Palacsinta apróban

By Tatay Sándor

Tatay Sándor valami olyat tud, amit az utána jövő nemzedékek anakronizmusnak tartanak. Természetes örömmel, életkedvvel mesélni. S mikor mesél, önmagát adja; a benne rejlő derűt, iróniát, a megértésen, tapasztalaton alapuló bölcsességet, a pontos, reális valóságismeretet, az élet, az ember hitét és szeretetét. S hozzá még a jellegzetesen színes-ízes tatays nyelvezetet s a Balaton-felvidék természeti szépségeinek meghatározó közegét.
Egy munkanapját szenteli arra, hogy kiszabadítson egy viruló csipkebokrot, a „domboldali rétek lámpását” a vadszőlő és az iszalag szorításából. S mindezt miért? Mert tudja, hogy tartozik vele a hegynek. „Én adósságaimat csak egy csipkebokorért róttam le. Földhazámért, földtestvéremnek, amely majd befogad” (Harc egy csipkebokorért). Természetesen nem minden novella lírai vallomás, de mind olyan, mintha tudná az író, hogy tartozik vele nekünk, értünk. Tatay írásaiból szinte észrevétlenül bukkannak fel napjaink gondjai, örömei, fonákságai, szépségei. De az érzés: a szomorúság, az együttérzés, az öröm vagy a bosszúság bennünk, velünk marad. S a biztos tudat: érdemes volt elolvasniuk.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766705

Book preview

TATAY SÁNDOR

PALACSINTA APRÓBAN

Novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó, Budapest

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-670-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

BONIFÁC

Nem egy papot ismertem, aki öreg napjaira szőlőhegybe vonult. Évtizedeken át építgette présházát, gondozta tőkéit, hogy kellemes, csendes otthona, jó bora legyen a kései évekre. Sőt még adjon némi jövedelmet is a szőlőskert, mely nem árt, ha van test és lélek javára, meg Isten dicsőségére, hiszen ezek mindenképpen áldozati évek. A szőlőhegyek magányosságába a béke vágya viszi az öregeket, és az úton, mely errefelé vezet el a földről, az angyalok zenélnek.

Volt, ki az égieknek mindenekfelett kedves gyümölcse, a szőlő mellett ritka szép virágokat termesztett, volt, ki tövises kaktuszokat. Másnak madárkalitkák himbálóztak háza ereszén, vagy holtig barátkozott hegyi és erdei állatokkal, aprókkal, nagyokkal, hogy szinte már szólott a nyelvükön. Mert a legközelebbi út Istenhez, minden bizonnyal, a természettel való azonosulás.

Ismertem egyet, aki kevéske, de remek borának árán kápolnát épített apránkint, és fasípokból orgonát készített bele saját kezével.

Albin atyáról, régi jó ismerősömről, hajdani kártyapartneremről csak néhány éve tudtam meg, hogy szőlőhegyben él. Fel is kerestem hamarosan. Hosszú, elnyúló hegy tetején volt vagy ötszáz ölnyi szőlőskertje, benne régimódi, szerény, de kényelmes házikója. Óriási panoráma! Bozontos dombok, torony köré húzódott falucskák, és arrább, az egekkel összemosódó tó tükrén a félsziget, mint kövér kocsányon csüngő nagy, kék szőlőfürt.

– Gyönyörű – mondtam álmélkodva −, de mi lesz, ha jön a tél?

– Akkor még szebb lesz – felelte. – Kopasz fák, fehér mezőben, a lapos napfényben minden domborulat, szikla, facsoport, pince, ház sokkal jobban kiemelkedik, a bakhátak árnyéka kékes sáv a havon, messze megszámlálhatom a szőlőkarókat. A félsziget pedig nemcsak sötét folt a világoskék vízen, hanem kibomlanak a részletei, legmagasabb pontján a templom és a kolostor. Jó azt nékem látnom. Különösen, ha arra gondolok, hogy lassan ezer éve mondanak ott nap mint nap dicsértesséket.

Az idős ember téli magányossága mégis gondolkodóba ejtett, igyekeztem életmódjának megváltoztatására bírni.

– Három okból menekültem el a tömkelegből – mondta ilyen régiesen. – Mindenekelőtt azért, mert rettenetesen hazudnak az emberek. Tudom, mindig is hazudtak, dicsekvésből, önérdekből, szégyenérzetből, hízelgésből; hazudtak a megfélemlítettek, hazudtak még országos ügyekben is. Bár, azt hiszem, mindig némi lelkiismeret-furdalással, bűntudattal. Ma az a legrosszabb, hogy minden fontos ok nélkül, rutinból, természetesen, társadalmilag bevett módon hazudnak, ha szükség van rá, ha nincs, egyszóval a hazugság vérükké vált az embereknek. Akárhányszor megfigyelhettem, hogy valaki nyilvánosság előtt vehemensen állít valamit, kiáll valamiért, hűséget tesz és dicsőít, átkoz, korhol; nyomban utána egy szűkebb baráti körben mindazoknak az ellenkezője mellett ágál, némelykor nagy ékesszólással, nehogy előbbi megnyilatkozását szó szerint értsék. És ezt az embertársai egészen természetesnek veszik. Akkor is, ha nem tudják pontosan, melyik alkalommal hazudott, vagy melyik alkalommal hazudott nagyobbat. Ha pedig biztosan tudják róla, hogy nem mond igazat, sőt tudja ő, hogy el nem hiszik egy szavát sem, ebben sem talál senki kivetnivalót. Az igazmondás igénye mintha nem is lenne többé sajátunk. Hazudnak az emberek, úgy, ahogy lélegeznek. Nem is tudják mindig megkülönböztetni maguk sem, mikor mondanak igazat, és mikor nem, ez pedig a teljes elbizonytalanodáshoz vezet, olyannyira, hogy ma már szinte ártatlan hazugokról beszélhetünk, bűntelenekről, mert nem tudják, mit cselekszenek. A gyóntatószékben is eláll a lélegzetem, ha tapasztalnom kell, hogy égve az őszinteség vágyában: hazudnak. Mintha bizony az Isten sem tudna már eligazodni a szövevényes mellébeszéléseken. Mintha ugyanúgy félrevezethető lenne, mint egy hivatali felettes, aki, bár tudja, hogy félrevezetik, de beveszi, mert értelmes ember és korszerű. És szüksége van rá, mert honnét is venne egy szál maga annyi hamis adatot, amennyi pozíciójának biztosítására és cégének üdvére elengedhetetlen.

A második oka menekülésemnek a paráznaság, és különösképpen a gyengébb nemé, mert fiatal éveimben nem edződtem hozzá a nők ilyetén magatartásához. Gondtalan elprédálják szüzességüket, ha kissé nyugtalanul is, de a lelkük mélyén bűntudat nélkül bocsátkoznak házasságtörésbe. Hozzá még oly sokszor szerelem nélkül, csak mintha polgári jogaikat gyakorolnák. Még aktív lelkész voltam a nagy kampány idején, amikor senkinek sem volt nagyobb gondja, mint hogy a fiatalokat fel kell világosítani nemi kérdésekben, hogyan védekezzenek a gyermekáldás és rossz nyavalyák ellen, de senkinek sem jutott eszébe ajánlani nekik, hogy őrizzék meg tisztaságukat a házasságig. Olyan volt, mintha tanmenet szerint kellene nekik bemocskolva, megrontva a házasságba lépni. Az én népem között másfél évtizeddel ezelőtt még ismeretlen volt a válás, azóta számos házasság bomlott fel, olyan is nem egy, mely szentségnek számított, mert előttem köttetett.

Harmadiknak mondom a kapzsiságot. Nem olyan ez, mint a régi uzsorásoké, kupeceké és láncolóké. Nem, manapság lélekszakadva és minden mást feledve dolgoznak a pénzért, testüket-lelküket ölik a munkával. No, nem arról beszélek, amit hivatásuk szerint végeznek, csak arról, amivel ennél sokkal többet lehet keresni, mert ennek aztán rabjává válnak, ha bele is kell szakadniuk, ha kizsigerelni a család tagjait, ha feledni örökre üdvösségüket. Nem tudom, nagyobb bűn-e az uzsorásoké, mint azoké, akik saját testüket törik össze fölösleges tárgyak birtokolásáért. Javakért, melyekkel büszkélkedni lehet. Fölöslegesnek mondom még a korszerűnek nevezett drága házat is, melyért eltelik az élet nyögések és gürcölések között. A lélek pedig elsatnyul az így megrongált testben. Gondold csak meg, hogy vályogból rakott, sárral felkent házacskákban népművészeti remekek születtek, költészet és muzsika. Ma talmi cifrálkodásokért elfogy az élet.

Nézz körül ott lenn a tó partján, tízezer számra épülnek pompás nyári házak, de gazdáik gyakran egy hetet sem töltenek benne, mert lóg a nyelvük egész éven át a pénzért, melyből a félelmes nagy árat kifizetik. Valamiféle áldozat ez, nem más. Azt mondom néked, többet érne, ha összefognának és építenének katedrálist annyi verejték árán, vagy építtessen vélük valaki piramist az évezredeknek. Sokszor már ilyen keserű gondolataim támadnak. Engem bármi jólét sem kápráztat el. Az ember nem avégre lett, hogy tejben-vajban fürödjék, hanem hogy építsen katedrálist. Azt sem bánom, ha űrhajót építenek Isten dicsőségére akkorát, hogy a csillagokat szaporítják az égen, ezért már érdemes volt embert teremteni.

Voltam a pappal olyan régi barátságban, hogy megállítsam ékesszólásában.

– Ha így állunk, hát éppen nem kéne elvonulnod, volna bőven mit prófétálnod és ostoroznod odalenn a nép között. Persze az is valami, ha itt imádkozol értük, meg aggságoskodsz magadban, ám a papság mégiscsak hóttig tart.

– Eh – legyintett öreg barátom –, tudod milyen fiatal volt Savonarola Jeromos, mikor elkezdte dühödten ostorozni a népet bűnei miatt? Hozzám képest nagyon fiatal volt még akkor is, amikor megégették. Könnyű volt neki fellázítani az éhezőket, a kizsákmányoltakat, a megcsaltakat, a csont-bőr, minden indulatra kész olaszokat. Aztán voltak dőzsölő, paráználkodó, népsanyargató, kincsek közt pompázó kegyetlen nagyurak. Én ugyan jósolhatom itt a jóllakottaknak, a jó testeseknek, a szép házak lakóinak, hogy jön majd az Úr ítélni, reszkessenek az éhhaláltól, a döghaláltól, pusztító tűzvésztől, diadalmas ellenségtől. Nincs kik ellen lázítanom, az meg nagyon szegényes dolog, ha csak a saját bűneiket emlegetem… Öregszem is, és a szakácsném is meghalt – tette hozzá utolsó érvnek, és ebben igazat adtam neki. Helyeslésem fel is élénkítette.

– Most képzeld, ha ott lenn maradok, óhatatlan hozzám költözik a húgom, mert nem ment férjhez, kiszáradt vénkisasszony maradt, hegyes orral, csontosan, mint amilyenek a papok húgai általában. Ide nem jön utánam, csak sirat, az meg nem is rossz, ha az embert valahol siratják.

– Eh! – makacskodtam. – Mégsem illő így otthagyni idő előtt a világot.

A pap erre fellobbant.

– Ki hagyta ott? Soha így nem éltem a kellős közepén. Televíziós vétel szempontjából az ország legremekebb pontján lakom. A budapesti két műsoron kívül foghatom a horvát, az osztrák, a szlovák adókat, sőt megfelelő légköri helyzetben még az olaszt is. Odafigyelek mindenre, ami történik a világban, és a legőszintébb érdeklődéssel, sőt a legnagyobb izgalommal. Csakis erre figyelek igazában! Elképzelhető-e érdekesebb folytatásos játék, mint napjaink történelme így felülnézetből? Hát ezért érdemes élni, hogy milyen fordulatot hoz is a holnap. Azért félek csak a haláltól, hogy egy este hirtelen elmarad a folytatás. Némelyik éjszaka alig hunyom le a szemem, úgy várom a hajnalt, hogy megszólaljon valamelyik rádióadó, mert a legfeszültebb pillanatban maradt abba. Találgatom a következő lépést a gócpontokon, és felujjongok, ha ráhibáztam, vagyis úgy lépnek a sakktáblákon az illetékes államférfiak, ahogy én lépnék. Sőt, uram bocsá, előfordul, hogy azon töprengek, mit tennék, ha bizonyos terroristák bőrében volnék. Félelmetes játék! Mi? De nem unalmas, azt meg kell hagyni. Nincs az az erős dohányos, aki úgy várja az első cigarettát, mint én némelyik reggel a rádióadók megszólalását. Csak az undorít, hogy annyit kell idegen nyelven hallgatnom, mert nem bírom a magyar rádió zenei anyagát, amellyel kitöltik a hírközlés hézagait. Mért kell mind a két adón hajnalban már olyan szennyet ömleszteni a védtelen ember nyakába. Annyi szép muzsikában válogathatnának, amit a lélek örömmel fogadna kora reggel, de nem. Mindkét adón énekelnek őrjöngve olyanok, akiknek nincs énekhangjuk. Zenét írnak ihlet nélkül, szöveget minden költői hajlam nélkül. Egyszóval hülyéskednek, és ez nem is volna baj, hiszen egész fiatalok, többnyire majdnem gyerekek teszik, a maguk örömére, de mért kell ezt ilyen bőségszaruból önteni hajnalban, mikor a gyerekek még alszanak. Csavargathatod a rádiódat, ezt a rossz tréfát nem csinálják sehol a környező országokban, egyedül csak nálunk. Primitív népek rituális őrjöngéseiből tanulhatnak esti összejöveteleken összezsúfoltan, táncparketten, hogyan lehet minél intenzívebben belerázódni bűnös hevületbe, de ezt egyem én madárcsicsergés helyett gyönyörű hajnalokon; a nemi lihegést meg effélét? Be nem kapcsolnám a magyar rádiót nyolc óráig egy pillanatra sem, ha nem érdekelnének szerfelett az információs műsorok. De mondom, nagyon is érdekelnek, csakhogy őrület, mikor a prózai szövegre rácsap ötszörös hangerővel a velőtrázó giccs! Mintha nem is volna hangmérnök, aki törődjék az idegeinkkel. Aztán olyan érzelgősség és affektálás, amilyenre nem volt példa a legmulatságosabb korszakokban sem. Ha hozzáveszem a hímnemű sztárok ízetlen magakelletését, a férfiasság minden jegyének megcsúfolását, menekülnöm kell az osztrák rádióhoz, amely ilyen szempontból még ad magára, tisztes zenét szolgáltat, és kellemeset. Jobb is volna, ha zenélni tanulnánk tőlük, nem bort termelni.

Ezzel – úgy láttam – elérkezett Albin atya legkedveltebb vesszőparipájához.

Rég tudtam róla, hogy a klasszikus alacsony művelésű szőlőtermelés híve, sőt apostola. Ezen belül is nem fogyott ki az érvekből a jó minőség mellett a mennyiséggel szemben, ami már merőben ellentétes volt korunk alapeszméjével. Rányomhatták ellenfelei a legszégyenletesebb bélyeget: korszerűtlen.

– A szőlőlugasoktól az Isten mentsen meg – mondta, míg ballagtunk szépen gondozott, nagyobbrészt nem valami fiatal tőkéi között. – Etetni kell azt a trágyával, műtrágyával, amennyi csak belefér, hogy szaporodjék a lé a hordókban. Szándékosan mondok levet, mert ezért a léért van most oda a szőlőtermelés, függetlenül attól, mit ér magában, csak sok legyen. Hát ennek semmi értelme, mert ennyiből hozzámérhetik az esővizet a tartalmas musthoz, még mindig többet ér. A pincebeli mesterkedésekben pedig nem versenyezhetünk a világ nagy huncutjaival. Nékünk az igazi kincsünk csupán, amit ad Isten kegyelméből ez az áldott föld. Mert az utánozhatatlan. Rendben van, tudom, hogy ezer borfogyasztó közül ma már csak egy, ha van, aki képes elválasztani a mindenféle mesterkélt ízekkel felcicomázott italoktól az igazi nemes bort. Én mégis azt mondom, ezért az egyért szükséges minden erőfeszítéssel, minden kockázat, időleges veszteség árán is előállítanunk s megtöltenünk véle annak az egynek a poharát. Kérdem: vajon több volt-e bármikor is ezer közül egynél, aki vásári tákolmányok közül képes volt kiválasztani a remekművet? Bizony nem ám, és mégis érdemes alkotni azért az egyért mesterművet, mert így lesz az egyből tíz, majd száz. Ha pedig nem mutatjuk meg annak az egynek, mire vagyunk képesek, akkor elveszítjük azt is.

A nap már hajlott lefelé, mire a szőlőskertet jól körüljártuk. Albin megfogta a kezem.

– Gyere, nyúlj csak ide, ez alá a jó totyakos tőke alá. Mit érzel?

– Úgy érzem, mintha kotlóstyúk alá nyúltam volna.

– Helyes, nagyszerűen fejezted ki magad, ezt vártam tőled. És ez a langymeleg megmarad azután is, hogy leszállt a nap. Fontos a sugárzás a szőlőfürtöknek, és abból jut a lúgosnak is, de bújjék csak felhő alá egy cseppet a nap, máris úgy járnak azok, mint a hűtlen elhagyott tojások.

Tudtam, hogy Albin méri a borát csellengő kirándulóknak, magyaroknak, külföldieknek egyaránt. Ha csak a hivatalos áron szolgáltatná be, ráfizetne az ő termelési módszerével, ahhoz nem fér kétség. Nekiszegeztem egyenest a kérdést.

– Borvendégeid között akadnak, akik méltóképp értékelik a termésedet? Már úgy értem, rajtam kívül, aki esküszöm a boraidra.

Ezt egész őszintén mondtam, látnia kellett rajtam. Mégis némileg gyanakodva nézett rám.

Ismerem ezt az arckifejezést. Művészek arcáról ismerem, ahogy rátekintenek a dicsőítőre: vajon igazi hozzáértésből és lelkéből szól-e, vagy tökéletesen dilettáns műélvező, megnyilatkozása pedig olcsó hízelgés. Ismerem e gyötrelmes gyanakvást a meg nem értett alkotók tekintetében. A méltatlan elhanyagoltakéban.

– Alig is vannak fizető borvendégeim – mondta –, és egyre kevesebben lesznek. Elakadnak Sámsonnénál, vagy megdicsérik boromat, aztán visszatérnek hozzá.

Albin atya hirtelen kifakadt, és dühe ekkor valóban prófétai lett.

– Kezdem hinni, hogy vannak mégis boszorkányok, és ha vannak, ez díszpéldány közöttük. Ez a kék szemű, szurokfekete hajú. Én nem ismertem akkor, de bizonyosan szőke volt valaha, míg ki nem fakult annyira, hogy csak feketével lehetett befedni a fejét. Hozzá a kárminpiros körmök, ahogy a vendég elé teszi a fiaskót. De ha kapál, akkor is vörös a körme. Mert kapál, dolgozik, azt meg kell hagyni. Bőtermő szőlője van, szlankamenka, ezerjó, a vén tőkéket is feleresztette lúgosnak. Vékony lőre kerül a hordójába, aztán csak annyi, hogy megédesíti cukorral, mézzel a kész bort, mielőtt a vendég elé teszi. Ennél hitványabb hamisítás nincs a földön, de az emberek beveszik. Ha megvennék a boltban a legócskább bort, beledobnának egy kanál cukrot, ugyanilyen boruk lenne, de nem, hanem felmásznak a hegyre a boszorkányhoz, ott drágán megfizetik, hozzá még bókokat is mondanak, felét a szépasszonynak, felét a bornak. Vagyis szépasszonynak látják a boszorkányt attól a löttytől. Ha volnának még boszorkányperek, rábizonyítanák, hogy valamit kever az italukba, amitől paripának látják a szamarat, s a verebet sasnak.

Véleményt mondtam egyszer a boráról, mikor megkínált, s úgy illett, hogy elfogyasszak egy pohárral. Az édességét kifogásoltam, mely nincs harmóniában testességével, vagyis hogy testtelen ital az egészen. Azt hiszed, szégyellte magát vagy megbántódott? „Ó, esperes úr, hát nem tudja, hogy ezt, szeretik? És mindig jobban ezt. Nálam készen áll a szirup, és évről évre tapasztalom, hogy mindig többet kívánnak a borba. Mindig csak többet. Utoljára majd nem is kell már a bor, megfelel tisztán a szirup. Ez korunk jegye, és aki nem ismeri fel, az hoppon marad. A legszörnyűbb pedig az a dologban, hogy már félek: igaza van. Meg kell vallanom, nem fogy el a borom így literenként, kénytelen vagyok nagyobb részét leszállítani az Állampincébe. Ott aztán mi történik? Még jó, ha valaki megkóstolja, majd kiköpi, ahogy ez a hivatásosoknál szokás, de leginkább csak gépileg megállapítják a maligánfokát, aztán egy legyintés a fogdmeg embereknek: „Dobjátok fel a négyszáz hektósba! És feldobják. Az én dédelgetett kedves borom elkeveredik a tengernyi mennyiségben. Ilyenkor érzem, hogy hiába minden.

Dühének lelohadása után vigasztalnom kellett a szomorú papot.

– Hát nem lehetsz jelen minden cseppjének elfogyasztásánál. Az alkotó művész sem állhat szobra mögött, hogy ellesse minden csodálója lelkének örömét. Ám vannak minden bizonnyal olyanok, akiknek a véleménye felér százakéval.

– Vannak – felelt a pap. – Vannak, hála Isten. Mindenekfelett Bonifác.

Bonifác a pap hűséges embere volt. Ezúttal is éppen vizet hordott két vödörrel, csingafán az utolsó permetezéshez.

Bonifác szerepét így ismertem meg apránkint, részben Albin atya szavaiból, részben Sámsonné útján, végül saját magától.

Egy este érkezett Sámsonné présházába, hogy utolsó forintjain valamit igyék. Így este mindig voltak borvendégei a magános asszonynak. Ilyenkor érnek rá, akik napközben dolgoznak, ilyenkor hűvös a turisták útja a hegynek. Nem futotta pénze valami nagy dőzsölésre, éppen csak eloltotta valamennyire szomját, aztán leült a présház előtt fekvő diófarönkre. Az ilyen magánosan gubbasztókat meg szokták kínálni a jókedvű vendégek, ám Bonifác arcában volt valami, ami távol tartotta a bizalmaskodókat. Csak ült és várt, míg az utolsó vendég is elment, az asszony pedig söpört utánuk. Bonifác egy darabig nézegette Sámsonnét, ahogy forgott csípőben, s mikor már majdnem a munkája végére ért, így szólt:

– Tudja, mire gondoltam, asszonyság?

– Honnét tudnám?

– Arra, hogy maga is egyedül van, én is úgy vagyok, de még mennyire. Nincs itt senki, aki ránk lesne, nem érné szó a háztájékát, ha beengedne az ágyába.

Sámsonné mintha megkövült volna.

– Hát, ha nem tart az ágyára érdemesnek, mint ismeretlent, látom, friss széna van a fészerben, szépen eligazítanám. Nem bánná meg.

Sámsonné erre már életre kelt, de nagyon is; rontott reá a nehéz nyírág seprűvel, hogy takarodjék innét a hitvány csavargója. Bonifác alig győzte hárítani az ütéseket, érte is nem egy, elébb a kalapját, majd a puszta fejét.

– Ne haragudjék rám, jóasszony, nem akartam bántani, csak épp megpróbáltam. Ha nem, hát nem, megértem azt is. – És míg felvette, porolgatta elrepült kalapját, így folytatta sokkal alázatosabban. – Akkor legalább egy tányér ételmaradékot, egy falás szalonnát adjon, vagy akármit, mert rettentően éhes vagyok, pénzem meg nincs több, egy fillér sem.

Sámsonné ezalatt alaposan megnézte magának az erőteljes fiatalembert. Nem mintha az ágyban lett volna szüksége az erejére. Arra aztán nem. De semmiben sem volt nagyobb szükség ezen a szőlőhegyen, mint a férfierőben. Mert milyenekből álltak a szőlősgazdák? Olyanokból, mint a magános Sámsonné meg Albin, az esperes. Rogyadozó öregember is kincsnek számított, ha megfogta még a kapát és elbírta a permetezőgépet. Így történt, hogy Sámsonné megvacsoráztatta az idegent, aki készségesen ajánlotta magát minden munkára. A bökkenő csak az volt, hová tegye éjszakára. Ha szállást ad neki, az Isten se mossa le róla, hogy szeretőjének tartja. Ha meg máshová küldi, elcsalják előle a munkáskézre éhes gazdák. Nagy töprengés után egyetlen megoldást talált, vagyis egyetlen megbízható embert. Vette a kendőjét, és elkísérte Bonifácot Albin atyához. Elmondta ott, mennyire fontos az ő jó hírneve, de legalább annyira fontos egy ilyen fiatal férfierő a háza körül.

– Tudom, van a ház végében az a használatlan nyári konyha. Segítenénk ott ágyat vetni. Meg is fizetnénk érte… – És fájó szívvel, de hozzátette, látván az esperes fanyar tekintetét:

– Nem olyan nagy az esperes úr szőlője. Itt is megteszi, mikor ráér, a legnehezebb munkát.

Albin atyában ezer aggály támadt. Mégsem mert ellentmondani. Egyrészt az asszony olyan volt, akinek nem könnyen lehet, másrészt ilyen munkaerőt csak az Isten küldhet, mert kedves neki ez a szőlőhegy, és nem akarja látni pusztulását. Csak hogy ne tessék lelkesnek, csak a forma kedvéért tett fel ilyen kérdést.

– Jó lenne, ha tudnám a teljes nevét, és ugye, ha itt hál, látnom kellene a személyi igazolványát is. Az majd úgyis előjön beszélgetés közben, honnan jött, meddig tisztel meg bennünket tartózkodásával.

– Bonifác! Ennyi az egész – felelt a jövevény. – Az igazolvánnyal pedig nem érdemes kicsinyeskedni, van az mindenkinek, csak én nem tartom a zsebemben, úgy veszem, mintha nem is volna, mert nem szeretem, ha megszámoznak. A hátam is viszolyog tőle, mikor megszámoznak. Egyszóval én szabad vagyok, legalábbis jelenleg. Ez látható.

Mindamellett ágyat vetettek neki, nem is olyant, amelyből virradatra elkívánkozik a vendég.

– Majdnem biztos, hogy börtönből szabadult – súgta Sámsonnénak a házigazda, mikor elkísérte a telke széléig, ahogy az illik.

– Isten kezében vagyunk, esperes úr… Meg a Bonifácéban – tette hozzá pajzánul, és elsuhogott. – Mindenesetre jól zárkózzék be.

Albin atya nem volt félős ember, mint ahogy egy pap nem is lehet. Lefekvés előtt meghívta még vendégét a pincébe egy-két pohár borra. Úgy gondolta, poharazás közben megnyilatkozik. Nyilatkozott is, csakhogy egészen másképp, mint ahogy sejtette.

Mikor az első pohár borba belekóstolt, felsóhajtott, méghozzá így: – Uramisten!

Aztán letette félbehagyott poharát egy hordó szélére, szembefordult vele, és mélyen meghajolva kalapot emelt előtte. Majd összecsapta a bokáját, így megadva a polgári és katonai tiszteletet.

– Ezért érdemes volt élni és szenvedni, hogy végül eljussak erre a hegyre – mondta, mintegy magának, majd a házigazda felé fordulva:

– Nagyságos úr, gratulálok, ön megtermelte a világ legjobb borát. Fogadja hódolatomat és örök hűségemet.

A rangos papnak kijáró patinás megszólítás külön hatott az esperes szívére. Szívébe is zárta Bonifácot, minden személyi igazolvány nélkül.

Bonifác pedig nem lett méltatlan a bizalmára. Mint szava álló ember, tartotta magát mindenekelőtt Sámsonnénak tett ígéretéhez. Dolgozott nála rendesen, rettenetes gondot vett le válláról, de a borát meg nem itta, csak pénzt fogadott el tőle, s volt bátorsága odavinni palackban minden reggel az esperes termését. Ennél nagyobb elégtételről nem is álmodhatott az esperes. Mégis, még akkor is boszorkánynak nevezte, mikor első látogatásomat tettem nála. Ezt kőszívűségnek tarthatnám, ha nem kellene elfogadnom tiszteletre méltónak a felháborodást, mely támad a bor tisztaságának olyan nagyfokú meggyalázásán. E felháborodásban pedig akkor még egyek voltak ők ketten: az esperes és Bonifác.

Már első látogatásom alkalmával annyira kíváncsi lettem a boszorkánynak nevezett Sámsonnéra, hogy még azon az estén, hazafelé jövet betértem hozzá egy pohár italra. Nem kellett ezt árulásnak vennem, hisz az esperes maga is kapcsolatot tartott vele, ha másképp nem, Bonifác útján. Kivártam én is a vendégek távoztat, mint akkor Bonifác, és kellemesen elbeszélgettem, mondhatnám barátságot kötöttem vele, oda sem figyelve borának ízére, erejére. Nem titkoltam, hogy Albin atya régi jó ismerőse vagyok, és hogy éppen tőle jövök, szót ejtettünk még Bonifácról is, akit szerinte az Isten küldött, és nem kell nagyon kapargálni körülötte, ha egyszer az Isten küldte.

Ettől fogva elég gyakran megfordultam mindkét háznál, mert kedvem szerint való volt a szép táj és mind a három ember. Csak a Bonifác nevet találtam kissé meghökkentőnek, merthogy ez az isten küldte éppen egy fagyosszent legyen a szőlőhegyen.

Ám Bonifác tette a dolgát szolid bérért. Sámsonnénál étkezett, s az esperes borát itta. Csak egy rossz szokása volt; úgy kéthetenként kegyetlenül leitta magát, olyankor nem az esperes pincéjében, hanem csellengve a hegyen, míg el nem feküdt valahol az árokparton, bokor tövében, s aludt ilyenkor egy egész napot, rá egy éjszakát, vagy fordítva, de mindenképp huszonnégy órát. Havonta egyszer pedig eltűnt három-négy napra, hagyván gazdáit kétségben, vajon visszatér-e. Visszatért minden alkalommal, az egészet mintha csak azért cselekedte volna, hogy ne legyenek személyét illetően olyan nagy biztonságban. Nem árt egy kis aggódás az elbizakodottság ellen.

Albin atya nem épített orgonát, még harmóniumot sem, pedig ezt a hangszert nagyon szerette. De az első télen, melyet házában töltött Bonifác, faragott magának citerát. Mert Bonifác elvégezte a téli munka oroszlánrészét. Legnagyobbrészt nem is fizetségért, hanem jókedvében, mintegy a lakbér fejében. Utat ásott a hóban Sámsonné házáig, onnét a hegyen átvezető széles dűlőútig. Gondoskodott a tüzelőről. Sőt, teremtett jól égő ágfát magának is. Feljárt az erdőre, lehordta a száraz ágakat, amelyből sok volt, nagyon sok. Elszoktak már az emberek attól, hogy lopni járjanak az erdőre, elkényelmesedtek. Így az esperes házán két kémény füstölt. A távoli megfigyelők gondolhatták, pálinkát főz egyházi személy létére. De erről szó sem lehetett, Bonifác sem tehette abban a házban, de tette nagy gonddal, szeretettel Sámsonné kecskeóljában, ahonnét a kecskék elmúltak a szegény esztendőkkel együtt.

– Szívesen főzögetem, kortyolgatom-kóstolgatom ott – mondta Bonifác az esperesnek egy esti borozgatás közben, mert majdhogynem baráti viszony volt már az, ahogy ők megértették egymást. A citera hangja hamar kialakult, a tél közepére megszépült, megtisztult. Albin régi magyar népdalokra tanította lakóját, sőt latin nyelvű korálisokat sem átallott illetlenül kísérni e kedves kis hangszerrel, annyira muzikális volt. Szintúgy Bonifác is, aki megjegyezte, hogy manapság idegen nyelven énekelnek gyakran a torzonborzok is a táncos helyeken. Nem hitte, hogy gazdájának annyira az elevenére talált. Az félrelökte a citerát, a lúdtollat pedig úgy marokra fogta, mint egy tőrt.

– Bár sosem is ejtenének ki egyetlen magyar szót sem. Őrjöngjenek csak angolul, annak a lekopott, annak a szétmarcangolt, annak a fehér, fekete, sárga, rézbőrű népek ajkán szétgurgulázott mindenki lotyója nyelvnek nem árt már semmi, de a mi nagy gonddal óvott, ápolt, Isten csodájából megtartott kedves magyar nyelvünket ne gyalázzák otromba torokhangjukon, idétlen fejhangjukon, az öklendezés gépileg felnagyított zörejével. Ne törjék kerékbe messze idegen nyelvek sajátos ritmusában, ne feszítsék keresztre minden reggel, és ha így teszik ezt őrületükben, ne kényszerítse rá gonosztettüket egész népünkre a hajnali rádió, a reggeli, a késő reggeli, három és fél órán át, míg csak ki nem leheli lelkét a keresztre feszített magyar nyelv. Ennél többet az Isten fia sem bírt el… Te még szépen beszélsz, fiam, akárhol ringatták a bölcsődet, de hallgasd csak életben vagy gépi közvetítésben a fiatalok legtöbbjét, akik ennek a zenének a mindennapos igézetében nőttek fel, mivé lett ajkukon drága nyelvünk. Nem egy közülük már tekintély birtokában, már felelős felnőttként, utánzásra kész hívek előtt tanít, nyilatkozik, szónokol – hogy szónokol? Idegen dallamon énekli nyelvünket hátborzongatóan.

Bonifác az egyszerű ember nyugodt értetlenségével fogadta e szent felháborodást.

– Miért kell az öregedő embernek így aggódnia olyasmiért, ami mindenképpen a fiataloké lesz, épen vagy megrongálva. Ha pusztítják a régi jó nyelvüket, hát maguknak pusztítják. Ha énekelve beszélnek, ha a szó végét nyomják meg, hát lelkük rajta. Magának, amíg él, meg van a szép nyelve, és magaként énnekem is megvan, érjük be vele. Az esperes úr helyében a bor szentsége miatt se gyilkolnám magam szüntelen. Nem isszuk meg az édeskés löttyöt, isszuk a magunkét, ezt a finomat, ezt az igazit, mert van, hál’ istennek, és ha szépen dolgozunk, lesz, míg élünk. Mások meg igyák, amit akarnak. Nem mondanám én ezért boszorkánynak a szegény Sámsonnét. Inkább azt mondanám, rá, jó asszony. Nem dolgoznék neki a vékony borán, ha nem az volna. Nem főznék neki titkon pálinkát. Nem fiatal már, de ha úgy