Szinte hibátlan sorozatgyilkosság

By Giuditta Fabbro

Jane Forrest Hargitai Amerikából települt haza tizenhét évesen, szülei halála után. Eltelt két évtized, és a fiatal árva lányból Magyarország legjobb nyomozója lett – ötfős csapatával eddig minden gyilkossági ügyet sikeresen megoldottak. Most azonban jóval nehezebb dolguk akad: munkájukat egy reality show stábja akadályozza, amelyet felsőbb szintről „sóztak a nyakukba”. A stáb minden lépésüket követi – az irodában, a bűnügyi helyszíneken, a felderítőutakon, nem kevés bonyodalmat okozva jelenlétükkel. A csapat mindezzel párhuzamosan elveszíti a lába alól a talajt: hirtelen minden ügyükkel zsákutcába futnak. Van négy női holttest, egy játszótéren összevert mélynövésű férfi – viszont nincs bizonyítékok alapján rács mögé dugható elkövetőjük… Jane és csapata versenyt futnak az idővel, a gyilkosokkal, és magával a halállal: a hullák egyre szaporodnak, a potenciális gyanúsítottak pedig sorra halnak. Vajon sikerül-e a lehetetlen a nyomozónak: még a show adásba kerülése előtt felgöngyölíteni a reménytelenségig gubancolódó nyomozást? Kiderül Giuditta Fabbro szarkasztikus humorú, akciódús bűnügyi regényéből.

• Language: Magyar
• Publisher: Kovács Judit
• Release date: Dec 15, 2017
• ISBN: 9786150005355

Book preview

1. fejezet

Szép, napos nyári délelőtt volt. Jane Forrest Hargitai, Magyarország leghíresebb nyomozója a budapesti rendőrkapitányság épületében lévő irodájának az asztalánál ült. A bal oldalán titkárnője, Réka foglalt helyet, aki néma csendben, az előtte lévő papírokba belemélyedve a munkáját végezte. A fiatal nő már évek óta Jane mellett dolgozott. Az egyik miniszter barátjának a lánya volt. A miniszter egy burkolt zsarolással kikényszerítette, hogy Jane vegye maga mellé titkárnőnek Rékát, aki majd elvégzi helyette a papírmunkát. A nyomozónő először nagyon nem örült ennek. Gyűlölte, hogy akaratán kívül ráerőltetnek dolgokat, de utólag nem bánta meg, hogy engedett. A fiatal nő nagyon sok munkát levett a válláról, így ő a csapatával az éppen aktuális nyomozásokra tudott koncentrálni. Az ötfős, két férfiból és három nőből álló csapatra Jane bármiben számíthatott. Legyen az törvényes, vagy épp törvénytelen dolog.

Jane hét évvel ezelőtt tért vissza a rendőrség kötelékébe, akkor kapott egy négyfős csapatot, akiket mindenre neki kellett megtanítania. Rövid időn belül az ország legjobbjai lettek, több bűnügyet derítettek fel, mint bármelyik más gyilkossági csoport.

Fél évvel később újabb egy fővel bővült a csapat. Jane társat kapott:a minisztériumból ideiglenesen lehelyezett Hargitai Tibor lányát, Pálmát. A nyomozónő egyáltalán nem örült ennek. Ő mindig is magányos farkasként dolgozott, soha nem volt társa, erre a nyakába varrtak egy huszonéves fiatal nőt, aki apuka egy szem lánya volt. Mindezt azért, hogy még jobban megfigyelhessék Jane-t, akire egyre több panasz érkezett a modora és a kihallgatási stílusa miatt. Pedig pont ennek köszönhetően lett Jane a kapitányság legjobbja. Fent, a minisztériumban ezt mégsem nézték olyan jó szemmel, ezért leküldték özvegy Hargitai Tibort, hogy megfigyelje a nyomozónőt munka közben. Csakhogy Tibort teljesen megbabonázta a nő. A vonzalom kölcsönös volt, és nem sokkal később össze is házasodtak. Pár hónappal később pedig megszülettek a szerelmük gyümölcsei, egy kisfiú és egy kislány.

Jane egy mélyet sóhajtott, majd lehunyt szemmel hátradőlt fekete bőrfoteljében. Míg arra várt, hogy Réka elkészüljön a papírmunkával, addig végiggondolta eddigi életét.

A szülei még fiatalon,’56-ban menekültek el az országból Amerikába. Jane már ott született. Családját hamar elveszítette, távoli rokonokhoz került, akik pár hónap után hazaküldték őt Magyarországra. Jane 17 évesen idegen országban, idegen emberek között találta magát. Édesanyja testvére vette magához a lányt. Ő taníttatta. Főiskolára járatta, hisz tudta, a hányattatott sorsú lánynak csak egy álma van: rendőr szeretne lenni.

Jane rengeteget tanult és elérte, hogy a férfiak is felnézzenek rá. Merészsége egyszerűen nem ismert határt. Veszélyérzete mintha nem is lett volna. A nő idővel kivívta, hogy a nyomozók között is a legjobb legyen. Miután a nagynénjét is elveszítette, Györkös Zoltán, a rendőrkapitány vette a szárnyai alá az egyre magasabbra törekvő lányt.

Jane azonban egy idő után több pénzre és hírnévre vágyott. Pár év után, otthagyva a rendőrséget, magánnyomozó lett. Először csak kisebb ügyei voltak. De később neve ismertté vált. Egy kábítószercsempész banda után nyomozott, amikor megismerkedett Csabával, élete szerelmével. Ez volt az az ügy, ami aztán megváltoztatta az egész életét. E miatt kellett meghalnia Csabának és ez volt az, ami miatt mindenét elveszítette.

Ezerszer végiggondolta már, mit csinálna másként, de mindig ugyanarra a következtetésre jutott, hogy semmit. A mai napig biztos volt benne, hogy amikor le akarta tartóztatni Dobó Sándort, az alvilági élet vezérét, és ő benyúlt a zakója alá, akkor az a kattanás, amit hallott, egy fegyver kibiztosításának hangja volt. Jane önvédelemből azonnal lőtt. Bár csak megsebesíteni akarta, de könnyben úszó szemeivel nem látta pontosan a férfit. Remegő kezével elvétette az irányt, és véletlenül megölte Sándort. Csak később derült ki, hogy nem volt fegyver a férfinél, csak egy eljegyzési gyűrű, amit a nőnek akart átadni. A kis doboz felnyitásának a hangját hallotta, amit abban a felfokozott idegállapotban egy fegyver kibiztosításának érzékelt. Ez után az ügy után Jane felhagyott ezzel a veszélyes szakmával.

Gondtalanul élhettek volna Csabával, ha egy nap fel nem tűnik Sándor őrült testvére, Éva. Elraboltatta a férfit, és négymillió dollár váltságdíjat kért az életéért cserébe. Jane mindenét pénzzé tette, a házára uzsorakölcsönt vett fel, csakhogy visszakaphassa a szerelmét. Miután kifizette a pénzt, Éva a nő szeme láttára agyonlőtte Csabát. Jane-nek fél évébe telt, mire összeszedte annyira magát, hogy újra munkát tudjon vállalni. Ebben a segítségére volt szomszédja és egyben barátnője, Rita is. Ő volt az, aki „meggyőzte", hogy jelentkezzen egy hirdetésre, amit Fábián Tamás adott fel.

A nő csak pár hónapig volt a férfi alkalmazásában. Jane-t ezek után kereste meg Horogh úr azzal, hogy eltűnt a lánya. A szálak Németországba, egy lánykereskedő bandához vezettek, amit Éva irányított. Miután Jane épségben hazahozta Horogh úr lányát, a férfi egy újabb szívességet kért a nőtől. Így került Bálint Lajos alkalmazásába. A férfit Jane védelme alatt többször is megtámadták, de a nő profizmusának köszönhetően sérülés sosem érte.

Miután elkapták a Lajost fenyegető embert, Jane Debrecenben vállalt munkát. Péterfi András személyi testőre lett. A kezdeti munkakapcsolatból barátság, majd viszony lett. Ő védte Andrást akkor is, amikor megölték. Sosem bocsátotta meg magának, amiért az ő figyelmetlensége miatt egy ember az életével fizetett. A nő Csaba halála után két évvel találkozott Andrással. Már az első percben kölcsönös volt a szimpátia. Jane nagyon kedvelte a férfit, de az az érzés, amit Csaba iránt érzett, az valahogy elmaradt. András viszont rajongott a testőrnőért. Soha egyetlen hangos szó sem volt köztük, kivéve azt a napot, amikor András meghalt. Már akkor rossz érzése volt, amikor a férfi megkapta a meghívót a vállalkozók báljára. Jane próbálta lebeszélni Andrást arról, hogy odamenjen, de a férfi hajthatatlan volt. Nagyon csúnyán összevesztek. Az egész ünnepség alatt alig szóltak egymáshoz. Amint eldördült az első lövés, Jane tudta, hogy a félelme beigazolódott.

A nő megint újraélte azokat a perceket. A szíve hevesen vert, a jobb kezét önkéntelenül a mellkasához emelte. Talán azért is viselte meg még ennyi év után is ez a dolog, mert ez volt az első alkalom, amikor halálos sebet kapott. Miután felépült, nem vállalt nagyobb munkákat, csak pár hetes, maximum egyhónapos megbízásokat. Ideiglenesen kinevezett nagykövetet, vállalkozókat, éjszakai életben dolgozókat, diplomatát, külügyminisztert védett. András halála után három évvel viszont újabb komoly megbízást kapott. Györkös Zoltán, a rendőrfőkapitány kérte meg, hogy védje egy gyerekkori barátjának, Horváth Ferencnek a főnökét, Hetényi Árpádot. Jane őt védve szerezte a második majdnem halálos sebét. A szervezete kis híján feladta a harcot, de a kórházban lévők imái és az ott dolgozó orvosok visszahozták a nőt az életbe.

– Jane – hallotta távolról a nevét. Mintha a folyosón várakozó barátai próbálnák visszarángatni az életbe.

– Jane – szólították meg közelebbről, majd valaki megérintette a jobb karját. A nyomozónő bal kézzel egyből a fegyveréért nyúlt, és a jobbján álló alakra fogta.

– Nyugi! – emelte fel mindkét kezét Patrik,csapatának egyik férfi tagja, és ijedten hátralépett egyet. – Le ne lőj, amiért felkeltettelek!

– Nem aludtam, csak elgondolkoztam – felelte Jane, miközben visszacsúsztatta a fegyverét az oldalán lévő tartóba.

– Bejelentést kaptunk egy halott prostiról. Idegenkezűségre semmi sem utal. Valószínű túllőtte magát – ismertette nagyvonalakban a tényállást.

– Oké – bólintott a nyomozónő, és közelebb gurult a székével az asztalhoz. Elvette azt az aktát, amit Réka pont akkor helyezett le elé. – Küldj ki valakit a helyszínre!

A fekete hajú, jóképű nyomozó némán bólintott, majd elindult az ajtó irányába.

Jane szétnyitotta az aktát, de a szemei előtt összefolytak a betűk. Újra és újra azt látta maga előtt, amikor testőrként rálőttek, és a vérétől piroslott az inge.

– Várj! – kiáltott Patrik után. – Szedd össze a csapatot! Mi megyünk ki.

A férfi arcán látszott a meglepettség, mégsem kérdezett semmit. Az elmúlt évek alatt már megszokta, hogy a nyomozónő néha furcsán viselkedik.

Jane a két tenyerébe hajtotta a fejét. Így maradt pár másodpercig, majd hirtelen felállt, és elindult kifelé. Az ajtón kilépve elfordult jobbra, végigment a folyosón és megállt Györkös Zoltán, a rendőrfőkapitány irodájának az ajtaja előtt. Végignézett az előtérben lévő asztalok között készülődő csapatán. Zita és Bea már gyerekkoruk óta nagyon jó barátnők voltak. Egy iskolába jártak, majd később együtt jelentkeztek a rendőrséghez. A szőke, bájos arcú Bea és a festett vörös hajú, kemény vonásokkal rendelkező Zita remekül kiegészítették egymást. Nem volt ez másképp a fekete hajú, jóképű Patrik és a szőke, kisfiús Kristóf esetében sem. Annyi különbséggel, hogy ők a főiskolán ismerkedtek meg. Az ott eltöltött évek alatt nagyon jó barátság alakult ki köztük. Pálma, Jane férjének, Hargitai Tibornak az első házasságából született lánya külső szemmel nézve kakukktojás volt köztük. Ő utólag került felsőbb utasításra Jane mellé, ezért egy kissé ki is lógott a többiek közül. Pálma és a nyomozónő kapcsolata nem indult felhőtlenül. Jane nem akarta a fiatal nőt maga mellé, és az elején mindent meg is tett, hogy meggyűlöltesse magát és a nyomozói munkát Pálmával. A fiatal nő viszont kitartott, hisz Jane-t tekintette a példaképének, miatta lett rendőr. Pálma mindig is felnézett a nyomozónőre, a végsőkig kiállt mellette, de az elmúlt hetekben kissé fagyossá vált a viszonyuk. Egy balul sikerült házkutatás után Jane és Tibor annyira összeveszett, hogy a nő a közös gyerekeikkel egy szó nélkül lelépett. Tibort ez annyira megviselte, hogy egyik este rosszul lett, és orvost kellett hozzá hívni. Pálma rettegett, hogy az anyja után elveszíti az apját is. A nyomozónőt hibáztatta a történtekért, és ezt minden percben éreztette is vele.

– Patrik – szólt oda a fekete hajú nyomozónak Jane. – Kérdezd meg a kisasszonyt, hogy hajlandó-e részt venni a nyomozásban, vagy folytatja az aranygyűjtést a candy crash játékban?

– Ez mekkora egy poén volt – húzta el a száját Pálma.

– Neked lehet, hogy poénos, de jelen pillanatban nem a cukorösvény rekorddöntésért kapod a fizetést.

– Te leszel a következő női stand up-os? Arra gyakorolsz?

Jane gúnyosan elhúzta a száját, miközben válaszolt: – Lesz egy jó hírem az apádnak. Ma megspórolok az államnak egy kis pénzt. Egy kocsival megyünk a helyszínre, így kevesebb lesz a benzinköltség, téged pedig a héten fizetetlen szabadságra küldelek.

A nyomozónő Pálma reakcióját meg sem várva sarkon fordult, és elindult a lift irányába. A csapata Pálma kivételével követte őt. Néma, feszült csendben tették meg az utat a parkolóban álló páncélozott Audi Q7-hez. Mind az öten beszálltak, és egyenesen a Patrik által megadott címre mentek. Mikor a férfi lenavigálta Jane-t a főútról egy földútra és megállította egy szántóföld mellett, a nyomozónő azt hitte, ez egy megkésett áprilisi tréfa. Jane felhajtotta a napellenzőt, és kissé előredőlve körbenézett.

– Ez most komoly? – kérdezte, miközben rámutatott az előttük lévő földterületre.

– Bent van a vetésben? – csodálkozott el Bea.

– Nem kérdeztétek, hogy helyileg pontosan hol található – jegyezte meg Patrik.

– Remek – suttogta Jane és kiszállt. – Most vettem új cipőt, így én megvárlak itt benneteket. Ha végeztetek, elmesélitek, hogy mit láttatok.

– Forrest! – kiáltott oda a nőnek Egon, az egyik nyomozó.

Jane körbenézett, de nem látta sehol a férfit.

– Biztos csak hallucinálok – jegyezte meg félhangosan.

– Te mi a fenét keresel az én helyszínemen? – dühöngött a nyomozó, közben megpróbálta a sárból kirángatni a cipőjét.

– Én csak véletlenül keveredtem ide. Nem tudtam, hogy te itt laksz és hozzád jövünk – védekezett komoly arccal a nyomozónő.

– Mit vétettem előző életemben, hogy veled ver a sors állandóan?

– Látod, ezt a kérdést én is mindig felteszem magamban, amikor találkozunk – vágta rá Jane.

– Akkor miért nem húzol szépen vissza az irodádba, és hagysz engem dolgozni? – morgolódott a kemény földútra kiérve.

– Ha én most elmegyek, akkor ki oldja meg helyetted az ügyet? – szólt vissza azonnal.

Egonnal azóta ki nem állhatták egymást, mióta a nő visszakerült a rendőrséghez. A sötét hajú, jóképűnek egyáltalán nem mondható, Jane-nel egyidős nyomozó mindent elkövetett, hogy kirúgassa a nőt. Ő volt az, aki többször is panaszt tett rá, aminek hatására Hargitai Tibort egy kis időre lehelyezték a minisztériumból, hogy megfigyelje Jane-t. A helyzet azután mérgesedett el még jobban a nyomozónő és Egon között, amikor Jane-t az egyik miniszter fiának a megmentéséért kinevezték a gyilkosságiak vezetőjének. Egon képtelen volt elviselni, hogy helyette Jane lett a főnök. Többször is panaszt tett a nőre, hogy nem látja el rendesen a feladatát, de a feletteseinek a megoldott ügyek száma számított, nem pedig az egy-két hetet csúszó papírmunka.

– De vicces ember is vagy te, Forrest – jegyezte meg a férfi, miközben megpróbálta a sarat letakarítani a cipőjéről. – Gondolom, annak örülsz ennyire, hogy a férjed pártja nyerte a választásokat, így nem csak az ő helye, de a tied is be van betonozva a következő négy évre.

– Ha a férjem pártja lenne, akkor most ő lenne a miniszterelnök, én meg a First Lady. Az első intézkedései között biztosan az szerepelne, hogy átrostálná a BM dolgozókat, hogy ilyen IQ bajnokok, mint te és a társad, ne járathassák le a rendőrséget a bénázásukkal.

– Ha mi csak lejáratjuk a rendőrséget, akkor a kis cipőcskédben miért nem topogsz be a sártenger közepébe és oldod meg az ügyet két óra alatt?

– Úgy, mint két hónapja, amikor országos rekordot állítottunk fel egy gyilkosság felderítésében? Jól emlékszem, hogy te is épp azon az ügyön dolgoztál? Valami rémlik azzal kapcsolatban is, hogy kiengedted a gyilkosság egyetlen gyanúsítottját, aki később beismerte, hogy ő ölte meg a lányt.

– Csak szerencséd volt.

– Piszok nagy mázlista lehetek, hogy csak úgy véletlenül annyi gyilkosságot felderítek, amivel az ország legjobb nyomozója lettem.

Egon szólásra nyitotta a száját, de Jane megelőzte.

– Tudom, ezt is a férjem beosztásának köszönhetem. Ha ő nem lenne a minisztériumban, akkor én se lennék ilyen baromi jó nyomozó.

– Nem lesz ez mindig így, csak várd ki a végét – mondta mérgesen a férfi, és elindult a kocsija irányába.

– További szép napot, Edmund! – kiáltott utána a nyomozónő, aki mindig így hívta a férfit, ha még jobban fel akarta bosszantani. Egon utálta ezt a ráragasztott gúnynevet, de direkt nem szólt érte, mert tudta, hogy akkor Jane folyamatosan így fogja hívni.

– Munkára, fiatalok! – intett oda a fejével a csapatának, ő pedig karba tett kézzel nekitámaszkodott az Audinak.

– Akkor lenne szép napom, ha örökre eltűnnél az életemből – morgolódott Egon. Beszállt az autóba, és elhagyta a helyszínt.

Jane-nek nem kellett sokat várnia, pár perccel később kapott egy üzenetet Patriktól, benne a halott lány fényképével. A nyomozónő megnézte, majd beült az Audiba, és a telefont rácsatlakoztatta az ott található számítógépre. A fotó alapján az eltűntek között kerestette a fiatal nőt, de nem járt sikerrel. Indított és most is, mint ilyenkor mindig, Dobó Renátóhoz vette az útját. Renátó annak a Dobó Sándornak volt az unokaöccse, aki annak idején meg akarta öletni a nő szerelmét, Csabát. Miután Sándort önvédelemből lelőtte Jane, az unokatestvére, Renátó vette át a férfi nem túl legális üzleteit. De ő már közel sem volt olyan kemény, mint Sándor, akit, míg élt, az éjszaka egyik legnagyobb vezérének tartottak.

Halála után a területét újra felosztották, de Renátónak már csak egy kisebb szelet és pár éjszakai bár maradt a hatalmas Dobó birodalomból. Renátó többször segítette a rendőrség, vagyis inkább Jane munkáját különböző alvilági információkkal, aminek az lett a vége, hogy Renátót meg akarták ölni. A nő akkor elvállalta a férfi védelmét, és megmentette az életét. A kezdeti ellenszenv Jane részéről barátsággá szelídült, Renátó részéről viszont szerelem lett. Amit gyakran hangoztatott is, kivívva ezzel Tibornak, Jane férjének a haragját. Idővel az ő kapcsolatuk is rendeződött. Bár a férj sosem bízott meg a kis Dobóban, de elfogadta a szomszédjába költöző férfi baráti közeledését.

Renátó Jane„védelmét élvezve újjáépítette Sándor egykori birodalmát, amivel az éjszakában sok ellenségre tett szert. Közben egy időre Jane-t is maga ellen fordította, amikor az egyik élettársának hamis igazolványokat csináltatva egy külföldi klinikán beültettették azokat a petesejteket, amiket a nyomozónő még testőrként fagyaszttatott le. Hosszú időbe telt, mire Jane megbékélt a tudattal, hogy van egy „közös gyerekük Renátóval, de a kislányt nézve végül engedett.

A nyomozónő leparkolt Budapest legnagyobb éjszakai bárjának a hátsó bejáratánál. Kiszállt, majd ajtónyitó mágneskártyájával a bejárathoz ment. Azon kevesek közé tartozott, akiknek szabad bejárásuk volt a bárba. Gyors léptekkel az emeletre sietett, és a kódjával kinyitotta a folyosón lévő golyóálló üvegajtót.

Renátó az irodájában a bőrfoteljében ült lehunyt szemmel. Jane lép be az ajtón, szó nélkül odamegy hozzá. A bal kezével gyengéden beletúr a hajába, miközben a jobbal kigombolja az ingét, és a testét végigsimítja. Odahajol hozzá és megcsókolja, majd a szája elindul lefelé a testén.

– Renátó – hallotta messziről a nyomozónő hangját. – Renátó – szólította meg újra.

A férfi kinyitotta a szemeit. Jane állt az iroda ajtajában. Hirtelen Vivien, a férfi egyik élettársa ugrott fel az asztal alól és Renátó elé állt.

– Szia, Jane – szólalt meg kissé zavartan a fekete hajú nő.

A nyomozónő egy pillanatra meglepődött, de hamar túljutott az első döbbeneten.

– Még szerencse, hogy nem mentem közelebb – jegyezte meg a szokásos stílusában. – Azt hittem, be van lőve – tett célzást arra, hogy Renátó épp ebben a helyiségben egyszer bedrogozva rátámadt és meg akarta erőszakolni. – Adok fél órát, addig megiszok valamit lent.

– Elég lesz tíz perc is – mondta Vivi.

– Öt perc, és lent vagyok – vágta rá Renátó.

– Maradjunk a fél óránál – felelte Jane. – Türelmes ember vagyok – tette hozzá, majd megfordult, és gyorsan távozott. Egyenesen a VIP terembe ment. Leült a pulthoz és kért egy ásványvizet. Miközben elkortyolgatta, a gondolataiba mélyed. Mennyi minden megváltozott azóta, mióta ő először járt itt. Akkoriban egy Péter nevű fickó üzemeltette ezt a helyet. Papíron ő volt a tulajdonos, de valójában Dobó Sándoré volt itt minden. Jane-nek újra az a nap jutott az eszébe, mikor Péter emberei idehozták őt, és a saját fegyverével pont abban a szobában akarták megölni, ami most Renátó irodája. Ha akkor nem toppan be véletlenül Sándor, akkor ő már rég csak egy halom csontkupac lenne a temetőben, vagy valamelyik folyó mélyén.

– Már itt is vagyok – ült le váratlanul Jane mellé Renátó.

– Ez tényleg gyors volt – jegyezte meg a nő. – Sikerült kielégítenie a vágyait?

– Maga az én vágyam tárgya – mosolyodott el.

– Álmodozzon csak.

– Azt tettem – vágta rá a férfi.

– Őróla is álmodozott? – csúsztatta Renátó elé a telefonját, benne a halott nő képével.

– Ki ez? – érdeklődött összeráncolt szemöldökkel a kis Dobó.

– Látja, ezt én is szeretném tudni.

– Nem ismerem – rázta meg a fejét.

– Biztos, hogy nem dolgozott magának?

– Vivi – kiáltott oda az épp akkor belépő nőnek. – Láttad már őt valamikor itt?

Vivien közelebb ment, és jó alaposan megnézte a fényképet, de neki sem volt ismerős.

– Egész biztos, hogy nem innen hajították ki, miután túllőtte magát?

– De Jane! – nevetett fel Renátó.

– Ne csináljon úgy, mintha nem lett volna példa erre korábban.

– Nem csinálok magának felesleges munkát.

– Maga egyáltalán ne csináljon semmit se – szállt le a bárszékről Jane. – Ebben az évben eddig még nem került szóba a neve egy gyilkossággal kapcsolatban sem. Maradjon is ez így!

– Már megy is? – csodálkozott el a férfi.

– Én munkaidőben vagyok – hangsúlyozta ki.

– Akkor miért nem üzenetben küldte át a képet?

– Mert látni akartam az arcát közben. Telefonban azt mond, amit akar, de szemtől szembe nem tud hazudni nekem.

– Jobban ismer, mint az anyám – mosolyodott el Renátó.

– Épp ezért mondtam, hogy húzza meg magát. Nincs gyilkolászás, nincs elrabolunk embereket és agyonverjük...

– Levegőt azért még vehetek? – próbálta elpoénkodni a férfi.

– Nem viccelek, Renátó. Ha megtudom, hogy bármibe belekeveredik, elintézem, hogy a műanyag lakat is magára rohadjon odabent. Megértette?

A kis Dobó nem felelt, csak bólintott egyet.

– Remek – indult el az ajtó irányába Jane. A férfi a szemével végig követte, míg el nem hagyta a helyiséget.

A nő ezek után a kocsijához ment. Lehajolt és benézett alá. Mióta testőrként fel akarták robbantani, azóta mindig ellenőrzi az autót, mielőtt beszáll.

Egy közeli cipőbolthoz vette az irányt. A bejárat előtt parkolt le és beszaladt. Gyorsan végignézte a kínálatot. Egy világosbarna, az elején masnis gumicsizmára esett a választása. Praktikus és egyben nőies is volt. Felpróbálta, majd a kasszához sietett. Fizetés után a kocsijához rohant, és a gyilkosság helyszínére vette az útját. A vetésben kitaposott ösvényen a halott nőhöz ment. Megállt tőle nem messze. A hullaszállítók is épp akkor értek oda.

– Frankó kis topánkát szereztél be – mutatott rá a lábára Zita. – Hozhattál volna nekünk is egyet.

– Nektek, csajoknak már úgyis mindegy, a fiúk meg hülyén néztek volna ki masnis gumicsizmában – felelte mosolyogva Jane.

– Te tényleg azért mentél el, hogy csizmát vegyél? – érdeklődött Kristóf.

– Nem, voltam Renátónál is.

– Na, ha megvan a gyilkos, akkor pakolhatunk is – jegyezte meg Bea.

– Nem ő a gyilkos, nem is ismeri a csajt.

– Ha Renátó nem ismeri, akkor nem is kurva volt – tett célzást Patrik arra, hogy a kis Dobónak nagyon sok, az éjszakában dolgozó nővel volt kapcsolata. – Zita, hogy nem féltél, hogy elkapsz tőle valamit? – szúrta oda a vörös hajú nőnek, aki egyszer lezavart egy gyors menetet a férfival. Zita látványosan elhúzta a száját, és nem is hagyta válasz nélkül a dolgot.

– Én legalább védekeztem, nem úgy, mint te azzal a Csilla vagy hogy is hívják nevű csajjal.

– Ebből elég, fiatalok – szólt rájuk Jane. – Mindenki koncentráljon erre az ügyre. Nem tartom valószínűnek, hogy kigyalogolt a városból és itt lőtte be magát. Akkor hogy került ide?

– A terület tulaja találta meg – ismertette a tényállást Kristóf. – Kijött a vetést megnézni, és a zöldben itt piroslott a ruhája. Az éjszakai eső elmosott minden nyomot, de ha nem így lett volna, akkor az ember úgyis eltaposta volna a lábnyomokat.

– Remek – sóhajtott egy mélyet Jane. – Jó híretek is van mára?

– Nem tudjuk, kicsoda – folytatta Kristóf megkezdett gondolatmenetét Bea. – Nem volt nála semmilyen irat, sem telefon, nincs semmilyen ismertetőjegye. Akárhonnan jöhetett, akárhogy idekerülhetett. Azt se tudjuk, hogy egyáltalán magyar állampolgár-e.

– Hát ezért tényleg felesleges volt egy ilyen drága csizmát megvennem és idejönnöm – mondta Jane, majd félhangosan hozzátette. – Kitől lehetne megtudni?

Gondolkozott pár percig, majd felcsillant a szeme, amikor rájött a megoldásra.

– Hát persze – kapott a fejéhez. – Konrád!

Ebben a pillanatban megcsörrent a nyomozónő telefonja. Györkös Zoltán, a rendőrfőkapitány hívta. Jane ezen kissé meglepődött. Nem értette, mit akarhat most tőle a főnöke, de aztán beugrott neki, hogy ott hagyták Pálmát és biztos azért hívja, hogy leszúrja. Először kinyomta foglaltra, de mikor újra csengett, csak felvette.

– Egy helyszínen vagyok, és ha most Pálma miatt zaklatsz…

– Gyere be a kapitányságra – szakította félbe a férfi. – A csapatodért majd kiküldök egy kocsit.

– Ha most azért rángatsz be, mert Pálma bemószerolt…

– Teljesen másról van szó – vágott közbe újra. – Siess!

Elköszönt, és meg is szakította a vonalat. Jane elvette a fülétől a készüléket, és kérdőn felhúzta a bal szemöldökét. Miközben a kijelzőt nézte, a gondolatai az elhangzottak körül jártak. Nem értett semmit, de rosszat sejtett. Remélte, hogy nem valamelyik miniszter került újra bajba, és megint egy testőrmunkát akarnak rásózni. Gyorsan kiosztott még pár feladatot a csapatának, majd közölte, hogy neki most el kell mennie, és sietve távozott.

A megkülönböztető jelzést használva tette meg az utat a rendőrség épületéig. Minél hamarabb oda akart érni. Beszaladt az épületbe, majd beszállt a liftbe és egyenesen arra az emeletre ment, ahol a rendőrfőkapitány irodája volt. Zoltán az üvegfalú helyiségben, az íróasztala mögötti bőrfotelban ült. Vele szemben egy férfi és egy nő foglalt helyet. Jane megállt az előtérben, és szúrós szemekkel a két idegent méregette. Első gondolata az volt, hogy Egon megint bepanaszolta és azért van ott ez a két ember, hogy átadják az azonnali hatályú felmondását. De közben az is eszébe jutott, hogy ha ez így lenne, a férje biztosan tudna róla és csak figyelmezteti. Zoltánt figyelte, aki kedélyesen beszélgetett velük. Mikormegpillantotta Jane-t, mosolyogva kiintett neki, hogy fáradjon be az irodába. A nő nehézkes léptekkel sétált be. Gyűlölte a meglepetéseket és utálta, ha nem látta előre, hogy mi vár rá.

– Gyere, gyere – sürgette a rendőrfőkapitány, és felállt a bőrfoteljéből. – Jane, hadd mutassam be neked őket. A hölgy Bokros Lilla – lendítette a kezét a nő irányába. – Az úr pedig Varga Máté.

Mind a ketten kinyújtották a kezüket a nyomozónő felé, de ő kézfogás helyett tüntetőleg keresztbe fonta a két karját maga előtt. A fejét Zoltán felé fordította, és kérdőn felhúzta a bal szemöldökét. Tőle várta a magyarázatot. – Ők ketten lesznek a csapatod új tagjai – vágta ki minden mellébeszélés nélkül. Jane annyira ledöbbent, hogy elsőre meg sem tudott szólalni.

– Vagy álmodom, vagy tutira visszamentünk az időben, és ma tényleg április elseje van – nyögte ki.

– A hatékonyabb munkavégzés érdekében mi úgy döntöttünk, minden megye nyomozócsapatának a létszámát megemeljük, és ehhez te fogod betanítani azokat a fiatalokat, akik a főiskola legjobbjai voltak – fejtette ki bővebben a férfi.

– Ki az a mi? – kérdezte dühösen a nyomozónő. – Te és Tibor? Te és valamelyik agyalágyult miniszter? – emelte fel egyre jobban a hangját. – Ki találta ki ezt a baromságot? Minek nézek ki? Óvónőnek? A nyakamba akasztasz két kiscserkészt, miközben épp egy gyilkosság felderítésén dolgozunk?

– Ne kommentáld, csak szép csendben vedd tudomásul – folytatta Zoltán, aki tudta, hogy a nő ki fog ezen akadni, de mivel felsőbb utasítást kapott, így muszáj volt végrehajtania.

– Te vedd tudomásul, hogy nem vagyok hajlandó dajkálni semmilyen miniszter gyerekét, vagy barátjának a kölykét, vagy tudom is én, kinek a kijei vagytok ti – mutatott rá a két fiatalra.

– Ők a főiskola legjobb tanulói – ismételte meg újra a főkapitány.

– Felőlem aztán az FBI vagy a KGB legjobb emberei is lehetnek, akkor sem fogom őket pesztrálni.

– Lennének szívesek kifáradni egy percre? – kérte meg a távozásra őket Zoltán.

– Nehogy kiküldd már őket! Akkor hogy fogják elmesélni a minisztériumban dolgozó papának, hogy milyen kiállhatatlan vagyok?

– Egy perc – intett oda nekik a főkapitány. A férfi és a nő felálltak és csendben távoztak.

– Jane – szólalt meg, miután bezárták maguk mögött az ajtót.

– Bele se kezdj! – tartotta Zoltán elé a jobb tenyerét.

– Szereznél egy jó pontot a feletteseidnél – próbálta megpuhítani.

– Te tudod a legjobban, hogy mi a véleményem a mi pénzünkön ott dőzsölőkről.

– A férjed is a minisztériumban dolgozik – jegyezte meg a szája szélén egy apró mosollyal a férfi.

– Te mondtad ki, ő dolgozik. Bár jobban örülnék, ha neki is egy rendes munkája lenne.

– Ha golyók elé ugrálna, mint te? – kérdezett rá.

– Igazad van – húzta el a száját Jane. – Az se lenne jobb.

Zoltán már a hanglejtéséből tudta, hogy ez az a pillanat, amikor megtudja törni a nő ellenállását. Csak ügyesen kell érvelnie, és már is engedni fog.

– Jane, ők tényleg nem valamelyik miniszter benyomott gyerekei. Ők az iskola legjobbjai. A következő generáció, akiknek a legjobbtól kell tanulniuk – tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta: – Valljuk be, egyikőnk se lesz már fiatalabb, lassan eljár felettünk az idő, és át kell adni a tudásunkat az ifjaknak. A legjobbaknak a legjobbtól kell tanulnia.

A nyomozónő hallgatott. Ahogy a főkapitányt nézte, az az időszak jutott az eszébe, amikor ő kikerült a főiskoláról. Annak idején a férfi tanította meg mindenre. Sose lett volna ilyen jó nyomozó, ha nem Zoltán a mentora.

– Gyűlölöm, amikor így hátulról jőve rám kényszerítesz dolgokat – szólalt meg csendesen Jane.

– Nem akarok rád