Elszakítva

By Kováts Judit

Hol a haza? Menni vagy maradni? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie két felvidéki birtokos család, az Engelhartok és a Wildnerek két nemzedékének 1944 és 1953 között. Egy olyan évtizedben, amelyben az impériumváltás, a teljes jogfosztottság sújtja a kisebbségi sorsban élőket, és akikre a kommunista hatalomátvétel élesedő osztályharca miatt sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon nem vár más, csak nélkülözés és alávetettség. Ebben az évekig tartó, nyomorúságos és feszült helyzetben lesz szerelmes a regény két főhőse, akik a határ két oldalán elszakítva keresik a boldogság útját. Vajon mit tartogat számukra a jövő?
Kováts Judit új könyvében folytatja a Megtagadva című első regényében megkezdett utat: a huszadik század nagy történelmi traumáit dolgozza fel történészi alapossággal, hétköznapi embereket választva hőseiül, akik alulnézetből szemlélik és kirekesztve szenvedik el a régi rend lerombolását, egy „új világ” nyitányát.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jan 23, 2016
• ISBN: 9789631433487

Book preview

cover.jpg

KOVÁTS JUDIT

Elszakítva

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Kováts Judit, 2015

A szerző a könyv megírása idején

a Nemzeti Kulturális Alap

alkotói támogatásában részesült

A könyv megjelenését

a Nemzeti Kulturális Alap

támogatta

img1.jpg

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Felelős szerkesztő Király Levente

A borítót Szilágyi Lenke fotójának

felhasználásával Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3348-7

„Nincs út mely minket visszavisz"

Apollinaire: A halottak háza

(Vas István fordítása)

ELSŐ KÖNYV

JOGFOSZTOTTAN

I.

Nincs semmi különös 1945. augusztus utolsó hetének kedd reggelében, ugyanolyan piaci nap ez Késmárkon, mint a többi. A városházába torkolló, hosszú, macskaköves főutca üzleteinek vaspántos ajtóit és a kőkeretes ablakok spalettáit már mind kitárták, a borbély és a patikus kint diskurál, az asszonyok a piactérre sietnek, s a katolikus templom toronyórája pontosan üti a negyedeket.

A Thököly-várban a hónapok óta tartó rabság sokadik keddje is éppen úgy kezdődik, mint máskor: ülnek a foglyok a nyirkos alagsor sötét termeiben a kőpadlóra szórt szalmán, a küblit már kivitték, a három vödör vizet beadták, s hozzák a harminc deka szíjas, szemetes, összeégett napi kenyérfejadagot is a mindig egyformán borzalmas ízű híg löttyel, amelyről még azt sem lehet megállapítani, hogy kávé vagy leves, a fiatal hitlerjugendes fiúk a tizenhat-tizenhét évesek mohóságával mégis két kortyra kiisszák, s boldogan kapnak a hiába éhes, de pár kanálnál többet lenyelni képtelen Engelhart Andoré után.

Azonban a börtönélet hirtelen kibillen megszokott rendjéből, amikor kivágódik a pántos tölgyfa ajtó, és belép a két őr. Egyikük nagydarab, a zubbonyáról majd lepattannak a gombok, a másik éppen az ellentéte: nyurga, magas, de olyan sovány, hogy lóg rajta az egyenruha. Szlovákul beszélnek, aminek tulajdonképpen semmi jelentősége ezen a háromnyelvű vidéken, ahol mindenki érti a másikat. Habár a két őr nem is igen beszél, mindössze annyit vet oda foghegyről a tömegnek, hogy Engelhart és Stoltz. Ahol hetven ember van összezárva – legyenek azok pisszenni nem merő rabok –, ott ismeretlen a csönd, most azonban még a lehelet is bennszakad, s visszhangzik a terem a két névtől. Önmagában már az rendkívül különös, hogy nem mindenkit szólítanak, az pedig még inkább, hogy éppen e kettőt: a volt német polgármestert és a köztiszteletben álló magyar birtokost.

A rabok, még ha ítélet nélkül tartják is fogva őket, tisztában vannak vele, hogy az állam által bűnösnek bélyegezve nem sok jóra számíthatnak, mégis, amikor a raboskodás megszokott rendje fölborul – éppen azért, mert ez a rend az egyetlen biztos pont az életükben –, rájuk tör a rettegés. Azonban nemhogy kérdezni, még sóhajtani sem lehet, úgyhogy amikor a két kiszólított mögött döngve bezárul a nehéz tölgyfa ajtó, s kívülről lecsapódik a vas keresztpánt, hatvannyolcan boldogan lélegeznek föl, amiért a szalmán maradhattak.

Az augusztusi nap már reggel úgy vakít, hogy a várudvarra kilépve a két fogoly sötétséghez szokott szemét a könnyezésig ingerli. Megszürkült, sápadt bőrük, borotvát nem látott, szakállas arcuk, szakadt, piszkos ruhájuk elárulja ugyan, hogy nem ágyban alszanak és nem asztalnál esznek, ám ezt leszámítva mintha nem is igazi rabok lennének; abban a ruhában vannak, amiben lefogták őket. Engelhart Andoron színét vesztett, agyongyűrött pantalló és könnyű nyári felöltő, Stoltzon kifoltosodott vászonnadrág és zakó. A napfényben erősen hunyorogva néhány tétova lépést tesznek, de foghegyről ismét parancsszó hangzik: „K bráne!". A két őr éppen csak annyit mond, amennyi feltétlenül szükséges, s lárvaarcukról sem olvasható le semmi, érzelemmentesen hajtják végre a felsőbb utasítást.

Az udvar közepén, a kút mellett a városi szemeteskocsi várakozik, a szekér rúdja a kaputorony irányába fordítva, ló azonban nincs előtte. Valójában nincs is ló egész Késmárkon, a németek és az oroszok mindet elhajtották, és nincs városi szemétszállítás sem, a front óta nem szervezték újjá. Az új képviselő-testület nem jutott odáig, hiszen rengeteg fontos dolga között még az ellenség megsemmisítésével is nagy lemaradásban van.

Drzevici várparancsnok szemében Stoltz talán még Engelhart Andornál is nagyobb szálka, mert puszta létével arra emlékezteti, hogyan lett a Weinschein-textilgyár munkásából hithű kommunistasága jutalmaként egyik napról a másikra Késmárk és a Thököly-vár ura. Tulajdonképpen örül a volt polgármesternek, aki kis híján kicsúszott a markából, mert ’44 decemberében, amikor a németek elrendelték az evakuálást, mint kormányhivatalnok elmenekült velük ő is. A front után, ’45 húsvétján Bécsből fordult vissza a családjáért, amelyre nagy szerencsével Olmützben talált rá. A szerencséje azonban ezzel véget is ért: a bevonuló orosz csapatok elvágták az utat nyugat felé, amikor pedig az éhség rávitte, hogy élelmiszerjegyet igényeljen, letartóztatták, és menetparanccsal Késmárkra toloncolták.

Amikor a két rabot a kút mellett várakozó szekér rúdjához parancsolják, a polgármester még mindig nem fogja föl, mi vár rájuk, Engelhart Andor azonban elborzad, megragadja a rudat, és ráparancsol a másikra, hogy „rajta, húzzuk". De már késő, a két őr a parancs értelmében a szíjakat szempillantás alatt rájuk teszi, közben fölhozzák Takácsot és Krauszt – egyik a Magyar, másik a Német Párt közismert tagja –, az ő feladatuk lesz a szemetesládák ürítése. A kapunál két fegyveres milicista csatlakozik a menethez.

Engelhart Andor és Adam Stoltz húzza, Takács és Krausz két oldalról tolja a szekeret, mögöttük kereplőkkel, kolompokkal fölszerelkezett hajtók, akiket a vár személyzetéből verbuváltak. A hosszú Vár utca a városházánál a főtérbe torkollik, aztán a líceum, a fatemplom, az új evangélikus templom, a régi piactér és az állomás következik, úgyhogy jó három kilométeres hurkot írunk le, mire ismét visszajutunk a várhoz. Nem kis távolság ez egy ötven- és egy hatvanéves embernek, ha nem fogják szekérbe őket, akkor sem. Engelhart Andor az idősebb, de nem látszik rajta az évtizedes korkülönbség. A hónapos rabság kivett ugyan az erejéből, Stoltzhoz hasonlóan azonban húzza leszegett fejjel a szekeret, ahogy csak bírja. Középtájt a Vár utca emelkedni kezd, de nem lassítanak, hajtja őket a vágy, hogy minél hamarabb véget érjen a megaláztatás.

A kocsi körbe van deszkázva, hátul egy csúszkával ellátva, aminek segítségével Takács és Krausz ürítik a szemetesládákat. Kerepelve, kolompolva haladnak az utcákon – éppúgy, mint békeidőben –, most azonban a házakból nem jön ki senki, és a hajtók is hiába próbálják kereplőikkel fölhívni a figyelmet a cirkuszi előadásra, amelyet a késmárkiak szórakoztatására rendezett Drzevici várparancsnok. A járókelők nem gúnyolódnak, nem köpködnek, még csak nem is bámészkodnak, gyorsan befordulnak a legközelebbi kapualjba, s kiürül az utca.

Teichner doktor az egyetlen, aki mozdulatlanul áll a Haltz-ház csúcsíves, kőkeretes kapuja előtt, s onnan nézi, ahogy a városháza felől közelednek, majd amikor mellé érnek, megemeli a kalapját, és meghajol előttük.

Teichner doktor köztiszteletben álló személy Késmárkon, mindenki ismeri, hiszen nevéhez fűződik az új kórház szülészeti osztályának a kialakítása, s az alatt a másfél évtized alatt, amíg vezethette, a környékbeli gyerekek jó része – köztük Engelhart Andor Kinga és Adam Stoltz Gerlinde lánya – nála született. A doktor jó ember, az Úristen gondot viselt reá. Nemrég tért haza Auschwitzból.

II.

Mindjárt itt a szeptember, apja börtönben, anyja tanácstalan, s Kingának fogalma sincs, mi lesz vele. A líceum megszűnt létezni, nincs se német, se magyar iskola egész Csehszlovákiában, s ők nem állampolgárok többé. Jogfosztottak, hontalanok, kollektív bűnösök.

Sem a tízparancsolat, sem a büntető törvénykönyv nem ismer olyat, hogy kollektív bűn. Egyáltalán, hogyan lehet kollektív bűnt elkövetni? – morfondírozik magában, amikor kidobolják a 33. dekrétumot, ami egyedül rájuk vonatkozik, mert Erdőszegen rajtuk kívül nincs más német vagy magyar. – Ha létezik kollektív bűnösség, akkor lennie kell kollektív ártatlanságnak is, és ha a németek, magyarok mind bűnösök, akkor a szlovákok mind ártatlanok? Annak ellenére is, hogy deportálták Teichner doktort, a fűszerest, a cipészt, a városházától a Thököly-várig horogkeresztes zászlókkal tűzdelték tele Késmárkot, Hitlergasséra keresztelték Ágnes néni utcáját, s behakisoltak sorban egymás után? – Hogy mit csináltak? – kérdezte Ágnes nénitől, amikor még nem tudta, hogy a Hakenkreuzot kicsavarva, azokra mondják ezt, akik nácik lettek.

Kollektív bűnös vagyok – forgatja magában a szavakat –, és kollektív bűnös apa és anya, de az lenne Anna nagymama is, ha élne, és kollektív bűnös nagymama valamennyi lőcsei barátnője, a herleini tiszteletes és Baláž, Mačok, Majerčin, Palencsár, Rusnak kivételével az egész IV. A osztály a líceumban. De apja nem csupán kollektíve, egyénileg is bűnös, háborús bűnöst akarnak faragni belőle.

Perzsel az augusztusi nap, homloka gyöngyözik, ahogy teljes erejéből tekeri a Herlein előtti utolsó kaptatón a biciklit. Erdőszegről kiérve a hármas bukkanón már túljutott, a második dombnál köszönt az utat őrző szfinxnek – a fej formájú homokkősziklát nevezték el a hernádfalvi rokon gyerekekkel, Andrással és Zsuzsával egy hajdani nyaraláson így –, a harmadik lejtőjét kihasználva gurult, ameddig vitte a lendület, ennek a legmeredekebbnek az aljában rákapcsolt, ahogy mindig is szokott, de a hőség miatt alig hiszi, hogy följusson a tetejére. Éppen le is szállhatna, s tolhatná a biciklit, senki nem látná, mert rajta kívül egy lélek sincs az úton, de ez szóba sem jöhet, egy vereséggel érne föl. Különben is, a domb után rögtön ott a város, és az iskola előtt, a pumpás kútnál kifújhatja magát. Ha nincs melege, akkor is megáll itt mindig. Röviden, szakaszosan nyomogatja a kút karját, vigyázva, hogy ne zúduljon, hanem csak vékony sugárban folyjon a víz. Hátával tartja a biciklit, szabad kezéből tölcsért formál, és szürcsölve iszik. Szinte magán érzi anyja feddő tekintetét, de ezt akkor sem lehet kihagyni! Már csak azért sem, mert ebben az iskolában volt elemista, s amikor iskola után a kapu előtt várta, hogy érte jöjjenek, a kúttal szórakozott. A hosszú kart eleinte alig-alig bírta megrángatni, de ha sikerült, újból meg kellett próbálni, aztán újból és újból, mert nem lehetett betelni vele, ahogy a vasrácsnak csapódva ezer cseppre robban, és lábát finom permettel vonja be a víz.

Szülei teljes egyetértésben voltak, amikor szakítva a hagyományokkal nem a magántanulóságot vagy valamely jó nevű bentlakásos intézetet választották, ahová egyébként a tehetős szepességi családok előszeretettel küldték lányaikat, hanem a nagy múltú herleini evangélikus német elemit. Amelynek tulajdonképpen nem volt alternatívája, mert magyar iskola legközelebb Kassán lett volna, az erdőszegi szlovák elemi pedig a legmodernebb nevelési elvek mellett sem jöhetett szóba, hiszen akinek generálisok, szabadságharcos őrnagyok, főispánok és országgyűlési képviselők sorakoznak a felmenői között, az szlovák nevelést mégsem kaphat.

Herleinban az oktatás németül folyt, de ez semmilyen problémát nem jelentett számára, hiszen mint mindenki a családban, ő is két-, a szlovákot tekintve háromnyelvűnek mondhatta magát. Szeretett iskolába járni, és szeretett reggelente a Késmárkra menő tejeskocsin Jankó bácsival, a kocsissal utazni. A nagy Tátra autóval sem volt baja – annak ellenére sem, hogy a Branyiszkó szerpentinjein menetrendszerűen rosszul lett benne –, de Jankó bácsi „jó reggelt, filemile kisasszonyká"-jával, az iskola kapujáig kitartó dörmögésével és viccelődésével azon a fura szlovák-német-magyar keveréknyelven, amelyet rajtuk és Ondrejen, Jankó bácsi fián kívül más meg sem ért, nem vehette föl a versenyt.

Amióta béke van, Jankó bácsi nem hordja a tejet Késmárkra, az iskola kétszárnyú faragott kapuja, amely reggelente kitárva várta a diákokat, zárva, az emeleti ablakok betörve, kihalt az egész épület. A nádfedeles kicsi ház az iskola jobb oldalához ragadva még kisebbnek tűnik, mint annak idején, másik oldalán a tekintélyes, nagyablakos, cseréptetős parókia is mintha összement volna. Az evangélikus egyházközösség megszűnt létezni, apja sem egyházfelügyelő többé, a templomban nem tartanak istentiszteletet, s a német lakosok mind eltűntek. Deportálták őket, mint Gerlindét.

Kinga kétnaponta biciklizik Erdőszegről Késmárkra, a bicikli kormányán szalmakosár, benne a sovány elemózsia, amit anyja a várban raboskodó apjának készített. Letartóztatása óta ennyi a kapcsolatuk vele, s ez is annak köszönhető csupán, hogy az állam képtelen a foglyait etetni, a hozzátartozóknak kell róluk gondoskodni. Ami nem könnyű, mert jegyrendszer van, de a rabok után nem jár a fejadag, ráadásul folyamatos a hiány a legalapvetőbb élelmiszerekből is. Ugyanakkor a feketepiacon bármihez hozzá lehet jutni, aranyáron. Anyja ékszereket cserél lisztre, zsírra, nagy ritkán húsra, s akárhogy is, de végül mindig sikerül a szalmakosárba belevarázsolni valamit. Amit azért visz ő, mert anyja nem tud biciklizni, s azért biciklivel, mert a teljes vagyonelkobzás a nagy Tátra autóra, a homokfutóra, az összes szekérre, sőt még a szánra is kiterjedt.

Herlein után a kanyarok, emelkedők, bukkanók megsokszorozódnak, de a fák, bokrok jó árnyékot adnak. Tizenkét kaptatót kell leküzdeni Leibitzig, szlovák nevén L’ubicáig, amely irdatlan hosszú, szinte már egybeér Késmárkkal. A hídnál leszáll a bicikliről, egy pillantást vet a patakra – a kristálytiszta vízben még azt is látja, ahogy a sodrás a köveken megtelepedett mohaszálakat ringatja –, a kanyarban, amely olyan szabályos derékszög, mintha vonalzóval rajzolták volna, jól szétnéz, mert errefelé már van forgalom, majd újból nyeregbe pattan, és célegyenesbe fordul. Innen már csak ötszáz méter, s az út a szlovák gimnázium alatt egyenesen a Thököly-várhoz visz be.

Erdőszeg–Késmárk: tíz kilométer oda, tíz vissza, legalább negyvenszer tette már meg a három hónap alatt. Az út tulajdonképpen a kéttucatnyi kisebb-nagyobb emelkedővel sem jelent számára megterhelést, Késmárkhoz közeledve mégis egyre lassabban hajtja a biciklit. Késlelteti az érkezést, mert noha mindig ugyanúgy történik minden, görcsbe rándul a gyomra, ha a kapura és az őrségre gondol. Korábbi élete színterei – a líceum, a fatemplom, az új evangélikus templom, Ágnes néni háza a Hitlergassén, ahol négy éven át volt kosztos diák Magdival, Gézivel, Alexanderrel és a két Petróczi fiúval, Vilivel és Petivel, a Vár utca Gerlindéék házával és generális ükapja rezidenciájával, a Magyar Ház, a tér, a mozi, a korzó, a Redut és a Sommer – a város másik végébe esnek, ennek ellenére egyfolytában azért szurkol, nehogy véletlenül ismerőssel találkozzon. Aminek még úgy is nagy az esélye, hogy a front előtt majdnem az egész líceumot evakuálták tanárokkal, osztályfőnökökkel egyetemben az alsó-ausztriai Maria Taferlbe.

Gerlinde is elment. Muszáj volt neki, az apja volt a polgármester, s ő adta ki az evakuálási parancsot. Az utolsó tanév a partizánfelkelés miatt csak október 1-jén kezdődött, de alighogy megkezdődött, véget is ért. A diákok szétszéledtek, s Késmárk hirtelen üres lett. Magdi hazament Iglóra, Gézi Breznóra, a két Petróczi Gölnicre, Alexander mint Volksdeutsch behívót kapott, de a Waffen SS elől a Tátrába szökött. – Szegény fiú, nemcsak a partizánok, az SS és a Gestapo is vadászik rá – tördelte Ágnes néni a kezét a hír hallatán. Ő november elsejével költözött haza. Bizonytalan időre, így mondta apja, amikor elszámoltak a nénivel.

Ha nincs a háború, családi hagyomány szerint gimnáziumba a Baár-Madasba íratják, Budapestre. Odajárt anyja a nővérével, és nagyanyja is. Ő lett volna a harmadik generáció. A Baár-Madasba felvételizni kellett volna, a herleini német elemiben azonban nem oktattak magyart, ezért ’40 szeptemberétől Eli nénitől órákat kezdett venni. Egy évig sem tartottak azonban Eli néni felkészítő órái, mert Kassa bombázásával és Magyarország hadba lépésével a Baár-Madas kútba esett. Apja, aki prófétaként jósolta meg a bombázásokat és azt is, hogy idő kérdése csupán, mikor érkezik meg a front, maga mellett akarta tudni őt a világégésben.

– A késmárki líceum mégiscsak egy nagyhírű, négyszáz éves iskola, felveszi a versenyt bármelyik budapesti gimnáziummal – érvelt anyjának, akit különösebben nem kellett meggyőzni, mert a megjegyzés ellenére, hogy „ez már nem teljesen ugyanaz az iskola, mint amelyikbe maga járt", pontosan így gondolta ő is.

A líceum évszázadokon át német iskola volt, és az maradt a náci Szlovákiában is. A diákok vegyesen németek, magyarok, szlovákok, vallásukat tekintve katolikusok, evangélikusok, de akadt közöttük még felekezeten kívüli is. Egyedül a zsidók tűntek el, őket még ’42-ben deportálták.

Magyar nyelvet természetszerűleg itt sem oktattak, csak szlovákot, németet és latint, de a magyar diákoknak Lipták tanárnő délutánonként, nem kötelezően, órákat tartott. A fiúk olykor a focipályát választották helyette, de hellyel-közel azért eljártak ők is, mert valahol mégiscsak meg kellett tanulni magyarul írni-olvasni, és meg kellett ismerni Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt, de még Adyt és Reményiket is, aki félig-meddig felvidékinek számít, mert a szülei dobsinaiak. Így mondta Juci néni a Magyar Házban, ahová szintén rendszeresen eljártak tánc- és illemtanórára, és verseket tanulni. Piros borítójú, puhakötésű könyvecskékből, amit haza lehetett vinni. Kacskaringós, aranyszínű betűkkel állt rajtuk a költő neve. A verstanulás inkább szórakozásnak, mintsem leckének számított, és annak számítottak a műsoros estek is, ahol orgonasípként sorakoztak föl kicsik és nagyok, és szavaltak kipirulva. Volt, aki énekelt – népdalokat természetesen –, és volt, aki zongorázott. Némi unszolásra egyszer ő is fellépett, a Träumereit játszotta, s nagy tapsot kapott. Mindenki mindenért nagy tapsot kapott.

A háborúról lehetetlen volt nem tudomást venni. A dicsőségtábla az iskolában, rajta a tizenegy egykori diák nevével, akik elestek, mindennap emlékeztetett rá. És emlékeztettek a Szudéta-vidékről érkezett némettanárok, akik magukkal hozták a Hitlerjugendet és annak lányszervezetét, a BDM-et, amelybe a német nemzetiségűeknek kötelező volt belépni. Az iskolai ünnepek száma megduplázódott, a tanévnyitó, a záróvizsga és a reformáció napja mellett meg kellett emlékezni a Szlovák Köztársaság születésnapjáról és a Harmadik Birodalom két nagy ünnepéről, a Machtergreifungról és Hitler születésnapjáról is. Appelt állva, heilra lendített karral, Hitlerjugend- és BDM-egyenruhában, a nemzetiszocializmus dicsőségét zengve a líceum alig különbözött a német birodalmi iskoláktól. A hátsó sorokban azonban ők, magyarok nem lendítették a karjukat, s a német himnusz Deutschlandja helyett Zips’landot énekeltek. Közben szemükkel a tanári kart és a le s föl sétáló felügyelőket pásztázták, csodálatos módon azonban régi tanáraik, mint Grósz vagy Mikolik tanár úr, semmit nem akartak észrevenni. Nekik nemcsak az ünnepségeken, egyáltalán nem kellett heil Hitlert köszönni, jó a grüss Gott is, maguk mondták. Ellenben a szudétás tanárok vad nácik voltak, s mint ahogy a líceumból birodalmi iskolát, belőlük nemzetiszocialista diákokat akartak faragni.

– Engelhart, maga még mindig nem tagja a BDM-nek – csípte el a folyosón Brenner, a tornatanár. – Egy hetet kap, utána jelentkezzen!

Csütörtök volt, s apja csütörtök délutánonként mindig a Sommerben ült a barátaival, és ez nem várhatott szombat délutánig, a hazautazásig. Az iskolai szabályzat még a felsős diákoknak is tiltotta a vendéglőbe járást, úgyhogy torkában dobogott a szíve, de elég volt apja nevét megmondani az elébe siető pincérnek, aki készségesen hozzá kísérte.

A Sommerben minden csodálatos volt. Az ajtó csilingelése, a kávé és a szivar illata, a bolthajtásos mennyezet, a katonás rendben sorakozó sétapálcák és kalapok, a zöld posztóval bevont biliárdasztal, a faragott székek, a borvörös, liliomos bársonydrapériák, az újságlapozgatón a háromba hajtott, lepedőnyi lapok. Kissé rosszulesett neki, hogy apja nem maguk közé, a csillár alatti törzsasztalhoz ültette, pedig ott volt Ákos és Elemér bácsikája is, de a pincér már hozta a szaftban főtt virslit és az apró, ropogós zsömlékkel púposan megrakott kenyereskosarat, amely olyan csábító volt, hogy egyszerre mindjárt kettőt kellett belőle venni. A villát beleszúrva a virsliből halk sistergéssel buggyant ki a piros szaft, roppant a zsömle héja, hideg pára ült a szörpöspohár falán, s a tornatanárról és a BDM-ről majdhogynem megfeledkezett.

– A neved alapján szúrt ki – rángatta vissza apja a valóságba, és olyan dühös volt, hogy neki kellett csitítania.

– Édesapám nem engedi, azt üzeni, hogy nem vagyunk németek, a magyaroknak pedig nem kell belépni – vitte a választ már másnap reggel, s nyomatékképpen hozzátette, hogy különben is a legmagasabb tandíjat fizetik.

Utólag haragudott magára, amiért izgalmában egyedül arra figyelt, hogy ne remegjen a hangja, amikor heil Hitler helyett grüss Gottot köszön, s úgy elhadarta az üzenetet, hogy már amikor sarkon fordult, sem emlékezett, válaszolt-e valamit a tornatanár.

Szlovák nemzeti ünnep és Machtergreifung, Hitlerjugend és BDM: magyarként a szász gyökerek ellenére is lehetetlen volt nem lázadni. Brenner tanár úrral dacolva, vagy Appelen, a hátsó sorokban állva, kart combhoz szorítva, a maguk módján. Amikor a rendőrség őt, a kis alsóst is kihallgatta, dagadt a büszkeségtől. Aznap nem ment iskolába, mandulagyulladással otthon feküdt a muskátlis szobában.

– Itt van a rendőrség, téged keresnek – dugta be a fejét Ágnes néni izgatottan az ajtón.

– Engem? – kérdezte hitetlenkedve, mert elképzelni sem bírta, mit akarhatnak tőle.

A két rendőr rendkívül barátságos volt, és csupán az érdekelte őket, hogy milyen verseket tanulnak a Magyar Házban. Az érettségi előtt álló Gézitől a tízéves elsősökig kihallgatták az összes magyar diákot. Ő kétszer került sorra. Másodszor az iskolában, az igazgatói irodában, a Petróczi fiúkkal és a nyolcadikosokkal együtt.

– Milyen verseket tanulnak a Magyar Házban? – hangzott másodszor is a kérdés, és ők válaszul szavaltak nekik. Petőfit, Aranyt, az egyik Petróczi a Madár fiaihozt. Mind a négy versszakot. Ő a Hadnagy uramat Gyulai Páltól, s közben generális ükapjára gondolt, ahogy Napóleon ellen védi a hazát.

A szlovák rendőrök tudtak németül, és valamelyest magyarul is, de hogy mit értettek ki abból, hogy „Előre, édes fiam és „csak énekeljetek, rejtély maradt. Arcukról semmit nem lehetett leolvasni, és Altmann igazgató úréról sem, aki azzal, hogy a növendékeknek órára kell menniük, hirtelenében véget vetett a kihallgatásnak.

A „Ne higgy, magyar, a németnek" hozta rájuk a bajt, amit az utolsó Magyar Ház-beli esten Gézi szavalt, és híre a szlovák rendőrségig eljutott. – Az ő oldalukról nézve a dolgot, azért nem kell annyira meglepődni – mondta otthon Ágnes néni –, de büszkék lehettek magatokra!

És ők azok voltak. Gézivel egyetemben, akit lecsuktak hat hétre. Azonban őt ez egyáltalán nem zavarta, boldog volt, hogy bátyja nyomdokaiba léphet.

’38-ban a nagyhatalmak döntésére várva Gézi bátyja és barátai úgy gondolták, hogy nekik is ki kell fejezniük a hovatartozásukat, és erre a reformáció napját találták a legalkalmasabbnak. A zsúfolásig megtelt új evangélikus templomban díszőrséget álltak Thököly piros-fehér-zöld szalagos, koszorús mauzóleuma előtt, és az ünnepi istentisztelet végén teli torokból énekelték a betiltott magyar Himnuszt. Csendőrök vitték el őket a koszorúval együtt. Mindezeken felül gomblyukukban kokárdával grasszáltak a korzón – olvasta fejükre bűneiket a járási főnök, de végül következmények nélkül megúsztak mindent, mert a csehek napjai már meg voltak számlálva.

Azzal, hogy lecsukták, Gézi még nagyobb hős lett, mint a bátyja, s talán még azt sem bánta volna, ha kútba esik az érettségije. De nem esett, mert Gerlinde apja polgármesterként mégiscsak el tudta intézni, hogy pár nappal a vizsga előtt kiengedjék.

Szudétás tanárok, Appel és heil; a líceum mindezek ellenére is nagyon hiányzik. Hiányoznak a tátrai kirándulások és csúcsmászások Grósz tanár úrral, aki valóságos alpinista, a Tátra valamennyi csúcsát megmászta, s a kötél- és jégcsákány használatát, a mentést, és azt, hogyan kell sílécekből mentőszánt készíteni, nekik is megtanította. Hiányoznak a sítáborok, a Jeruzsálem-hegyi majálisok, a Prandl cukrászda és a spanyol széltorta, a Rauscher-féle csokifagyi, benne a nagy csokidarabokkal, a Schmidt papírkereskedés spirálos-kapcsos füzeteivel, és Emil bácsi kalaplengetős üdvözléseivel.

Hiányzik a korcsolyapálya, ahol pesti operettekre bógliztak, és azon izgultak, melyik fiú térdel le eléjük, hogy fölcsavarozza a korcsolyát, hiányzik a diákkorzó az utca túloldaláról elfogott rajongó pillantásokkal, amelyeket a fiúk küldtek feléjük, és hiányoznak az esti rohanások Magdival, hogy hétre hazaérjenek. Hiányzik a csupa mosoly Ágnes néni, és hiányzik Trézi néni is, Ágnes néni anyja, a rettenetesen szigorú, majd százéves, kicsi, töpörödött öregasszony, akitől féltek, mint a tűztől. Hiányzik a gombócevő verseny, ahol Peti a harmincöt gombóccal mondhatni kiütéssel győzött, de még az az undok se hús, se hal pástétom is hiányzik, amit mindenféle maradékból daráltak össze, és úgy ragadt, mint a csiriz, és amelyet az éhenhalás szélén sem bírt leküzdeni. Hiányzik Gregor, az iskolaszolga a szepesi virslivel és a friss kiflivel, amit tízóraira lehetett tőle venni, de ő csak sóvárgott utána, mert a zsebpénzéből sosem futotta rá.

Hiányzik Gerlinde, a testi-lelki jó barátnő, aki örömében, bánatában folyton zongorázott. Ha gondolkodott, még akkor is zongorázott. Azt mondta, úgy könnyebben megy neki. Gyönyörűen játszott, vékony, hosszú ujjai boszorkányosan táncoltak a billentyűkön. Ha nem jön közbe a háború, Bécsbe megy konzervatóriumba.

Hiányzik Ágnes néni zongorája is, amely a Magdi és az ő szobájában állt, és Peti órákon át gyakorolt rajta. Peti szintén nagyon tehetséges volt, ha nem gyakorolt, akkor hangjegyeket firkálgatott, így mondta, amikor Magdi csúfondárosan azt kérdezte tőle, hogy talán csak nem szerelmes levelet ír?

Gerlinde és Peti, a két tehetséges zongorista, szép pár lehetett volna! Egyszer, egy téli hangversenyen felléptek együtt, négykezest játszottak. – Fogtok ti még a Carnegie Hallban is szerepelni! – mondta utána Gerlindének, aki fülig pirult. – Mi ez, ha nem szerelem? – ugratta tovább, de csupáncsak szeretetből ugratta, mert a fellépés