Gyalog-kávé: Zarándok létem harminc napban

By Vida Viktória

Kétféle ember létezi: aki megjárta már a Caminot, és aki nem. Aki MÉG nem.
Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma sors, nincs két egyforma út, nincs két egyforma tapasztalás. Mindenki azt kapja az ÚT-tól, amire ott, és akkor szüksége van. Egy másik alkalommal mást kap.
Ez a könyv, amit a kezedben tartasz, egy zarándok tapasztalata St. Jean Pied de Porttól Santiagon keresztül Muxiáig. Egy zarándoké a több százezerből.
De valójában ezek a zarándoklatok, útkeresések a mindennapjainkban is benne vannak. Tértől és időtől függetlenül. Mindegy, hogy épp a Caminot járod, vagy az Élet Utadat. Mert kell elhatározás, kitartás és alázat mindenhez, amibe belekezdünk és célként tűzzük ki. Közben érnek felismerések, örömök, várt és váratlan helyzetek, apró csodácskák és csalódások. De tudatosan figyelve, és tanulva belőlük talán könnyebb végigmenni és megélni az utat, mint túlélni. Ami valójában az Élet. A mindennapok.
A Camino engem ahhoz segített hozzá, hogy – mivel minden lelassult, az 5 perc 300 másodperc volt, a fél óra két és fél kilométer, az egy nap 8-10 óra gyaloglás, 6-8 óra pihenés, és 6-8 óra intenzív alvás – minden időpillanat számított, így megtanultam értékelni az időt. Jelen tudtam lenni. Minden egyes időpillanatot megéltem. És a harminc nap, amit kint töltöttem, nem ugyanaz az egy hónap volt, amit itthon eltöltök.
Nem hiszed? Legyél Te a következő!
Én visszamegyek, mert valami olyat kaptam, olyat tapasztaltam, amit nem akarok elengedni.
És a következő Út újabb meglepetés lesz…

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 16, 2019
• ISBN: 9786150048642

Book preview

cover.jpg

Vida Viktória

Gyalog-kávé

Zarándok létem harminc napban

© Minden jog fenntartva

Vida Viktória

Fotók:

Neil Jacobs

www.churchhillphotography.com

Készült az Underground Kiadó és Terjesztő Kft. támogatásával, magánkiadásban.

2019

© Vida Viktória

undergroundkiado.hu

ISBN 978-615-00-4864-2

Ajánlom mindazoknak, akik keresik önmagukat,

akikben van bátorság elindulni, akikben van kitartás

végigmenni, és akik a felismeréseik után képesek,

hajlandók tenni azért, hogy az álmaikat megvalósítsák.

Ha egyetlen személynek kellene ajánlanom a naplómat,

akkor a Testvéremnek ajánlom.

Kezdet

Hogy miért? Mert akarom. Mert kíváncsi vagyok. Nem tudom, nem tudnám megindokolni. De hogy a legmegfelelőbb időt választottam ki, az is biztos. Mehettem volna két hónapja is, amikor I. elhagyott, de akkor idegből jártam volna végig. Így meg felkészítettem magam. Hogy mennyire, az majd kiderül. Nem várok semmit. Nincs elvárás, de tudom, hogy jó lesz. Hogy mennyire vagyok szellemileg, lelkileg felkészült? Mennyire vagyok tudatos? Vegyünk pl. egy szelet csoki tortát. Több ember szereti, mint aki nem. Én is, bár autóba nem ülnék érte. Szóval be lehet habzsolni óriási élvezettel, lehet falni, tömni a szánkba, élvezni minden falatot, az ízét, ahogy eltelít. És lehet úgy is, hogy tudom, hogy két hét múlva kapok egy szeletet. Lehet, hogy a cukrászda előtt megyek el minden nap, ahol látom, lehet, hogy az illatát is érzem. És minden nap egy kicsit közelebb engedem az érzést, hogy hamarosan az enyém lesz. Aztán eljön a nap: hófehér abrosszal terített asztalon egy tányéron fényes villával, ízléses szalvétával csak rám vár. Megszagolom, a csoki, a vanília édeskés kesernyés illatát már az agyam is érzékeli, majd a villával egy falatot levágok belőle. A csoki ropog, a piskóta puhán omlik. Felszúrom a villára, majd a számba veszem. És az első falatban benne van a két hét várakozása, a katarzis, amikor a csoki roppan a fogam alatt, és a nyelvemmel forgatva a számban ízbombaként robban. Most így érzek az Úttal kapcsolatban.

Reggel elaludtam, és fél hatkor ébredtem, amikor apu jött értem. A kapkodásban bedobtam egy ceruzát, arra gondolván, hogy abból nem fogy ki a tinta. Öcsi diktafonját már nem raktam be, így is 11 kg a táskám. Az a 10 deka img1.png . Útközben azon gondolkoztam, hogy I. tollát kellett volna elhozni, legalább az legyen velem az úton, de azt sem tudom, hova tettem. Az enyém benn volt a kistáskámban, amit az asztalon hagytam a szobában. De jó lett volna azt elhozni! Évek óta megvan. Két alkalommal hagytam el, de mind a kétszer meglett. Mindegy, jó lesz a ceruza is.

A reptérre érve izgatottan szálltam ki az autóból. Elköszöntem aputól, és irány a kettes terminál. Korábban arra gondoltam, hogy I. majd biztos itt lesz, mert tudja, hogy melyik nap indulok, és talán kijön elköszönni. Arra gondoltam, hogy valamelyik sarokból figyel.

Egy külső terminálba tereltek minket. Sokan voltunk, azt hittem, hogy kisgép, nem leszünk többen 50-60 főnél. Tévedtem. Közben próbáltam hozzám hasonló hátizsákos zarándokokat találni a tömegben. De nem láttam senkit. Ezt az utazást egyedül kell megtennem. Felszállás előtt még egy sms-t küldtem I.-nak. 10 perc múlva indul a gépem. Válaszolt. Jó utat kívánt, és hogy vigyázzak magamra…

A gép késve indult. Nem vittem magammal szendvicset, sem innivalót. Az út nem volt hosszú, két és fél óra egy Párizs melletti repülőtérig. Kicsit izgultam, hogy hogyan fogok beérni Párizsba, mert nem találtam neten pontos leírást a tranzitról.

A gép leszállt. A csomagokat még nem adták ki, és a menetrendszerinti busz 3 perce elment. Gondoltam, ennyi embert csak nem hagynak itt. Végre megláttam a szállítószalagon a piros hátizsákomat. Felkaptam, irány a buszmegálló. Rutinosan beálltam a sorba a jegypénztárhoz. Port Mailot-ig kértem jegyet, aztán megtaláltam a buszt is. Betettem a csomagtartóba a zsákom, és vártam a soromra. Én voltam az utolsó, aki felszállhatott. Az utánam következő párnak 15 percet kellett várnia a következő buszra…

80 perc volt az út Párizsig, ott rohantam a metróba. Nem tudtam merre kell mennem, csak haladtam az áramló tömeggel. A jegypénztárban az előttem levő spanyol család vagy 3 percig vitatkozott a pénztárossal egy másfél eurós kedvezményről, miközben én azon izgultam, ha lekésem a TGV-t, akkor nekem a 120 eurós jegyem ugrik. Vártam türelmetlenül, majd csak megegyeznek. Végre megkaptam én is a jegyem. Nem emlékszem, honnét tudtam, hogy merre kell mennem, csak mentem előre, amíg a peronra értem. Charles de Gaule… Tudtam, hogy valahol át kell szállnom, de nem tudtam, hol. Megkérdeztem egy fiatal lányt, aki angolul beszélt a párjával. Mondtam, hogy hova szeretnék eljutni. Mondta, hogy a következő megállónál szálljak le, egy emeletet fel, és a jobb oldali vágányon jön a vonat pár perc múlva. Az lesz az enyém. Leszálltam, fel… a vonat vagy 4 perc múlva jött. Ólomlábakon járt az idő. Nem 4 percnek, de 4 órának tűnt. Már azon gondolkoztam, mit is mondott a Laci, hogy ő hol aludt. Monparnass??? Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert megjött a vonatom. Felpattantam a vonatra, de rögtön le is szálltam. Valami azt súgta, nem kell az elsőre rögtön felszállnom. Aztán már csak az alagútban távozó fényeket láttam. Magam sem értettem, ez most miért volt jó, de mire végiggondoltam, már hallottam a hátam mögött a következő vonat dübörgését. 12 megálló volt a CDG-ig. Azt számoltam, ha megállónként csak 2 perc a menetidő a megállásokkal, az 24 perc, akkor pont lekésem a TGV-t. Mindegy. Más választásom nem lévén, mentem. Már 3 perce ment a vonat, és még nem állt meg. Végem! Kinéztem az ablakon, és láttam az állomások nevét, de mintha ez a térképemen is rajta lett volna. Már a harmadik állomás mellett mentünk el, és a vonat nem állt meg. Nem értettem. A metrónak meg kell állnia minden állomáson. Már a hatodik mellett mentünk el, amikor láttam, hogy a vonaljelzőn az állomás nevek fölött 3 lámpa világít. Ahol felszálltam, a CDG1, és a CDG2 a végállomás. Gyorsjárat volt. De ezt nem tudtam, amikor felszálltam. 16.25-kor indult a TGV. Van remény, hogy elérjem. Végállomás, rohanás… másik peron… végre megláttam a vonatot. A szerelvény, ahova a jegyem szólt pont a lépcső alatt állt. Felszálltam, feltettem a zsákomat a felső csomagtárolóba, meglazítottam a cipőfűzőmet, letettem a kis seggem az ülésre, és a vonat abban a pillanatban indult… Így kell ezt csinálni. img1.png

Egy darabig csak ültem, próbáltam tudatosítani magamban, hogy sínen vagyok, de szó szerint, és ma este már tuti, hogy Bayonban alszom. Ezt a kis kalandot úgy gondoltam, hogy mindenképp papírra vetem. A ceruzám után kutatva az övtáskámban a kezembe került, és amikor megnyomtam a végét… a kedvenc tollam volt. Az út elkezdődött…

Sötét éjszaka volt, amikor Bayonba értem. Szinte csak zarándokok szálltak le a vonatról. Célirányosan indult mindenki egy korábban választott szálláshely felé. Én csak álltam egy darabig az állomáson, hogy majd csak lesz valami. De még egy taxit sem láttam, hogy megkérdeztem volna, hogy hol van a legközelebbi panzió. Aztán láttam három fiatalt valami térkép előtt. Csatlakoztam hozzájuk, és megengedték, hogy a szállásukra kísérjem őket. Ők foglaltak maguknak szobát, de mivel hárman voltak, és a szobák háromágyasak voltak, így nem fértem be negyediknek. Egy automata volt a portaszolgálat és a recepció. Még örültem is, hogy mennyire Európában vagyunk. Leemeli az automata a kártyámról a pénzt, majd kiadja a szobakártyát…. Aha. Ez az elmélet. A gyakorlat félúton megakadt, csak a pénzt emelte le, kártyát nem adott. A következő próbálkozásra már nem volt keret a kártyámon. Kössz a semmit! Rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy végül is nincs hideg, hálózsákom van, nem esik, maximum a szabad ég alatt alszom. A zarándok első éjszakája. Épp kerestem volna egy nyugodt sarkot, amikor érkezett egy fiatal francia pár siralmas angol tudással. Nagy nehezen egyeztettük, hogy ki kicsoda, és mik a tervei az éjszakára. Majd segítettem nekik használni az automatát, mert még ahhoz is analfabéták voltak, én meg kellő tapasztalattal rendelkeztem. Bezzeg most kiadta a kártyát. Kérdezték, hogy én miért nem egy szobában alszom inkább, mint a szabad ég alatt. Nehezen, de elmondtam a storymat, erre felajánlották a harmadik ágyat a szobában img1.png Hát, ezt valahogy nem tudtam nem elfogadni. És amikor közölte a lány, hogy valójában öten leszünk a szobában, mert van velük két kutya, egy nagy fehér, és egy pici fekete… ő sem szólt semmit, csak mosolygott, amikor megmutattam a képet Alexról, és Mázliról… – az én két négylábúm, egy zsemleszínű labrador és egy fekete tacsi.

2014 szeptember 9. – 1. nap

Bayonne, St. Jean Pied de Port – Ronseswalles – 27 km

Az éjszaka eseménytelen volt. Gyors reggeli a panzióban, majd hívtam egy taxit, és indulás az állomásra. Fura volt, hogy itt még sötét éjszaka van negyed nyolckor. A Hold fényesen világított. Vajon I. akar üzenni? Vagy már csak én tulajdonítok neki jelentőséget, és valójában az ott fenn nem más, mint egy égitest?

A vonaton már számoltam a perceket. Izgatott voltam, és már türelmetlen. De tudtam, hogy az utamon vagyok, nem késhetek le semmit, minden meg fog történni, aminek meg kell. A vonaton szinte csak zarándokok utaztak. Meglepően sok volt a középkorú. Inkább idősebbek, mint fiatalok. Az átlagéletkor kb. 45 év, és én csak lefelé húztam. img1.png

St. Jean Pied de Port egy kis ékszerdoboz volt. A buszról már láttam a jeleket, amit majd keresni kell az úton, a sárga nyilat és a kagyló szimbólumot. A többieket követve megtaláltam a zarándokirodát. Első alkalom volt, hogy 10 m-nél többet cipeltem a zsákomat, leszámítva a párizsi tranzitot. Súlyos volt. Tényleg végig akarom ezt vinni? Kivehetném a parfümös üveget, meg