Halj meg helyettem!

By Nemere István

Megszületett Nemere István legcsavarosabb, legmegdöbbentőbb krimije. Szinte minden oldalon egy újabb fordulat szórakoztatja az olvasót. A mű középpontjában Gül, a ,,Rózsa" egy titokzatos török maffiavezér áll, akivel még senki sem találkozott személyesen, mindig csak alvezérein keresztül tárgyal. A sorozat első kötetében (Nincs idő meghalni) megismert Lakos Donát rendőrhadnagy, az Europol európai bűnüldöző szervezet magyar nyomozója most újabb bevetésre indul. Az ügy Magyarországon veszi kezdetét: egy eddig ismeretlen dizájnerdrogtól meghal valaki a szerb-magyar határon. Ekkor hoznak be egy török kamionban nagy mennyiséget a még ismeretlen összetételű anyagból, Európában egymást érik a túladagolásos halálesetek Donátnak pedig illegálisan kell eljutnia Törökországba, ahol a kábítószer-ellenes rohamosztag segíti őt.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 17, 2014
• ISBN: 9789632933825

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © 2014 Nemere István

ISBN 978-963-293-382-5

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

HALÁLFUTÁS

Kilökték a kocsiból.

– Rohanj! Előre! Rohanj!

Lihegett. Minden olyan zavaros volt. Amíg látott. De az erő, amely benne dolgozott, nem hagyta, hogy megtorpanjon. Ilyenkor futni kell, mert erős, és mert arrafelé lökdösi valami. Amit nem tud megnevezni. Nincs neve. De ott van benne.

„Rohanj! Előre!"

A parancsok beleégtek, engedelmeskednie kell. Mintha azt is mondták volna, hogy a kamionok… a nagy autók… felé kell… mennie. Csak a legközelebbi akadályokat látja. Két személykocsi, állnak a sorban. Odébb meg már kamionok magasodnak. Valaki éppen kinyitná a kocsija ajtaját, aztán visszarántja. Ő nem is fékez, sőt még gyorsabban fut. Ki az autók közé, és már kamionok közé ér.

„Rohanj, előre!" Rohan, előre.

Kiabálnak. Ő meg liheg. Mást nem is hall. Se kiáltást, se motorzajt. Egy nagy épülethez közeledik. Kamionok állnak több sorban, az első körül egyenruhások. De az egyenruhát sem érzékeli. Nem tudja már, mi az. A belső parancs erős. „Rohanj!"

Már az első kamionnál van. De nem, nem állhat meg. Sohasem állhat meg. Futni kell, és mindig csak előre. Üres térségre jut, hirtelen távol van már mindentől, több zajt nem hall, csak egy közelgő zúgást. A fejében. Ereje fogy… de azt mondták… azt parancsolták… hogy előre… és csak előre… míg bírja…

Nem hallja a figyelmeztető lövést. Aztán azt a másikat és harmadikat sem. A fájdalmat nem érzi, pedig a testét szaggatják a golyók. Egy. Kettő. Harmadik már nem érkezik. Még annyit érez, hogy valami lefelé húzza őt. Közelről látja a betont, ami eddig a talpa alatt volt. Most már itt van, a szeme még utoljára rányílik pár apró kavicsra, amelyek kövekké, sziklákká nőnek előtte, aztán még egyet villan a fény, majd eltűnik. Mögötte már csak a sötétség van.

AZ ÜGY

– Merre jársz?

Balla ezredes hangját nem torzította el a telefon, bár az most a kocsi rádióján át szólt. Kényelmes így, gondolta Donát, aztán tréfás választ adott:

– Lakos Donát hadnagy jelentkezik a Hungária körútról, ahol javában zajlik a délelőtti csúcsforgalom. Kedves turisták, ha balra nézünk, egy ismert bútoráruházat csodálhatunk meg, jobbra viszont…

Donát sejtette, hogy az ezredes vérnyomása növekszik, az arca meg biztosan egyre vörösebb. Mielőtt elérte volna a kritikus értéket, azaz a „gutaütés-együtthatót", Donát gyorsan hangnemet váltott:

– Kilenc perc, és ott vagyok.

Kilenc perccel később tényleg belépett a „Teve Plázával – a rendőrségi központtal – szembeni egyik ház ajtaján. Csak a bennfentesek tudják, hogy annak egyik emeletén, egy magánlakásnak tűnő „objektumban található a magyar Europol-csoport. Balla ezredes és két hadnagy alkotja mindössze, ez utóbbiak közül az egyik, Barna Vince most szabadságon van. Balla ugyan morgott eleinte, hogy „jól meg nem érdemelt szabadságra" megy legifjabb társuk, de belátta, hogy így nyár végén talán Donáttal ketten is bírják a hajtást. Két hetet csak kibírnak valahogy.

Donát kiszállt a liftből. Az egyetlen árulkodó jel, ami arra utalt, hogy mégsem magánszemélyek laknak itt, a kódzár volt az ajtó mellett. No meg egy-két rejtett kamera a lépcsőházban, amelyek egyenesen az úttest másik oldalán, a Nagy Kék Palotában riasztják az őrséget, ha valaki illegálisan próbálna bejutni ide. De ezekről csak az érdekeltek tudtak.

„A legtöbb magyar polgár még azt sem tudja, hogy tagjai vagyunk az Europolnak, az európai rendőrségnek, jutott a férfi eszébe. De rögtön társult ehhez egy másik, csak kicsit ideillő statisztika: „Minden harmadik magyar még sohasem látta a Balatont. Egyszóval, van még mit bepótolniuk a honfitársaknak, gondolta.

Odabent az íróasztala mögött ült az ezredes. Donátot egy kisebb Buddhára emlékeztette, bár a pocakja nem látszott ki, erre ügyelt. A kicsit kopasz, kicsit kövérkés ezredes, aki Donátnak nemcsak fölöttese, de barátja is volt – azzá lett az évek során –, most érdeklődve figyelte a karcsú, vállas hadnagyot. Valahol a lelke mélyén – de nagyon a mélyén! – Balla csodálta Donátot. Az ezredesi rangot meg az ötvenhat évét figyelembe véve, Donát mellett úgy érezte, elpazarolta az élete nagyobb részét. Ha ő is ilyen jó lett volna harminckét évesen! Ebből a fiúból még lesz valaki – szokta mondogatni bizalmasabb körben, más ezredesek között még azt is megkockáztatta, hogy ebből az emberből akár még miniszter is lehet röpke tíz-egynéhány év múlva. A társaságban persze nem vették komolyan, valaki mindig hozzátette: „Naná, miniszter lesz, ha nem vigyáz eléggé!, és jókat derültek Balla jóslatán. Aki ilyenkor csak magában mondogatta: „Röhögjetek csak, de majd eszetekbe jutok, amikor ez az ember a főnökötök lesz!

Egyelőre még nem tartottak ott. Most és itt, belépve a szobába, Donát megérezte, hogy valami történt. Elég volt egy pillantást vetni Balla arcára. A szeme is csak olyankor csillan így, ha valami nagy fogásra van kilátás. „Valami történt, valahol Európában, ami miatt minket is mozgósítottak", értette a hadnagy. A főnök képernyőjén néhány közepes hosszúságú e-mail virított, azokat innen is látta, amikor átment a szobán és egy pillanatra a főnök mögé került. De máris visszalépett és leült az íróasztal elé:

– Hallgatlak, főnök.

– Tegnap délután történt a magyar–szerb határon. Konkrétan az egyik nagy határátkelőn, ahol a legtöbben gépkocsiban és kamionokkal kelnek át. Ez most még az Unió határa, mint tudjuk. Szépen sorban álltak a kamionok, egyszerre több is, ugyanúgy a személyautók is áramlottak hol gyorsabban, hol lassabban. És akkor hátulról egyszer csak előrefutott egy férfi. Előbb a személykocsik között cikázott, aztán a kamionok felé rohant. Furcsa volt a mozgása, bizonytalanok a léptei, mégis igen határozottan szaladt előre, a határ felé. Mivel felszólításra nem állt meg, a mieink és a szerb határrendész kollégák is előkapták a stukkert. Az első lövést a mieink vitték be, és bár a combjába kapta, mégis ment volna tovább, már a határ vonalában volt. Akkor a szerbek közül is lőtt egyet valaki. Az már célzott lövés lehetett és attól aztán a férfi a betonra zuhant és meghalt.

Donát még nem látta a célt, de tudta, nem kell kérdezni. Balla a maga elemző agyával úgyis sejti, sőt jól tudja, Donát mit szeretne tudni. És az ezredes már mondta is:

– A férfi maximum harmincéves lehetett, de inkább annyi sem. Nem voltak nála iratok, nem volt semmi, még egy cédula vagy egy papír zsebkendő sem. Az ujjlenyomatai nincsenek benne sem a magyar, sem a szerb, sem az Europol rendszerében. Nem volt nyilvántartott bűnöző. Felboncolták persze, és toxikológiai vizsgálatokat is végeztek. Hát ekkor érdekes dolog derült ki. Egy olyan kábítószer volt a szervezetében, amelyről eddig szinte semmit sem tudunk, ám az utóbbi hetekben egyre többet hallani róla. Brüsszel küldött is minden Europol-irodának egy ismertetőt, de az csak másfél oldalas és nem sokra megyünk vele. Annyi derült ki belőle, hogy a nemzetközi kábítószerosztály szerint ez egy újfajta dizájnerdrog, vagyis olyan összetevőkből áll, amelyeket eddig nem használtak. Nincs a tiltott szerek listáján. Az amúgy is mindig csak azután készülhet el, mikor egy új szert bedobnak a piacra, a mieink pedig elemzik és rájönnek az összetételére. Aztán beindul a hivatal igencsak lassú gépezete… No, szóval addigra a szer már terjed szorgalmasan, több tízezer ember szokik rá, és ha akkor jövünk mi a tilalommal, már késő, mert időközben a titkos üzemekben már a következő tervezett kábszeren dolgoznak.

– Erre mondják, hogy sziszifuszi munka – szúrta közbe Donát. Balla csak bólintott, és folytatta:

– Felmerült az is, hogy aki ilyen szer hatása alatt van, az bármire rávehető. Olyan, mint a „Gina, amit a lányok italába szoktak becsempészni a diszkókban, és attól azok engedelmessé válnak, bármit megtesznek, ráadásul később nem is emlékeznek semmire. Főleg nem arra, ki volt az, aki kihasználta az alkalmat és őket. De ez a szer a GHB-nél is rosszabb. Brüsszel szerint most kezd terjedni, de ahhoz képest már igen sok a halálos eset. Valóságos gyilkos „cucc, ehhez hasonlóan pusztító anyag évek óta nem volt a piacon.

– Van már neve?

– Hollandiában és Franciaországban eleinte „lepkének nevezték, de látva, mire képes, inkább „gyilkos lett a neve. Murder, mondogatják. Főleg a legfiatalabbak között pusztít, mert őket még könnyű rávenni mindenre, ami újdonságnak számít ezen a piacon. A „Gyilkos nemcsak az agyat rombolja, hanem a tudatot is. Kiderült, hogy háromszori használat után már visszafordíthatatlan agyi károsodást indít el, „hála a benne lévő egyik összetevőnek. De mint a külföldi kollégák mondták, a legrosszabb az, hogy aki beveszi, egy-két órára „programozhatóvá" válik. Vagyis, miután a szer bejutott a szervezetbe, valaki irányíthatja az áldozatot. Akármit mond neki, megteszi, mert már régen nincs ebben a világban, nem tudja helyesen felmérni a dolgokat, és nincs tisztában az őt fenyegető veszéllyel sem.

– Ilyen volt a határon a férfi szervezetében? Lehet, hogy őt is irányította valaki?

Balla most hallgatott. Ismerte már a hadnagyot, tudta, hogy innentől kezdve beindul az agya, „önjáró" lesz, nem szorul segítségre.

– Vagyis ez a férfi is egy „irányítónak" engedelmeskedett? Egy ismeretlennek, aki valószínűleg ott volt a közelben? Gondolom, ilyenkor nem lehet arra számítani, hogy az agya hosszú és bonyolult feladatokat old meg szépen, sorjában. Csupán egyet, méghozzá nagyon is egyszerűt és érthetőt kell betáplálni, amit pár szóval meg lehet magyarázni, ki lehet tűzni célnak és az illető megindul… Ahogyan elmondtad, pontosan ez történt a határátkelőnél is. No, de minek kellett ott szabadjára engedni egy ilyen alakot? Mi volt a cél? – csak egy másodpercig gondolkodott, és máris megtalálta a magyarázatot: – Figyelemelterelés!

Balla megkönnyebbülten lélegzett fel. Hát nem hiába tanította annak idején, kezdő korában ezt a fiút! „Talán már itt az ideje, hogy a tanítvány felülmúlja mesterét! – gondolta büszkén. De a tudata alján ott lebegett az igazság is, amit csak nagyon halkan, és kicsit keserűen mert kimondani: „Már régen felülmúlt engem. Csak nem akarom bevallani magamnak…

– Ez az – Donát már kezdett biztos lenni a „diagnózisában". – Tudjuk, sokféle trükkre képesek a csempészek, ha valami nagyon fontos holmit akarnak áthozni. És persze kifogyhatatlanok a trükkökből akkor is, ha el kell rejteni valamit egy kocsiban vagy egy kamionban. Ezért van az, hogy felbérelnek mit sem sejtő kis halakat, adnak nekik egy kevés cuccot, aztán amikor a határra ér, ők maguk hívják fel a vámosok figyelmét, persze mint névtelen telefonálók. Miközben a határőrök a szerencsétlen és halálra rémült mitugrász körül nyüzsögnek, mellettük átmegy egy mázsa kokain vagy bármi más. Csak azt csodálom, hogy a vámosok még nem vették észre, mennyire átverik őket. Ahol lebukik egy piti bűnöző, azonnal ki kellene terjeszteni a vizsgálatot az összes többi határátlépőre.

– Ez megvalósíthatatlan, te is tudod. Nincs akkora apparátus, annyi személyzet. A turisták tízezrei, meg a kamionok nap mint nap ezrével lépik ét az Unió határait. Itt nálunk is így megy ez. A csempészek is jól tudják ezt, hiszen ők mindennap látják is ezeket az átkelőket. Arra járnak ők is, és jelentik a főnökeiknek, mi a helyzet. Tudják, hogy nem sokat tehetünk, olyan tömegek utaznak minden órában ki és be, hogy ezek nyomása alatt szinte sohasem lehet átfogó, teljes körű vizsgálatokat végezni.

Donát egy pillanatra behunyta a szemét, töprengett, aztán, mint aki továbblépett, megkérdezte:

– Megkaphatom a biztonsági felvételeket? De főnök… miért éppen mi kapjuk az ügyet?

– Mert a kedves hullajelölt már átért magyar területre, amikor leterítették. A másik: nem kétséges, hogy azt az új szert valahol a Balkánon, sejtések szerint Törökországban gyártják. Az is lehet, hogy odaküldenek majd téged, miután tavaly olyan jól szerepeltél a Balkánon! – kacsintott az ezredes.

Donát ebédig csak a felvételeket elemezte, aztán áthívta Ballát a saját íróasztalához:

– Nézd, főnök, mit hámoztam ki mindebből.

Balla odahúzott egy kerekeken gördülő karosszéket, és már ketten nézték a jókora monitort. Már nem fekete-fehér, hanem színes képet láttak a határátkelőről. Három különböző kameraállás volt, Donát olykor egymás mellé tette őket függőleges osztással, máskor csak kettőt vagy éppen csak egyet mutatott a főnökének:

– Tizennégy óra tizenegy perc, az időt is mutatják a kamerák. Három sorban állnak a kamionok, egyre átlag hat perc jut. Vagyis óránként a három oszlopban harminc kamion ellenőrzése történik meg, ami persze azt jelenti, hogy csak szúrópróba-szerűen vizsgálják át őket. De ha szúrópróbára határozzák el magukat a határrendész kollégák, akkor oda is kell legalább két vámos, ilyenkor lelassul az áthaladás a többiek, a nem ellenőrzöttek számára is. A sornak gyakorlatilag soha nincs vége, talán karácsonykor esik meg, hogy éppen egyetlen kamion sem áll ott… Az épület másik oldalán olykor csak kettő, olykor négy, hat vagy több oszlopban ellenőrzik a személykocsikat.

Állított valamit a számítógépen, és akkor egy olyan kamera képét látták, amely magasan az épületen volt, és dél felé nézett. A Szerbia felől közeledő kocsikat is lehetett rajta látni. Abból a férfiból először csak egy furcsa foltot láttak. A majdani halott, aki nem tudhatta, hogy az életéből már csak harminc másodperc van hátra, két kocsioszlop között futott görnyedten, az autók teteje fölött fel-felbukkant valami kicsi feketeség – a feje. Aki felületesen nézte a videót, még nem láthatott semmit. De mert Donát tudta a pontos időt, amikor az első lövés eldördült, hát visszapörgette a felvételt pár perccel korábbra, és alaposan átnézte a helyszínt a kamerák szemével.

A további képeken már két kamera is látta az autók között görnyedten futó férfit. Valami okból nem egyenesedett ki. Talán nem akarta, hogy túl korán észrevegyék? Vagy a kábítószer hatása tette ezt? Mindenesetre átfutott a személykocsik közül a kamionok közé, az első és a második oszlop között senki sem vehette őt észre, és akadály sem volt előtte. Amikor pedig kiért az ellenőrző pont elé – Donát most kamerát váltott –, megtorpanás nélkül rohant tovább. A két rendőrtiszt látta, hogy integetnek és kiabálnak a vámosok, a határőrök… aztán a közös szerb–magyar őrség tüzet nyitott.

Donát visszatekerte a filmet:

– Ha igaz az elméletem, hogy valamelyik kamionról akarták elterelni a figyelmet, akkor az a három jön számításba, amelyik akkor a három oszlop élén állt. Felteszem, a banditák, ketten vagy hárman, egy személykocsiban hozták oda a bedrogozott áldozatot. Félreálltak, vártak, míg az a kamion került sorra, amelyik ugyanabból a szerből szállított, csak persze sokat. Megrendezték azt a jelenetet. Lehet, hogy nem halálra szánták szegényt, de annyit minden bizonnyal elértek volna, hogy kavarodás támad a határon, vele foglalkozik majd az őrség, közben az ő kábszerrel megspékelt kamionjuk simán átcsúszik az ellenőrzésen. Az illetőt nem lett volna könnyű elkapni, talán fegyverhasználatra is sor kerül… A magyarok csak combon lőtték, ezt igazolta a ballisztikai vizsgálat is. A szerb határőr nem a combjára célzott, hanem rögtön a felsőtestre, de ez most már mindegy. Az áldozat kiléte ismeretlen marad.

– És mi van a kamionnal?

– Sikerült leolvasnom a sorban legelöl álló három kamion rendszámát. Egy bolgár, kettő török. Az egyik török rendszáma 34-es számmal kezdődik, ami azt jelenti, hogy az isztambuli körzetben adták ki. A másikat Antalyában. A bolgár rendszám C betűs, amit persze cirill betűként kell értelmeznünk, vagyis „Sz", azaz szófiai rendszám.

– Mit fogunk tenni? – kérdezte Balla ezredes, és ebben a pillanatban már nem tűnt „mesternek’, aki a „tanítványát instruálja. Látszott az arcán, hogy lemondott már erről, és örült, ha tanítványa megosztja vele ötleteit, gondolatait. Netán a terveit a közeljövőre nézve.

– Mindhármat figyeltetni fogjuk. Nagy szerencse, hogy működik már a HUGO, vagyis a kamionok fizetős rendszere. A határon vesznek jegyet, azaz regisztrálják magukat a rendszerbe. Így végig követhetjük őket, hogy merre mentek és hol hagyták el az országot. Egy órán belül tudni fogom.

Este hatkor a „Teve Pláza" környékén már csökkent a forgalom. A legtöbb rendőr elhagyta a kapitányságot, hazament. Balla sokáig telefonált, aztán írt egy angol nyelvű jelentést az Europol brüsszeli központjának arról, hová jutottak eddig a nyomozással. Közben néha fél füllel hallotta, hogy Donát a másik szobában telefonál, veszekszik valakikkel, majd ismét a számítógép klaviatúrájára vetette magát. Amikor Balla benézett hozzá, ingujjban ült és elszántan nézte a képernyőt.

– Hogy állsz? – kérdezte a főnök. Kövérkés arcán némi aggodalom ült. Donát ismerte már ezt a kifejezést. A közeljövőben a felesége valószínűleg ismét egy balettelőadásra hurcolja el őt, és ennek utálata már napokkal előbb kiült Balla arcára. Donát csak egy pillantást vetett rá, és megkérdezte:

– „Spartacus"?

– „Rómeó és Júlia".

– Holnap?

– Holnap – mondta Balla olyan gyászos arckifejezéssel, mintha most közölték volna kivégzésének pontos dátumát. Donát nem gyötörte tovább, inkább a monitorra intett:

– Mindhárom kamion még aznap elhagyta az országot. Sehol sem álltak meg. A bolgár Lengyelországba ment, Rajkánál lépett ki, úti célja Wrocław, rakománya: vasáru… Az antalyai török úti célja Anglia, Hegyeshalomnál hagyta el a HUGO rendszerét, és rendesen át is hajtott Ausztrián, Németországon. A rakománya déligyümölcs, azt hiszem szárított füge tonnaszámra… Az isztambuli kamion Svédországba ment, az is Hegyeshalomnál lépett ki. Ha jól számolom, talán éppen most megy át a hídon Koppenhágából a svédekhez.

– Mikorra jelezték a visszatérését?

– Nincs ilyen