Szűrve, habbal

By Sándor Hunyady

Ez az érdekes és meglepő regény eredetileg a Színházi Élet 1934-35. évfolyamaiban látott napvilágot. Meglepő, mert nem várt dolgokat művel Hunyady Sándor. Kortörténetet ad, karrierhistóriát mesél, felvázolja egy házasság érzelmi természetrajzát, érzékletes képet fest a leghíresebb kávéházak életéről. Írónk a századvég gazdasági felvirágzásától a harmincas évek kezdetéig vezeti a borsodmegyei falusi szatócs, Spitz Leó tehetséges és ambiciózus fiának sikertörténetét. Szemünk előtt érik a nincstelen, de törekvő zsidó fiú gazdag üzletemberré, s „a felfele törekvő asszimiláció” folyamán fokozatosan szűkül össze világa. Ezzel együtt sem nevezhetjük fejlődésregénynek vagy a „vesztett illúziók” epikájának a „Szűrve habbal”-t, hiszen a család gazdagodásának történetét át- meg átfonja a férfi és a nő, Leó és Tincsi bonyodalmas kapcsolatának leírása. A „Szűrve habbal” leginkább közelít a klasszikus regénytípushoz, ennek ellenére egyenetlen alkotás. De az igazi novellista nem tagadhatja meg magát: az epizódokba remek novellabetéteket szerkeszt be, gondoljunk az após halálának kis drámájára. Valóságábrázolása, bravúros szerkesztésmódja és klasszikus stílusa így is nemzedékének legjobbjai közé sorolta, elérkezett tehát az ideje, hogy eltüntessük az életmű fehér foltjait, hogy olvasóink kezébe adjuk a még kallódó mesterműveket. (Urbán László)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633648025

Book preview

SZŰRVE, HABBAL…

REGÉNY

ÍRTA

HUNYADY SÁNDOR

(1934-1935)

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-802-5 EPUB

ISBN 978-963-364-803-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Az országnak „remekül ment". Mindenfelé új, ipari üzemek alakultak. A nagy vasgyárak kohója izzott az éjszakában amerre a vonat haladt. Síneket gyártott a telep, acéllemezeket, a kiégett koksz, a fekete vashamu megülte az egész vidéket. Az erdőkben fűrészek mozogtak, keskenyvágányú sínpárokat fektettek le a mohában. A bőrgyárakban százezerszám készült a bakancs és az übersvung. A vállalkozók, az üzemek igazgatói, mérnökei és utazói vagyonokat kerestek. És vagyonokat kerestek a kereskedők, akik ennek a rendkívül gazdag és mohó vásárlókedvű területnek a szolgálatára állottak.

A város még kicsiny volt, csúnya, unalmas, korán feküdt. De a lakások kezdtek tágulni, szépülni. A hitel olcsó volt. Kalkulálni lehetett. A főkönyvelő szép vászonstafirungot vett a lányának. És egy-egy malomigazgató vagy bankügyész nem találta rémületesnek, hogy ötszáz, sőt esetleg ezer koronát adjon a bécsi vagy a müncheni iskola egy vastag aranykeretbe foglalt, édes olajfestményéért.

A kredencekben szaporodott az ezüst, a hálókban és a szalonokban a perzsaszőnyeg. A Dunán új hidakat terveztek. És a külső Andrássy-út környékén szorgalmasan épülni kezdett Budapest polgári arisztokráciájának villanegyede.

Béke volt, bizalom. A rejtekhelyeiről előbújt pénz szétömlött a világon, mint a meleg tej. És a nemzetközi tőke úgy találván, hogy a 67-es Magyarország rendíthetetlen alapokon álló, fejlődésképes terület, mindenfelé elültette spekulációjának magvait a földünkbe.

Ebben a hangulatban és ebben az állapotban, amely hasonlított a klondykei aranyföldek legszebb idejéhez, épült föl Budapest első, igazán világvárosiasan fényűző kávéháza. Az építői amerikaiak voltak, amerikai arányokban gondolkozó, nagyszabású üzletemberek. Szórták a pénzt, pazarolták a nemes anyagokat, a márványt, a tölgyfát, a cédrust, a sárgarezet. Nem takarékoskodtak a térrel. Legyen a kávéház nagy, levegős. Legyenek benne olyan oszlopos feljárók és emeletek, mint egy barokk királyi kastélyban. Legyen a plafon másfél emelet magas, már csak azért is, hogy érvényesüljenek a szép freskók, amelyeket a kor két divatos és komoly művésze, a Magyar-Mannheimer és Eisenhut festett a kávéházi mennyezetre.

Ebben a kávéházban minden „drága" volt. A székek fája, a nád a székeken. Az asztalok márványa, a biliárdasztalok posztója, a hölgyterem barna és sötétzöld selyemtapétája. Az alagsor és a galéria kis páholyainak angol bőrgarnitúrája. Az óriási ablakok csiszolt üvege. A csillárok kristálya. Minden, egészen a legapróbb részletig, a nagyszabású ventillációskészüléktől a hamutartókig.

Úgy épült a Newyork-kávéház azzal az új palotával együtt, amelyben elhelyezték, ahogyan ma már nem építenek sehol sem a világon. Tökéletességre, az anyagok gazdagságára és a részletek gondosságára nézve, talán csak egy Rolls Royce építése hasonlítható ehhez a művelethez.

Így aztán nem csudálatos, hogy a Newyorkot ma sem haladta túl, sőt utol sem érte egyetlen más pesti kávéház. Lépcsőivel, emeleteivel, csavart barokk oszlopainak sárgaréz díszítésével, mennyezetének művészi festményeivel, ma is azt mutatja ez a hely, hogy az idő, amikor épült, a világ békéjének és benne Magyarország gazdasági fejlődésének legmagasabb csúcspontja volt.

Felépült, megnyílt. Csillárjainak aranyos fénye elárasztotta esténkint a Körutat, amelyet még csak gázzal világítottak abban az időben. Ráragyogott a kávéház a sötét és unalmas, lustán emésztő városra, ahol tíz év előtt még csak Budán vagy csak a Lánchídtól a Múzeumig terjedő belterületen volt valami polgári élet.

Ragyogott és küszködött. Mert még nem volt „saját vidéke". A Dohány-utca még kuglizni járt. Csak a Népszínház és a Nemzeti adott valami közönséget. A Kerepesi-úti kisboltos félénken megállt a bejárat előtt, amely akkor a szögleten volt, a Dohány-utca és az Erzsébet körút keresztezésén. Százával álltak a kisemberek a kávéház fényében. Nézték a forgó üvegajtót, amelyen át valami télikertféle látszott, mindjárt az antrénál egy aranyhalas, kis, márvány szökőkúttal, amelyre repkények és délinövények borultak.

Álltak, bámészkodtak, de bemenni egyelőre nem mertek. Túl fényes volt nekik a hely. A nagyszabású üzleti elv nem vált be az első időben. Pest és különösen Pestnek az a vidéke még kicsiny és szerény volt a kávéházhoz. A Belváros pedig vagy Buda? Ki jött volna ide Budáról? Villamos még nem volt. Lóvasúton pedig akkora lehetett idáig az út, mint amire a vigéc ma gondol, amikor elszánja magát, hogy leviszi Szolnokra a mintakollekcióját.

De aztán egyszerre megindult az üzem. A Dohány utcai kis boltos, a „Nyakkendő-forrás első segéde a Kerepesi-útról, végre is megtanulta, hogy számára is van hely a látványosságszerűen fényes, új, „amerikaikávéházban. Híre ment mindenfelé, hogy ott sem drágább a kapuciner, hogy hat princesszászért ott sem kér többet a főpincér. És abszolúte nincsen baj vagy sértés a középpolgárra nézve abban, hogy nyomtatott borlap és menükártya forog, amelyen fel van tüntetve, hogy ananász parfét, vagy péche melbát is lehet rendelni. Lehet rendelni, de nem muszáj! Sőt annyira nem muszáj, hogy még maga a gazda sem örült, ha „kivételes dolgokat blokkolt le a felírónő a kasszában. Az üzlet a derék Mokkára, az Arany-Jávára és a szende cikóriára volt alapítva. Azzal az elgondolással, hogy percentualiter nagyobb haszon van egy kis csésze, hazai feketekávén, mintha valaki megiszik egy eredeti francia „grand marniert.

A kávéház tehát megtelt. Megtelt a karzattól a pincéig. Ahogy a knikebeinben, a tojássárgája körül egymáson úszik a rum, a köményes és a vanília, úgy úsztak egymáson a különböző társadalmi rétegek, megegyezve abban a szent elvben, hogy a tej rossz, ha kozmás, a hab nem jó, ha savanyú, és disznóság, ha a pincér tegnapi pasztrámát csempész a süteményes-kosárba.

* * *

Ebben a szerencsés időben egy borsodmegyei falusi boltos fia, név szerint Spitz Leó, azt a nagyzoló kijelentést tette a családja előtt, hogy számára a falu kicsiny, hogy nagyobbarányú üzleti tevékenységet szeretne kifejteni, mint amennyi a boltban kifejthető.

Mert a bolt csakugyan kicsiny volt. Nem volt kirakata sem, csak ajtaja, az ajtóra csengő volt szerelve, hogy kijöjjön a pulthoz valaki, ha az egész család bent ült a szobában, amelybe kretonfüggönyös üvegajtó nyílott az üzletből.

Üzlet! Ez túlságosan nagyigényű szó, ahhoz a parányi krejzlerájhoz, amelyhez az ambiciózus fiatal Spitz Leó családilag tartozott. A téli faluban úgy világított a boltocska petróleumlámpája a végtelen hó és sötétség között, mint egy decemberi szentjánosbogár. Nyáron pedig jóformán zárórája sem volt a kis vegyeskereskedésnek. Hajnali félháromkor nyitott, a munkába menő parasztok kedvéért. Hátha vesz valamelyik egy pakli dohányt. És este tíz után is mozgott benne az élet. A faluban ugyanis nem volt patika, és a jegyző, a pap, a tanító vacsora után úgy ment el „a Spitzhez", ahogy a kaszinóba szokás járni. Az urak nekitámaszkodtak a falnak, leültek a rizskásás-zsákra. Diskuráltak és snapszoztak. Spitznek remek, kisüstönfőtt törkölye volt. Bosszantani lehetett, nevetni lehetett a viccein. De főleg tanulni lehetett tőle, mert ez a Spitz nagyon okos ember volt, teli fajának humorosan keserű bölcsességével.

Rövidre vágott, mazsolaszín haja volt az öreg Spitz Jakabnak. A bajsza és a szakálla deres-vörös. Nem volt még ötvenéves, de hatvanat mutatott. Falun hamar öregszenek az emberek, akárhogyan erősítgeti a példabeszéd a vidéki élet egészséges voltát. A füle és a keze meg volt fagyva a szegény boltosnak. Fájt, kisebesedett, megdagadt. Mért - különösen télen - nagyon nehéz volt a szolgálat a petróleum, só és miligyertyaszagú, kis specerájban. A lomha parasztokat nem lehetett rászoktatni arra, hogy betegyék maguk mögött az ajtót. Szakadatlanul nyitva hagyták, beözönlött rajta az ordas hideg. Úgy, hogy jéggé vált a polcokon, az üvegekben a pálinka. Megfagyott a lehelet, jégcsapos lett a bajusz. És márciusig vörösre püffedt az egész család keze. Nemcsak az apáé, hanem az asszonyé is meg a gyerekeké is. Ez volt az ő foglalkozásuk testi jegye, ahogy a szabó sovány lesz, a pék meg kövér.

Ami azt illeti, a vöröskezű Spitzné is iszonyú kövér volt. Nemcsak a tokája, nyaka, háta, melle, hanem még a füle is meghízott a jó, rituális ételektől, amelyeknek középpontjában a liba ragyogott. Eltűnt a cimpájában a kis korall fülbevaló, amelyet Pesten kapott, a nászútján. A Spitz-lányok is kövérek vagy inkább kövérkések voltak. Mert első fiatalságukban a húsocskájuk még olyan frissességgel ragyogott, hogy az ember előbb vette észre rajtuk bőrük hamvasságát, bazsarózsa pirosságukat, mint azt, hogy korukhoz képest - tizenhét volt a legidősebb, tizennégy a legfiatalabb - kissé túlságosan sok rajtuk a zsír, előre ígérve, hogy húsz év múlva ugyanannyira testesek lesznek, mint a mamájuk, aki olyan hangosan szuszogott, mint egy gőzmozdony.

A nagyravágyó gyerek elütött a famíliától. Valamelyik korábbi ősétől vékonycsontú, karcsú termetet örökölt, mint egy arab fiú. A haja fekete volt, erős, az arcbőre finom, krémszínű, néhány halvány szeplővel az orra körül. Csak a homloka volt olyan gyanakvó és nyomott, mint az anyjáé, és csak a szemében villant valami abból a vöröses mazsolafényből, amely a döntő szín volt az apja arcán.

Leónak nem volt a keze magfagyva. Őt kímélte a család. Olvasson, tanuljon, „képezze" magát.

Leó kitűnően tette le Miskolcon a kereskedelmi érettségit. Mesterien számolt. „Valóságos Frankl Móric" - mondta rá a jegyző. Tudott németül. Ami megint igazi csuda volt. Hol tanulta? Sem az apja, sem az anyja nem tudott. Nem tudott a faluban senki. Valahogy ráragadt az iskolában. De az is lehet, hogy a vérében volt a nyelv, örökölte valamelyik jiddis idiómában beszélő elődjétől.

Leó egy esti diskurzus során kijelentette apjának, hogy nem tart igényt az örökrészére. Most adjanak neki valamit, hogy elmehessen a világba szerencsét próbálni.

- És hová szeretnél menni? - kérdezte az öreg, vörös-deres szakállát simogatva.

- Pestre! - mondta a fiú éles, okos, mazsolaszín szemét ráemelve az apjára.

A boltos hallgatott, gondolkozott. Nézett maga elé, a levegőbe, a falra, amelynek ásófejek és kapanyelek voltak támasztva.

Végre megjegyezte csöndesen, szinte merengve, mintha maga is odavágyakozna álmaiban:

- Pesten most jó üzleteket lehet csinálni!

* * *

Természetes, hogy a borsodmegyei kis falu parányi boltocskájának vörösszakálú tulajdonosa nem rendelkezett olyan összeköttetésekkel, mint egy nagykövet. De mégis csak voltak összeköttetései. Nagyon távoli rokonok, szegény és küszködő emberek. Akiknek maguknak is ezer bajuk volt. De akikben mégis annyira élt a világgászórt mazsolaszín nemzetség szabadkőműves érzése, hogy munkaóráik után szertemozogva a városban, biztosítottak a vidékről érkező ifjúnak egy egészen parányi pozíciót.

Ez a pozíció egy gyermekjáték-nagykereskedés Kerepesi úti irodájában volt. Meghatározhatatlan állás a könyvelő és kifutófiú között. Olyan miniatűr fizetés, hogy csak mikroszkóp alatt lehetett látni. E fizetés mel-lett éhen halhatott volna a fiatal Spitz Leó, ha nem kap hazulról időről időre kövér csomagot, amelyben libaszalámi volt, füstölt, hideg marhaszegy, tepertő és az a bizonyos. nemzeti tészta, amelyben keleties gazdagsággal foglalja és ragasztja össze a vastag mézkeret az almát és a diót a mákkal.

A Pestre került fiatalember olyan gondosan beosztotta a napi ételadagjait, mint egy hajótörött, aki három prófunton és egy kulacs vizen akar meglenni egy hónapon át. Nem is került soha zavarba. Az ablak közé tett papírosban mindig volt még egy kis édes morzsa, valami tepertő-törmelék, amikor az új küldemény megérkezett hazulról.

S szobája is volt a fiatal Leónak. Egy olyan távoli, heted-nagybácsinál, hogy a közös rokoni gyököt csak csillagvizsgáló teleszkóppal lehetett látni közöttük. Ebből a rokonságból különben nem származott más jó a fiúra, mint a szigorúság. A szigorú ellenőrzés áldása, ha egyáltalán ellenőrizni kellett volna Leót. Csakhogy nem kellett ellenőrizni. Őrült gondolat, hogy kapuzárás után járjon haza! Otthon volt már este nyolckor és elment reggel hétkor, miután szépen kitakarította a szobácskát (csak nem fog Rezsin néni seperni utána), amelynek három oldalról rendes kőfala volt, de a negyediken csak egy tejüvegajtó határolta el az előszobától.

Ez a tejüvegfal a plafonig sem ért. A kis szobát nem lehetett fűteni. Nem is volt benne kályha, de ha lett volna is - mivel fűtött volna be Leó? Szénre nem telt neki, és tűzifát csak nem küldhették otthonról!

Példás életű fiatalember volt Spitz Leó. A nőkre nem nézett, mulatság után nem vágyakozott. Mazsola-szeme csak ott tágult kerekre mohón, ahol valamit tanulni lehetett. A boltok kirakata előtt, ahol a portékákra rá volt tűzve az ár jelző-cédula, megállt és számolt. Kereste a dolgok összefüggését. Miért van, hogy a Kerepesi-út sarkán ugyanaz a celluloid-fésű két krajcárral olcsóbb, mint tíz házzal lejjebb, befordulva a Deák-tér felé? És milyen alapon élvezik a szűk, belvárosi kereskedések azt a példátlan kedvezményt, hogy nem kénytelenek a kirakatban semmiféle összegszerű jelzést feltüntetni a holmijaikon.

Hamar megismerte a nagy rezsi és a kis rezsi fogalmait. Az „üzlet" titkait. A füle kinyílt, mint egy szomjas virágkehely, ha a gazdája valamelyik üzletfelével németül beszélt.

Világos dolog, hogy a cég tulajdonosa lassanként a szívébe fogadta ezt az értelmes és szorgalmas fiatalembert, akit olyan „jó kezek"küldtek hozzá és akinek külseje, belseje, hanglejtése és egész eszejárása oly véghetetlenül kellemes módon emlékeztette saját törzsére. Bár a főnők más sátor alól, délibb tájékokról származhatott. Kövér volt, fekete volt, a bőre zöldes-kreol, mint az olajbogyó, a szeme édes, fényes, fekete-barna, mint a vastag zulcba eltett kompót-dió.

A főnöknek nagy hasa volt, tripla tokája, falánk szája, amellyel húsvétkor úgy ropogtatta a pászkát, mint a cápa. Kártyás volt a főnök, vad idegerejét a sok munkán kívül a pech és a szerencse váltakozó fényjátéka is igénybe vette, úgyhogy hosszú hónapokba telt, amíg izzadt, dúlt, félelmes, füstölt zsírrétegei alá, meleg zsidó szívéhez ért a szerény és hallgatag fiatalember egyénisége.

A fizetését azért nem emelte fel. Hogyne, egy ilyen kölyökét, akinek hazulról egész libamelleket küld a családja. A jóindulatát voltaképpen csak azzal mutatta ki, hogy több „személyekörüli" munkát juttatott a fiatal tanulónak. Elküldte szivarért. Csukáskor vele záratta le a bolti redőny lakatját. Megbízta, hogy figyelje a szolgákat, nem lopnak-e a raktárból?

És egy este maga után rendelte a kávéházba, hogy hozza el a leveleit, amikor ő maga unta megvárni a postáját. A falusi boltos törekvő fia életében először volt úgynevezett „fényűző" helyen. És mégsem félt, nem érzett semmi zavart, amikor beforgott a bejáró üvegajtaján és elhaladt a repkényes, márvány-medence előtt, amelyben az aranyhalacskák úsztak. A sorsnak a messzi jövőből előrecsengő hangja adhatta ezt az erőt és biztonságot a fiúnak.

Mintha megérezte volna évekkel előbb, hogy rendes, imádott és megunhatatlan tanyája lesz egykor ez a hely, amely előtt, kint az utcán, mindig sűrű embercsoport ácsorgott a falak aranyló fényességét bámulva.

A sok lámpa csillogó világossága, a rengeteg ember nyüzsgő mozgása kissé vakította az első pillanatokban.

Összehúzta mazsolaszín szemét. Megállt egy percre. Várt, figyelt, tanult. Aztán, mint egy kis csirke, amely rögtön tud járni, mihelyt kibújik a tojásból, egyensúlyba került. És egy kicsit éneklő hangon, de már egész nyugodtan megkérdezte az egyik pincért, merre van Ábrahám Jenő úr?

A pincér nem vette észre a szeplős fiatalember kávéházi szűziességét és úgy felelte neki, mint egy tízéves törzsvendégnek:

- A kártyaszobában!

A kártyaszobában! Igen ám, de hol van a kártyaszoba. Hol vezet arra az út ebben az aranyban úszó templomhajóban? Melyik lépcső, melyik oszlopsor? Egyáltalán fönt van, vagy lent van? Hiszen itt emeletek vannak és pince van. Miért legyen lent? Vagy miért legyen fent ? Az ifjú Spitz figyelni kezdte a tömeg áramlását. Nem akart többet kérdezősködni. Részint büszkeségből. Részint, mert félt, hogy a kérdezősködés esetleg pénzbe kerül. Neki pedig nem volt egy krajcár a zsebében. Bár az igaz, hogy még nagyobb lett volna a baj, ha van nála pénz. Mert meghalt volna