Gyilkos drog

By Giuditta Fabbro

Jane-t és csapatát egy autó csomagtartójában talált holttesthez riasztják. Pár perccel később Viktor, a drogosztály legjobb nyomozója is megjelenik a helyszínen a csapatával és közli, hogy a halott az ő egyik hónapok óta eltűnt besúgója. Azonnal fel is ajánlja a segítségét Jane-nek. A nyomozónő tudja, hogy egyrészről ez a lehető legrosszabb ötlet, de közben a legjobb is. Nagyban segítené a munkájukat egy olyan ember, aki közelről ismerte az áldozatot, de egyben nehezítené is a nyomozást, mivel Viktor miatt, aki egy pillanatig sem titkolja, hogy mennyire vonzódik Jane-hez, állandósulnának a viták közte meg Pálma között. Mégis belemegy a közös munkába. Az első nyomok Jane besúgójához, Jakab Konrádhoz vezetnek. A férfi be is ismeri, hogy "leesett neki egy kis anyag", de gyorsan túl adott rajta, ezzel viszont bekerült, az éjszakában csak "Fantom"-nak nevezett új terjesztő célkeresztjébe. A "Fantom", akit pár emberén kívül senki sem ismert, olyan gyilkos drogot terjesztett, ami egyik pillanatról a másikra egy dühöngő őrültet csinált a használójából és annyira megbontotta az agyát, hogy öngyilkosságba kényszerítette. Hirtelen drasztikusan megnő azok száma, akik házakról, hidakról fejjel a mélybe vetik magukat. Jane és Viktor csapata pár nap alatt annyi helyszínen megfordul, mint máskor egy hónap alatt. Bármerre indulnak meg, minden nyommal zsákutcába futnak. Senkit sem tudnak gyanúsítottként kihallgatni, mert csak halottakat találnak. Jane egyre frusztráltabbá válik ettől a helyzettől, amit még nehezebbé tesz a két csapat közötti ellentét, amit Pálma gerjeszt.

• Language: Magyar
• Publisher: Kovács Judit
• Release date: Jun 28, 2019
• ISBN: 9786158132305

Book preview

Giuditta Fabbro

Gyilkos drog

A nyomozónő 14.

Gyilkos drog

A nyomozónő 14.

Giuditta Fabbro

Borítóterv: Kovács Judit

Fotó: Racskó Tibor

Modell: Dankó Zsuzsanna

Korrektúra: Fekete Annamária

2019

[e-mail]

www.facebook.com/GiudittaFabbroSzerzőiOldala

Minden jog fenntartva.

Copyright©2019Kovács Judit

ISBN 978-615-81323-0-5

1. fejezet

Fagyos hétfő reggel volt, február 9-e. Az időjárás hűen tükrözte Jane Forrest hangulatát. Ez az állapot nála már egy hónapja tartott, pont azóta, mióta a férje Renátó bárjában dalban bocsánatot kért tőle mindenért. A nő viszont azzal, hogy neki ez nem fog menni, sarkon fordult és otthagyta a férjét.

Az elmúlt egy hónapban az volt az utolsó mondat, amit váltott vele. Renátóval még ennyit sem beszélt. Mindkét férfi számát letiltotta, és hiába próbálkoztak idegen számokkal, Jane csak azokat a hívásokat fogadta a mobiltelefonján, melyekhez a telefonkönyvében név is tartozott. A két férfi tett pár kísérletet a nyomozónő munkahelyi vezetékes számán, de azt folyamatosan Réka, a titkárnője vette fel, és nem volt hajlandó átadni a kagylót Jane-nek. A nő még arra sem volt kapható, hogy a gyerekekkel kapcsolatban egyeztessen a férjével: csak Pálmán keresztül üzentek egymásnak az elején, hogy mikor viszi el a férfi az ikreket. Aztán az elmúlt két hétben ez is megszűnt. Beállt egy rendszer. Tibor kéthetente pénteken az iskolához ment a gyerekeiért, majd Jane szomszédjától, Lorenától átvette az ikrek összepakolt bőröndjeit és az albérletébe vitte őket. Majd hétfő reggel átadta a gyerekeket a bőröndökkel együtt Lorenának, és munkába indult.

Ez az állapot nem csak Jane-t, a két férfit is nagyon megviselte. Ahogy teltek a hetek, Renátó ott tartott, hogy már azt sem bánta volna, ha a nő és Tibor újra egy párt alkotnak. Inkább elviselte volna, hogy megint együtt látja őket, csak a nő közelében lehessen.

Ettől a kialakult helyzettől nem csak ők, hanem a hozzájuk közelálló emberek is szenvedtek. Pálmának nagyon fájt, hogy bánatosnak látja a szeretteit, és ettől ő is folyamatosan szomorú volt. Nem volt ezzel másként Renátó két élettársa sem, akiktől egyik napról a másikra szó nélkül elköltözött a férfi. A kis Dobó inkább visszament a kastélyába lakni. Könnyebb volt neki így, hogy nem látja minden egyes nap a nyomozónő házát, ahová be sem tehette a lábát.

Ma reggel is, mint az elmúlt egy hónapban minden munkanapon, Jane és Pálma néma, feszült csendben ültek az Audiban. A rendőrség épülete felé, a munkahelyükre tartottak. Nem voltak haragban, de inkább nem szóltak egymáshoz, nehogy egy kis semmiségen összebalhézzanak. Pálma az elmúlt években Jane mellett megtanulta, hogy sokszor jobb inkább csendben maradni és nem szólni a nyomozónőhöz, mint egy olyan beszélgetést kezdeményezni, amiből bármelyik pillanatban egy oltári nagy vita lehet.

Jane-nek, bár az utat figyelte, a gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Őrlődött a két férfi között. Még magának sem szívesen vallotta be, de hiányoztak neki. Mind a ketten.

Pálma, ahogy kissé jobbra fordította a fejét egy, a zebrán keresztülfutó emberre lett figyelmes, aki vészesen közelített a kocsijuk eleje felé.

– Vigyázz! – kiáltott rá Jane-re, de már késő volt.

A nyomozónő egy hatalmasat fékezett, de így sem tudott időben megállni a kocsival és elütötte a férfit, aki métereket repült, közben a kezében lévő dolgok szanaszét szóródtak.

Jane és Pálma egyszerre ugrottak ki az autóból.

– Baszki, piroson jöttünk át? – kérdezte a nyomozónő, miközben elindult az úttesten fekvő emberhez.

– A franc se figyelte – vonta meg a vállát Pálma.

Pár lépést tettek csak meg a földön fekvő férfi felé, amikor jobbról futva két ember érkezett, fegyverrel a kezükben.

– Álljanak meg! – ordítottak rá felváltva a két nőre.

A nyomozók a hangok irányába kapták a fejüket. Mikor meglátták a férfiakat kezükben a pisztolyaikkal, azonnal a fegyvereikért nyúltak. Egyszerre kapták elő, és a két feléjük rohanóra fogták.

– Kezeket fel! – kiáltottak rájuk. A férfiak megálltak ugyan, de a pisztolyaikat nem dobták el, a két nőre fogták.

– Dobják el a fegyvert! – üvöltötte Pálma.

– Dobják el maguk! – vágta rá az egyik férfi.

– Rendőrség! – kapta elő az igazolványát Jane és magasba emelte.

– Mi meg a pénzszállítók – ordított vissza a másik férfi.

– Akkor tudják, mi ilyenkor az eljárás! Le a fegyvert! – parancsolt rájuk Jane.

A két őr vonakodva ugyan, de leengedte a fegyvert tartó kezét és a pisztolyaikat ledobták az úttestre.

– Álljanak a kocsihoz! – intett a fejével az Audi felé Pálma.

– Ne velünk foglalkozzanak már, hanem a rablóval! – mutatott rá az úttesten fekvő emberre az egyik férfi, és egy lépést tett felé, de Pálma a fegyverével megállította és a kocsi motorháztetőjéhez irányította.

Jane közben a rablóhoz fordult a fegyverével, aki továbbra is az úttesten feküdt mozdulatlanul. Óvatos léptekkel közelítette meg a földön lévő embert. A fegyverét végig rászegezte, miközben leguggolt mellette és ellenőrizte a pulzusát. Élt, de nem volt eszméleténél.

– Hívj egy mentőt! – kiáltott oda Pálmának, de a szemét továbbra sem vette le egy pillanatra sem a rablóról. Tartott tőle, hogy magához tér és rátámad.

Pálma a kabátja alatt a vállán rögzített rádiójához nyúlt és beszólt a központba. Kért egy mentőt a helyszínre, meg egy csapatot a helyszínelés elvégzéséhez.

A mentő megérkezéséig Jane a földön fekvő ember mellett maradt, majd a két őrhöz ment, akiknek a kihallgatását közben Pálma már megkezdte. Mint kiderült, az automata feltöltése előtt érkezett a rabló. Fegyvert fogott az egyik őrre, elvette tőle a pénzeszsákot és megpattant vele. De nem sokáig örülhetett a zsákmánynak. Szerencsétlenségére pont Jane-ék elé rohant.

– Az azért még érdekelne, hogy ha maguk ketten itt vannak, akkor ki van a pénzszállítónál? – szólalt meg a nyomozónő, miután Pálma végzett a kihallgatással.

A férfiak idegesen kapták egymás felé a fejüket.

– Sejtettem – sóhajtott egy mélyet Jane. – Rá lehet innen látni a bankra? – dőlt egy kissé jobbra.

– Nem – rázta meg a fejét az egyik őr.

– Kössünk fogadást, hogy megvan-e még a kocsi?

A két pénzszállító azonnal futásnak eredt a bank irányába. Jane és Pálma összehúzták magukon a kabátjukat, és sétálva a férfiak után indultak.

– Szerinted elkötötték a pénzszállítót? – érdeklődött Pálma.

– Nagy mázlijuk van, ha nem.

– Jól kezdődik ez a hét – morgolódott az orra alatt a fiatal nő.

Épp csak a sarokig értek, amikor szembetalálkoztak a két őrrel.

– Elvitték – nyögte ki lihegve az egyik.

– Az lett volna a csoda, ha otthagyják – jegyezte meg unott hangon Jane. Előkapta a rádióját és beszólt a központba. Körözést adott ki a pénzszállító ellen, de sejtette, hogy azóta már leparkoltatták valahová és ki is ürítették. A férfi meg, akit elütöttek, csak egy felbérelt balek volt, aki azért kellett, hogy elterelje az őrök figyelmét. Jane-ben egy pillanatra az is felmerült, hogy a két férfi is benne lehet, épp ezért bevitték őket egy újabb kihallgatásra. Épp csak felértek velük az emeletre, amikor bejelentést kaptak egy gyilkosságról. Jane az ott ülő egyenruhásra bízta a két őrt és megkérte, hogy kísérje le őket Egonhoz, ők pedig a csapatával a gyilkosság helyszínére indultak.

A holttest egy kocsi csomagtartójában volt, ami hónapok óta parkolójegy nélkül állt az egyik utcában. Több büntetést is kapott ez idő alatt és épp elszállítani akarták, amikor mozgatás közben felnyílt a csomagtartó és egy halott férfi került elő belőle.

Jane és Patrik leparkoltak a kocsi mellett. Autójukkal elfoglalták a fél sávot, hatalmas dugót okozva ezzel.

– Biztosan szidják az összes felmenőnket – jegyezte meg mosolyogva Bea, miközben átnyújtotta a gumikesztyűt a nyomozónőnek.

– Pedig ha tudnák, hogy most pont annyira örülök ennek a hullának, mint ők a miatta kialakult dugónak…– húzta el a száját Jane.

– Mi ez a kitörő jókedv? – kérdezte nevetve Patrik, a nyomozónő csapatának férfi tagja.

– Csak a tőle megszokott vidámság – válaszolta meg a rövid vörös hajú Zita.

– Mit vártok? Csupa móka és kacagás az életem – dünnyögte Jane.

– Költöztesd vissza a két hősszerelmest, és rögtön az lesz – csúszott ki Kristóf száján a meggondolatlan kijelentés.

– Na jó! Itt fejeztük be a témát! – mordult rá a fiatal nyomozókra a nő. – Mintha lenne itt egy hulla – mutatott be a kocsiba.– Talán azzal kellene foglalkoznotok!

Mind a hatan a kocsihoz léptek és belenéztek a csomagtartóba. A férfi kezét-lábát összekötözték. Az arca torz volt, ebből is látszott, hogy már nem friss holttesttel van dolguk. Szaga csak azért nem volt még, mert mínusz fokban nem indult bomlásnak.

– Szép jó reggelt! – állt meg Jane háta mögött Viktor a drogosztályról. – Mit találtak a szép hölgyek? – érdeklődött mosolyogva a nyomozónőtől.

– Már csak te hiányoztál az életünkből – jegyezte meg száját húzgálva Pálma, aki nagyon nem szimpatizált a fiatal, nőtlen nyomozóval. Látta rajta az első perctől kezdve, hogy minden segítsége mögött hátsó szándék van. Méghozzá az, hogy közelebb kerüljön Jane-hez. Finoman, de hajtott rá, és ez Pálmának nagyon nem volt ínyére.

– Ha most azért vagy itt, hogy a kezembe nyomd a gyilkos fegyvert – fordult oda hozzá a nyomozónő – és megmond, ki tette, menten lehidalok.

– Ennyire profi azért még én sem vagyok – nevetett fel Viktor, aki értette a célzást. Egy hónappal ezelőtt tényleg átadott a nőnek egy kést, ami a gyilkos fegyver volt, de most ő sem tudott többet az ügyről, mint Jane csapata.

– Mi a francnak jöttél akkor? – kérdezte dühösen Pálma. – Ha találunk drogot, majd értesítünk!

– Pálma, kérlek – csitította Jane.

– Nem lesz nála drog – szúrta oda Viktor.

– Akkor meg minek vagy itt? – emelte fel a hangját Pálma.

– Mert az én emberem volt – válaszolta rá kapásból.

– Azt se tudjuk százszázalékos bizonyossággal, hogy ki van a kocsiban. Ne gondold már, hogy te okosabb vagy nálunk! – támadta egyre ellenségesebben.

– Pálma! – kiáltott rá mérgesen a nyomozónő, majd Viktorhoz fordult. – Bocsánatot kérek a társam kissé nyers modora miatt!

– Helyettem te csak ne kérj bocsánatot! – dühöngött Pálma.

– Beszéljünk egy kicsit távolabb! – mutatott balra Jane, és Viktorral együtt elindultak a járda irányába.

– Apával te sem tudsz ilyen kedves lenni – szólt utána félhangosan, de a nyomozónő így is meghallotta. Idegesen kapta hátra a fejét. A szemei szinte szikrákat szórtak. Nagyon mérges volt a mostohalányára, de inkább nem szólt oda neki. Nem akarta, hogy egy hatalmas veszekedés legyen köztünk terepen.

– Ne haragudj Pálma viselkedése miatt! – kért újra bocsánatot a férfitól, mikor már távolabb voltak.

– A férjed lányától nem is várok rózsás fogadtatást – mosolyodott el Viktor. – Már annak is örülni tudok, hogy nem lő le, ha meglát.

Jane felkacagott, amire mindenki odakapta a fejét. Pálma egész apróra húzott szemekkel nézte őket: most tényleg képes lett volna megölni a férfit.

Jane hangosan megköszörülte a torkát, visszarántva ezzel a jelenbe Pálmát.

– Beszéljünk inkább a hulláról! – mondta komoly arccal a nyomozónő.

– Egy besúgóm volt, de pár hónapja eltűnt. A telefonját kikapcsolta, és nyom nélkül felszívódott.

– Miért nem köröztetted a kocsiját? – tárta szét a két kezét Jane. – Itt állt közterületen már hónapok óta – mutatott rá a koszos, porlepte autóra.

– Mi alapján köröztettem volna? Senki nem tett bejelentést az eltűnésével kapcsolatban. Arra, hogy a besúgóm volt és nem elérhető a telefonja, mégsem adhatok ki országos körözést.

– Te lehet, hogy nem, de én igen.

– Igen, és mi alapján?

– Mit tudom én! – vonta meg a vállát a nő. – Rákentünk volna valami gyilkosságot.

– Ez olyan tipikus Jane Forrestes – rázta meg a fejét nevetve Viktor.

Pálma erre hangosan megköszörülte a torkát, jelezve nemtetszését. A nyomozónő csak egy mélyet sóhajtott, és gyengéden megmasszírozta a két szeme között. A mostohalánya az elmúlt egy hónapban nem tett semmilyen megjegyzést, mélyen magába fojtotta a fájdalmát. Igaz, az elmúlt hetekben nem is találkozott Viktorral, így Jane arra fogta a dolgot, hogy a férfi iránt táplált ellenszenv váltja csak ki belőle ezt a fajta viselkedést.

– Tudom, nem fog tetszeni az ötlet, de ezen az ügyön együtt kellene dolgoznunk – mondta csendesen a drognyomozó.

Jane erre felkapta a fejét. Egyrészről ez volt a lehető legrosszabb ötlet, de közben a legjobb is. Nagyban segítené a munkájukat egy olyan ember, aki közelről ismerte az áldozatot, de egyben nehezítené is. Viktor miatt állandósulnának a viták közte meg Pálma között, és ki tudja, mi lenne a végén belőle.

– Én sem vagyok boldog attól, hogy Pálmával kell majd egy levegőt szívnom, de annak örülnék, ha veled dolgozhatnék – szólalt meg halkan a férfi.

– Még egy szóval sem mondtam, hogy együtt fogunk dolgozni – rázta meg a fejét Jane.

– Te is tudod, hogy szükséged van rám. Tőlem jobban senki sem ismerte őt – mutatott rá a kocsiban fekvő emberre.

– Efelől egy szemernyi kétségem sincs, de nem akarok napi szinten csatározni Pálmával – mondta, és a kabátja zsebéből előhúzta a telefonját. – Idehívok egy másik csapatot...

– Ne! – markolt rá erősen a nő kezére, de amilyen gyorsan megfogta, olyan sebesen el is engedte. – Te vagy az ország legjobbja! Vagy veled dolgozom együtt, vagy magam nyomozok.

– Te nem is a gyilkosságiaknál vagy, akkor hogy akarsz nyomozni? – kérdezte kissé oldalra biccentett fejjel.

– Feketén? – mosolyodott el a férfi.

– Egy körözést nem mertél kiadni a kocsijára. Akkor milyen feketemunkáról beszélsz? – nevetett fel a nő.

– Akkor lesz egy döglött aktánk – vonta meg a vállát Viktor.

Jane egy mélyet sóhajtott. Ez volt az egyik dolog, amit sosem szeretett hallani. Ő pont az a fajta volt, aki addig ment, míg fel nem göngyölített egy ügyet.

– Legyen! – egyezett bele végül.

– Jobb lenne, ha Pálmával ezt te beszélnéd meg – mutatott a fiatal nő felé a férfi.

– A legjobb az lenne, ha nem is találkoznátok. Mióta külön vagyunk az apjával, egy időzített bomba a csaj.

– Rám meg különösen érzékeny a gyújtószerkezete – tette hozzá Viktor.

Jane hangosan felkacagott. Nagyon bejött neki a nyomozó lazasága. Furcsa érzések törtek rá. Hirtelen eltűnt az arcáról a mosoly. Úgy nézte a vele szemben álló férfit, hogy közben még csak pislogni is elfelejtett. Viktor egy pillanatra zavarba jött a nyomozónő tekintetétől. Megköszörülte a torkát, és egy percre lesütötte a szemeit.

– Megyek, beszélek a csapatommal – nyögte ki zavartan Jane.

– Én is – bólintott Viktor és elsietett.

Jane lehajtott fejjel indult meg a csapata irányába. Gondolatai közben Viktor körül jártak. A jóképű nyomozó egyik pillanatról a másikra teljesen megzavarta, pedig nem közelített hozzá, és egy félreérthető mozdulatot sem tett felé, csak megnevettette. Ami mostanában nem sok embernek sikerült. Jane teljesen magába fordult és egyáltalán nem vette a csapata poénjait, Viktoréra viszont azonnal reagált.

Pár lépésre a csapatától megállt és gyengéden megmasszírozta a homlokát, majd az ujjait végigfuttatta a hajában. Váratlanul megrémült. Nem a holttesttől, amit épp akkor emeltek ki a kocsiból, sokkal inkább az érzéseitől, amik egyik percről a másikra törtek rá. Nem értette, hogy mi történik vele, hisz eddig összesen tíz mondatot ha váltottak a férfival, most mégis mintha vonzalmat kezdett volna táplálni iránta.

– Jól vagy? – termett mellette szinte a semmiből Patrik.

– Semmi...– mondta vontatottan, majd gyorsan kivágta. – Semmi bajom!

– Ha rosszul érzed magadat...

– Lelki dolog, nem testi – szakította félbe a fekete hajú nyomozó megkezdett gondolatát.

– Elhúz végre ez a paraszt? – szólt oda a nyomozónőnek Pálma, Viktorra célozva.

Jane válasz helyett csak megrázta a fejét.

– Mit akar még itt? – dühöngött a fiatal nő.

A nyomozónő lassan odasétált a csapatához, és megállt velük szemben. Percekig nézte őket, mielőtt megszólalt.

– Teszek egy bejelentést, úgy, mint a főnökötök – mondta, majd egy kis hatásszünet után a tekintetét Pálmára szegezte –, és nem várok kommentárt hozzá.

– Ugye nem? – húzta össze a szemeit mérgesen Pálma, és megcsóválta a fejét.

– Mint azt az előbb is mondtam: egy büdös szó nélkül vegyétek tudomásul a dolgot.

– Mi a franccal nyalta be hozzád magát? – kiáltotta magából kikelve Tibi lánya.

– Most figyelmeztetlek utoljára – emelte rá a jobb mutatóujját Jane. – Ha még egy hang kijön a torkodon, felfüggesztelek a munkavégzés alól és mehetsz haza.

Pálma egy hatalmas levegőt vett, és nagyon lassan kifújta. Tisztában volt vele, hogy Jane most nem viccel és tényleg elküldi, ha nem marad csendben. Ezt viszont nem szerette volna, mert akkor nem tudná szemmel tartani őket.

– Az ügyet Viktorékkal közösen fogjuk vinni.

Pálma úgy összeszorította a száját, hogy közben szinte elfehéredtek az ajkai. Nagyon nagy erőfeszítésébe került, hogy most ne szóljon be valami durvát.

– Mi szükségünk is van rájuk? – érdeklődött Zita.

– Kösz – sóhajtott egy mélyet Pálma, értékelve azt, hogy a vörös hajú nő helyette is feltette a kérdést.

– Viktor embere volt, így a csapatával sokat tud segíteni nekünk a nyomozásban.

– Hát persze! – sziszegte a fogai között Pálma.

Jane a tekintetét dühösen a fiatal nő felé kapta. Egy szót sem szólt, elég volt annyi is, hogy megingatta a fejét, és Pálma azonnal elhallgatott.

A nyomozónő megvárta, hogy Viktor is odaérjen az embereivel, majd kiosztotta az ilyenkor szokásos feladatokat. A nyomok rögzítését viszont most kivételesen nem a helyszínen végezték el. A kocsit felrakatta egy trélerre, és az egyik rendőrségi telephelyre vitette. Azért döntött így, mert miattuk iszonyú nagy dugó lett, szinte megbénult a forgalom azon a környéken, és nem akarta órákig feltartani az arra közlekedőket.

A nyomozónő csapata és Viktorék azonnal a telepre mentek, Jane pedig a rendőrségre vette az irányt. Tudta, hogy a csapata nélküle is el tudja már végezni a munkát, és azzal, hogy ő Viktor közelében marad, többet árt az ügynek, mint használ. Pálma csak folyamatosan beszólogatna nekik, és ezzel kettőjük kapcsolata is mélypontra kerülne.

Jane épp csak belépett a rendőrség épületébe, amikor váratlanul elé toppant Egon.

– Forrest – üvöltött rá a nőre a nyomozó.

– Látom, Edmund, te is csatlakoztál a kapitányságon tavaly elindított „köszönés helyett ordítsunk rá a kollégákra" mozgalomhoz – kerülte ki a férfit, és folytatta az útját a lift irányába.

– Te minek nézel engem? – követte dühösen Egon.

– Mondanám, hogy bohócnak, de ahhoz túl mogorva és ronda vagy – felelte nyugodt hangon a nő.

– A gyilkosságiaknál vagyok nyomozó, nem pedig a te kis csicskád, akinek a nyakába akaszthatsz minden limlom munkát.

– Ha a pénzszállítókra gondolsz, az nagyon is fontos munka volt.

– Ha annyira fontos volt, akkor miért nem te csináltad?

– Mert ki kellett mennem terepre – válaszolta, és belépett az épp akkor megérkező liftbe.

Egon viszont nem hagyta magát lerázni ilyen könnyen, a nő után ment.

– Gondolom, a hulla elszaladt, ha már vissza is értél.

– Ha ennyire érdekel, bár nem tartozik rád, a csapatom ottmaradt, én viszont bejöttem a papírmunkát elvégezni, nehogy megint bemószerolj! – mondta, miközben megnyomta az emelet gombját.

– Te meg a papírmunka – húzta el a száját Egon.

– Ahelyett, hogy a munkámat minősíted, inkább azt csicseregd el, hogy mire haladtatok a két emberrel.

– Mire haladtunk? Hazaengedtük őket!

– Mit csináltatok? – fordult oldalra dühösen Jane. – Azért küldtem oda őket, hogy kihallgassátok! Lehet, hogy ők is benne voltak a pénzszállító ellopásában.

– Ez ránk, mint gyilkosságiakra mennyire is tartozik?

– Annyira, hogy a főnöködként ezt az utasítást adtam.

– Te, mint a főnököm, oda se jöttél, csak egy egyenruhással üzengettél.

– Az olyan, mintha személyesen mondtam volna – kiáltotta mérgesen a nő. – Mégis mit kellett volna még tennem, hogy komolyan vedd? Küldeni a rendőrrel egy cetlit az aláírásommal?

– Mondjuk leszólhattál volna telefonon.

– Te beszívva jársz dolgozni? Mikor telefonálgattam én le neked munka miatt?

– Ez nem munka volt, csak a nyakamba akartál varrni egy kis szarságot, amihez nem fűlött a fogad.

– Még ha valami szarságot is varrok a nyakadba, neked akkor is meg kell csinálnod, mert én, mint a felettesed utasítottalak rá! – kiáltotta magából kikelve Jane.

Egonnak már a válasza is megvolt, hogy mit fog visszaszólni, amikor a kinyíló liftajtóban meglátta a nyomozónő férjét.

– Jó reggelt, Hargitai úr! – biccentett egyet komoly arccal Egon.

Jane a névre azonnal jobbra kapta a fejét. Tényleg Tibor állt ott, de annyira le volt döbbenve ő is, hogy megszólalni nem bírt, csak bólintott egyet köszönésképpen Egonnak. Jane egy nagyot nyelt, majd visszafordult a nyomozóhoz.

– Ha továbbra is a BM kötelékében akarsz dolgozni, akkor már azonnal kerítsd elő azt a két férfit és hozd vissza kihallgatásra! – parancsolt rá, majd kilépett a liftből. Úgy ment el Tibor mellett, hogy közben rá sem nézett.

– Szia! – szólt oda neki csendesen, megtört hangon Tibi.

– Hello! – morogta az orra alatt Jane, majd gyors léptekkel eltűnt balra a folyosón.

Tibor a felesége után fordult. Nagyon fájt neki, hogy így viselkedik vele az a nő, akit az életénél is jobban szeret.

– Jön lefelé, uram? – zavarta meg Tibor gondolatait Egon.

– Igen – suttogta, és lehajtott fejjel belépett a liftbe.

A nyomozónő, mikor Zoltán irodájának nyitott ajtajához ért, még jobban gyorsított a léptein, de így sem tudott észrevétlen elmenni előtte.

– Jane – szólt ki a nőnek a rendőrfőkapitány.

– Nem akarom hallani! – kiáltott vissza a válla felett a nő.

– Ez most nem kérés! – emelte meg a hangját a férfi.

Jane pár lépést tett még, majd megállt. Lassan megfordult, és visszasétált a kapitány ajtajához.

– Ha a magánéletemmel kapcsolatos...

– Nem – rázta meg komoly arccal a fejét. – Gyere be, légy szíves, és zárd be magad után az ajtót!

A nő egy mélyet sóhajtott, majd belépett és behajtotta az ajtót. Kényszeredetten a kapitány asztalához sétált, és megállt a férfival szemben. Az arcán látszott, hogy most a háta közepére sem kívánja ezt a beszélgetést.

– Tibi azért volt itt az előbb…

– Ez mennyire is tartozik rám? – vágott a szavába Jane.

– Annyira, hogy te vagy a gyilkosságiak vezetője – felelte meg azonnal Zoltán. – Viszont nagyon leköteleznél, ha egy szó nélkül végighallgatnál.

A nő látványosan elhúzta a száját, de nem tett további megjegyzést.

– Szóval – folytatta a kapitány – a minisztériumban kissé aggasztónak találják, hogy ennyire megszaporodtak az életellenes bűncselekmények…

– Ez nagyrészt nekik köszönhető. Ha normális törvényeket hoznának és nem élnének az emberek mélyszegénységben, akkor nem ölnék meg egymást pár ezer forintért.

– Jane, kértem tőled valamit az előbb, igaz? – emelte meg kissé a hangját Zoltán.

– Rendben, főnök – morgolódott a nő.

– Módosítani akarnak a BTK-n, és ehhez kikérnék a rendőrség véleményét is – mondta a férfi, majd elhallgatott és várta Jane reakcióját, de ő egy szót sem szólt.

– Figyeltél rám egyáltalán? – érdeklődött a kapitány.

– Ja nem tudtam, hogy most már megszólalhatok.

– Jane, kérlek, ne szórakozd el a dolgot!

– Zoltán, mit vársz tőlem? Mit mondjak erre? – tárta szét csodálkozva a két kezét a nő.

– A véleményedet.

– Te tudod a legjobban, vagyis ti Tibivel tudjátok a legjobban, hogy mi a véleményem a jogszabályokról, a törvényekről meg a bírókról. Ezért újra megkérdezem, hogy nekem mi a franc közöm is van az egészhez?

– Csak annyi, hogy te vagy az ország legjobb nyomozója, a te csapatod deríti fel a legtöbb gyilkosságot, épp ezért velem jössz, és elmondod a véleményedet az új törvényekkel kapcsolatban.

– Ha én bemegyek veled a minisztériumba és elmondom a véleményemet, akkor másnaptól nemhogy nekem nem lesz állásom, de neked sem.

– Igen, ez lenne a másik dolog – emelte fel a mutatóujját a férfi. – Úgy kell rávezetni őket, hogy azt higgyék, az ő ötletük az egész.

– Most te csak viccelsz velem, igaz? – mosolyodott el Jane. – Rossz a hangulatom mostanában, és így akarsz feldobni.

– Nem, én ezt teljesen komolyan gondoltam.

– Ismersz engem, Zoltán! Sosem rejtettem véka alá a véleményemet, és nem épp a kedvességemről vagyok híres – mondta komoly arccal a nő. – Ha oda is mennék, de nem fogok, biztosan nem kezdenék el jópofizni olyan emberekkel, akik milliós fizetésekért ültetik a seggüket a bársonyszékben, míg mi az életünket tesszük kockára egy-egy akciónál.

– Nem egyedül mennél, hanem velem.

– Sem veled, sem mással nem megyek – zárta le a maga részéről a dolgot, majd sarkon fordult és elindult az ajtó irányába. A főkapitány viszont nem hagyta annyiban.

– Nem ragaszkodnak személy szerint hozzád – szólt a nő után. – Engem, és az általam legjobbnak tartott nyomozót kérték. Én rád gondoltam, de ha nem akarsz jönni, akkor vihetem Egont is.

Jane erre már megállt, és lassan megfordult. Szúrós szemekkel Zoltánt nézte.

– Most te komolyan ezzel akarsz megzsarolni? – kérdezte dühösen a nő.

– Nem – rázta meg rezzenéstelen arccal a fejét. – Most először akarnak meghozni úgy egy törvényt, hogy előtte kikérik a véleményünket. Lehet, hogy neked ez semmit sem jelent, de én ezt nagyon is fontos dolognak tartom.

Jane egy nagyot nyelt. Miközben a férfit nézte, megpróbálta tiszta fejjel átgondolni az elhangzottakat.

– Tibi is ott lesz? – szólalt meg csendesen hosszú hallgatás után.

– Meg rajta kívül még vagy két tucat miniszter és államtitkár.

A nő egyáltalán nem örült a férje jelenlétének, de tudta, hogy a pozíciójánál fogva neki ott kell tartózkodnia.

– Mikor lesz ez a megbeszélésféle?

– Holnap délelőtt kilenckor.

– Oké – sóhajtott egy mélyet a nő. – Együtt megyünk oda?

– Ha nem akarsz, akkor nem.

– Nyolcra itt vagyok – felelte halkan, majd az ajtóhoz fordult.

– Jane! – szólt utána a kapitány. – Köszönöm!

A nő csak bólintott egy alig észrevehetőt, majd kilépett az ajtón és az irodájához sietett. Belépve köszönt a titkárnőjének, majd levette a nagykabátját és lehajította az asztal előtt álló székre. Megkerülte az asztalát, és ledobta magát a bőrfoteljébe. Egyáltalán nem örült ennek a másnapi dolognak, de azt meg végképp nem szerette volna, ha Zoltán Egont viszi magával. Igaz, nem tartotta a világ legjobb nyomozójának, de tartott tőle, hogy most a felettesei előtt összekapná magát és a végén úgy benyalna nekik, hogy Jane-t leváltva őt neveznék ki a gyilkosságiak parancsnokává. Ezt viszont nagyon nem szerette volna.

A nyomozónő délig el sem mozdult az asztalától. Akkor is csak azért állt fel, hogy lemenjen a közeli étkezdébe megebédelni. Visszaérve az emeletre, az irodája ajtajában szembetalálkozott Viktorral.

– Pont téged kereslek – mondta a férfi. – Behoztuk azt az embert, akivel az áldozat utoljára beszélt telefonon.

– Honnan tudtátok meg ennyi idő alatt, hogy kivel beszélt? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Jane.

– Árontól – tett célzást a kibernyomozóra Viktor.

– Gondolom, rám hivatkoztál, ha ilyen gyors munkát végzett.

– Kire másra? – mosolyodott el a férfi. – Bemegyünk együtt kihallgatni?

Jane egy pillanatra meglepődött ezen, de kis gondolkodás után rábólintott. A bal kezét felemelve jelzett a drognyomozónak, hogy mutassa az utat, hogy melyik kihallgatóba is kell menniük. Viktor mosolyogva elindult a kettes kihallgatóba, ahol egy harminc év körüli férfi volt bent egy egyenruhás rendőrrel.

– Köszönjük, egyelőre kimehet – küldte ki a rendőrt Viktor, miközben az asztalhoz lépett. Udvariasan kihúzta a baloldali széket és rámutatott. Jane szemöldöke felszaladt meglepetésében. Nem szoktak ilyen előzékenyek lenni vele.

– A másik oldalra szoktam ülni – mutatott rá a jobboldali székre a nyomozónő.

– Rendben – bólintott Viktor, és kihúzta azt a széket is.

– Kösz – köszörülte meg a torkát Jane, és belépett a szék elé. A drognyomozó udvariasan alátolta, majd ő is helyet foglalt. A nő zavartan lehajtotta a fejét. Nem volt ő már hozzászokva ezekhez az apró gesztusokhoz, amitől valóban nőnek érezheti magát egy nő.

Az első percek néma, feszült csendben teltek