Ebéd a kastélyban

By Sándor Hunyady

„Mikszáth óta nem volt, s azt hiszem, sokáig nem lesz az irodalomban senki, aki a szó nemes értelmében fogalmazott anekdotát, ezt a nehéz és finom műfajt, több művészettel művelte volna. A pointe keze alatt megnemesedett, a történetke távlatot és mélységet kapott. ízesen, pontos, nemes veretű magyar szavakkal írt A jó író ösztönével ismerte fel témáit, azt, ami neki való.” Márai Sándor a kor- és írótárs érzékenységével körvonalazza Hunyady elbeszélő művészetének karakterét, jól rímel erre Gs. Szabó László analízise: „Könnyen olvasható, kellemes író volt De tegyük egyszer stiláris nagyítólencse alá novelláit. Mint a mesteri rézkarcon, ezeken is feltűnik a láthatatlan hajszálmunka. Nagyon lassan és nagy kínnal dolgozott, nemcsak órákig, de napokig is eltartott, amíg egy rövid novelláját sorozatos próbák után, »egész könnyen« megírta.” Nemcsak az idézett Márai és Cs. Szabó, de a hazai esztéta- és irodalomtörténész-társadalom osztatlan ítélete szerint is Hunyady a XX. századi magyar irodalom legkiválóbb hazai elbeszélői közé tartozik (Urbán László).

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633647967

Book preview

EBÉD A KASTÉLYBAN

NOVELLÁK

ÍRTA

HUNYADY SÁNDOR

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-796-7 EPUB

ISBN 978-963-364-797-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

EBÉD A KASTÉLYBAN

ÉLET-ÁLOM

OROSZOK

SÓTONYI DÁNIEL

A HUSZÁR, A SZERELEM ÉS A HAZÁJA

SZÉKELYEK

VASÚTI SZERENCSÉTLENSÉG

SERENISSIMUS

HALÁLOS ELLENSÉGEK

PUCOLTA…

KARÁCSONYESTE

A BONVIVÁN ÖLTÖZŐJÉBEN

EGY LAVÓR VÍZ

X. DOKTOR

HADAK ÚTJA

IFJÚSÁG

IDEGENFORGALOM

POSTÁRA ADTAM A PÉNZT

EBÉD A KASTÉLYBAN

A község határában cukorgyár volt. A gyár munkásai, hivatalnokai ott laktak a hirtelen épült telepen, még nedves, angolos házacskákban, amelyeknek kapui előtt kopasz, fiatal ákácok nőttek. Meglehetősen boldog élet folyt a gömbölyű föld e kis csíkján. A síkság fölött lengő forró, száraz levegőben a jó tejen, egészséges gyerekei nőttek a munkásoknak, és a hivatalnok uraknak módos, gömbölyű, szelíd feleségeket termelt a bő vidék. E nyájat nem pusztította semmi járvány: láz, ital vagy tüdővész, és senkit sem gyötört itt különös vágy. Keretei közül ez egyszerű életnek mindössze két fiatal úr vágyakozott kifelé, ők is a vállalat tisztei voltak, Pesten tanultak annak idején, és valami torz dandyzmus lakott bennük. Már az ízlés és ildomosság ellenére iparkodtak előkelőek lenni. Csizmás, kamáslis kollégáik között tojástáncot járva, iparkodtak át a rettentő tavaszi sarakon. Ha a hivatalban asztalhoz ültek, kényesen karvédőt húztak a zakójuk ujjára, és téglával dörzsölték le kezükről a tintát írás után. Prüszköltek a pipafüsttől, és nem jártak a kaszinóba, mert ott néha parasztok is söröztek, hanem a patikába látogattak el esténként egy-egy pohárka likőrre. Vágyaik tárgya a kastély volt, az uraság kastélya, amely a falun túl emelkedett óriási, elmélyülő, barokk parkja előtt. A két gavallér számon tartotta az autókat, amelyek besuhantak a vert-vaskapun. Nyájasan mosolyogtak az uraság egyenruhás, beretvált cselédeire, ismerték a kastélybeli kutyákat, és boldogok voltak, ha Ammont, a finnyás muszkaagarat néha magukhoz csalogathatták. Tudták, hány nyerges ló, hány kocsiló van az istállókban, mennyi hintő a színben, kik járnak vendégségbe. Olykor sokáig álldogáltak, messzi be az éjjelbe a palota előtt, és szemük szomjasan tapadt az ablakból sugárzó fényre.

A pompa aranylott az üveg mögött, meztelen női vall suhant el hirtelen, egy ékszer csillant, szinte érzett, milyen jó illatú a levegő odabent, és a park fekete bokrai között a várakozó autók acetilén szemei égtek...

A két fiú sóhajtott, szűk lett torkukon a krágli, és sajgott bennük valami, ahogy hazabaktattak az alvó utcán, a kutyák síri vonításától kísérve.

Egyszer hivatalos küldetésben jártak a városban, és visszajövet, mikor kiszálltak a falu állomásán, egy magas úr szökkent mögöttük a földre. Ez már igazi gavallér volt, elegáns acélszürke dresszben. Úgy állt meg a porban villámló sínek fölött, biztos, büszke mozdulattal, mint aki érzi, hogy ő a környék királya. A két cukorgyári tiszt ijedt tisztelettel vette le előtte a kalapját. Az állomásfőnök lehúzta a pénztár üvegablakát a parasztok orra előtt, és kijött tisztelegni. A főnökné hirtelen rózsaszín fésülőköpenyt húzott, és izgatott nyájassággal könyökölt ki a vasutaslakás ablakán... Az elegáns férfi a kastély gazdája, a falu kegyura volt. Személye mindig hallatlan izgalomba hozta az állomáska népét, az emberek arca kigyúlt, szeme égett, mintha mindig azt várnák - a mese motívuma szerint -, hogy a milliomos hirtelen megőrül, és kiosztja közöttük vagyonát. Mindenki olyan ideges volt, mint a négy fekete orosz paripa, amelyek az állomás mögött várták gazdájukat, és amelyeknek tüzes bőrén türelmetlenül remegett fényes bőrük. A hordárok egy nagy, gyalulatlan deszkaládát görgettek le a vasútról, elhanyagolva egészen a falubeli specerájos feleségét, aki maga volt kénytelen lecibálni a kupéból összes cókmókját. A ládában ásványvíz volt, a milliomos hozta magával Pestről. Az emberek izzadtak, kínlódtak vele, amíg kicipelték a kocsihoz, és akkor kiderült, hogy nem fér föl rá.

- Hát majd holnap méltóságos uram beküldjük igáskocsin! - ajánlkozott az állomásfőnök.

- Nem lehet! Nincs a házamban víz. Már ebédhez kibontanám!

- Hát akkor... akkor... - töprengtek a főnök, a forgalmi tiszt és a hordárok, de egyikük sem tudott semmi okosat kisütni, tanácstalanul lógatták orrukat, csak a milliomos nézett aktív frissességgel körül, és fölvillant a szeme, mikor a két cukorgyári hivatalnok hintóját meglátta. Régi, rozzant alkalmatosság volt az, kétségbeesett, mint egy ásítás, még a pendeles, paraszt kocsis is undorodva ült a bakján.

A méltóságos úr odament a két fiatal gavallérhoz, nyájasan, de nagy öntudattal bemutatkozott, és elmondta:

- Ilyen malőr! Rossz a kocsi, kicsi. Nem fér föl a láda. Talán az urak lennének szívesek...

A gavallérok csaknem hasra feküdtek a hódolattól.

- Hogyne kérem! Elvisszük mi Hol az a láda? Mekkora? Hány kiló? Százötven? Nem is nehéz, nem is nagy! Kérjük csak szépen.

Azzal nekiestek maguk is, tolták, taszigálták a hintó felé, az egyiknek le is nyomta a hüvelykéről a körmöt. De mindezzel nem törődtek, büszkén foglaltak helyet a milliomos paksamétája mellett A láda pedig gőgösen terpeszkedett közöttük, szinte ő kocsikázott, és nem a két legény, akik helyszűke miatt kénytelenek voltak a sárhányó mellett kilógatni lábukat. De ők szívesen nyelték még a port: is, amelyet a kastélyos ember homokfutója vert a torkukba.

A milliomos mélázva fogta a négy orosz gyeplőjét Nem vet- te észre, mint nyílnak ki a kis falusi házak ablakai, akár a vágy, hogyan könyökölnek rajta sovány nők, mint az aszat, kövérek, mint a kemence. Érteden volt e sok elnyomott indulattal szemben, pedig mindenki tett valamit, hogy meglássa. Az óvodáskisasszony, aki csúnya, vén és szomorú volt, mint egy reves fa, és akinek lila orrán szemölcs nőtt, a szemölcséből pedig szívós sörte szökkent, akár a kaktusz, mindig énekelni kezdett, ha az ismerős patkócsattogást közeledni hallotta. Énekkel próbálta bűvölni a szerencsétlen ezt az embert, akinek, ha akarja, Lina Monfalconieri danolja egyenesen a fülébe az egész Barkarolát így haladt kastélya felé az úr, míg a rozzant tyúkketrecben dobogó szívvel döcögtek mögötte a két cukorgyári gavallérok.

Tehát megismerték. Lüktető érdeklődéssel tárgyaltak a milliomos ruhájáról Ha szemüket becsukták, szinte aureolában jelent meg előttük a keskeny cipő, a nyakkendő színe és a nadrág esése, mint finom vonal izgatta képzeletüket. Önmagukat hasonlították vele össze, és - bár elismerték felsőségét - ez az összehasonlítás nem volt leverő. Ha nekem pénzem lenne! - gondolta mindegyik, mert a kastélybeli embert a kelleténél egyszerűbbnek, szürkének találták.

Másnap reggel, mikor a kelő nap rávilágított a két falusi dandy fogkeféire és rózsaszappanjára, amik rendesen az ablakpárkányra voltak készítve, egy borotvált lovász közeledett az angol rendszerű házacska felé. Levelet hozott a kastélyból. A levélben meghívatott a két gavallér ebédre, hogy mert olyan szívesek voltak, és a ládát...

A legények egymásra néztek, ezt nem várták. És míg egyre jobban hencegtek egymás előtt, folyton nőtt bennük a