Mellékhatás

By Mária Tiszlavicz

Azt mondták, csodaszer.

Azt mondták, javítja az életminőséget.

De azt nem mondták, hogy halálos lehet.

Viktor Martinek nyomozó a magánélete elől a munkába menekül. Informátora tippjét követve egy veszélyes összeesküvésre bukkan, ám mielőtt megoszthatná felfedezését a társával, Felixszel, balesetet szenved. A Fehér-tónál tér magához, és csak egy névre emlékszik: Tom. Erején felül kell teljesítenie, ha a kusza emléktöredékeit rendszerezni akarja.

Viktor eltűnése után Felix veszi kézbe a nyomozást, de alig akad valami, amin elindulhat. Kutatását segítik a Viktor életét megszínesítő – vagy éppen megkeserítő – nők.

Egyre több szövevényes titokra bukkan, és csakhamar a gyógyszeripar sötét oldalával találja szemben magát. Ahhoz, hogy megoldja az ügyet és Viktort épségben tudja, hét évet vissza kell lépnie az időben – amikor a társa kezdő nyomozóként először találkozott a nemezisével.

Vannak sérelmek, amelyek lassan mérgezik meg a lelket. A két nyomozó vajon idejében megtalálja a választ arra, mi vezette Viktort a Fehér-tóhoz? A visszaszámlálás megkezdődött…

• Language: Magyar
• Publisher: EZ-KÖNYV
• Release date: Apr 27, 2020
• ISBN: 9786155752889

Book preview

Tiszlavicz Mária

Mellékhatás

BuKo történetek 2.

Bundespolizei Kärnten Österreich

ISBN epub: 978-615-5752-88-9     

ISBN pdf: 978-615-5752-89-6     

Kiadó: EZ-Könyv©2020

Szerkesztés, korrektúra: Kővári Bettina

Borító: Hajnal Krisztina

Minden jog fenntartva!

I. 2014. szeptember 9. kedd

1. Klagenfurt

Francnak vettem meg neki azt a mobilt! – gondolta Viktor Martinek hadnagy, miközben ránézett a szélvédőre tűzött sárga juharlevélre. Feltámadt a szél, tucatnyi levelet sodort magával, teleszórta a járdát és a parkoló autókat. Viktor lesöpört párat a Citroën motorháztetejéről, majd felvette azt az egyet, amit egy gondos kéz betett az ablaktörlő lapátja alá. Fekete filccel apró, nyelvet öltő emotikont rajzoltak rá.

– Figyelsz rám?

A kérdésre Viktor felkapta a fejét. Meg is feledkezett arról, hogy társa, Felix Auer neki magyaráz. A mellkasához szorította a gyrosszal megpakolt szatyrot, mintha így vissza tudná tartani a bűntudatot, melyet gyakran érzett a barátja közelében. Lesütötte a szemét, és úgy fordult, hogy Felix ne lássa, még mindig fogja a juharlevelet is.

– Bocs, Amico¹, elgondolkodtam – mondta, miközben a slusszkulcsát kereste a nadrágzsebében.

Felix az autó tetejére rakott két papírpoharat.

– Azt kérdeztem, áll még a csütörtök?

Megrázta a kezében tartott apró zacskót, és beleöntötte a cukrot az egyik kávéba. Pillantása szinte keresztülszúrta Viktort.

– Naná! – felelte Viktor. – Én viszem a sört, vettem. De ha mirelit pizzát mersz adni, az lesz az utolsó, hogy hajlandó voltam meccset nézni veled.

Kinyitotta a Citroënt, és az utasülésre hajította a szatyrot. A juharlevél a lábtörlőre hullt. Viktor kivette a szatyorból az egyik becsomagolt gyrost.

Felix pillantása az ülésre, aztán a hátul lógó ingekre tévedt.

– Vissza kéne szoknod a főzésre – jegyezte meg. – Többek közt.

– Ebben nincs csípős szósz – nyomta Viktor a barátja kezébe az ételt, és elvette a cukor nélküli kávét. – Legyél jó!

Amikor sietve elindult, elkapta Felix megrovó tekintetét. A bűntudat Viktor mellkasában ezerszeresére dagadt. Mégsem akarta újból végighallgatni barátja papolását arról, mennyire kezd kifordulni önmagából. Csakis őrá tartozik, hogyan gyászol.

A ruhatisztítóba menet megitta a kávét. Alig értett meg bármit is abból, amit mondtak neki a mosodában. Az arcok elhomályosultak, és hiába küzdött, Amy jelent meg előtte.

Amikor otthon ritkán bement a dolgozószobájába, még érezte a nő bazsalikomillatát. Beitta magát a ruhájába, kísérte, akár egy szellem. A szobában álló kanapén érintetlenül hevert a kockás ágynemű, az asztalon rúzsfoltos kávésbögre és papírfecni árválkodott, Amy utolsó üzenetével. Minden az áprilisi hajnal nyomát őrizte.

Negyed hetet mutatott a műszerfal órája, amikor leparkolt az IKEA mögött. Még volt ideje megvenni ezt-azt a földszinti büfében. Három doboz gyömbéres kekszet is betett a szatyorba, és máris érezte a nyelvén a gyömbérrel keveredő kesernyés dohányízt. Az aprópénz csörgött a zsebében, miközben visszasétált az autóhoz, és új szerzeményeit begyömöszölte a csomagtartóból elővett oldaltáskába. A lábtörlőn heverő levelet betűzte a sebváltó mellé, mintha virág lenne. Most már csak várnia kellett.

Apránként kortyolta a vásárolt fenyőízű teát. A kesztyűtartóra nézett, és már majdnem kinyitotta, amikor kitárult az utasoldali ajtó, és egy piercinges, festett hajú lány huppant be mellé. Bal füle körül villám cikázott a rövidre borotvált hajszálak között, fölötte kócos és rikító fonatok tekeregtek. A lány szó nélkül a hátsó ülésre dobott egy üres hátizsákot, aztán ölébe kapta az oldaltáskát, kivett belőle egy hot-dogot, és beleharapott.

– Szia, Rotte! – köszöntötte Viktor, majd fogta a juharlevelet és a lány szivárványszínű hajába tűzte. – Áruld már el, mi a francért vettem meg neked azt a mobilt?

– Hogy tudjak zenét hallgatni meg szelfiket csinálni – felelte Rotte vigyorogva, sötétkék ajkára rákenődött a mustár. Mielőtt Viktor bármit mondhatott volna, odahajolt hozzá, hot dogot tartó kezével átkarolta, és lőtt kettőjükről egy képet. A lány hot-dogjából mustár és ketchup csöppent Viktor pólójára. A kijelzőn Rotte maszatos vigyorától élesen elütött Viktor megfáradt ábrázata és karikás szeme. De legalább a folt nem látszott a képen.

Fenomenális fotó – gondolta Viktor, miközben megpróbálta letörölni magáról a mártásokat, de csak szétkente az egészet. Pólója bal oldalán a Be free² felirat átalakult, úgy tűnt, mintha Be freak³ lenne Viktor mellkasán.

Nem is áll olyan távol a valóságtól – futott át Viktor agyán, aztán elővette a kihűlt gyrost, és ő is enni kezdett. Csili, ketchup és virsli illata töltötte be az autót.

– Egyszerűbb lenne a telefont használni ahelyett, hogy levelekkel bohóckodsz – mondta a lánynak.

– Abban nincs semmi élvezet.

Szótlanul ettek tovább. Rotte lenyelte az utolsó falatot, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette a doboz cigarettát meg az öngyújtót. Gyakorlottan rágyújtott egy szálra, Viktor felé nyújtotta, és ajkával előhúzott egy másikat.

Viktor gyújtást adott az autóra, hogy leengedhesse mindkét oldalon az ablakot. Friss szellő szaladt át köztük, felkeverve a fűszeres hús és a cigaretta szagát.

– Nem kéne cigizned, kicsi lány – mondta Viktor, amint elvette a felkínált szálat.

– Majd ha te leszoksz, visszatérünk rá, vénember – vágta rá Rotte, miközben meggyújtotta a saját cigarettáját. Hosszan lent tartotta a füstöt, majd hátravetette a fejét, és kifújta az ablakon. A mindkét csuklóját elborító, színes karpereceket piszkálta, a gyöngyök tompa fahangja betöltötte az utasteret. – Különben is, három hét, és tizennyolc leszek.

Viktor a szeme sarkából figyelte a lányt. Nem látszott tizenhatnak sem, hiába próbálta kivágott topokkal hangsúlyozni apró mellét. Ugyanakkor Viktor meg volt róla győződve, a lány nagy szexuális tapasztalattal rendelkezhet. Csak egyszer tett célzást neki, hogy szívesen megosztozna vele egy éjszakán, de Viktor csípőből elutasította. Nem is került szóba köztük azóta a szex, bár Viktor egyszer-kétszer azon kapta magát, hogy elképzelte, ahogy a lány átmászik az ölébe.

Hosszan megszívta a cigarettát és Rotte helyett inkább a parazsat nézte. Áprilisban ugyan ígéretet tett Felixnek, mégis visszaszokott a cigire. Ellenállhatatlanul vágyott a nikotinra és az érzésre, hogy teleszívhatja a tüdejét mérgező füsttel. A cigi még a kisebbik rossz. Ugyan többször kísértette, hogy lehajtson valami töményet, de végül mindig csak rágyújtott. Elvégre megfogadta, még egyszer nem süllyed olyan mélyre, hogy az alkohol miatt kockára tegye a karrierjét és a barátságát Felixszel.

– Nekem már mindegy – vonta meg a vállát. – Előtted viszont még ott az élet!

– Házasodj meg és csináljatok gyereket, hogy legyen kinek közhelyeket puffogtatnod! – fortyant fel Rotte. Kisvártatva halkabbra fogta. – Vagy van feleséged és gyereked?

– Már nincs. – Viktor látta, hogy Rotte lopva a bal kezére sandít. A férfi elhúzta és megdörzsölte a gyűrűsujját. – Nem is volt.

– Csajod van? – hallotta Rotte újabb kérdését.

Oldalra fordult. A lány szeme kíváncsian csillogott, közben bele-beleszívott a cigarettába.

– Azért üzentél nekem, hogy a kapcsolataimról faggass? – morogta Viktor.

Kétszer engedett igazán közel magához valakit, mindkétszer pofára esett. Hiába szívta a cigit, csak ólmos hideg szivárgott a mellkasába.

Összerezzent a zacskó zörgésére. Rotte, úgy látszott, nem zavartatja magát: a cigarettát az ajka közé szorítva kutakodott a táskában. Ölébe ejtett egy doboz kekszet, fintorogva arrébb lökte a gyümölcsökkel megpakolt zacskót, aztán kezébe akadt egy boríték. Belepillantott, elégedetten csúsztatta vissza a belső zsebbe.

– Elfelejtetted? – nézett Viktorra.

– Dehogy, ott van minden, amit kértél.

Rotte egészen mélyen beletúrt a táskába, majd kihúzott egy kicsi szatyrot. Megrázta a steril tűkkel teli dobozt, megforgatta a kezében vattát és a bőrfertőtlenítőt, aztán visszadobált mindent a táskába, és kinyitotta a kekszes zacskót.

– Hallottál már Thomas Kleinről? – kérdezte teli szájjal. A férfi felé nyújtotta a tasakot.

– Nem. – Viktor elvett két darabot. A csípős gyömbér összekeveredett a nyelvén a dohány keserűségével. Ez az egy dolog tartotta vissza minden éjjel az alkoholtól.

– Valami bombagyáros – mondta szemét forgatva Rotte. Kipöckölte a csikket az ablakon, majd egy új szálat vett elő.

Viktor türelmesen várt. Már megtanulta, Rotte idővel elmondja, miért hívta őt ide. Kellett a lánynak ez a holtidő, a kekszek és a cigaretta. Az arca ilyenkor egészen felengedett. Viktor szerette elhinni, van némi jelentősége, hogy együtt osztoznak ezeken a perceken.

– Ügyes kis ketyeréket tud eszkábálni – folytatta Rotte –, állítólag kisebbek, mint egy tablet, de jó nagyot szólnak. A napokban egy menyétképű ürge kereste őt.

Viktor is kihúzott egy új szálat. Hagyta, hogy Rotte egészen közel hajoljon és meggyújtsa. A lány csuklóján egy halvány hegre lett figyelmes, ám akármennyire meresztette a szemét, nem tudta alaposan megfigyelni, mert amint Rotte visszahúzódott, a karkötői eltakarták előle.

– Azt mondod, valamit fel akarnak robbantani? – kérdezte.

– Gőzöm sincs. Csak annyit tudok, hogy ez a Klein ma este kilenc után találkozik a menyétürgével a keleti depóknál. Az elhagyott gyárépületről hallottam susmogást.

– Túl sok mindent hallasz – jegyezte meg Viktor, miután Rotte részletesen elmagyarázta neki, merre találhatja a kérdéses épületet.

– Azt szereted, nem? – Rotte megrebegtette a pilláit, morzsás száját széles vigyorra húzta. Akkor is így nézett rá, amikor Viktor kirángatta őt a bajból. – Odamész, igaz?

Viktor elmosolyodott. Ez a minden lében kanál lány nagyon jól kiismerte pár hét alatt.

– Hasznosak szoktak lenni az információid. Általában.

Rotte hozzávágta a félig kiürült kekszes zacskót. Felmarkolta az oldaltáskát, a szája sarkába nyomta a cigarettát, és kiszállt az autóból. Visszanézett a lehúzott ablakon keresztül.

– Ne ölesd meg magad!

– Te is vigyázz magadra! – válaszolta Viktor, és beindította a motort.

Rotte rácsapott az autó tetejére, majd a táskát a vállára véve elsietett. Viktor hosszan nézett utána. A kocsiban ott maradt az emléke, a gyömbér és a dohány illata. Azt kívánta, Rotte bár azt is magával vitte volna.

Mire Viktor megközelítette a raktárt, két ízben hajtott el az utca mellett, ahol lakott, és beesteledett. Megcsörrent a telefonja. Tétovázott, ám végül kinyomta a hívást. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, írt egy üzenetet Felixnek. Lenémította a készüléket, és nekivágott a kihalt utcának.

Viktor rágyújtott, majd megállt a gyár hátsó kerítéséhez közel, hogy felmérje a környéket meg a szemközti épületet. A rozsdás, zöld fémajtóhoz vezető vaslépcső körül mosószeres dobozok és fekete zsákok hevertek. A falról térfigyelő kamera pásztázta az utcát, amit Viktor enyhe túlzásnak tartott egy mosoda hátsó bejáratánál. Szemét- és macskahúgyszag áradt, és apró neszek hallatszottak a kupac alól. Talán patkány motoszkált a sötétben.

Miután Viktor megbizonyosodott arról, hogy senki sincs a közelben, átugrott egy ledőlt drótkerítésen, és átszaladt a gyár mögött elterülő pusztaságon. Megállt a kitörött ablak alatt, aztán kisvártatva bemászott az épületbe. Megvárta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez.

Csak a vére dobolását hallotta a fülében. A szíve hevesebben vert, ahogy falhoz lapulva haladt végig az üres csarnokokon, majd egy rozsdás vaslépcsőn felkapaszkodott a gangra. Nem tudta, hogy kit vagy mit keres itt, de akarta, hogy találjon valamit, ami elfeledteti az üres lakását. A semmit.

Szúrós szag marta az orrát. Odalent már jól ki tudta venni a tartályokat, amelyekben egykor gyúlékony anyagot tároltak. Itt nem szívesen keveredett volna lőpárbajba. Gondolkodás nélkül bement a legközelebb eső terembe. A helyiséget hatalmas ablakkeretek határolták, de csak néhány üvegszilánk állt bennük. Viktor keresztülvágott a helyiségen, léptei élesen koppantak a csend vájta irodában. A másik, alatta elterülő kisebb csarnokban polcokat, szemetet és összekötő lépcsősort látott. A homályban néhol tűzgyújtás helye sötétlett a betonon.

Elemlámpa fénye cikázott ide-oda a terem távolabbi végében. Viktor behúzódott a fal mellé, a keret takarásába, és visszatartotta a lélegzetét, a pulzusa felgyorsult. Lassan előrehajolt, hogy jobban lásson. Balról egy magas alak vált ki az árnyékok közül. Cigaretta parázslott az ujjai között.

Szemből bizonytalan léptű férfi érkezett. Az elemlámpa fénye visszaverődött a fémpolcokról, halványan megvilágította hosszú orrát és keskeny ajkai közül kilógó lapátfogait. Talán őt nevezte Rotte menyétképűnek.

– Sokat vártál, Klein? – kérdezte. Szavai összevissza pattogtak a csarnokban, mint megannyi riadt madár.

Klein megtermett alak volt, mozdulatai erőről és magabiztosságról árulkodtak, habár húzta a bal lábát. Indulattól fűtötten, ám halkan válaszolgatott a lámpásnak, és ügyelt rá, hogy a fény mindig a földre vetüljön.

– Pénteken kezdődik a konferencia a Fehér-tónál… – kezdte a menyétképű.

– Azt tudom! – vágta rá Klein, majd halkabbra fogta a hangját. – Be tudsz jutni…?

A folytatás már csak dünnyögésként jutott el Viktorhoz, és később sem értett minden szót. Néha egyenesen olyan érzése volt, mintha idegen nyelven beszélnének. Annyit azonban leszűrt, hogy komoly dologról van szó, bár Rotte egyvalamiben tévedett. Nagy bajt előzhetnek meg, ha elindulnak ezen a szálon.

Óvatosan közelebb araszolt az ablak alatti kettőshöz. Klein cigarettázó sziluettjét figyelve derengeni kezdett a fejében egy emlék. Már találkozott ezzel a fickóval.

Hiába rakta óvatosan a lábát, cipője beleakadt valami keménybe, ami feldőlt, óriási csörömpölést okozva a sötét irodában. A hang messze visszhangzott a csarnokokban.

Éles fény világított Viktor szemébe, a teste megmerevedett, a szíve kihagyott egy ütemet.

– Ez egy zsaru! – kiáltotta Klein. Viktornak rögtön beugrott, hol látta a férfit. Befejezetlen ügy ide vagy oda, jobbnak látta most menekülőre fogni.

Pisztolylövés hasított a gyár csöndjébe. Viktor lehúzta a fejét, és végigbotorkált a polcsorok között a lépcsőhöz. Megdörzsölte a szemét, de fényköröket látott az elemlámpától. A fülében visszhangzottak a háta mögött dobogó lépések.

Menj tovább – utasította magát, ám elvétette az első fokot és legurult a földszintre. Minden levegő kiszaladt a tüdejéből. Bokája kifordult, a fájdalom a gerincéig kúszott, de rohant tovább. Zihálva vágott át a csarnokon a tartályok fedezékében. Itt úgysem lőhetnek.

Mire kiugrott az ablakon az udvarra, már teljesen visszanyerte a látását. Előrántotta a pisztolyát. A saját zihálásán kívül semmi mást sem hallott. Hol maradt el Klein? Ide-oda fordult, libabőrös lett a karja, és erősebben markolta a fegyverét. Hirtelen motor bőgött fel, és fénycsóva jelent meg az épület mellett.

Viktor futott, ahogy fájó bokájától bírt. Felugrott, majd átesett a drótkerítésen, és ugyan reménykedett benne, hogy a kerítés feltartja Kleint meg a cimboráját, gyorsított. Bokája lüktetett és égett.

Bepattant az autójába, azonnal indított. Előkapta a telefonját, próbálta felhívni Felixet. Remegő ujjaival nem bírta feloldani a képernyőzárat, mire káromkodva megrázta a készüléket. Fény gyulladt mögötte, a visszapillantóban meglátta üldözőit.

Viktor a rendőrségre akart menni, de a kereszteződésben szembejött vele egy busz. Már várta a csattanást, beszívta a levegőt, karja mégis magától mozdult. Elrántotta a kormányt, az autó megdőlt a hirtelen irányváltoztatástól, a telefon kirepült a kezéből.

Első gondolata az autópálya volt, de a száguldozással nem akart ártatlanokat veszélybe sodorni. Az erdő felé kanyarodott, kereste az üres utakat. Hiába reménykedett az ellenkezőjében, Kleinéket képtelen volt lerázni, a külváros labirintusszerű utcái sem tévesztették meg őket. Viktor tenyere izzadtan csúszkált a kormányon, fejében nagyapjától hallott olasz szitokszavai cikáztak.

Golyó pattant meg a karosszérián, aztán egy másik áttörte a hátsó szélvédőt. Viktor lehúzta a fejét. Szája kiszáradt, kapkodva lélegzett. Az autó nagyot zökkent, ahogy vége lett az aszfaltozott útnak, és rátértek az erdőbe vezető földútra. A fényszóró csóvái fáról bokorra ugrálva keresték az utat. Kevés esély maradt a menekülésre.

Viktor nyomta a gázt, és elővette a fegyverét. Vaktában háromszor hátralőtt. A dörrenés után vészjóslóan halknak tűnt a motor zúgása meg a saját lihegése. A visszapillantóba nézett, de csak az erdő sötétlett mögötte.

Felkiáltott, és a levegőbe bokszolt. Oxigén áradt a tüdejébe, a szívverése lassulni kezdett. Visszavett a tempóból, majd egy egyenletesnek látszó útszakaszon megpróbálta felvenni a telefonját az utasoldal lábtörlőjéről.

Olyan hirtelen vágódott az autójának valami, hogy időbe telt, mire felfogta, nekirohantak oldalról, és letolják az útról. Az ütés vadul megdobta, a feje nekicsapódott a vasnak, és ettől megszédült. A kezéből kiesett a pisztoly. Nem bírt visszaülni a volán mögé, az ajtó behorpadt, nekinyomódott az ülésnek és a csípőjének. Fém súrlódott fémen, olyan éles hangon, hogy majdnem beszakadt a dobhártyája. Aztán egyszer csak forogni kezdett a világ, mintha egy óriási mosógépbe került volna. Elvesztette az irányérzékét, megszűnt a fel és a le, összes vére a fejébe préselődött, nyomta kifelé a szemgolyóját. Égett gumi és a benzin szaga csavarta az orrát.

Hatalmas csattanással vége lett az egésznek, az autó megállt. Viktor kinyitotta a szemét, hányingere volt. Vékony fákat látott a fényszórók sugarában, ágaik a motorház felé nyújtóztak. Megpróbálta kicsatolni a biztonsági övet, de nem maradt ereje megnyomni a gombot. A vádlijába éles fájdalom hasított – a lábát satuba fogta az összeroncsolódott fémváz.

A két alak felé közeledett, cipőik alatt zizegett az avar, de a fényszóró hatósugarán kívül álltak meg. Viktor szíve a torkában dobogott, őrülten, mint egy csapdába esett vadállat. Azt kívánta, bárcsak hét éve pontosabban célzott volna, akkor most nem lógna fejjel lefelé a sistergő autójában. A pisztolyáért nyúlt, ám keze a semmiben tapogatózott. Kiáltani próbált, de a nyelve nem forgott, csak gyomorsav mart a nyelőcsövébe. Felix arca jelent meg Viktor előtt – mellkasát elöntötte a jeges bűntudat.

– Ezzel tartozom neked, rohadt zsaru! – üvöltötte Klein.

Akkor sokkal erősebben remegett a keze – jutott Viktor