Az ötpengős leány

By Sándor Hunyady

Bár két háborús tárgyú elbeszélés fogja közre e kötet többi novelláját, mégsem háborús tárgyú írások válogatása ez. Sokkal inkább szól a szerelemről, férfi és nő kapcsolatáról, amely annyiféle képpen feslik ki, ahányféle férfi és nő találkozik. Színes kárpitot ad ezeknek hátterül az író, mely előtt a szerelmi szál a háború utáni Pesten, vidéki kastélyban, egy utazás során - szinte bárhol gombolyodásnak indulhat. (a Kiadó)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633647943

Book preview

AZ ÖTPENGŐS LEÁNY

ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

HUNYADY SÁNDOR

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-794-3 EPUB

ISBN 978-963-364-795-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

DIADALMAS KATONA

A KÉT RABLÓ

A CSAHOLYI FIÚ

A FEKETE LÁNY

DON JUAN

KATASZTRÓFA

A NEHÉZ ÉTEL

AZ ÖTPENGŐS LEÁNY

HAVASI LEVEGŐN

A FOG

LOVAGIAS ÜGY

BAKARUHÁBAN

DIADALMAS KATONA

A vonat sötét hajnalban ért a jugoszláv határállomásra. A szerb határőrök benyomultak Carlo Derossi hadnagy fülkéjébe. Az őrmester kézilámpásával az olasz tiszt arcába világított. Carlo, aki megszokta a sötétet a lezüllött háborús vonaton, káprázott a váratlan fénytől. D’Annunzióra gondolt és az arditikre, akik ott ülnek Fiuméban. Könnyű szorongást érzett, hogy talán a hazája és a szerbek közötti viszály ki élesedett, mióta nem olvasott újságot. Hátha ki is tört már a nyílt ellenségeskedés? Átérezte, hogy kérdezősködni nem lenne okos dolog, hát csak mosolyogni próbált, ösztönszerűen, lesve a szerb fináncok arcát, kap-e tőlük valami nyájas riposztot. De a szerbek semmiféle jelét nem mutatták a leghalványabb barátkozási kedvnek sem. Az őrmester a lámpába tett gyertya cinóber lángocskájánál gondosan megvizsgálta Carlo írásait, aztán hivatalos komorsággal szalutált, és fáradtan ásítozó embereivel együtt kiment a szakaszból, neki a végtelenül hosszú vonat többi kupéjának.

Carlo a sovány, elcsigázott, rongyos, fekete katonák után nézett, látta, hogy az egyiknek bocskor volt a lábán. Nézte, ahogy lámpájuk imbolygó fénye eltűnik a peronon. Sajnálkozott rajtuk, de azért a maga európaiságának tudata örömmel töltötte el. Ebben a pillanatban világosan átérezte, hogy a velük való affér nem végződhetik rosszul hazájára nézve. Itália mégiscsak más! És mégiscsak más ő a finom moll-kravátlival a nyakán, a puha gyapjúpléddel a térdén, mint ezek a félvad, fekete alakok, mintha kecskepásztorokat öltöztettek volna uniformisba. A külpolitikáról nem volt sok fogalma, úgy képzelte, hogy a diplomácia azt a hatalmat, amely benne inkarnálódik, a maga - szinte társasági - lényének megfelelően kénytelen pártfogolni az olyan zavaros és nem szalonba való alakulással szemben, mint Szerbia.

A fülkében vastag sötétség és mély csönd lett úrrá, ahogy a vámvizsgálat lidércfénye, zsivaja, ajtócsapkodása eltávolodott. Carlo megigazította a térdén a takarót, és behunyta a szemét. De nem tudott elaludni. Izgatta a tétlennek tűnő, terméketlen, ostoba ácsorgás. Mintha a vonat beléragadt volna a fekete semmibe; állt, rendületlenül, nesz nélkül, némán a sötétségben egy olajos fénnyel világító, zöld szemafor mellett.

A hadnagy lebocsátotta az ablakot: de még a kőszénfüst biztató szagának sem volt nyoma. A nyitott ablakon az őszi éjjel hűvössége áradt, szabad mezőknek, szénának az illata érzett. És a végtelen csönd határtalan messziségből fájdalmas kutyaugatást hozott. Kínos, nyúlós unalomban telt egyik óra a másik után. A fekete hajnal előbb mély kékre, aztán azúrosra változott, végül a reggel opál világosságában, a kopár hegyek panorámájába illesztve, kibontakozott a nyomorúságos állomás képe. A hosszú, unalmas, alacsony raktárak, a cirillbetűs tábla az állomás homlokán. Még talán a pirosodó vadszőlővel befuttatott illemhely volt a legdíszesebb építkezés ebben a vigasztalan környezetben, amelynek visszataszító voltát csak emelte az a nyomasztóan rongyos, agresszíven hazafiasnak látszó állomási személyzet, amely az olasz tisztnek megint csak romantikus, félvad kecskepásztorokat juttatott az eszébe.

Derossi hadnagy, amíg a sötétség tartott, sokszor már azon a ponton állott, hogy megbánja, amiért vállalta azt a beosztást, amely a legyőzött ellenségek egyik fővárosába, Budapestre küldte, a leszerelést ellenőrző olasz katonai misszió kötelékébe. Pedig nagy lelkesedéssel készült az útra.

Tetszett neki az a kis veszedelemíz, amelyet beléképzelt ebbe a kalandba. Vonzotta a triumfus gondolata, hogy megmutathatja savoyai csillagát az ellenséges föld dekorációi között. Idegen zamatú csókokra gondolt. Romantikus lehetőségeket látott maga előtt. Hatásos tettek esélyét. Becsületére legyen mondva, határozatlan képzelődéseinek az volt a gerince, hogy érzelmi diadalt arasson, hogy - legalább egy valakivel - megszerettesse magát a legyőzött ellenség országában.

Az út első, borzalmasan hosszú és unalmas szakasza alatt azonban ezek a kellemes érzéshullámok visszavonultak a fiatal olasz lelkének homályába. Keserű sejtése támadt arról, hogy a dolog ugyanolyan rosszul fog a valóságban folytatódni, ahogy elkezdődött. Megdörzsölte az állát, amelyen a tizenhat órás út alatt kiserkedt a szakáll. Sóhajtott. „Ez itt Európa demarkációs vonallal!" És mélységesen örült neki, hogy ideges borzongása elől a Corriere della Sera hazai hírei közé menekülhet. Végigolvasta az újságot. Aztán kis könyveket vett elő. Elolvasta Arnaldo Fraccaroli hadinaplóját, elolvasta Giacosa egyik színdarabját. Átitatta lelkét az olasz szó és idea minden színe. Soha nem volt még olyan tökéletesen olasz, mint mikor a csigalassúságú vonat, újból és újból ismétlődő, dühítő ácsorgások után, késő délután Magyarország földjére ért.

A Dunántúl halmai, a kisilabizálhatatlan nevű, akácfás állomások népe nem volt biztató látvány Carlo számára, akinek szemét Itália dús színei és formái kényeztették el. Kopárnak, kopottnak, csöndesnek, szegénynek talált mindent. „Milyen lehet az a város - gondolta -, amely ebben az országban van?!" Kinézett az ablakon a lokomotív füstjének szikraözönén át az egyhangú tarlókra, ahonnan varjúcsapatok repültek föl. Ásított.

Az útnak az utolsó órája volt a legkeservesebb a türelmetlen várakozástól. Derossi hadnagy már tizenöt perccel az érkezés előtt levette bőröndjeit a hálóból, és összehajtogatta a plédjét. Készen állt rá, hogy az első pillanatban, mihelyt lehet, leszálljon a vonatról, és otthagyja a kupéját, amelyben az unalomnak annyi kínját állottá ki.

A vonat szentjánosbogárként csillogó fénypontok közt haladt, a sok egymást keresztező sínpár csattogó váltóin, benne abban az ibolyaszín, gyémántporszerűen reszkető ködben, amely a nagyvárosok közelségét jelenti.

A Keleti pályaudvar kormos üvegteteje alatt nagy hemzsegés volt. Az olasz tiszt némi csalódással érezte, hogy nem kelt különösebb feltűnést. A hordár közömbösen vette át a holmiját. Derossi hadnagy minden lárma nélkül vonult be Budapestre, amelyből legelőször a sivár Rákóczi utat ismerte meg, majd megenyhült a Belváros szűk, de ragyogóan tiszta utcáin, a csukott boltok néma előkelőséggel fénylő cégfeliratai között, végül pedig egészen fölvidámodott, amikor a fiákerje megállott a Ritz kapuja előtt, a sima aszfalton, abban az arany fényözönben, amely a hotel kapuján kiáradt.

Ez a világ a legszabályosabb Nyugat-Európa volt. A csillogó üvegajtók, a márvány recepció cédrustrónja mögött a külügyminiszteri méltóságú főportás, aki egyforma könnyűséggel beszélte minden nagyhatalom nyelvét, olyan tökéletes hangsúlyozással, amely csudaszerű lett volna, ha túlterjed a gyakorlati frázisok határán.

A csiszolt kőpadló, a falak, szövetek, függönyök, szőnyegek szinte anyagtalan tisztasága, az egész nemes és nagyszabású interiőr hibátlanul előkelő, eleven világ nyüzsgését fogta körül. A recepció üvegajtaján keresztül be lehetett látni az amfiteátrumszerűen épített hallba, amelynek aludtvér színű, sötét plüss fészkében hófehér abrosszal leterített kis asztalok voltak. Meztelen karú, kifestett nők ültek az asztalok mellett, az este fekete-fehér dresszébe öltözött urak és tarka katonatisztek társaságában. Derossi hadnagy most megértette, hogy miért nem keltett feltűnést az egyenruhája a pályaudvaron. Ez a város megszokhatta az idegen katonákat. A hallban szép számmal volt képviselve valamennyi antanthatalom hadseregének egyenruhája. A karzaton hamukék uniformisukban francia tisztek ültek, a lépcső alatt, kék-vörös márványoszlop között rezedazöld olaszok, nyakukon a vakítóan fehér moll kravátlival. Aztán bőven akadtak angolok is, mintha csak elegáns turisták lennének, finom, sárga khaki kabátjukban, amelyhez sötét nyakkendőt viseltek, mint a civilek.

Derossi hadnagy ebben a sok parádés tisztben éles konkurrenciát érzett. Szilárd dicsőségérzése alábbhagyott. Lehangoltan sétált keresztül a recepción a lift felé, hogy fölvitesse magát a szobájába, amely - ez sem tetszett neki - a negyedik emeleten volt, a spanyol követnek, Gracia de Realnak a személyzeti lakosztálya mellett.

A lift ajtajában az olasz csaknem összeütközött egy hozzá hasonlóan fiatal, angol tiszttel. Mindketten elmosolyodtak, könnyedén tisztelegtek, és egyetlen villámgyors pillantással végigvizsgálták egymást. Ebben a sebes pillantásban benne volt mindaz, amit hirtelen megállapítottak egymásról. Presztízspróba volt ez a kis összeütközés. A pozíció eldöntése. Derossi hadnagy megingott. Az angol gyorsabb volt, energikusabb. A profilján nyugodt mosoly suhant át, amint belépett a liftbe, amelyben már hárman várakoztak. A kis, szőke liftes boy behúzta az ajtót Derossi hadnagy orra előtt. A kivilágított, tükrös ébenfa fülke simán fölfelé siklott. Carlo orra magasságában elvillant az angol katona dereka, csípőjére támasztott, becsületes, kisportolt, tiszta, nagy keze, a nadrágja, fényesen kitisztított cipője, aztán eltűnt a magasban az egész jelenés.

A fiatal olasz bosszúsan nézett körül. Teljes jelentőségében fölfogta, hogy vereséget szenvedett, hogy összefoglaló kritika nyilatkozott meg vele szemben a hosszú lábú angol fiú viselkedésében. Visszaidézte az elmúlt jelenetet, kiszámította, hogy talán még neki volt félmásodpercnyi előnye a lift ajtaja előtt. Egyre bántóbb érzés hatalmasodott el rajta. Szégyen, elégedetlenség. Tizenhat hónapig szolgált a fronton, de soha, a legnehezebb napokban sem volt ehhez fogható nyomott, megalázó érzése. Semmi módon nem tudta magát megnyugtatni. Minden más magyarázatot elnyomott az, amit az ösztöne súgott: hogy kikapott.

2

A szobájával nagyon meg volt elégedve Derossi hadnagy. Tetszett neki a modern angol empire nyugodt eleganciája. A kevés, de nemes formájú bútor és a sima, fehér fal. A tökéletes kényelem. A gyönyörű kilátás a kis balkonról a sötéten csillogó Dunára, a partok és hidak csillagfényekkel kipontozott körvonalaira. Nagyon messziről, annyi falon át megszűrve, pikáns muzsikát hallott, inkább sejtett a fiatal tiszt. Finom, olasz füle fölfogta a melódiát, és halkan fütyörészni kezdett, majd kinyitotta a bőröndjeit, hogy átöltözzék. Mert eszébe sem jutott, hogy a hosszú, fárasztó utazás után lefeküdjék. Huszonötéves volt. A vére lángolt. Alig várta, hogy belévesse magát az ismeretlen város ismeretlen éjszakájának forgatagába.

Amikor a forró fürdő után borotválkozáshoz készült, és friss pengét tett a zsilettjébe, kopogtattak az ajtón. Nagy szelet kavarva, az olasz misszió három fiatal tisztje rontott be hozzá. A fiúk fölfedezték az érkezését. Kíváncsiak voltak rá. Feljöttek, hogy megnézzék: milyen az új cimbora? Hazai hírek után érdeklődtek. Rácsaptak az olasz újságjára, mint a vércsék.

Carlo bepúderezte frissen borotvált állát. Karcsú volt, mint a nádszál, fiatal bőrének gyöngéd krémszín tónusa volt. Gyönyörködött magában a tükör előtt. Könnyedén kérdezte:

- Hová megyünk?

- Elviszünk egy kis bárba! - felelte Scerni főhadnagy, és kéjesen csettintett a nyelvével.

Unták felcsöngetni a liftet. Gyalog mentek le a lépcsőn. Carlo megkérdezte a cimboráit:

- A „többiekkel" hogy vagytok?

- Jól - magyarázták új barátai. - Az amerikaiak parasztok. A franciák derék fiúk. Az angolok egy kicsit szemtelenek. Tudod, sok pénzük van.

Carlo visszagondolt a lift előtti jelenetre. Hevesen mondta:

- Orron kell ütni őket!

Az ötletnek visszhangja volt. Az angol természet a fiatal olaszok kritikájának tüzébe került. De egyszerre csak elhalt minden fecsegés. A lépcsőn, hűvös légkört terjesztve maga körül, tökéletes aggastyáni szépségében, Nagy-Britannia seregeinek egyik tábornoka jött velük szembe. Sir Henry Gorton sovány volt, száraz izmokra tenyésztett telivér. Nem is volt szája, olyan keskeny volt energikusan összeszorított ajka. A haja tiszta hó, az arcán a hús nem is hús, hanem faragott karneol. A derekát egyenesen tartva, mintha egy ősi kastély galériájának képkeretéből lépett volna ki, büszkén közeledett a generális, sapkájának mínium csíkján Anglia aranycímcrével. Derossi hadnagy és társai némán szalutáltak. A heraldikus jelenség jégszemét feléjük fordította, és gőgös kis biccentést küldött szellős magasságából.

Tíz szótlan másodperc után Bini kapitány megjegyezte:

- Van itt egy francia: De Cassagnac, az azt mondja, hogy a dandárja egyszer borzasztó szószba került a Chemin des Dames-on, ennek az embernek az ostobasága miatt.

Carlo hallgatott. Érezte, hogy nincs olyan rágalom, vagy akár igazság, amely árthatna Sir Henry Gortonnak. Akármit csinált a Chemin des Dames-on, mégiscsak olyan előkelő maradt, hogy hozzá képest minden más elegancia - cigánysor.

3

A bár sötét, nagy téren volt, a Duna partján, kétszáz lépésnyire a Ritztől. Néger portás állt a kapuban. Hosszú terem volt a bár, a falán perzsaszőnyegek, barokk rámájú szecessziós képek, méregzöld és arany tapéta. Szép nem volt, inkább csak pazar. Bábeli hangzavar, bűn, parfüm, füst, alkoholgőz, könnyelműség, eszeveszett gazdagság tette terhessé a levegőjét. Az asztalokon vad színű italok csillogtak. Egy perverz arcú zongorista disznó sanzonokat suttogott rekedt hangján a közönség mulattatására, amelynek félig olyan volt az összetétele, mint a finom hotelben: az antantállamok tisztjei, szmokingos fezőrök, újságíró-habitüék. Csak éppen az asszonyok cserélődtek ki kokottokra. Ebben a bárban minden nő megvásárolható volt. Hosszú időre, rövid időre, ahogy tetszik. Ha lehet, nagy pénzért, ha nem megy másképp, kevésért. Sőt sokszor ingyen, szívességből, időtöltésből - a dicsőség kedvéért. Voltak szép angol fiúk, frissek, mint a rózsabimbó, tiszta szemmel és romlott szájjal. Ezeket dicsőség volt megkapni. A meztelen hátú, brokátcipős nők büszkén táncoltak velük a kis parketten. Félig nyitott, karmin ajkukat jó közel tartották a fiú arcához, belé a leheletébe. A fiú nagy, hűvös tenyerét rátette a nő derekára, csúsztak a parketten összesimuló lábbal, a tangók alatt bíbor félhomályban.

Természetes konjunktúrája volt abban az időben a műveltségnek. Azok a kokottok, akik tudtak franciául, mind el voltak foglalva, még ha túl is jártak már az első ifjúság korán. Büszkén ültek a tisztjeik mellett. Hegyes körmű kezükkel kényeskedve nyúltak belé a sósmandulás kis tálba. Mély szippantásokat húztak az ópiumos cigarettából, nézték a füstön át az olcsó kis nőket, amint magányosan vagy kettesben ültek, esélytelen asztaloknál, félrenyomva az izzó középponttól, irigyen mosolyogva, krajcár nélkül, a gazdagokra, akik pezsgőt isznak és nem csokoládé-flippet, mint ők, szegény éhezők.