, a fellógatott sonkák, a kiszolgálóasztalon a zörgős csontú macska. Az egyik asztal mellett három fuvaros eszegetett, egy másik mellett két városi formájú férfi vacsorázott.

Négy óra tájban indultak el Bordeaux-ból. Azóta ez a nemesfajta, hatalmas gép, ez a telivér luxusállat csakúgy hasította a világot. Láthattak fát meg fát eleget, öszvérek, vadkanok, vízi szárnyasok riadóztak fel az út során. A gép úgy fúródott bele a csendes, néma estbe, mint a kilőtt puskagolyó. Most pihenőt tartottak Castexben, húsz kilométernyire Bayonne előtt.

Kiléptek a kis kocsmából. Deléone elhízott, zsíros ember volt, olyanféle, mint Carthago egyik-másik kormányzója, akit csak csigával, hengerrel tudtak üggyel-bajjal felhúzni az elefánt hátára. Georges Dewalter szép volt és csupa grácia. Nemes vonalú arca, szomorú, de azért kedves mosolya, főképpen pedig a szeme, az a derült, világos, felhőző szeme nyilván szertelenségre hajló lélekre vallott. Keménykezű, de jólelkű embernek látszott, akit örökösen az elevenig sebez nagy érzékenysége. Szemre harmincéves lehetett és a becsületrend szalagja piroslott a gomblyukában. Az utazókabát fölött viselte.

Künn, a kocsma előtt, a hatalmas Hispano már-már teljesen elmerült a vaksötétben. A sofőr meggyújtotta a lámpákat. A gép erre újra felragyogott és előtte újra világított a végtelenbe futó országút, mely Spanyolország felé vezetett. Messze-messze egy másik fenyőfahadsereg mintha szintén csak a csatára várna.

- Csak azt szeretném tudni, mit keresek én itt? - szólt Dewalter.

- Világos, még nem bölényvadászaton vagy - felelte útitársa az út széléről. - Hanem szívességet teszel nekem. Most már tudod, mit keresel erre?

Azzal ő is helyet foglalt a fejedelmi karosszériában. Dewalter bizonytalanul elmosolyodott, csak kicsibe múlt, hogy vállát nem vonogatta a szóra és csak hallgatott. A titkokkal terhes síkon sónak, gyantának a szaga terjedezett. A falu legszélső házain túl aztán a motor rákezdte az úti nótáját. Hamarosan olyan szabályszerű, ritmusos tempóban haladt előre, mint a vonat és a hatalmas gép mindkét „oldalán a fák vadul rohantak vele ellenkező irányban, de sose vesztették el egymástól való távolságukat. A száguldás szele úgy üvöltött a fülükbe, mint a farkasok. Egy ugrásai keresztülvágtak Bayonne utcáin és a tenger ideges szaga már jelezte az utazás végét. Biarritzban voltak, a Hotel du Palais előtt.

II.

- Látta, milyen a szeme? - kérdezte miss Hedge.

- Azt nem - felelte a pénztárosné. - Hanem az autóját, azt láttam.

- Az autóját! A szemét meg nem! - szörnyülködött a vénleány. - Ó, de így beszél erre a világ.

A másik huncutkodva nevetett, nagy hangon.

- A pénz beszél - felelte a missnek.

Miss Hedge megvetéssel hátat fordított neki. A jó öreg kisasszony Walesbe való volt és egészségi okokból telepedett le Saint Jean de Luzben. Cukrászboltot nyitott a városka egyik kis terén, a virágárusbolt és a patika között, ott, ahol az út levezet az öböl felé. A kis boltocska igazán kedves volt: csupa békesség, vidéki, halk romantika. A falakon angol királyok arcképei. A bolt egyik felében, ahol a sütemények voltak kirakva, miss Redge néhány asztalkát állított fel: itt a vendégek teát is ihattak. A másik oldalon bárt rendezett be; de örökösen szánta-bánta, mert a bár csak férfiakat csalogatott be, külföldieket, akik csak úgy öntötték magukba a gint és nagy tehetetlenül egyébről sem beszéltek, csak sportról meg sportról. A jó miss Redge arról álmodozott, hogy az ő cukrászboltja valóságos teakápolna lesz, áhítatos kis fészek, szerelmesek tiszta, szűzi találkozóhelye. Minden egyéb vendégtől irtózott. Ezen a szent napon, délután öt óra tájban, a jó miss arca csak úgy ragyogott a nagy egyedülvalóságban.

Néhány napja egy csodálatos kaland folyik a boltjában.

Azóta csak egy gondja van: teremtett lélek ne zavarja ennek a kalandnak a hőseit. Most újra várta őket. Sose szólt nekik, de már háromszor jártak a boltjában. Mi a férfi neve, nem tudta. De ő már elnevezte: „Aki, ha maga van, nem nevet soha. A pénztárosné csak úgy emlegette: „A fehér autós. A nő nagyon szép volt, ország-világ tisztelte, becsülte; ismerte mindenki. Tudták, hogy Stéphane, a Coulevai-család utolsó ivadéka.

A Coulevai-család pedig az egész bászkok lakta vidéken, messze Béarnban valóságos dinasztiaszámba ment.

Nem is szólva régesrégi időkről - a Napkirály idejében például egy Coulevai 1693-ban ép a lagosi csata estjén egy pipát nyert a kockán az admirálisától, Jean Barttól - az újabb időkben, 1880 óta, a Coulevai-család történetét hegyről-végre ismerte az egész környék. Ebben az esztendőben halt meg Pascal Coulevai. A gyászmenet keresztülhaladt egész Oloron városán, ezen a sötét kis fészken, ahol gőgösen néz le minden ház a járókelőkre, lakatok alól, mint holmi bank. A halottaskocsi végigment a főutcán és a Saint-Croix templomban, az egész nép imádkozott a halott mennyei üdvösségéért. Ez egyszer az utcán volt egész Oloron, mind egy lábig.

Ezt az ódon, komor katolikus várost örökösen égeti a nap, mint egy fekete szőlőfürtöt; mintha a végzet arra rendelte volna, hogy egyre csak érjen a domb oldalán és századok során se szedjék le soha. Nemzedékek következtek nemzedékek után, mint a nyárfák az út mentén: mind szakasztott mása a másiknak, messziről nem látszik rajtuk semmi különbség. Oloronban is a korok egymást váltogatják, de egyik olyan, mint a másik. A vagyonok csak gyűlnek, nem fogyatkoznak. A péket fölveti a pénz, az olajkereskedőt is vég nélkül lehetne sajtolni, mindig egyre adná a pénzt. A tőkés nemcsak a tőkéiét kíméli meg, hanem még a kamatokból is félrerak. Az erőskötésű házak, amelyek falát kiverik a vénség és a gőg foltjai, vagyon dolgában vetekednek a legfényesebb antwerpeni vagy hamburgi épületekkel. A déli legmelegebb órákban egy árva lélek se jár a mozdulatlan utcákon, legföljebb néhány éhes macska táncol az éles köveken, két csendes szundikálás között. Éjjel a béarni kis városka élesen, ellenségesen rajzolódik fel a tiszta, derült mennyboltra. Béarn csodálatos ege valami ingerkedő varázzsal borul rá a kapzsiságnak, óvatos számításnak erre a fellegvárára, amely minden más klíma alatt száz mérföldre visszariasztaná az embert. De ebben a kis várban nagy, mélységes erények lappanganak. A haldokló apák úgy adták át őket fiaiknak, mint valami láthatatlan örökség erkölcsi kulcsait.

Mikor Pascal Coulevai megtért őseihez, fájó szívvel hagyott két gyermekére húsz milliót. A testvérek megosztoztak rajta. Az idősebbik, Marthe Coulevai meghalt, leányfejjel, extatikus állapotban. Az egész vagyon az becsére szállt, aki Stéphane nagyapja volt. Utána csak egy fiú maradt, aki 1894-ben egy argentínai spanyol leányt vett feleségül. A régi, józan Coulevaiver-be kalandos, lovagias, romantikus hajlandóságokat ömlesztett át. Stephane örökölte anyja kedvességét, nemességét, a vonzódást minden után, ami finom, érzelmes.

Atyja, hosszú özvegyi sor után, halála előtt még férjhez adta a leányát, de szinte meg se kérdezte. A húsz millió azóta ötvenre dagadt. Ennek lehetett vagy négy éve. Stéphane testben-lélekben még egyre csodát, revelációkat várt. Rettenetes érzelmi szomjúság kezdte gyötörni, amilyenről sose tudhatja az ember, nem kietlen sivatagba csalogat-e bennünket, mert délibábot ragyogtat fel sóvár szemünk előtt.

*

Stéphane belépett miss Redge cukrászboltjába. Nagyszélű, hajlósfonatú szalmakalap volt a fején, fehér keretbe foglalva sugárzó arcát. Karcsú, magas alak. Egy-egy gesztusa még jobban megszépítette. Nyakán gyöngysor, szebbnél-szebb, a kelleténél talán már nagyobb szemekből. Könnyű, hímzett ruhájából kilátszott a két karja, amelyeket megirányozott az Isten napja. Maga is sugárzó szép teremtés volt: mikor mosolygott, érzéki ajka körül valami rendkívüli fény ragyogott.

Mellette barátnéja, Pascaline Rareteyré, környékbeli előkelő családból származott barna, nő. Szó, ami szó, nagyon gyakran megvigasztalódott, hogy elvesztette az urát, de független asszony volt és annyi okosság, annyi jóság lakott benne, hogy elnézték neki, amit tett.

- Senki - szólalt meg, látva, hogy nincs benn egy lélek se.

- Majd megjön - felelte Stéphane csendes nyugalommal. Biztosan a virágboltban van, mint tegnap. Maga válogatja ki a rózsákat.

És boldog mosollyal tette hozzá:

- És nem bízza a sofőrjére, vigye el...

- Csodálatos egy kaland! - szólt madame Rareteyre. - Emlékszel Shakespeare-re? Júlia belép: Rómeó éppen szemben van vele. Egy hangot se ejtenek és mégis a szerelem egyszerre örökre eljegyzi őket.

- Gyönyörű történet - mondta halkan Stéphane.

Türelmetlenül nézegetett kifelé, jön-e már. Csak a napsütésben fürdő, néptelen kis teret látta. Most leült barátnője mellé, aki egyszerre ingerkedni kezdett:

- Kíváncsi vagyok rá, erre a Dewalterra... Ugyan milyen lehet az a férfi, aki, ahol csak felbukkan, feldúlta a szíveket, még az olyanokat is, mint a tied!

- Nem tudnám lerajzolni - felelte Stéphane és maga is elámult rajta.

Nem ismert magára: mintha kicserélték volna.

Vagy öt napja látogatóba járt mme Deléone-nál. Egy jótékony ünnepélyt akartak megbeszélni. Mme Deléone derék asszony volt, de a gazdagsága nyomta a vállát. Most azért volt Biarritzban, hogy fiai egészségét rendbe hozza. Azt se tudta, hogy hova legyen örömében, hogy az ura tegnap óta vele van. Nagyon kövér ember volt, de az asszony azért szerette. Mme Deléone nagy gyönyörűséggel mesélgette Stéphane-nak, mint toppant be egyszerre váratlanul az ura, egyik barátjának az autóján. Deléone közbeszólt

- Ez a legszebb Hispano, karosszériája is a legjobb; régóta nem győzöm eleget bámulni.

- Mikor veszel nekem is egy olyan gépet? - kérdezte a felesége, jámbor gyerekszemeket vetve az urára.

- Majd ha olyan gazdag leszek, mint Dewalter - felelte Deléone.

Elmondta, hogy együtt szolgáltak a harctéren, hogy a marne-i csata óta nagyon összebarátkoztak és a barátja valóságos hős. Stéphane szórakozottan hallgatta. Ez a hős alighanem szakasztott olyan tuskó lesz, mint a vastag Deléone, gondolta magában.

Egyszerre csak belépett hozzájuk maga Dewalter. Stéphane meglátta formás arcát, derült, tiszta szemét, mozdulatainak kedvességét és valami megmagyarázhatatlan feszültséget, amit nem tapasztalt még senkin soha. Egy csapásra megérezte a valót. Bizonytalan, riadt szorongás futott rajta végig, talán remény, de mindenesetre. ismeretlen, zavart hangulat.

Hogy, hogy nem, Stéphane kénytelen volt jó ideig ott maradni Deléone-ék szalonjában. Az autóját elküldte Bayonne-ba, holmi bevásárlásokért, de csak egyre késett. A végén mégis csak fölkerekedett: egy látogatása még hátra volt, amiatt le kellett mennie Angletig.

Ebben a pillanatban éppen Deléone beszélt és Stéphane-nak az arcán látta, mennyire bántja a dolog, hogy nincs itt az autója. Felajánlotta tehát Dewalter Hispanóját... Dewal ter nem szólt rá egy hangot se és Stéphane elfogadta az ajánlatot.

Előbb Bay onnét akarta megjárni. Dewalter megkérte, engedje meg, hogy ő is beülhessen mellé. Nem volt a világon semmi dolga: lerótta a köteles tiszteletet barátja feleségének és azt gondolta, csak kedvében jár, ha egyedül hagyja az urával. így hát kettesben ültek az autóban Stéphane és ő és máris hallgattak: nem szóltak egy szót sem. Stéphane csak ámult-bámult magában, Dewalter meg reszketett szinte minden porcikájában. Néhány pillanatig bágyadt mosoly játszadozott helyes arcán, szokott, kissé fáradt melankolikus mosolya, de aztán újra felváltotta határozott tekintete. Majd elköszönt.

Ennek most öt napja, azóta négyszer találkoztak. Másnap Deléoneéknál voltak vacsorán, Stéphane akkor indítványozta a harmadik találkozót. Volt ugyan autója, nem is egy... Mégis... még ma sem tud eleget csodálkozni rajta - a vacsora során megkérdezte Dewaltert, nem volna-e kedves másnap elvinni őt Cambóba. Látta. Dewalter egyszerre, hogy elsápadt. Camboból hazajövet megbeszélték, hogy másnap újra találkoznak miss Redge kis cukrászboltjában Saint-Jean de Luzben... Aztán tegnapelőtt is... tegnap is... És ma is várja. Csak azt nem tudta felfogni, minek hozta most is ide mme Rareteyret és mire való az a sok óvatosság. Életében először szeretett

- Itt van - szólalt meg Pascalíne fojtott hangon. - Igazad volt... Hanem, telkemre, tele a két keze virággal. Csupa virág, mint maga a május.

Georges Dewalter megjelent a küszöbön. Rózsákat hozott. Ez a férfi szemében kényelmetlen, helyzet, ez a csinos, de nevetséges rakomány egy cseppet se nyugtalanította. Arca csupa lelkes rajongás és mintegy megbabonázva lépett Stéphane elé...

III.

Sir William Meredith Oswill fölébredt. Régi jó szokása szerint előbb csak a félszemét nyitotta ki és nem is hányta le újra. Néhány percig így maradt anélkül, hogy a másikat is kinyitná. Olyan volt, mint egy ragadozó. Vadászember száján önkénytelenül kiszaladt volna a szó:

- De szép zsákmány volna!

Dús, szürke haja csakugyan olyan vastag, durvaszálú volt, mint a vadállatok szőre. Nappal lesimítva hordta, mint valami hajlós ezüstvértet, éjszakára lekötötte zöld selyemkendővel. A baronet teste kényelmesen mozgolódhatott az excentrikus pizsamákban. Kedvére válogathatott köztük: volt neki ép ötvenkettő. Egyéb se látszott ki belőle csak hosszú, keskeny keze, lába, az ősi nemes faj biztos jele. Sir William Meredith Oswill apróra ismerte családja egész történetét Hódító Vilmos kora óta.

Egyszer-másszor a cabourgi kis vendéglőben, mikor a pincér holmi silány gint tálalt elé, elég gorombán az orra alá dörgölte:

- Hogy ez gin!?... ez-e? Valamelyik tehenük végezte el a kis dolgát! Hát azt adják az embernek!?

Mikor pedig a pincér szabadkozott, nem engedte szóhoz, hanem a szavába vágott; Az hát, a tehenük! Igenis, a tehenük!... semmivel se különb jószág, mint az a tehén, amelyiket az egyik szépapám, nem is a leghíresebb, lefejezett... Hódító Vilmos apródja volt valamikor 1605-ben...., mondom, ép ilyen tehénnek a fejét csapta le valaha az én szépapám, hogy az urát mulattassa. Ez még akkor volt, amikor még nem szedték fel a sátorfát, hogy meglépjenek Angliába.

Míg a vendéglős ijedt képpel menekült, amerre látott, Oswill nyugodt lélekkel folytatta a mondókáját és magyarázgatta az ismeretlen szomszédoknak, hogy a kérdéses szépapja, tehenek fejének a leszabdalója, többet ki nem húzta a lábát Angolországból, a tengeri betegség miatt.

Mikor aztán Oswill kiitta a fél üveg gint, fölszedelőzködött, elment a kaszinóba és a legnagyobb lelki nyugalommal nyert vagy vesztett pár ezer aranyat, észre se véve, hogy már megint mindenki szeme rajta jár.

Biarritzban Cinégiak, magas bárszékeken trónolva, már messziről meglátta, de sohase állta meg szó nélkül; mindig odasúgta Laberose-nak, milyen különös benyomása van róla:

- És te azt mondod: zebra!

Mire Laberose egyformán csak azt felelte:

- Ilyen kakadu!

Szinte már szertartás lett köztük ez a párbeszéd. Pedig inkább vadkanra ütött az az állat.

Különösen a szeme, az a szeme, amelyiket reggelenkint először nyitott ki, mindig a jobbot. Formára ugyanolyan volt a bal is, de más színű, ami bizonyos bizarr erőt adott a szemének, durva, gúnyos élt. Oly izgékony mozgékony szeme volt, mint' a légy és mi tagadás benne: igazi vastagbőrű szem volt. Az ébredést követő negyedóra alatt a baronet összeszedte aznapra való gondolatait, vagyis agyafúrt módon kipécézte, mint váltsa valóra hóbortos szeszélyeit, amelyeket agya, ez az öntudatlanul is becsületesen működő, sűrűn váratlan ötletekre bukkanó szerkezet az éjszaka során kiókumlált. Ezalatt a nyitott félszem is megismerte a szobát és a szobában levő tárgyakat. Nem volt sok ügye-baja vele: sir William Meredith Oswillnak tágas, világos szobája volt, de szinte csupasz

Csak az ágya volt fényűző darab: óriási méretű volt, minden ok nélkül, hisz a lakója már három éve egyedül alszik benne. Lady Oswillnak is ott lett volna a helye, de esze ágában se volt elfoglalni, sőt makacsul vonakodott. Alacsony ágy volt, jókora dobogón, melyre elül néhány lépcsőfok vezetett föl. Nem volt ott más, mint vagyont érő prémek serege. A világ minden vad vidékén, ahol emberek életük kockáztatásával űzik a vadat, kanadai őserdőkben,