Szerelem, diplomácia és faházak

By Elisabeth von Heyking

Egy tragikus szerelem kínzó és megválaszolatlan kérdéseket hagy hátra. S mi vezetett ehhez? Mi vezetett ahhoz a tragédiához, aminek nem kellett volna bekövetkeznie? Miért fordul tragédiába a szép, kedves, előkelő és fényes jövő előtt álló diplomatafeleség sorsa? Az olvasó talán választ kap, vagy megadja saját válaszait ezekre a gyötrő kérdésekre, miközben megismerkedik a diplomácia sodró és a színfalak mögött kegyetlen világával, melyben főszerepet nemcsak az emberi dráma, hanem az egyszerű faházak játszanak.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789634743088

Book preview

Elisabeth von Heyking

SZERELEM, DIPLOMÁCIA,

FAHÁZAK

fordította:

N. Sebestyén Irén

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-308-8 EPUB

ISBN 978-963-474-309-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Liebe, Diplomatie und Holzhäuser

első kiadás: 1919

a borító Heinrich Johann Lüttringhausen (c. 1841)

Painting of the British Embassy in Paris

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Axel Kronar, amint kinézett a vonat ablakából, az egész hosszú, langyos tavaszi nap alatt egyhangú síkságot látott elvonulni szeme előtt. Végre este megérkezett új állomáshelyére. Lassan haladt át a vonat a nagy hídon, amely két országot köt össze, és a túlsó, magas folyampartról a város lámpái barátságosan ragyogtak feléje.

Egy irodaszolga várta Axelt a pályaudvaron és tudatta vele, hogy a követ arra kéri, ne menjen szállodába, hanem egyelőre lakjék nála.

Így hát egy nyitott kocsiba szállt, melynek bakjára az irodaszolga is felült, míg saját inasa követte őket a csomaggal.

A hold fenn ragyogott az égen, visszatükröződött a csendesen tovasuhanó folyamban és rávilágított az alacsony, fehér házacskákra, melyek fölfelé kúszni látszottak a meredek hegyoldalon. A kocsi végigdöcögött a néptelen, hegynek menő, mindkét oldalon fiatal fákkal szegélyezett utca rossz kövezetén. Az útszéli kertekből, melyeket Axel szeme nem tudott eléggé kivenni, nedves föld és virágzó tavaszi bokrok illata áradt ki az éjszakába, emlékeket és honvágyat ébresztve.

Axel azonban sem elég öreg, sem pedig elég fiatal nem volt ahhoz, hogy soká foglalkozzék hazajáró gondolataival; inkább összehasonlította magában ezt a kis, mintegy varázsálomban előtte elterülő városkát két első állomáshelyével, Párizzsal és Szentpétervárral, ahonnan éppen jött, és úgy találta, hogy itt sajnálatos módon, fejletlennek látszik az éjszakai élet.

Főnöke, Holst báró, gyors mozdulatokkal sietett eléje a követség halljában. A báró száraz, öreg úr volt, olyannak látszott, mint aki a sok diplomáciai dinet végigélvezve sem lakott soha igazán jól az élet terített asztalánál.

- Salve, salve! Örülök, hogy itt üdvözölhetem önt. kedves, fiatal munkatársam, - mondta Axelnek. Sebesen beszélt és úgy, mintha folytonosan kifogyna a lélegzetből. - Jöjjön be mindjárt, úgy, amint van. A whisttársaság ugyanis, mely minden héten összegyűl egypárszor, ma éppen nálam van és már vacsorázni készültünk. Itt van von Linteloe úr is, az unokanővére azonban, aki különben már nagyon sokat beszélt önről nekem, sajnos, nem érzi magát egészen jól és nem jöhetett el.

Axel követte főnökét egy kis játékszobába. Néhány óra óla felgyűlt, vastag dohányfüst töltötte be a helyiséget. A hullámzó, egyenletes sárgás-szürkeségből messzire elnyúló, kékes csikók tűntek elő. az utoljára meggyújtott cigaretták füstje. A füstfelhőn keresztül három idősebb urat látott meg Axel, akik éppen a játékból keltek föl.

- Tisztelt kollegáim, - mondta Holst báró, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az én fiatal, éppen most ideérkezett munkatársamat, Kronar grófot.

Axel meghajtotta magát és az öreg urak közül keltő - mindkettő fehér szakállt viselt - kezet fogott vele.

- Van Stratten gróf, a mi doyenünk és von Wawerling ur, - mondta Holst báró; azután a harmadikhoz fordulva hozzátette: - önnek, von Linteloe úr, remélem nem kell Kronar grófot bemutatnom.

- Csaknem szükség volna rá, - felelte dörgő hangon a harmadik, aki messzire kimagaslott a többiek közül és akinek széles, erősen vörös arca a dohányfüstön is általfénylett, mint egy vörös fénysugár a ködös tengeren. - Úgy tetszik nekem ugyanis, hogy pokolian megváltozott ez a Kronar! Nyurga diák volt, mikor utoljára láttam őt az esküvőmön Cynarshyelmben. Végigszemlélte az újonnan érkezettet és odanyújtotta neki kezét, mely széles, rövid és egy kevéssé szőrös volt. - Na, Isten hozott, Kronar! Természetesen mi még mindig tegezzük egymást, habár tíz, vagy talán tizenkét év óta nem sokat törődtünk a mi úgynevezett rokonságunkkal. - Nyerítő kacagást hallatott és odafordult a három másik úrhoz: - Akkor ugyanis a feleségem minden rokonával brúdert ittam. Annyian voltak, hogy én végül is kettősen láttam őket, - de az én elvem mindig az volt, hogy össze kell tegeződni az unokaöcsökkel, a csinos unokahúgokra való tekintettel. - És megint nevetett olyan hangosan és olyan nyerítéssel, mintha egy szekér kavicsot ráztak volna ki.

- Ön valóban unokaöccse von Linteloe asszonynak? - kérdezte Wawerling.

- Óh dehogy, - felelte Axel - csak valami egészen távoli rokonság van a két család közt, a birtokok azonban szomszédosak. Gyermekkorunkban együtt nőttünk föl és mindig unokatestvéreknek hívtuk egymást.

Mikor a terített asztalnál ültek, Holst báró kérdezgetni kezdte az új követségi titkári, hogy utazott és hogy vannak a hazai ismerősök. De Linteloe csakhamar közbevágott: - Te Kronar, te megfordultál mi nálunk is; mi újság?

- Óh, ugyan hagyja, Linteloe, - szólt nevetve van Stratten gróf, - még ha az ön uralkodója követének választotta volna ki önt, még akkor sem hízta volna rá ezt az átutazó Kronar grófra - és ez az egyetlen dolog, amiről ön hallani szeretne.

Axel titokban kissé elcsodálkozva nézett unokanővére férjére. Széles, zömök testtel és apró ravasz, nedves szemmel ült ott és őszülő vörös haja élesen elvált rezes fejbőrétől. Szinte látta még az ember rajta a hosszúszárú sarkantyús csizmát és a mellvértet, amelyet annyi időn keresztül viselt, mielőtt átkanyarodott volna a diplomáciai pályára. Követnek? Ugyan, ugyan! Ennyire fejébe szállt volna a becsvágy?"

- Egyáltalán nem szakítottam meg utamat, - felelte Axel; - hanem mióta is vagy te már itten?

- Igen helyes, hogy ezt kérdi ön, - vágott szavába van Stratten. - Csupán négy esztendeje van itt Linteloe, csekélység az egész. Általában ő még csak tapasztalatlan kezdő és máris áthelyezésre gondol. Mit szóljak akkor én? Én már tizenhat éve és tíz hónapja vagyok itt!

- Én hasonlóképpen, - vágott közbe sóhajtva Wawerling.

- Bocsásson meg, - mondta van Stratten - tizenhat éve és tíz hónapja, leszámítva belőle három napot, kedves Wawerling; ne feledje el, hogy ön három nappal utánam érkezett ide.

- Csakugyan, min is nem múlnak a dolgok - mondta elgondolkozva Wawerling. - Ha én tizenhat évvel ezelőtt nem töltök cl egy olyan kellemes hetet Párizsban, akkor három nappal ön előtt érkeztem volna ide és ma én volnék a doyen; így csak vicedoyen vagyok.

- Tizenhat éve és tíz hónapja! - ismételte Axel és úgy nézett rá a két öreg úrra, mintha üvegszekrénybe helyezett múmiák volnának, kikről azt hirdeti a múzeum katalógusa, hogy ezelőtt háromezer esztendővel élő emberek voltak.

- És mikor én ide kiküldettem, - folytatta van Stratten tovább - a minisztériumban kifejezetten megmondták nekem, hogy egészen rövid ideig kell itt maradnom.

- Nekem is azt mondta az én akkori főnököm. - sóhajtotta Wawerling, hogy egészen nyugodtan jöhetek ide, hamarosan ürülni fog számomra valami más. Éppen ezért sohasem rendezkedtem be teljesen.

Ekkor Stratten Axelhez fordult: - Ne ijedjen meg a mi tizenhat évünktől és tíz hónapunktól; alapjában véve nem is olyan rossz itt és az idő is eltelik. Na és azonkívül - a titkárok, amilyen ön is, egyáltalában, sehol sem maradnak sokáig egy helyen.

Olyan embernek hangján mondta ezt, akinek szemében mások sorsa mindig kielégítőnek tűnik tel és aki nem szívesen gondol arra, hogy az életben általában semmisem tart sokáig.

De Wawerling felkiáltott: - Kedves Stratten, legrégibb barátom az itteniek között, legyünk mi inkább becsületesek és állapítsuk meg, hogy általában a legtöbb ember azzal tölti el idejének legnagyobb részét, hogy várja az idő múlását. Mi diplomaták, látszólag még inkább ezt tesszük, mint a többi emberek, mivel az már együtt jár a hivatásunkkal, hogy gyakran olyan helyre kerülünk, ahol csakugyan néni marad más hátra számunkra, mint várni, hogy valahova másfelé küldjenek.

- Oh, kedves kollégáim, - mondta Holst a rosszallásnak halovány árnyával hangjában - jól tudjuk, hogy az ön nézete szerint minden diplomata a következő mondást választhatná jeligéjéül: ,,o passi grauiora dabit deus his quoque finem?"

Ekkor Axel a filozofáló öreg urak elmélkedéseit megszakítva, ezt kérdezte: - Hanem kérem, mondják el nekem, ugyan mit csinál itt az egykori Hans Hadubrand herceg és jelenlegi uralkodó, huszonötödik Uros? Én ugyanis vele egy időben hallgattam egy félévet Bonnban.

Az idősebb urak óvatosan körülnéztek, hogy vajon nincs-e valahol a közelben egy hallgatózó inas, Linteloe azonban semmivel sem törődve felkiáltott: - Hogy mit csinál itt az a szegény fiatalember? Azt hiszem, unatkozik. Szomorú kis trón ez ugyanis, amelyre őt édesanyjának, a hercegnőnek nagyravágyása emelte.

- Ha valakit itt uralkodóvá tesznek, - mondta; Wawerling az ő sajátos meggondolt módján, - éppen olyan, mint egynémely diplomatának a kinevezése, akiknek aztán egész életében az a legjobb, ami megelőzi a tulajdonképpeni hivatalba lépést. Annak, aki idáig egy miniatűr udvarocska utószülött fia volt. bizonyosan egészen kellemes és új, volt, hogy mint «souverain» mutatkozhatott he a többi udvaroknál, - de - a viszontlátogatásokra régen várunk. Senki sem utazik szívesen erre a tájékra. És így ritkán olvashatni az itteni udvari jelentésekben; «Az uralkodók egymáshoz siettek, többször megcsókolták egymást, mire megtörtént mindkét részről a kíséret bemutatása és azután elléptek a díszőrség előtt.» És ami szórakozás magában az országban akad, az vajmi kevés.

- Hát persze, - mondta Stratten - az uralkodónak éppen annyira nem kellemes itt lenni, mint nekünk, de végül is összehasonlítva az itteni életei a gnadenhausen-rattenburgival, úgy gondolom, hogy még mindig több változatosságot nyújt az itteni «uralkodás». Én tudniillik külön kiküldetésben jártam ott egyszer, - folytatta Axelhez fordulva, - Hans Hadubrand atyjának, Hans Eribrand hercegnek vég- tisztességén - nagy vadász volt a herceg.

- Ejnye csakugyan! - mondta Axel - a rattenburgi kastély egészen tele volt az ő vadászatairól hozott diadaljelvényekkel - én ugyanis szintén voltam olt egyszer. Már jó sokkal ugyan Hans Eribrand herceg halála után, de még mindig sok mindenfélét lehetett hallani felőle. Pajkos ember lehetett!

- Bizony, bizony, - mondta a doyen, ravaszul kacsintva szemével, - a vidám ancien régime utolsó alakjai közül való volt! A szép női nem! Egy sem érezte biztonságban magát előtte!

- No, ebből az ő itteni fia szerencsére semmit sem örökölt, - vetette közbe Holst.

- Nem, igazán semmit! Valódi minta ifjú - ha ugyan az ilyet kell mintának tekinteni, - mondta Tinteloe lekicsinylő nevetéssel.

- Egészen az anyja nevelte, ez mindent megmagyaráz. - szólt Stratten és Axelhez fordult:

- A hercegnőt is ismeri?

- Óh igen - felelte az - szigorú asszony, olyan volt. mintha a fiai folyton vigyázzállásban álltak volna előtte.

- Valószínűleg nagyon szerencsétlen volt a vidám férjjel való házassága - vélte Wawerling.

- No, hiszen nem volt éppen irigylésre méltó, - vágott szavába Linteloe. - Hanem tudják, egy olyan asszony, aki mindig a saját kiválóságának talapzatáról tekint alá. - az sem éppen szívet vidító.

- Meglehet, - mondta a doyen. - Annyi azonban kétségtelen, hogy fiai nevelésében arra törekedett, hogy azok a lehető legkevésbé hasonlítsanak apjukhoz. És ezt a célt, úgy látszik, tökéletesen el is érte. Az idősebbik, aki Gnadenhausen-Rattenburg fölött uralkodik, az uralkodók ideálja lehetne és a mi Hans Hadubrandunkat levélben oktatja arra, hogy hasonló uralkodója legyen ennek az országnak.

- Nem nagyon találta el a dolgot, - mondta Linteloe. - Hans Hadubrand valószínűleg jobban illenék ide, ha valamivel kevésbé kiváló lenne. Úgy gondolom, hogy éppen mindazok a tulajdonságok, amelyeket esetleg atyjától örökölt, és amelyeket a hercegnő rendszeresen kiirtott belőle - az itteni emberek részéről bizonyosan méltánylást találtak volna; míg így az a csupa tisztaság, kötelességtudás és ön megtagadás valami teljességgel ismeretlen és érthetetlen alattvalói szemében.

- A hercegnő még semmiféle módot nem talált arra, hogy Hans Hadubrandot megházasítsa? - kérdezte most Axel. - Ez mégis olyan lépes, melyet az uralkodók népeik úgynevezett boldogítására minél hamarabb meg szoktak tenni.

- A hercegnőnek - felelte a vicedoyen - az ő helyzetében lévőknél ritkán tapasztalható praktikus érzéke van a mindenkori helyzetek realitásai iránt. Ezért valószínűleg azt gondolja magában, hogy jobb megvárni, miképpen alakulnak itt a dolgok, mielőtt rákerülne a sor arra, hogy az országot még az ország anyjával is ellássa. Ha tudniillik huszonötödik Uros talán nem tudná itt tartani magát - es erre kezdetben legalább is gondolni lehetett - egyetlenegy személynek visszavonulása még mindig könnyebb, mintha az illetőnek már felesége és gyermeke van.

- Csakugyan, - erősítette meg Holst, - mikor Hans Hadubrand néhány évvel ezelőtt ideérkezett, általában csupán egy pár hetet, legfeljebb egy-két hónapot jövendöltek uralkodásának. De most mégis biztosítottnak tartják az országban való helyzetét.

- És ami mindenesetre a legfontosabb: úgy látszik, hogy Mirojedszky jelenleg semmi különös kifogásolnivalót nem talál benne, - mondta Wawerling.

- Mindig is mondom, - sóhajtotta van Stratten, - hogy olyan hely ez, ahol az ember tovább megmarad, mint ahogyan kezdetben gondolja.

Nemsokára ezután ajánlották magukat aj doyen és a vicedoyen, akik mindenütt együtt jelentek meg és együtt távozlak és ezért az «inseparables»¹ nevet viselték.

Linteloe úr néhány perccel tovább maradt. - A feleségem nagyon örülne, ha holnap eljönne hozzánk lunchre, - mondta Holst bárónak, azután pedig Axelhez fordult: - Azt is reméli, hogy szakítasz egy kis időt és már valamivel hamarabb átjössz. Annyi idő elmúltával bizonyára sok mindenféléről szerelne veled beszélni.

Mikor ez az utolsó vendég is eltávozott, Holst báró komoly arckifejezéssel így szólt Axelhez: - A mi pályánk iránti lelkesedését nehogy esetleg lelohassza az, amit a mi jeles doyenünktől és vicedoyenünktől hallott. Látja ön, - köztünk maradjon - mind a két úr amiatt szenved, hogy az ő országaik itt semmiféle szerepet nem játszanak és ezért kevéssé tűnhetnek fel. Nekünk azonban - és a szikár férfi mellére ütött - nagy érdekeink vannak itt, és anélkül, hogy dicsekedni akarnék, elmondhatom, hogy az itteni állást az összes közül egyik legfontosabbnak tartom. Annyi tennivaló van itten, hogy gyakran kételkedem abban, hogy mindent el lehet végezni, habár egész nap alig állok föl Íróasztalomtól. Csak este engedek meg magamnak időnként egy kis kártyajátékot, vagy pedig egy-egy órácskát eltöltők menügyűjteményemmel, amellyel hosszú évek óta szórakozom. Egyébként azt tartom, hogy labor ipse voluptas! Igen és még egyet: az uralkodó nagyon örül annak, hogy önt viszontláthatja’. Ma véletlenül találkoztam vele és arra kért, hogy mindjárt holnap délután vigyem el önt hozzá. Az előbb nem akartam ezt a többiek elölt említeni, - valószínűleg irigységet ébresztett volna ön iránt a chers collègues részéről. Ámbár azok, akiket ön ma itt látott, viszonylag még a legjobb indulatúak. Mirojedszky ellenben úgy leskelődik a herceg után, mint egy rossz gouvernant. Mielőtt különben Uroshöz mennénk, be fogom önt mutatni a külügyminiszternek is, - holnap amúgy is el kell mennem hozzá. És most jóéjszakát, kedves gróf.

A hálószobában Axel olt találta öreg inasát, Ivánt, akit Pétervárról hozott magával; az öreg éppen elkészült a kicsomagolással.

- Nos, hogy tetszik itt neked, Iván? - kérdezte Axel olyan hangon, amilyent azokkal az embertársainkkal szemben szokás használni, kik bátrabban viselik el a szenvedéseket. A fehérhajú öreg inas magába szívta a nedves föld és a virágzó bokrok illatát, mely a nyitott ablakon keresztül betódult a szobába.

- A föld jó mindenütt, - felelte, - csak az emberek rosszak; de azok sem rosszabbak sehol, mint nálunk. - Még egyszer mély lélegzettel magába szívta az éjszaka illatát: - Igen, jól fogjuk itt magunkat érezni, a föld jó.

Axel kevés vigasztalást meríthetett ebből; ő azok közé tartozott, akik számára a föld nem sokat jelent, az emberek azonban annál többet.

Még sokáig állott ablakánál. Párizsra és Pétervárra gondolt vissza és úgy érezte, mintha egy szamócával teli kosárból már megette volna a felső, nagy és szép szemeket és most jutott volna el az alsóbb, silányabb rétegekhez, amelyekből azonban sokkal több van, mint a felsőből. Ő általában nem szívesen jött ide, a mai est benyomásai alatt pedig úgy érezte magát, mintha ő volna az egyetlen élő lény csupa olyan ember között, akik tulajdonképpen már holtak és elfeledettek voltak és csupán saját képzeletükben éllek tovább. Egyiknek a jelentősége épp úgy nem jelentett semmit, mint a többieknek jelentéktelensége.

Vajon milyenné vált Liane ebben a környezetben? - kérdezte magában Axel. Milyenné válhatott e mellett a férfi mellett?

Axel nagyon örült gyermekkori pajtásának, úgy jelent meg előtte kinevezésével kapcsolatban, mint csalogató fényesség, és az együtt töltött, rég elmúlt napokra emlékezve, bizonyos jóleső kíváncsisággal gondolt arra, miképpen is fogja őt újra megtalálni. Kíváncsi volt erre még most is, de mindennemű jóleső feszültség elenyészett ebből az érzésből. Neki határozott elméletei voltak a környezet káros befolyására vonatkozólag és meg volt győződve arról, hogy Liánét sajnálatos módon megváltozódnak fogja találni, ha majd holnap viszontlátják egymást.

Igen, a kilátások valóban nem voltak kedvezők! Nagy szüksége volt rá, hogy arra gondoljon, amit a minisztériumban ígérte neki, hogy tudniillik nem fogják sokáig itt hagyni.

---

¹ inseparables (francia): elválaszthatatlanok. (a Digi-Book Kiadó megj.)

II.

Mikor Axel másnap reggel főnöke után kérdezősködött, azt mondták neki, hogy a miniszter úr már régóta fenn van és dolgozik. Es csakugyan ott találta őt íróasztalánál, amelyen már tekintélyes halom frissen beirt papír volt felhalmozva. Holst báró még akkor is sietve irt tovább.

- Jó reggelt, jó reggelt, - mondta föltekintve - borzasztó sok dolgom van ma. Olvasta már az újságokat? Legkevesebb nyolc jelentésre való anyag van bennük. Hanem mindenekelőtt az irodába kelt önt bevezetnem. Egy nagyon érdemes, öreg udvari tanácsost talál ott, aki mintaképe lehetne az apáink korabeli hivatali hűségnek, csakhogy egy kicsit lassú, fis hogy az ügyek gyorsabb tempóban intéződhessenek el, éppen most két segéderőt kellett beállítanom.

Ezeknél a szavaknál belépett Holst báró a szomszédos irodába. Nagy helyiség volt ez, melynek falainál aktaszekrények aktaszekrények mellett sorakoztak. Egyik sarokban cserépkályha állott, az ablakok közt egy térkép függött, amely szélesebb volt a részére kijelölt helynél és az egyik ablakszárnyat is eltakarta. A távoli haza atyjának képe a folyton terjeszkedő iratszekrények elől a fal egyetlen szabad foltjára, az ajtó fölé menekült.

A szoba közepén nagy Íróasztal állt és előtte trónolt Agathokles Troll udvari tanácsos. Távol éjszaki hazájából örökös fázást hozott magával. Derekától kezdve szorosan be volt pólyálva egy kockás üli plédbe, mely lábáig csüngött le. Midőn Holst báró belépett, Agathokles Troll föl akart állni, de sehogy sem tudott kibontakozni a szűk takaróból. A követ odakiáltott neki: - Maradjon kérem, kedves tanácsos úr a forró köveken, maradjon csak olt! - Axel csupán most vette észre, hogy Agathokles Troll lába téglákból fölépített piedesztálon nyugodott. A kánikula napjait leszámítva ez a lábzsámoly mindig használatban volt és mihelyt a téglák kihűltek, az irodaszolga újból megmelegítette őket a konyhai tűzhelyen.

- Ön bizonyára szívesen körülnéz itt egy kicsit, mielőtt átmenne kedves cousinejához, - szólt Holst báró - én tehát most itt hagyom önt, a tanácsos úr majd megmutatja önnek birodalmát. Még egy nagyon sürgős jelentést kell befejeznem, de mondja meg kérem Linteloe asszonynak, hogy a lunchön pontosan meg fogok jelenni.

Mikor Holst báró a szobái elhagyta, Agathokles Troll mégis leszállt az ő forró téglákból összerakott piedesztáljáról, kibontakozott a plédből és olyan hangon, mint aki a legnagyobb kegyet tanúsítja, megkérdezte, hogy talán valami aktát kellene Axel számára tanulmányozás céljából előkeresnie.

- Majd később, kedves tanácsos úr, majd később; - ebben a tekintetben nem vagyok nagyigényű.

Az udvari tanácsos figyelmesen végignézett az új követségi titkáron. Képzeletben elvonulni látta maga előtt Axel sok hivatali elődjét. No, ez a mostani minden jel szerint az atléták csoportjába tartozik, azon ifjak közé, kik mindenféle fárasztó és Agathokles Troll számára érthetetlen játékokkal szórakoznak, amelyekben azon fordul meg a dolog, hogy különös szerszámokkal jámbor golyókat egyik helyről a másikra gurítnak, mivel azok nyilvánvalóan sohasem ott helyezkednek el, ahol kellene. A kertek pázsitján, hálókon keresztül, térségeken, melyek rejtélyes fehér vonalakkal vannak összehúzgálva, szalonok asztalán, sőt lóhátról is űzték ezt a titokzatos golyókultuszt, amint azt Agathókles Troll megfigyelte. Es a beavatottak sajátságos ruhákat viseltek, vagy pedig csak oly rendkívül kevés ruhadarabot, amennyit különben egyáltalán nem szokás előkelő társaságban. Bármennyire megfoghatatlannak is találta a tanácsos ezt a sok önként választott fáradságot, a sportoló titkárokat mégis magasan fölébe helyezte azon másik kategóriába tartozó diplomáciai ifjaknak, akik folyton csak a karrierről beszélnek, olthatatlan tudásszomjjal bújják az aktákat, néhány hónap elteltével már az ország szakértőinek tartják magukat és sóvárogva várják azt a pillanatot, mikor mint ügyvivők végre szabad folyást engedhetnek tettvágyuknak a hazai hatóságok elképedésére és szegény, öreg Agathókles nyugtalanítására.

Lopva még egyszer gyorsan végignézett Axelen, aki ezután még jobban megtetszett neki. Ez a Kronar gróf nem csupán atlétának látszott, hanem nagyon megnyerőnek és vidámnak. Bizonyára ő is azok közül való, akik már reggel levélkéket kapnak a hölgyektől, akik csokrokat köttetnek a kertészekkel és akik az irodaszolgákat mindenféle titkos küldetésekre használják föl. akik nélkül egyetlen ünnepély sem sikerül és akiket a hivatalos órák alatt is kétszeresen, háromszorosan lefoglalnak az úgynevezett társadalmi kötelezettségek. Agathokles Troll megkönnyebbülten lélegzett föl: A sors végre egyszer belátó volt és megfelelő embert küldött el ide, mert tevékeny követ mellett még egy buzgó követségi titkár - ez több volna, mint amennyit egy udvari tanácsos el tudna viselni! Ez a Kronar gróf az ő életének nagy feladatát nem fogja megnehezíteni.

Agathokles Troll életének nagy feladata pedig az volt, hogy a legféltékenyebben őrködött a követség aktái fölött.

Minden darab akta, amely egyszer keresztülment az ő kezén, és amelynek ő a naplójában számot adott, ezután egy csibe volt abból a csapatból, melyet ő szeretettel őrzött. Olyan volt az ő szemében minden egyes akta, mint a megkeresztelt gyermek, aki az ő közvetítésével valami titkos szövetség tagjává vétetett föl és akire neki szünetlenül vigyázni kell. Hanem sokat kellett dolgozni addig, míg végre az akták szépen rendben és sorban álltak. Voltak köztük olyanok, amelyek mindig csak gondot okozlak: szüntelen utón voltak, hol a követ szobájában, aki valaminek utána akart bennük nézni1, hol a mindenkori követségi titkárnál, folytonos veszélyben, az elveszésnek kitéve; voltak megint olyanok, amelyek aránylag könnyen kezelhetők voltak, mert többnyire szép nyugodtan valamelyik szekrényben szunnyadtak. Ezek közűi kerültek ki az Agathokles Troll kedvencei, - «Meghívás a ***-i kormányhoz, a szeizmográfiai kongresszuson való részvétel tárgyában», «Elutasító válasz a ***-i kormányhoz» közülük valók voltak, mert esztendők óta senki sem kérte őket elő és megmaradásuk biztosítottnak volt tekinthető. Az összes akták közül azonban azok voltak neki a legkedvesebbek, amelyek két nagy szekrényben elhelyezve lenn pihentek a követség pincéjében. Ezek mély tiszteletet ébresztettek benne. Ezek még az előtte való időkből származtak. Valami korábbi udvari tanácsos, egy másik Agathokles Troll rendezte el őket valamikor. Amióta ő uralkodik az irodában, azóta még egyetlen követ sem kérdezősködött róluk. A pincét azonkívül fa-, szén- és bortartásra is használták, - Agathokles Troll szemében azonban mindenekelőtt katakomba