Zápor

By Tatay Sándor

A Zápor a harmincas évek
magyar falujába vezeti az olvasót. Ide, a dunántúli faluba különös házaspár
érkezik: Bárány, a bé-listás számvevőtiszt, aki miniszteri tanácsosnak adja ki
magát, és felesége, hűséges társa, cinkosa, Cica. Lakást keresnek, mondván,
hogy itt a kis faluban, a világ zajától elzárkózva akarnak élni ezután. Ám valódi
céljuk egészen más: Bárány azzal a tervvel jött ide, hogy a legközelebbi
fordulóban országgyűlési képviselője lesz a kerületnek. S célja elérése
érdekében nincs olyan eszköz, amelytől visszariadna. Nagy hatalmú, befolyásos
embernek adja ki magát, s a kívülről jöttek lelkiismeretlenségével avatkozik a
falu életébe…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766828

Book preview

TATAY SÁNDOR

ZÁPOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-682-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

Eső hullott a falura. Amolyan sokat várt, megimádkozott nyári eső. Az emberek a pitvarban álltak, kitárt istállóajtóban. Úgy látszott, tekintetük az eső fényes szalagjain túl a felhőket keresi. A szemükben inkább büszkeség ült, mint hála. Mindegyikük úgy érezte, a saját imádságára nyíltak meg az ég csatornái. De legfőképp a pap.

Vasárnap volt. Ázott emberek nem futottak a mezőről, csak ketten siettek az állomás felől. Egy asszony meg egy ember, de ezek sem voltak parasztok. Esernyőt tartott az asszony, és messze elmaradt a férfitól, aki minduntalan visszaszaladt hozzá, és idegesen biztatta, de az asszonynak botladozott a lába a szokatlan úton. Végre dühösen legyintett, és többet nem törődött esernyős párjával. Hosszú köpenye gallérját felhajtotta, s öles léptekkel sietett a falu felé. Kalapját a fejébe húzta, fejét félrefordította, vállát az eső oszlopainak feszítette, mintha nagy nehezére esnék átszakítani. Egyik kezében könnyű táskát tartott, másikkal a kalapját fogta, hogy el ne fújja a szél. Köpenye alul szétnyílott, és a nadrágját a térdéhez tapasztotta az eső.

A falu végén álló házból sokan néztek arra, mert abba az irányba sodorta a felhőket a szél.

– Garabonciás! – mondta a legszélső ház gazdája a köréje sereglett lányoknak, akik ide menekültek be vasárnapi nótás sétájukról. Nem tudták, mi az a garabonciás, de aki mondta, vicces ember volt. Akkorát nevettek rajta, hogy az minden locsogáson és szélsusogáson át az utas füléig hallatszott.

A falu végén nagy gesztenyefa állott, de alig ért lombja alá az utas, alig rázta le a kalapját, az eső mosolyogva elállt. Kései napsugarak érték az asszony vizes esernyőjét, és mosolygott az is a megfutamodott ura felé. Az ember röstelkedve visszafordult újra:

– Siess, Cica! – kiáltott neki messziről. És amikor kimondta, hogy Cica, alanyok újra éleset kacagtak a háta mögött. Mérgesen visszatekintett, majd új hangsúllyal, sokkal erélyesebben szólt:

– Siess, Karola, lelkem!

Belekarolt a vizes asszonyba, és annak ellenére, hogy mindkettőjükhöz tapadt a ruha, méltóságos nyugalommal lépett be a faluba.

– Méltóság, nyugalom és fölény minden siker titka – mondta halkan. Jelmondata volt ez, és úton-útfélen elismételte az asszonyának.

Elérkeztek az első házig. Az ünnepi ruhás leányok szállingóztak éppen kifelé, de azokhoz nem szólt.

– Jó napot, gazduram! – kiáltott be az udvarra, úgy, ahogy színpadon hallotta. A gazda megindult feléjük.

– Adjon Isten jó napot! – felelt, és mikor látta, hogy megálltak a kerítésnél, odaballagott hozzájuk, de neki sokkal méltóságosabbra sikerült a járása, mint az érkezőknek. Az idegen átnyújtotta a kezét az alacsony kerítésen.

– Bárány Ödön, nyugalmazott miniszteri számtanácsos vagyok… A feleségem.

– Isten éltesse magukat is – és megrázta az öreg mind a kettőnek a kezét.

– Mondja, gazduram, van-e itt a faluban jó kiadó lakás? Itt szeretnénk letelepedni.

A gazda végigmérte a két alakot.

– Letelepedni?

– Ha találnánk megfelelő lakást.

– Hát azt én nem tudom. Vannak itt szép új házak, de hogy eladja-e valaki a magáét?…

– Nem vásárolni akarunk, csak bérelni.

– Földet?

– Nem, lakást.

A paraszt vállat vont.

– Hát ahhoz én nem értek. Menjenek el a nagyságos úrék a kocsmába, ott biztosan tudnak valamit mondani.

A tanácsos végignézett magán és a feleségén.

– Jól megáztunk.

– Bizony megáztak.

– Ajajj! – A tanácsos a kalapjával verte a vizet a felöltőjéről.

– Megszárad még a mai napsütésnél – vigasztalta őket a paraszt, aztán elmutatott a falu belseje felé.

– Arra megtalálják a kocsmát, csak egyenesen menjenek ezen az úton.

Az utasok továbbmentek, csak a kanyarodónál tekintettek vissza, hogy néz-e még utánuk a paraszt. Aztán a legelső módosabb ház ajtaján újra bekopogtattak… Ott asszonyok ültek alacsony székeken, és csendesen és ritkán beszélgettek. Az utas megint a gazdát kereste. Az egyik asszony felállt, és kikiáltott az alsó udvar felé.

– Józsi!

Háromszor is kiáltott, de az ura nem felelt. Akkor bátortalanul az idegenekhez fordult.

– Hát, ha nem veszik rossz néven a kérdést, mi járatban keresik az uramat?

Bárány tanácsos bemutatkozott, és itt is éppen úgy, mint a másik háznál, lakás után kérdezősködött.

– Azt az uram is csak úgy tudja, mint én – felelte a menyecske, majd odafordult az asszonyokhoz.

– Nem tud valaki bérbeadó lakást a faluban?

Az asszonyok vállat vontak, hallgattak. Legtöbben a tanácsosné ázott cipőjét nézték… A tanácsosné úgy érezte, szólnia kell. Lágy mosolygással kezdte.

– Nahát! Ennyi szép fiatal asszonyt még sohasem láttam együtt.

Az asszonyok csak hallgattak.

– Gyilkosan tudnak hallgatni – gondolta a tanácsos, de azért csak mosolygott ő is. Majd kezet nyújtott a háziasszonynak.

– Akkor megpróbálom a kocsmában. Ott bizonyosan tudnak valamit.

– Meglehet – felelte az asszony, és elkísérte őket a kapuig. Utánuk ment vagy három lépéssel a folyosón, és cipője orrával gondosan kirugdalta az udvarra a sárcsomókat, ami az utasok lábáról lemaradt. Mikor kívül voltak, bereteszelte az ajtót.

Arrább megint csak a kerítés tetején kiáltottak be. Ott nagy szalmakazlak voltak az udvaron, és a konyhaajtó előtt megtermett ember cigarettázott. A cigarettát se vette ki a szájából, csak a vállát billentette meg a kérdésükre, és a tanácsosné olyan ijedt és alázatos hangon köszönt el tőle, hogy a férjét majd a méreg ette meg a méltóság és fölény ilyetén elhanyagolása miatt.

Máshol sem jártak nagyobb szerencsével. Mire a templomhoz értek, az asszony egészen megtörött a küzdelemben, amelyet a széllel, esővel, sárral vívott. Valósággal lógott az ura karján, és félig sírva, félig mérgesen, de egyre vagdalta a fejéhez a tegnapi áradozásait a faluról, a friss tejről, a vendégszeretetről.

Ekkor látta meg őket az ablakból a pap.

A pap az íróasztalnál a Remekírók egyik kötete fölött bóbiskolt. Egyszer túlságosan le találta hajtani a fejét. Az orrát a könyvbe ütötte. Erre felriadt, megdörzsölte a szemét, és ekkor vette észre a két vándort.

– Jönnek! – kiáltotta, aztán nagyot nevetett, mikor erre a leánya is meg a fia is az ablakhoz rohant. Eső utáni álmos délutánokon szerette az ilyen ártatlan tréfákat. Nemegyszer történt, hogy elvonuló cigányok vagy egy tollas zsidó kedvéért felriasztotta délutáni álmából a ház népét… De most maga is az ablakhoz sietett, mert ilyen furcsa alakok valóban ritkán vetődnek a faluba.

– Kik lehetnek ezek?

– Mozisok!

– Vándorszínészek!

– Ügynökök!

– Vasárnap?

– Gyorsfényképészek! Ott van a férfinál a gép.

– Áh nem, ezek úriemberek, biztosan az új tanító vendégei lesznek.

– Nem lehet, a tanítóék felől jönnek éppen.

– Valamit keresnek.

– Hogy összeáztak, szegények!

– Kimegyek, útbaigazítom őket – mondta a fiatalember.

– Dezső! – kiáltott utána a leány.

– Tessék.

– Be ne merd hívni őket! – Aztán az apjához fordult. – Édesapám, ha ez megint idehoz nekem valami csavargókat, én nem maradok meg a házban.

De Dezső már rohan az ablak alatt, már ott áll az idegenek előtt, alázatosan, szinte meghunyászkodva, mintha ő könyörögne valamiért. Kezet fog az úrral, és kezet csókol a jámbor az ázott asszonynak. Megindulnak a ház felé. Persze hogy behívja őket.

A férfi lépett be elöl, a pap kezét erősen megszorította, és kezet csókolt a papkisasszonynak. Anna visszahőkölt, mikor az idegen arca közel hajolt hozzá, mert az egyik szemöldöke jóval magasabban volt a másiknál, és mikor nevetett, az ördöghöz hasonlított. Az asszony mosolygós és halk léptű volt, de nem látszott kényeztetettnek. Nem volt szép a bőre, és hiába mosolygott, a szeme körül kemény gondok ráncai maradtak. Léptei nyomán nedves foltok maradtak a padlón. Ezért összetett kézzel kért bocsánatot. A kezei sem voltak fehérek, sem szépek. Az ujjai tompák voltak, kidolgozottak, fáradtak.

Anna szíve megenyhült. Székeket hozott át a másik szobából. Az asszony, amint leült, lábait meglazította a kivágott cipőben. Vigyázva néhány milliméternyit kiemelte a sarkát. Úgy szerette volna intézni, hogy talpa ne érintse a nyirkos bőrt.

A férfi már leült, és beszédbe elegyedett a pappal. A pap éppolyan alázatos hangú volt, mint a fia.

– Hogyan méltóztattak éppen a mi falunkat választani?

A tanácsosnak viszont bátorságot adott és fölényt a pap alázatossága. A világot járt ember oktató hangján beszélt, és mindvégig mosolygott.

– He-he, ennek remek története van. Egy bolond leány hívta fel a figyelmet az önök falujára.

– Bolond leány?

– Na, nem éppen bolond, csak egy kicsit félkegyelmű. Innen került fel Pestre. A sógoromnál szolgál. Azt hiszem, valami Panninak hívják.

A pap nagyot nevetett.

– Csak nem a Cérna Panni! Halljátok, gyerekek, a méltóságos úrékat a Cérna Panni utasította a faluba. Hát ez aztán?

– No, no – szerénykedett az idegen –, nem vagyok méltóságos úr.

– Bocsánat, úgy értettem, miniszteri tanácsos.

– Nem, nem, csak számtanácsos. Tulajdonképpen csak mint számvizsgáló kerültem B-listára, de kárpótlásul meg szoktak tisztelni ezzel a címmel, he-he…

Felemelte a hangját.

– Nos, ugye romantikus, hogy egy hülye leány útján kerültünk ebbe a faluba. De hát mi már ilyen könnyed mozgású emberek vagyunk. – Széles mozdulattal átnyúlt az asztal felett, és megveregette a felesége vállát.

– Ugye, Cica, gondoltunk egyet, megkérdeztük a Pannit, hol lakik, megtetszett a falu neve, és lám, itt vagyunk.

A pap csodálkozva tágra nyitotta a szemét. Ez tetszett a tanácsosnak, és bölcsen folytatta:

– Bátraké a szerencse, és aki nem töpreng, azé az élet, nagytiszteletű uram. Mi mindig ilyenek voltunk, és mint szegény B-listás házaspár bejártuk a világot. Mindig jó kedvünk volt, és mindenkori könnyedségünkkel választottuk ki ezt a helyet is, ahol nyugalmat óhajtunk lelni. Isteni nyugalmat! Ugye, Cica. – Ismét megveregette az asszony vállát.

Cica mosolygott. A többiek is udvarias, készséges mosollyal kísérték, és Cicának ettől felengedett a nyelve. Átvette a szót. Sokkal tisztább hangon, nyugodtabban és logikusabban beszélt, mint a férje. Elmondta, hogy alig egyéves házasok voltak csak, mikor a férje állás nélkül maradt. Egy krajcár nélkül vágtak neki a nagyvilágnak. Németországba, Svájcba, Spanyolországba, majd Argentínába kerültek. Mindenütt más volt a foglalkozásuk. Utoljára Buenos Airesben felvitte isten a dolgukat, nagy kelmefestő üzemet alapítottak, és kitűnően éltek belőle… – A gyárunk! – így emlegette az asszony, és nagy lelkesedéssel beszélt róla, de az előadása végére elmosta ennek az üzemnek a sorsát, s a három hallgató közül egyik sem tudta, eladták-e, bérbe adták-e, gazdag gyárosok-e, vagy tőkepénzesek.

– Az arcukról mindenesetre az látszik, hogy fáradtak és szegények – gondolta a pap, és intett a leánynak. – Az egy pillanatig durcásan nézett, de aztán kisurrant az ajtón, ki a konyhába, onnan a pincébe. Ott meglotyogtatott néhány köcsög tejet, amelyik a legfrissebb volt, azt megkóstolta. Semmi savanyú ízt nem érzett. Lenyalta tisztára az ajkát. A konyhában csészéket rakott tálcára. Az ujján számolta: apa, Dezső, Anna, miniszter, miniszterné. Ha! Miniszter, és nagyot nevetett, hogy milyen jól fognak mulatni ezen estére a kistanítónéval… Lassan, vigyázva öntötte a tejet. Tejet önteni nagyon szeretett, mert valami végtelenül megnyugtató van abban, amint a fehérség csendesen és puhán nő a csészében. Csak persze tudni kell önteni. Lágy kenyeret és üvegedényben mézet is tett a tálcára.

Odabent kicsit ellanyhult a beszéd, mire visszament, a véletlenül összevetődött emberek nehezen tudták átszólni a széles távolságot, ami köztük volt. A tej és a lágy kenyér egyforma mosolyt váltott ki mindnyájuk ajkán… Aztán Anna zavart bocsánatkérései a szerény ozsonna miatt, amire az idegen asszony felállt és megsimogatta és megcsókolta. – Óh, igazán bájos, aranyos teremtés! – vagy valami ilyesmit mondott neki, de sietett leülni, mert a talpa éktelenül fázott a vizes cipőtől.

Dezső már régóta figyelte, mint kínlódik a szegény asszony a lábával, most odaszólt nénjének.

– Anna, nem tudnál kölcsönözni egy pár cipőt a nagyságos asszonynak, amíg ez megszárad?

A tanácsosné hevesen tiltakozott.

– Az istenért, hogy fogadnám el.

Anna megint durcásan nézett egy pillanatig, mint amikor ozsonnáért küldték, de megint csak megindult… Kint a szekrény aljában hiába kutatott. Két pár rossz cipő bújt meg a szoknyák alatt, egyiknek az oldala dűlt ki, másiknak a talpa volt lyukas. Nézte az egyiket, nézte a másikat. Egyiket sem merte bevinni. Felhúzta a vállát, dühösen odavágta mind a két pár cipőt, és megindult befelé üres kézzel, de az ajtóban egy csöpp könny szökött a szemébe. Ezt a könnycseppet az öklével kitörölte, és visszament a szekrényhez, levette egyetlen pár ép cipőjét, meglengette a levegőben, hogy ne legyen meleg, ne érezze a vendég, hogy most vetette le a lábáról. Maga pedig felhúzta azt, amelyiknek lyukas volt a talpa.

A tanácsosné arca valósággal megszépült, amint a száraz cipőbe lépett. Vidám és bőbeszédű lett. Az urának kellett minduntalan féken tartania.

Az idő gyorsan telt. A nap átbújt az utcai almafák alatt, és megcsillant a mézes edényben. De a tanácsosné cipője még nem száradt meg. Anna egyetlen pár topánjában indult neki a sáros útnak, hogy lakást keressenek. A felöltőjét is itt hagyta. Anna egy kendőt terített a vállára.

Dezső kísérte el őket. A pap meg a leánya az ablakon néztek utánuk.

– Bolond kocsmárosok vagyunk – szólt a pap, és megsimogatta a leánya vállát.

Szegény papék valóban bolond kocsmárosék voltak. Nem akadt ember, aki ne talált volna vendégszeretetre a házukban. Légyen az úr vagy szegény. Távoli és közeli rokonok, barátok és álbarátok seregei lepték meg a házat, amíg volt mit aprítani a tejbe. Sárba rekedt utasok és menekültek, vadászok és kirándulók, valamennyi párt képviselőjelöltjei és kortesei, náluk találtak baráti fogadtatásra. A koldusok a faluvégén egymásnak adták a ház adakozó jó hírét… így történt, hogy a papné negyvenholdas birtokából egy sírhelynyi sem maradt. Pedig a pap jámbor, kis igényű ember volt. A felesége pedig, amíg élt, csak a munkának és a nyolc gyermekének élt. De belefáradt, és korán elhalt szegény. Helyét a legkisebb leánya foglalta el a házban. A többi gyereket szétszórta a világ minden tája felé a szegénység önkénye.

Annán kívül csak Dezső tartózkodott otthon, ő is csak így szünidőben. Teológus volt, és úgy számított az egész család, hogy majd az apjuk örökébe lép. Mindenki természetesnek vette ezt a faluban. Ősi papi család volt ez a család. A nagy ebédlő falán körben függtek a lutherkabátos ősök képei. Püspökök, esperesek voltak köztük. Dezső, mióta papnövendék volt, nem is szeretett az ebédlőben tartózkodni, mert meg kellett görnyednie a nézésüktől. A dívány fölül, ajtó fölül, szekrény tetejéről, mindenünnen pontosan reá néztek. Sokszor maga is arra gondolt, hogy nem tiszta a lelkiismerete, mikor azon vette észre magát, hogy menekül a ropogó vén bútorok közül.

Az egész rozoga ház körül élt valami félelmes. Túlságosan távoli időknek túlságosan élő emléke. És a házzal szemben a golgotaszerű templomdomb.

Három nagy kőre kellett öles léptekkel lépni, hogy a templomdombig a sarat kikerüljék. A tanácsosnénak nem engedett akkorát a szűk szoknyája, a városi asszonyok tájékozatlanságával a legnagyobb sárban merítette meg Anna cipőjét.

Ahol a víz kimosta a templomdombot, fényes, fehér gömb látszott ki a földből. A tanácsosné hozzáütötte a sarkát, hogy lepotyogjon a cipőjéről a sár. De, uramfia, a kőnek vélt fehérség tompa reccsenéssel beszakadt. A tanácsosné elsápadt. A hideg futott végig rajta… Dezső örült ennek a véletlennek, mert gyermekkorától fogva legnagyobb gyönyörűsége tellett benne, ha falujának ezekkel a félelmes titkaival dicsekedhetett.

– Koponya – mondta nagy büszkén. Cipője orrával alája fúrt és kifordította. A koponya megindult a domboldalon. Legurult a kocsiút sarába. Dezső utána futott, visszahozta és odadobta a templomfal tövéhez.

– Majd az egyházfi elássa – mondotta, és látva a két idegen elfogódottságát, végig az öregutcán a templomdomb titkát bontogatta előttük. Bár az arca mosolygós volt, a téli esték mesemondóinak meghatódott hangján szólt.

– Csodálatos, mély titkú halom ez. Ami mese, legenda keletkezett ebben a faluban, az majdnem mind hozzá fűződik. Ezer év emléke van benne hegyén-hátán összedobálva. Nincsen őszi eső, és nincsen hóolvadás, hogy valamit ki ne vessen magából. És akkor megindulnak a találgatások, szaporodnak, oszlanak és újra összenőnek, míg kész nem lesz a legenda.

Megfordult, és két kezével két irányba mutatott.

– Onnan a boltoséktól az iskola kertjéig terjedt valamikor ez a domb, de lassan az eső elmosta, a kocsik lejárták, gyerekek leszánkózták. Ami csontot, koporsódarabot vagy egyéb tiszteletre méltó tárgyat találtak, azt mindig közelebb hajigálták a templomhoz, és elásták, hol mélyebbre, hol éppen csak hogy a tyúkok ki ne kaparják, kinek mennyi türelme volt hozzá. Azt hiszem, ebben a maradék halomban több az emberi csont és por, mint a föld maga? Mikor az országutat bevágták a templomdomb oldalába, azt mondják, egy ölnyi területről három szekér csontot hordtak ki. A csontvázak keresztbe-kacsba voltak ott összehalmozva, a koporsók minden nyoma nélkül. Oltott mésszel voltak leöntve, és ebből arra következtettek az elején, hogy kolera idején történhetett a szörnyű temetés. De a sír fenekén mindenki nagy ámulatára rengeteg kaszát, kapát és különös alakú fejszéket találtak… Mi igaz belőle, mi nem – de azóta keletkezett az a mese, hogy élt itt valamikor egy kegyetlen, vérszopó földesúr, aki annyira sanyargatta a népet, hogy egy napon kaszával, kapával fellázadtak ellene. A földesúr bezárkózott a kastélyába, aztán éjszaka koldusruhában elszökött. Egy hét múlva német katonákkal tért vissza. Mind egy szálig leölette a lázadókat. Fegyvereiket egy nagy gödörbe szóratta, hegyibe a tetemeiket. Sok közülük még élhetett akkor, mikor rájuk öntötték az oltott meszet, mert összeölelkezve találták a csontvázak egyik-másikát. Az áldozatok asszonyait, leányait, kik ott jajveszékeltek a sír körül, szétosztatta a német katonák között, és hálából földet adott nekik a tompa domb környékén. A katonák elfogadták a földet is meg az asszonyokat is. Ezeknek a maradékai a felsőfalusi svábok.

– Valóban különös – folytatta Dezső visszafordulva egy magasabb helyről, ahonnan az egész falut végig lehetett látni –, hogy ott a falunak az az egyetlen sarka mindig megmarad svábnak… Ötven esztendővel ezelőtt felosztottak itt a pannonhalmi papok egy nagy darab földet. Kizárólag katolikusoknak adtak belőle. Sok sváb család költözött akkor a faluba, de ezek mind egy szálig megmagyarosodtak, gyerekeik összeházasodnak a mieinkkel. Amazok azonban nem vállalnak semmi közösséget a falu többi népével. Bár van már katolikus imaház, átjárnak imádkozni a szomszéd faluba, ahol sváb pap van. Onnan veszik feleségeiket, és leányaik soha nem házasodnak össze a mi legényeinkkel.

Ezalatt kiértek az új faluba. Domboldalba felmászó piros tetős házak voltak itt szétszórva. Utcát még nem alkottak. Sok közülük még fel sem épült egészen.

– Érdekes, hogy ezek az új házak nagyjából sem hasonlítanak a falu régi épületeihez – jegyezte meg a tanácsos.

– Nem csoda – felelte Dezső –, ezek mind világlátott