Nincs idő meghalni

By Nemere István

Budapest kellős közepén, a Nemzeti Bank előtt, különös módon gyilkolnak meg egy belga bankárt: fúvócsőből mérgezett tűt lőnek a nyakába. Lakos Donát az EURPOL-lal együttműködő budapesti iroda nyomozója, a szigorúan bizalmas nemzetközi ügyek specialistája alighogy belefog a nyomozásba, máris újabb áldozatról érkezik hír. Ljubljanában, hasonló körülmények között ölnek meg egy másik bankárt, nem sokkal ezután pedig Brüsszel legforgalmasabb pontján megtörténik a harmadik kivégzés. Donát a térfigyelő kamerák felvételeit elemzi, ingázik a három főváros között, de nem jut közelebb a megoldáshoz. Ám feltűnik neki, hogy a tettes minden helyszínen otthagyta sajátos ,,kézjegyet". Egy hárombetűs feliratot: ZVB. A nyomok végül Breznába vezetnek, ahol Donát mellé szegődik egy csinos helyi rendőrnő, Norina, aki egy nemzetközi bankellenes maffia ügyében nyomoz...

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Jun 19, 2014
• ISBN: 9789632933498

Book preview

cover.jpg

NEMERE ISTVÁN

Nincs idő meghalni

NEMERE ISTVÁN

Nincs idő meghalni

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

Copyright © Nemere István 2014

ISBN 978-963-293-349-8

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

1

Budapest, június 27.

A szoba meghitt csendjét egyetlen pillanat alatt felborította a Török induló pattogása. Donát felébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Majd Nóra felveszi a telefont, gondolta. A zene azonban nem szakadt meg, a telefont senki sem vette fel. Eszébe jutott, hogy hiszen Nórával véget ért a dolog, tegnapelőtt jöttek vissza a nyaralásból, a lány máris összepakolta a cuccait és elment. „Jobb is, túl fiatal volt hozzám, szaladt át a férfi fején a kicsit kesernyés gondolat. Tudta, hogy nem ez volt a szakítás igazi oka. A dalmát Riviérán derült ki, hogy Nóra nagyon éretlen, bár betöltötte a huszonkettőt, de még szinte gyerek módra gondolkodik. „Én meg harminckét éves vagyok, elvált… tapasztalt férfi – az utolsó két szót már kis öngúnnyal tette hozzá.

Kinyitotta a szemét, az éjjeliszekrény felé fordult, egy mozdulat, és a zene elhallgatott.

– Lakos Donát.

– A pároddal vagy az ágyban, vagy már a zuhany alatt álltál? Ezt a két kifogást fogadom csak el, ha negyvennégy másodpercig nem fogadod a hívásomat.

A főnöke, Balla Dénes alezredes volt. Donát agya egy pillanat alatt kitisztult:

– Pro primo, még szabadságon vagyok, pro secundo, hajnali fél kilenc van, pro…

– Pro tertio: nem vagy már szabadságon, azonnal behívlak. Különleges és nemzetközi jellegű gyilkosság történt tizenkilenc perccel ezelőtt. Hajts a Nemzeti Bankhoz, ott vár Vincenzo, elmondja, amit kell. Én már írom Brüsszelnek a gyorsjelentést. Mozgás, hadnagy!

Kár, hogy Balla alezredes nem látta, ami ezután következett Donát lakásában. A hadnagy mozgása hihetetlen mértékben felgyorsult. Néha mintha egyszerre lett volna a fürdőszobában és a szobában, az egyik másodpercben még a fogát mosta, a másikban már öltözött, aztán villanyborotva zümmögött az arca mellett, de mintha ugyanakkor került volna rá a zokni és a cipő. Hét és fél perccel a riasztás után behúzta maga után a lakása ajtaját, az elektronikus riasztó bekapcsolt, ő pedig hármasával véve a lépcsőfokokat, rohant le a társasház garázsába, ahol hét másik lakó kocsija között ott állt az övé is.

Tizennyolc perccel a riasztás után kanyarodott a Szabadság térre. A föld alatti garázs feketén ásító ki- és bejáratára ügyet sem vetett. A célt rögtön meglátta, el sem téveszthette volna. Rendőrautók kék-piros villogása vágott a szemébe. Kicsit távolabb várakozott egy mentőautó, villogók nélkül. Még egy kívülálló is sejthette ebből, hogy fölöslegesen hívták ide, a személyzete már semmit sem tehetett.

Két rendőr éppen sárga szalagot feszített ki: a Nemzeti Bank főbejárata előtti járdát zárták el részlegesen, meg valamennyit az úttestből. Donát ügyesen besiklott a szalag alatt, a kocsi rádióantennája sem akadt el. Mire kiszállt, felháborodott arccal jött feléje az egyik zászlós. Donát felmutatta rendőrigazolványát.

Vincenzo, azaz Barna Vince sietett hozzá. Nagyon fiatal volt, nemrégen jött ki a rendőrtisztiről, és mivel az egyik nyelv, amit ott tanult, az olasz volt, hát ráragadt a „Vincenzo, immár levakarhatatlanul. Vince alacsonyabb volt Donátnál. Kerek fej, fekete haj és szem, ahogyan ő szokta mondani: „kun gyerek az Alföldről. Nemrégen nősült, no persze a felesége is rendőr, a főiskolán jöttek össze.

– Szia! Nem fogod elhinni!

– Azért tennék rá egy kísérletet, ha megtudom a részleteket – mosolygott Donát.

– Méreggel nyírták ki, itt a járdán.

– Viccelsz? Odament hozzá valaki, kis tálcán, pohárkában méreg, mellette ízléses szalvéta, ahogyan illik, és megkínálta?

– Ennél azért durvább volt a dolog. Másképpen kínálta meg. – Közben odaértek a fekete műanyaggal letakart halotthoz. Az ott álló rendőrök távolabb húzódtak. Vince felemelte a szomorú leplet és egy pillanatra derékig kitakarta a halottat. Negyvenes férfi volt, frissen borotvált arc, elegáns szürke öltöny, olasz cipő. – Nézd a nyakán azt a tűt, látod? A végén van egy kis dugó.

– Ha arra gondolsz, amire én… – kezdte Donát csodálkozva. Vince visszarántotta a leplet a halottra. Már gyűlt a közönség a járdán és a szemközti oldalon, mobilokkal fényképeztek. Még öt perc, és itt lesznek a tévések meg az újságírók is.

– Arra gondolok. Tanultuk a fősulin, az egzotikus gyilkoló eszközök óráján, emlékszel még?

– Indián fúvócső – mondta ki Donát halkan, Vincenzo meg rábólintott.

– Taxival jött, állítólag negyed kilenckor kellett itt találkoznia valami fejessel. Mindjárt hozzák az adatait. Egyelőre csak annyit tudok, hogy belga volt és bankár. A taxit követte egy másik kocsi, abból kiszállt egy férfi, és amikor a belga fizetett és a járdára lépett, ez a szája elé tartott egy kis csövet. Van egy szemtanúnk, szerinte olyan volt, mint egy hosszabb cigaretta. Egy pillanat múlva visszament a kocsihoz, beült és elhajtott. A belga addigra már a földön feküdt, még rángott néhányat, aztán mozdulatlan maradt. A mentősök négy perc alatt értek ide, de hát… – Széttárta a kezét. A férfi a fekete lepel alatt már helyzetével is jelezte: rajta már nem segíthettek.

Egy órával később többet tudtak.

Az áldozat, akit közben már elvittek a bonctani intézetbe, Mark Liersten, negyvenhárom éves bankár volt, valami szűk körű szakmai tanácskozásra érkezett Budapestre. Ma reggel nyolckor kezdtek gyülekezni a résztvevők. Liersten nem töltött be magas állást a bankjában, afféle középvezető volt, akire az egyik kelet-közép-európai régió ügyeit osztották. Mire Donát és Vince megebédeltek, még több adat érkezett Brüsszelből. Ebéd után végül is befutottak a Teve utcába. Az ő részlegük nem a fényességes, ultramodern, kék palotában kapott helyet, hanem vele szemben, az egyik lakóház második emeletén, ahol gyakran elromlott a lift. Balla alezredesnek és csapatának egy lakás jutott, amit hivatalnak alakítottak át. Ettől tökéletesen idegen, rideg, szinte lakhatatlan benyomást keltett. De hát nem is lakni kell itt, hanem dolgozni – szokta mondani az alezredes. Balla Dénes kicsit kopasz, kicsit kövér volt, de fürge, és bár már régen elhagyta az ötvenet, jól vágott az esze. Amikor még kisebb-nagyobb bűnözők kihallgatásával foglalkozott, jól kitanulta a „beforgatás művészetét: olyan csapdákba kergette vagy csalta a tetteseket, hogy azok végül mindent bevallottak neki, pedig ő csak ült velük szemben, és nézte a szemüket… De Ballát kiemelték, és sokáig emelkedett a ranglétrán. Tisztában volt vele, hogy a nyugdíj előtt innen már aligha jut feljebb. A főtiszti állásokat nem az ilyeneknek tartogatják, mint ő. Mégis elégedett volt azzal, hogy egy kicsi „sejtet vezet: összesen két rendőr hadnagy a beosztottja. De azok nem akármilyenek ám! Különösen ez a Donát, hát ebből egyszer még rendőr tábornok lesz, vagy ki tudja… – gondolta néha. Ám ha átpillantott a „Teve Plázára, tudta, ott rengetegen nyüzsögnek „parkettás váll-lapokkal, akik talán nem mindnyájan szolgáltak rá a korán kapott előléptetésekre.

– Lássuk, mit tudunk – jelentette ki, amikor mindhárman letelepedtek az asztalhoz.

Vince kezdte kérés vagy parancs nélkül. A főiskolán is eminens volt, mesélték.

– Az áldozat Mark Liersten, negyvenhárom éves bankár Brüsszelből. A Katalantar Bank alkalmazottja, kelet-közép-európai bankárkonferenciára érkezett Budapestre. Egy budai magánpanzióban foglaltak neki szállást, mert kérte, hogy ne kelljen nagy hotelban laknia. Megtaláltuk a taxist, aki a Nemzeti Bankhoz vitte őt. Nem vett észre semmi furcsát, azt sem, hogy követik. A bank előtt a gyilkosságnak három szemtanúja is volt, mind azt mondták, hogy nem figyeltek a tettesre. Megállt két autó, az egyik a taxi volt, mögötte ugyanakkor fékezett a másik kocsi, két férfi ült benne. Az egyik kiszállt, a járdán odament a bankárhoz, aki indult volna a bejárathoz, a taxi abban a pillanatban gázt adott, a tettes kis fehér csövet vett a szájába… a többit tudjátok.

– A bank előtti kamerák?

– Csak annyi, hogy megállt a taxi, aztán rögtön egy fekete autó, kiszállt valaki, az arcát eltakarta, majd hátat fordított a legközelebbi kamerának, a szájához emelte a kezét, végül ugyanúgy háttal ment vissza a kocsihoz. Aminek a rendszámtáblája igen sáros volt.

– Mit mond a labor?

– Még semmit, de sejthető, mit fognak találni. – Vince komoly volt és határozott. – Már maga az eszköz is árulkodik, nyilván a kilőtt tűt is abba a méregbe mártották, amit a fúvócsövet használó dél-amerikai bennszülöttek is alkalmaznak. A tettes ezután pánik nélkül szépen visszaült a kocsiba, és elhajtottak. A kocsinak nemhogy a rendszámát, de még a típusát sem látta senki, a felvételeken sem jól látható, csak annyit tudunk, hogy fekete volt, közepes nagyságú. Gyorsan lezajlott az egész. Ennyi, és nem több.

Balla Donátra nézett, aki máris mondta:

– Egy: a tettes talán magyar volt, talán nem, de a sofőr egészen biztosan magyar, sőt budapesti kellett, hogy legyen. Mert egyszerű dolog követni egy taxit egy budai panziótól a Szabadság térig, de nem olyan egyszerű onnan sietősen kikeveredni! Kihajtani úgy, hogy fél percnél kevesebb idő alatt már maga mögött tudja a teret, ne tévedjen el a sok keskeny, egyirányú utca között. No és a tettes legalább egyszer járhatott már a bank előtt, megnézte, hol vannak a biztonsági kamerák, és azok merre néznek, mekkora szöget fognak be.

– Mit mondtak a panzióban?

– Nem sokat – fújt Donát dühösen. – Mint akik nem is fogják fel, hogy mekkora a baj. Tegnap este valaki kereste az áldozatot. Egy férfi hangja volt. Rákérdezett a neve alapján, hogy ott lakik-e. A tulajdonos felnőtt lánya fogadta a hívást. A tettes angolul beszélt, szerinte jó volt a kiejtése, mégis, mintha nem lett volna angol anyanyelvű. Mr. Liersten nem volt a panzióban, más bankárokkal vacsorázni ment.

– Sima ügy – mondta Balla. – A tettes meggyőződött róla, hogy Liersten ott lakik-e, aztán reggel leparkolt a környéken, figyelte a panziót, látnia kellett a főbejáratot. Jött a taxi, az áldozat beült, ő követte, és ennyi.

Vince megkérdezte:

– A személyzet semmit sem látott?

– De igen! – lőtt vissza Donát borúsan. – Látták, hogy a bankár beszáll egy taxiba, ami elhajt vele.

Balla már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de Donát megelőzte:

– Kamerák, tudom! A panzió parkolójára néz egy, és egy másik a főbejárat előtti térségre, ennyi. Végignéztem pár órányi anyagot, de nyoma sincs a gyilkosnak, aki vagy személyesen ismerte az áldozatot, vagy kapott róla fotót.

– Bérgyilkosra gyanakszunk? – kérdezte Vince.

Ballát meglepte a többes szám:

– Ha így is van, Donát gyanakszik, nem én meg te! Mindenkinek legyen valami koncepciója, vagy legalább ötlete. Hadd halljam!

Donát reggel óta ezen gondolkodott, hát már mondta is:

– Bérgyilkos. Az áldozatot nem ismerte személyesen, az sem őt. Mi van, ha nem találja el pontosan, vagy nem hal meg azonnal, és kimondja a gyilkos nevét? Ezt nem kockáztathatták.

– Most te használsz többes számot! – Vince szemöldöke a homloka közepére szaladt.

– Mert ők legalább ketten voltak, és ki tudja, ki áll a háttérben? – Donát a főnökre nézett. – A járda szélén, vagy hat méterre a holttestől, körülbelül ott, ahol a gyilkosok autója megtorpant, találtam valamit… Persze egyáltalán nem biztos, hogy összefügg az üggyel. Azért leadtam a bizonyítékok közé.

– Mi volt az?

– Egy gyufásdoboz. Üres, de golyóstollal valaki három betűt írt rá: nagy zé, kis vé és nagy bé.

– Zé-vé-bé? Mi a fenét jelent? – Vince tanácstalan volt.

– Talán semmit – ismerte el Donát. – Valaki firkálgatott valahol várakozás közben, vagy míg telefonált, aztán amikor kiürült a doboz, eldobta. Lehet, hogy találunk rajta ujjlenyomatot.

Egyikük sem dohányzott, de ezen most Balla is elmélázott:

– Ki a fene használ még gyufát? Mindenki öngyújtót pattogtat.

Majdnem egyszerre vontak vállat mindnyájan, aztán már el is felejtették a dolgot.

Estig kaptak még két hírt. A labor telefonált Ballának, az pedig leadta a „drótot" két emberének:

– Az egyik jelentés szerint az áldozattal a kuráre nevű növényi eredetű méreg végzett. Dél-amerikai bennszülöttek, különösen az amazonasi indiánok által használt szer, szintetikusan még nem tudják előállítani. Megbénítja a… hogy is írták… a harántcsíkolt izmok működését. Ilyenek a légzést végző izmok is, ugyebár… A halál fulladás miatt állt be, gyakorlatilag azonnal.

– És mi a másik? – kérdezte Donát. Örült, hogy egyik kollégája sem látja: trikóban és alsónadrágban állt a fürdőszobája egyik sarkában, és éppen a mosógépét „etette. Az adriai nyaralásból hazahozott cuccokkal alighanem késő estig, meg majd holnap is táplálhatja a masinát… Még egy pillantást vetett a két ruhakupacra: a fehérekre és a színesekre. „Micsoda faji megkülönböztetés, gondolta némi iróniával, bár jól tudta, hogy a szennyes ruhákat nem ezért kell két csoportra „szegregálni"… és bár a zongora billentyűi is fehérek és feketék, és a fehérek jóval nagyobbak a feketéknél, az sem rasszista indítékból van így.

– Hát ez elég furcsa – szűrte a szót az alezredes. – A gyufásdobozon, amit a bank előtt találtál, nincs ujjlenyomat.

Nyomozók voltak mindketten. Más talán a felvetést sem értette volna, de az ő agyuk egy srófra járt. Azt a dobozt nyilván eldobta valaki, aki ilyenkor, június végén aligha viselt kesztyűt. És különben is, kesztyűben nehéz manipulálni egy ilyen dobozzal, pláne kivenni belőle egy szál gyufát. Valaki mégis úgy bánt a kis skatulyával, hogy ne hagyjon rajta nyomokat. Ez nem lehet véletlen. Donát csak ennyit jegyzett meg:

– Szóval mégis jelenthet valamit az a három betű a dobozon.

Álmában az Adria partján járt, ahogyan alig két nappal ezelőtt a valóságban is.

Pálmák a parton, szigetek a távolban, nem is látni tőlük a nyílt tengert. Ő egy kompon állt, a távolban még látszott egy város, de egyre távolodtak tőle. A komp egy szigetre vitte őt… Nézte a fel-felhabzó vizet a hajó orra mellett. Még az álomban is feltűnt, hogy egyedül áll a korlátnál. Miért nincs vele… ki is? Álmában nem jutott eszébe Nóra neve. Meg a volt felesége sem, pedig vele is sokat jártak az Adriára. Csak míg az asszonnyal Splitben, most Nórával Zadarban voltak két hétig. Egyszer átugrottak az olasz partokra is…

Kipihenten ébredt reggel, és csodálkozott, hogy nem Balla ébresztette. Vince sem kereste.

Fél kilencre ért a Teve utcába. Még jó, hogy a kocsiját ott hagyhatta a nagy parkolóban. Itt nem lopják el, gondolta csúfondárosan, látva az őrt, aki csak akkor emeli fel a sorompót és enged be újabb autót, ha a gazdája felmutatja rendőrigazolványát.

Az alezredes még nem volt bent. Vince viszont büszkén mutatta, hogy már készül az új ügy aktája. Amellett Vincenzo egyszerre két géppel volt fent az interneten: egy szolgálatival az Europol honlapján nézte a kontinensen éppen tevékenykedő bérgyilkosok adatait. Már akiről egyáltalán tudtak valamit… Jellemző módon fényképe csak azoknak volt, akik már egyszer ültek valamelyik tagállam börtönében. A másik gépen olyan hazai bűnözőket keresett, akik már bizonyíthatóan részt vettek valamilyen nemzetközi ügyben. Ám egyelőre csak olyanokra akadt, akik kábszert csempésztek régebben.

Donát egy-egy pillantást vetett mindkét képernyőre:

– Ezek aligha állnak össze egy idegen bérgyilkossal.

– De valaki mégiscsak vezette azt a kocsit!

– Szerintem van olyan emberük, aki ismeri a belvárost. Gondolkoztam rajta: lehet, hogy nem is magyar. De itt élt egy ideig. Vagy olyan, aki előtte pár napig kocsikázott a belvárosban, és begyakorolt egy vagy több menekülő útvonalat.

Vince máris a klaviatúra fölé görnyedt. Közben megjött Balla.

– Szevasztok!

– Szia, főnök. Hogy aludtál?

– Hát, nem sokat. A fejesek – intett ki az ablakon, az úttest másik oldalán tornyosuló kék magasházra – többször is felhívtak. Úgy látszik, egy belga bankár fura halála nálunk nagyobb vihart kavar, mint amikor Bükkösjászakolpusztán végeznek egy juhásszal.

– Juhásza és bankára válogatja – mondta Vince filozofikus arckifejezéssel. Donát vállat vont:

– Ha az áldozat Brüsszelből jött, ráadásul bankár, ráadásul valami egzotikus méreggel végeznek vele, ráadásul éppen a Magyar Nemzeti Bank főbejárata előtt…

– Ráadásul, ráadásul! – morgott Balla. Olyan volt, mint egy kopaszodó törpe, ahogy kövérkés testével kétszer körbefutotta az asztalokat. – Ráadásul megküldték a pasas életrajzát. Tudjátok, mi derült ki belőle?

– No, mi? – néztek rá feszülten a kollégák.

– Egy nagy semmi! – tört ki Ballából a csalódottság. – Olyan unalmas az életrajza, mint egy balettpartitúra!

A testületben mindenki tudta, hogy Balla felesége balettrajongó, a férjét is elviszi az összes előadásra. Balla a nejénél egyszer látott egy partitúrát is, benne a tánclépésekkel, és ez a koreográfia számára egyet jelentett az unalommal. Az előadásokon rendre elaludt. Ám most munkában volt és tovább dühöngött:

– Egy pasas, akivel soha semmi nem történt az életben! Talán egyszer ötös helyett négyest kapott valamelyik tantárgyból, ez volt gyerekkorában a legnagyobb csapás, amit rámért a sors. Jó családból jött, jó iskolákban jól tanult, jó egyetemre ment tovább, ahol szintén kitűnően diplomázott, máris felvették abba a Katamarán Bankba…

– Katalantar Bankba…

– Katalán micsodába, mindegy, szóval ahol szépen emelkedett a ranglétrán. Egyike lett a három kelet-európai részlegvezetőnek. És mit sem sejtve eljött Budapestre, ahol kapott a nyakába egy mininyilat…

– A főnökei nem gyanakodnak valamire? – kérdezte Donát.

– Semmire. Elküldték az életrajzát, a szakmai pályafutását az ő bankjuknál. Ez a Liersten úr, miszter vagy möszjő, soha semmibe nem keveredett bele, olyan példásan élt, mint egy továbbszolgáló cserkész, fogadni mernék, hogy még tilosban sem parkolt, és sárga lámpánál sem adott gázt, hogy átérjen a kereszteződésen. Ez egy teljesen ártalmatlan valaki volt.

– Vagyis nem személyes okból végeztek vele – szögezte le Vince gyorsan.

– Annál nehezebb a dolgunk –