Két kis angol

By Sándor Hunyady

Valamikor a "Nagy háború előtt" (amit csak azért neveztek nagynak, mert nem tudták névadói, hogy utána egy még nagyobb érkezik...) Európa varietéit járja két tizenéves angol fruska: Bessie és Gwendoline, "A két kis angol". Számukban talán nagyobb szerepe van hamvasságuknak, szépségüknek, kisugárzásuknak, mint akrobatikus tehetségüknek - de ezt a mulató közönség kevéssé bánja. Eljutnak Budapestre is, ahol éppen fellépésük során lesz öngyilkos a varieté fizetőpincére, két árvát hagyva maga után. És ezzel kezdetét veszi a cselekmény. Sodró erejével az író, Hunyady Sándor elkezdi a századfordulót követő "dekadencia" gyönyörű tablóját felfesteni Angliától Budapesten át Szentpétervárig. Lenyűgöző korrajz, miközben a kor életének minden rezdülését érezzük, mit olvasók. Milyen volt a parfüm, hogyan csikorgott a keményített gallér, miként szaladt föl sercegve (vagy le...) egy formás női lábról a neccharisnya. Eközben Hunyady mesél és mesél, csak mesél. Letehetetlenül, otthagyhatatlanul. (a Kiadó)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633647981

Book preview

KÉT KIS ANGOL

KISREGÉNY

ÍRTA

HUNYADY SÁNDOR

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-798-1 EPUB

ISBN 978-963-364-799-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I

Szombat este volt, április másodika. Nem csoda tehát, hogy a Palace mulató nézőtere olyan zsúfolásig megtelt, hogy a pincéreknek verítékes küzdelmébe került az asztalokhoz jutni, felvenni a rendeléseket, széthordani a feketekávékat, a bort, a pezsgőt. Thurzó úr, a lokál tulajdonosa máskor boldog mámorban nézte volna a sűrűn rakott és szorongásig körülült asztalokat. Most azonban valami idegesség rontotta meg az örömét.

Nyugtalanul törülgette a cvikkerjét.

- Hallatlan! Ez a bitang Adolf még most sincs bent.

Kiküldte a szivarosfiút az Andrássy útra, hogy leskelődjön, jön-e már Adolf. A portás pedig Adolf slammkávéházait járta végig, hogy megnézze, a türelmetlenül várt férfiú nem felejtette-e ott magát valamilyen izgalmas kaláberpartinál.

Mert Adolfra múlhatatlan szükség volt a lokálban. Adolf ugyanis a Palace fizetőpincére volt. Nála volt minden váltópénz. Ő ismerte a vendégeket. Benne egyesült legtökéletesebben a rutinnak és a született tehetségnek az a kvintesszenciája, amely az igazi főpincért jelenti.

Az asztalok között szabadon hagyott kis parketten a zenebohóc produkálta magát leborotvált és katicabogárnak kifestett, kis disznójával, amely az ő dirigálására kottából tudott röfögni. Ez volt az utolsó előtti attrakció. Ez után már csak Bessie és Gwendoline száma következett. A két kis szőke, angol lány. Ez után a publikumnak az a része, amely csak a műsor kedvéért jött el, haza szokott menni és otthagyja a Palace-ban az alkalmi lumpokat és a habitüéket, akiknek a számára az igazi mulatság akkor kezdődik, amikor félárbocra bocsátják a lokálban a világítást, és a befüggönyözött páholyokra jótékony homály borul.

A nézőtéren fölzúgott a taps. Smith úr, a német zenebohóc a farkánál fogva kivonszolta a parkettról muzsikális disznóját. Bessie és Gwendoline szőkén és rózsaszínűén már az öltöző ajtajában állt. Kis piros szájukon már rajta volt a publikumnak szóló, hivatalos mosoly. Könnyedén állottak, egymás mezítelen vállát átölelve, két könnyű rózsalevél. Csak egy lehelet, és már kirepültek a parkettra a nagy reflektor kerek, ibolyaszínű fényudvarába.

Még tíz perc, és a két kis angol, mint a megszalajtott versenyparipák, már vissza is futnak verítékes hátukkal, ezüstcipős kis lábukon az öltözőbe. Már ott a lavórban a meleg víz, a nagy spongya. Már vár kikészítve a széken két egyforma, parkett-tánchoz való, almazöld selyemruha. Még tíz perc, és megindul a fő raj kivonulása. Mindenki egyszerre akar fizetni. Csöngetnek a poháron, kiabálnak, türelmetlenkednek. Fölviharzik a szokásos nagy tumultus, amelynek sima lebonyolításához még Adolf zseniális energiája is csak a végső erőkifejtés paroxizmusában volt elég.

Thurzó úr - valaha maga is főpincér volt - elkeseredett szívvel kötötte a frakkja alá, a tomporára az aprópénzes bőrtáskát, és a tréningből kijött professzionista izgalmával vágott neki a tömegnek. Nehézkes volt már, fájt a lába. Nem tudta olyan hadvezéri módon áttekinteni a terepet, mint Adolf. Lámpaláza volt, rosszul adott össze. Összeszidták, lassú volt, tévedett a maga kárára. És hátul a könyökével, a füle hegyével kétségbeesve érezte, hogy egy csomó vendég fizetés nélkül megy el. Hiába, a tömegnek csalhatatlan ösztöne van. Mindazok, akik csak egy kicsit hajlottak a bliccelésre, most egyszerre megsejtették, hogy itt az alkalom, a kijárások szabadok, nem villogott egyszerre mind a hat ajtón a napóleoni Adolf ellenőrző pillantása.

Az első nagy roham csillapodása után Thurzó úr szuszogva ült le a kassza mellé. Derekáról a „főúri rangot jelentő dupla bőrzacskót sóhajtva adta át, az aprópénzzel együtt, a legügyesebb cútrágernek. A térdét dörzsölte. Egyszerre dühöngött Adolfra, meg bámulta is. Milyen hanyag gazember, hogy nem jött be az üzletbe. De viszont, hogy érti a mesterségét! Micsoda bűvész, milyen „olajozva megy nála a munka. Föl sem veszi az ilyen szombatokat. Nem izzad meg a legnagyobb rumli után sem. Le sem ül. Kimegy a kávéskonyhába cigarettázni.

Most visszajött a portás.

- Nem találom sehol az Adolfot - jelentette. - Nincs a Franszéban, nincs a Helvétiában. Egészen a Kairóig elmentem. Tegnap óta nem látták egyik kávéházban sem. De az biztos, hogy ma délután lóversenyen volt. Köszönt valakinek a konflisból a Kerepesi úton. Szürke lovas konflison ment ki a versenyre.

Thurzó úr a gazda keserűségével gondolt az egész dologra.

„Így van az - fogalmazta meg magában ellenségesen ha az emberiek az alkalmazottja egyúttal barátja is. így nem lehet rendet tartani. Most mit csinálok én ezzel az Adolffal? El nem csaphatom.

Még csak össze sem szidhatom úgy, ahogy szeretném, a fene egye meg, minek is a barátom?"

Az igazat megvallva, Thurzó úr lelkét úgy nyomta a félelem, mint őszi tájékot a köd. Elég okos volt hozzá, hogy előre féljen a főpincérével való találkozástól. Mert mi történik mégis, ha barátság ide, barátság oda, elragadja a temperamentuma, és egy keményebb szót talál mondani? Adolf olyan önérzetes, még megsértődik, még összevész vele. Ezt pedig nem szerette volna. Mert Adolf lényét (azonkívül, hogy kitűnő szakember volt) valami vonzó fölény tette varázslatossá. Az igazi, pesti alsósmatador volt Adolf. Okos, kedves, de mégis impozáns baritonhangját sohasem fecsérelte hiábavaló szavakra. A helyén volt minden, amit mondott, amit tett. Fekete haja elegánsan őszült a halántékán. Zsidó volt. Délvidéki, barna zsidó. Vidám szemében benne csillogott a meleg tengerek országainak minden fűszere, humora, optimizmusa.

Hiába volt Thurzó úr a főnök és Adolf (egész nevén Stern Adolf) az alkalmazott. A dolgok természetes rendje szerint úgy alakult a viszony közöttük, hogy például amikor beszélgettek, Thurzó úr hangjának mindig volt valami szelíden kérlelő, valami szorongó színezete. Mint mikor az alázatos proletár beszél egy öntudatos nagyúrral. Az lehetett ennek az oka talán, hogy valaha régen, az őshazában, amikor még önálló politikai állam volt a zsidók országa, ebben a régi és szétomlott társadalomban írástudó, pap vagy katona lehetett Adolf ükapja, Thurzó úré pedig csak foltozó varga, szabó, esetleg pénzváltó valamelyik piszkos sikátorban, és a régi gőg meg a régi alázat benne maradt a két ember ideghálózatában.

Ez a kasztbeli különállóság nagyon meglátszott rajtuk. Adolf jól öltözött. Sőt sikkes volt. Már amennyire egy negyvennyolc éves zsidó főpincér sikkes lehet, aki készen vett ruhákat visel a Károly kőrútról. Thurzó úr csak a kényelemre adott. Fájós pincérlábán széttaposott, sevró, cúgos cipőt hordott, pecsétes lüszterkabátot. Mazsolaszín haját kurtára nyírta (az ilyen hajból növeszthetők a legszebb vörös pájeszek). Aggodalmasan pislogott maga körül macskaszín szemével, és nem gondolt egyébre, csak arra, hogy milyen módon szaporíthatná egy újabb hatossal verejtékes lassúsággal gyarapodó kis tőkéjét.

Adolfnak ellenben fényűző tulajdonságai voltak. Szerette elkápráztatni a környezetét fölényes vicceivel. Híre volt a kártyás talentumának. Ha játszott, a kávéházban egész raj gibic figyelte áhítatos odaadással minden mozdulatát, hogy néha egy-egy ravasz trükkjénél szinte templomi mormolás fejezte ki a nép hódolatát: „Csuda egy ember ez az Adolf. Adolf egyiptomi cigarettát szívott, és nem „öntöltőt vagy fiumei princesszást, mint a kollégái. Adolf koronákat adott a koldusoknak, és a maga külön, udvari szegényei pedig friss rostélyost ettek roseibnivel a Palace söntésében. Adolf a turfon is király volt. Ismerték a jegyszedők. Nem kérték tőle a jegyet. A bukmékereknél fogadott, csak átkiáltotta a korláton: „Kérem, Horner úr, százötvenet írjon be nekem az Egyedi-lóra." A bukméker bólintott. Nem kérték tőle a pénzt. Mint a mágnások tétjét, az ő tétjét is beírták egyszerűen a könyvbe.

Hát ilyen ember volt Adolf. Ilyen nagyszabású. Büszke és mégis kedves. Meg lehet tehát érteni tökéletesen, hogy Thurzó úr rettegett attól a pillanattól, amelyben - minden üzleti érdeke szerint és a jogszokás gyökeres parancsára - meg kell fenyítenie ezt az embert, aki sokkal színesebb és hatalmasabb egyéniség volt nála.

Két óra lett, éjfél után. A főpincérnek se híre, se hamva. Tippeltek, hogy mi történhetett vele. Az öreg tűzilegény megjegyezte mély basszushangján:

- Hátha beteg?

Ez a dörmögő halksággal kiejtett kis mondat úgy világított belé Thurzó úr- gondolatvilágába, mint a reflektor. „Igen, hátha beteg!" Már látta Adolfot viaszszín homlokkal feküdni az ágyában. Ott a doktor nála. Fogja a kezét. Orvosságosüveg a nachtkasztlin. Szerette Adolfot. De mégis örült ennek a megoldásnak. így nem kell hűtlenségben és könnyelműségben elmarasztalni a régi barátot. Ó, a szegény Adolf! Mi baja lehet? Tífusz?! Vagy talán elütötte a villamos. Talán nem is odahaza fekszik, hanem valamelyik kórházban. Ismételjük, hogy szerette Adolfot. De mégis örült volna, ha bebizonyosodik, hogy csakugyan beteg. A betegségből meg lehet gyógyulni, de azt sohasem tudta volna elfelejteni, ha Adolf hanyagságból feledkezik meg szombat este az üzletről. Ez örök tövist hagyott volna a szívében. Pláne hogy nem is merte volna kiönteni

keserű haragját a nagyszerű Adolf előtt. Mert mi történhetett volna mindössze? Semmi. Szidásról szó sem lehetett. Inkább csak panaszkodott volna Adolfnak: „Adolf! Hogy tudtál ilyet tenni?! Szombat este. Itt áll az egész üzlet egy vas váltópénz nélkül!"

De hogy beteg, az persze más. Ez tökéletesen megnyugtatta Thurzó urat. Aggódott a barátjáért. És mégis remélte, hogy csakugyan beteg.

Fölhívatta a portást.

- Nézze, Orbán - mondta a tekintélyes, aranypaszomántos férfiúnak. - Itt van egy forint. Beül egy konflisba, és kimegy a Dembinszky utcába. Tudja, ahol az Adolf lakik. Azt hiszem, negyvennégy. Fölmegy a lakásba, és megnézi, mi van vele. Miért nem jött be? Miért nem üzent? És ha beteg, mondja meg neki, hogy nem volt semmi baj. A Gyula helyettesítette. És mondja meg, ha szüksége van valamire.

A portás bólintott és átvette a forintot. Egy forint mégiscsak egy forint. Ő már tudta, hogy ezt a pénzt meg fogja spórolni, és gyalog vágtat ki a Dembinszky utcába.

Thurzó úr most visszasüllyedt volna üzleti merengései közé, a hangtalan, német fejszámolásba, ha a színpad mögötti'folyosón kitörő sivalkodás nem állítja új izgalmak elé.

Röviden a következő dolog történt. Volt a Palace-ban egy bécsi szalontáncosnő, Marié Mayer. A lánynak reggel a gőzfürdőben a pedikűr belévágott a tyúkszemébe. Fájt szegény Marié kisasszonynak a lába. Sántított. Es amelyik pillanatban tehette, leült, lehúzta szűk, fehér selyemcipőjét a lábáról, és mint a boldogtalan szerelmes, a világ legszerencsétlenebb ábrázatával bámult maga elé. Ebből támadt a kalamajka. Mert a kollégái, amikor észrevették a bibit, gonosz ugratásból egymás után valamennyien táncra kérték Marié kisasszonyt. A lusta, nagy orrú, szőke, német lány vagy hat ízben jámboran megmagyarázta, hogy nem táncol, fáj a lába. De végül is a sok szekatúra kihozta a sodrából, és gorombán rikácsolni kezdett, az éjszakai helyek nemzetközi argóján durva szavakat vágva a kartársai fejéhez. Azok eleinte nevettek, aztán maguk is dühbejöttek és visszasértegették Marié kisasszonyt. A tréfa öt perc alatt tökéletesen elvadult. Komisz ordítozás, német és angol káromkodás foglalta el a nagy kacagások helyét. És a pincéreknek kellett lefogni Brodyt, a mesztic dzsiggtáncost, aki orrba akarta bokszolni Marié kisasszonyt, mert a lány azt vágta a szemébe: „Vén, néger kutya!"

Az egész társaság egymással harcban álló atomokra bomlott. Mindenki összeveszett mindenkivel. A néger pofon ütötte az egyik pincért, aki megfogta. Smith úr, a zenebohóc honfitársnője védelmére kelve, egy söröspalackkal hadonászott. Thurzó úr igazán az utolsó pillanatban rohant a mulatóhely veszélyeztetett pontjára, hogy rendet teremtsen és lecsillapítsa a pincéreit, akik a pofon miatt meg akarták lincselni Mr. Brodyt.

A parketten mindössze egy pár forgott kénytelen-kelletlen a gyanútlanul szórakozó közönség mulattatására. De ez a pár is csak az ösztönével hallotta a muzsikát, ahogy forogtak, a fülük szinte mozgott, olyan területen igyekeztek elkapni egy-egy hangot a színfalak mögött folyó verekedés kiszűrődő viharfoszlányaiból.

Bessie és Gwendoline azonban annyira távol voltak a botránytól, mintha más csillag lakói lennének. Tapétafalú kis kamrájukban öltöztek tíz erős villanykörte vakító fényében. Gwendoline már a harisnyáját húzta, Bessie még benne állt a nagy lavór langyos vízben, és piros gumiszivacsával mosogatta a hátát. Édes kis tanagrafigura. Annyira finom és törékeny, hogy nagy szüksége volt bőrének a fiatalság és egészség könnyű kajszibarackszín árnyalatára, mert különben elvonatkozott volna az egész kis tökéletes test az élet köréből, a művészet világába.

Mind a ketten tizenhét évesek voltak, és nagyon hasonlítottak egymásra. Szinte nem különböztette őket meg más, mint hogy Gwendoline kék szemének szürke árnyalata és szőke hajának is valami hamvas tónusa volt. Bessie szőkeségében viszont több volt az aranyossárga és a szeme is inkább hajlott bizonyos zöldes tűz felé. Pedig nem voltak rokonok. Bessie Londonból, Gwendoline pedig Cornwallból származott. Az isten tudja, miféle földrengés vetette ki ezt a két kis kolibrit a családi fészekből. Milyen ösztönből vagy kényszerből kezdtek táncot tanulni? Hogy jutottak a londoni Alhambra balettkarába, ahonnan aztán egy jószemű impresszárió kivette ég fölemelte őket a legjobban fizetett artisták napsütött régiójába.

Annyi bizonyos, hogy már egy év óta járták a világot hatalmas hajóbőröndjeikkel. Kettős számuk az artistaprospektusok egyik leghíresebb slágere volt. Bessie és Gwendoline drága volt, a művészetüket súlyos pénzekkel kellett megfizetni, amit a két lány egészen természetesnek talált. Mert nagyon is érezték az értéküket, és tudták, hogy kíméletlenül ki kell használniok azt az előnyt, hogy bennük a fiatalság és tehetség kettős gyémántszalagja fonódik össze. Öltözködés közben is a következő szerződésükről beszéltek. Mit fogadjanak el a sok ajánlat közül? Szentpétervárra menjenek-e vagy Bécsbe? A tétel föl volt állítva: Oroszországban több pénzt lehet keresni, de Bécs összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint Pétervár, ahol annyi a magából kikelt, félőrült lump, beszámíthatatlan nábob és barbár arisztokrata, hogy az élet olyan hazárdnak tűnik közöttük, mintha az ember állandóan valami óriási rulettasztal mellett ülne, és életre-halálra játszana.

Pedig sem Bessie, sem Gwendoline nem szerette a veszedelmet. Mind a ketten hűvösen, okosan óvták rózsás bőrüket. Holott egyikük sem volt érintetlen. „Azon" a dolgon már mind a ketten átestek, még otthon, Angliában. De valahogy olyan szerencsés, meggondolt és józan körülmények között, hogy meg sem perzselődtek benne, hanem megtartották mind a ketten rózsalevél üdeségüket. Nagyon fiatalok voltak még, az érzékiségük szunnyadt. Csókolódzó galambpárnak, nefelejtskoszorúnak nézték a szerelmet. Gyanakvók voltak, tartózkodók. Nehezen mozgó angolszász vérük megóvta őket a veszedelemtől. Ha ki is gyűlt bennük néha a láng, mire valami meggondolatlan szenvedélybe vethették volna magukat, már tovább is mentek abból a városból, ahol az örvény megnyílott előttük.

Ha valaki beleskelődik a tapétafalú kamrába, elbámult volna, hogy ez a két fél gyereklány milyen komoly dolgokat beszél, és milyen komolyan és okosan beszél gyöngyvirágcsengettyű hangocskáján pénzről, jövőről, biztonságról, üzleti sánszról. A külső lárma nem érdekelte őket. A zaj tetőfokán Bessie csak annyit jegyzett meg:

- Hogy kiabálnak.

Gwendoline legyintett:

- Veszekednek szegények! - és gesztusában, hangjában benne volt egész szánalma és közömbössége, amelyet alacsonyabb életsorsú kollégái iránt érez.

Odakint a folyosón Thurzó úr sikeresen gátat vetett az általános konflagrációnak. A pincérek lecsillapodva visszamentek posztjaikra. A zenebohóc és Mayer kisasszony összeültek a parketten egy kis szögletasztalnál. Sört rendeltek és heringet. És hamburgi tájszólásukon, amely minden pesti