Mackó: Karácsonyi történet gyerekeknek és felnőtteknek

By Eino Leino

"Amikor Mackó első alkalommal hallotta a hegedű hangját, teljesen elborzadva fogadta. 

Hideg borzongás futott végig a hátgerincén. Fenyegetően dörmögött és a szaunapad alá menekült, ahonnan úgy bámult egy darabig Mattira, mintha kísértet látna.

Végül olyan érzése volt, mintha teljesen megfeledkezett volna a dallamról, sőt Mattiról is.  Tompa, alaktalan képek jelentek meg a lelki szemei előtt. Úgy érezte, mintha egy feneketlen mélységbe merülne, ahol fák recsegnek-ropognak, vihar zúg, mennydörgés villámai és dörgései kergetik egymást, majd onnan felemelkedik a kéklő, végtelen magasságba, ahol olyan lényekkel találkozik, akik ugyanolyanok, mint ő maga, és ahol a fivérei, nővérei és barátai lakoztak …

Mackóból könnyek törtek elő! Teste megrándult, mintha összeszorítaná valami, és különös bőgő nyöszörgő és horkantó hangok törtek elő a torkából. 

Könnyezett a vágyódástól, bár nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért. Ráadásul a legkülönösebb az volt, hogy amikor a dallamnak vége szakadt, és ebből az elgyengítő, elernyesztő érzésből kiszabadult, azonnal epekedni kezdett vissza ebbe az érzésbe."

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Apr 4, 2019

Book preview

fenntartva!

A fiatal mackó

A vasútállomás vasutasai egyszer kora tavasszal medvevadászatra indultak.

Velük volt egy hajtó, vagy valami ahhoz hasonló, néhány lándzsás ember, valamint egy lövész, sőt volt velük egy bizonyos szemüveges úr is Helsinkiből, mivel a medve megölésén kívül szóba került, hogy egy képsorozat készüljön, „Élő képek" címmel.

A helység jól síelő emberei voltak a vezetőik, olyanok, akik már korábban is leterítettek medvét, hogy aztán az uraknak sok száz márkáért eladják. Annak ellenére, hogy az ő pénzbeli nyereségük igazából már garantált volt, egyáltalán nem voltak kevésbé lelkesek azért, hogy csak kísérik a hajtókat.

Tíz lóval indultak neki, először a falus széles útjain mentek, aztán az egyre keskenyedő erdei ösvényeken. Végül meg kellett állítani a lovakat.

A sítalpaikon siklottak tovább, így közelítették meg a medve barlangját.

A barlang a hegyoldalban volt, egy kiugró sziklacsúcs alatt, épp az erdő legsűrűbb bozótosában.

A sítalpasok a síbotjaikkal arrafelé mutogattak. Eleresztették a kutyákat, és félkörben elhelyezkedtek a barlang szájánál.

Harsányan kiabáltak, döfködtek a lándzsáikkal, hátha előjön medvekoma.

Már azon voltak, hogy tüzet csinálnak a barlang szájához.

De ekkor a hó magasra a levegőbe felkavarodott és az erdő királya már ott is állt előttük.

Tompán felordított, két lábra emelkedett, majd kirontott a puska és a dárdaerdő felé. Lerogyott, a fényképeket készítő kattintott néhányat a készülékével, és a dolog ezzel elvégeztetett.

Vagyis még nem teljesen. Maguk a medvehajtók, akik mindig is lelkesebbek voltak a többieknél, váltig azt állították, hogy a zsákmány ezzel még nem teljes.

- Ott bent van még valami – mondogatták, miközben a barlang szája felé mutogattak.

Amikor az urak nem akarták elhinni, az egyik közülük ledobta a bundáját a hóra és elszántan bemászott a barlangba, késsel az egyik, elemlámpával a másik kezében.

A többiek izgatottan várták kint.

- Hóhahó! – hallatszott hirtelen egy ordítás a barlangból.

- Mi van már? Na mi van? – ordítottak a kívül levők riadtan – Van ott valami?

- Van itt egy kölyök. Úgy bámul rám, mint valami kis csibész, onnan az egyik sarokból.

- Bírsz vele egyedül, vagy szükséged van segítségre?

- Persze, bírom.

Hogyne bírt volna vele egyedül. Az emberek diadalmenetben tértek vissza az otthonukba, az öreg medve kiterítve, a fiatal medve koma pedig a szánban, bundatakaró alatt.

Este igazi ünnepélyes medvetort tartottak az erdő régi királyának. Aztán a vacsoraasztalnál az urak között felmerült a kérdés, hogy mi legyen a sorsa a fiatal medve komának, aki a nyakán karikával, kutyaláncon megkötve feküdt egy vesszőkosárban a terem sarkában, hogy az általános ünnepi kedvet fokozza.

- Én semmit sem tudnék vele kezdeni Helsinkiben – jelentette ki a szemüveges úr – viszont az urak biztosan itt tudnák tartani vidéken, a saját kedvtelésükre.

- És mi van, ha csak bajt hoz ránk? – kérdezte óvatosan az állomásfőnök, egy magas, vékony, szigorú kinézetű úr.

De a fiatalabb segédek, akiknek a jóindulatát a fiatal medve koma eddigre már elnyerte, kijelentették, hogy Mackó semmilyen zavart nem fog hozni a házra, és hogy ők bizony a saját részükről szívesen megtartanák őt.

- Legyen hát! – döntött az állomásfőnök. – egyenlőre maradjon csak nálunk. És hát, később is le fogjuk tudni lőni, amint kezd túl erőszakossá válni.

Medve koma ottmaradt a házban, és lassanként hozzászokott az emberekhez.

Eleinte nem voltak a fejében tiszta gondolatok. Csak egy homályos emlék volt valahonnan egy sötét és meleg helyről, ahonnan őt hirtelen kiragadták a vakító fénybe.

Elsősorban éhség és szomjúság kínozta. Hiszen több napig semmit sem tudott enni, annak ellenére, hogy a legjobb ínyenc falatokat rakták elé.

A tejet és a mézet mégis megnyalintotta egy kicsit.

- Bizony ebből még egy igazi Mézesmackó fog válni! – nevetett a távírász, a fiatal, szeplős arcú egyetemista, miközben megveregette a hátát – Igencsak hozzáértően kóstolgatja az édességet.

- Hiszen hamar felnőtt lesz a medve komából – szólalt meg mellette nevetve a pufók, vörös orrú könyvelő is. - Nemsokára egy korty pálinka is ízleni fog neki.

- Lehet adni neki pálinkát?

Ez a kérdés nemsokára eldöntetett. Ledöntöttek egy kortynyit Mackó torkába, és amikor rábírták hogy vicsorogva lenyelje, az már azonnal dugta is ki a nyelvét és kért még.

- Nézzétek már a kis hamist! – mondták az urak nevetve – azért mostanra ennyi legyen elég.

Mackó egész tavasszal és nyáron az állomásfőnökéknél lakott.

Nemsokára már nem kellett őt láncon és kötélen tartani. Hamar megtanulta, hogy mikor szólítják a nevén, és azt is, hogy amikor hívják, odamenjen hozzájuk. Megtanult két lábra állni és hagyni, hadd játszanak vele. Tudta, hogy ilyenkor mindig kap jutalomból tejet, mézet vagy cukrot.

Pálinkát csak ritkán kapott, főleg olyankor, amikor a templomos falu urai voltak náluk vendégségben. De olyankor be is kellett mutatnia a legjobb trükkjeit.

Olyankor táncolt! Két lábra emelkedett, különös bukfenceket vetett, és ilyenkor az összes vendég szinte halálra nevette magát.

Részben a szándékosság vezérelte, mivel észrevette, hogy így szórakoztatja a vendégeket, és persze további új ínyencfalatokra is rászolgálhatott. Másrészt viszont az erős ital is annyira