Halálsakk: A Pusztító 2.

By Warren Murphy and Richard Sapir

Furcsa, hiteltelennek látszó fotók kerülnek elő, amelyeken egy amerikai agytröszt vezető kutatói láthatók kompromittáló pózokban.
Ezek a tudósok állítólag „egy kis terven” dolgoznak éppen, amelynek célja a világ meghódítása, és ehhez jelentős kormányzati pénzalapokat kapnak. Tény, hogy mindegyiknek van valami bolondériája, az egyik jól fejlett megalomániában szenved, a másik szabad idejében hipnotizál, a harmadik sakkbajnoknak képzeli magát, a negyedik dzsúdómesternek, az ötödik „anyaméh-szobát” alakíttat ki a házában... És van köztük egy kakukktojás is!
Lehet, hogy egy idegen hatalom akarja megzsarolni ezeket a világhírű szaktekintélyeket? Amikor a biztonsági igazgatót megölik, a KÚRA odaküldi egyszemélyi végrehajtóját, Remót. Azt a parancsot kapja, hogy készüljön fel a teljes kutatógárda likvidálására, ha szükségesnek mutatkozik. És nemsokára gyilkosság áldozatává válik az egyik tudós is...

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 18, 2014
• ISBN: 9789630797801

Book preview

Dawnnak,

mert csak.

ELSŐ FEJEZET

Gyors kivégzés volt.

Tűt a bal karhoz. Hüvelykujjat a bicepsz és a tricepsz közé nyomni, hogy kidudorodjon az ér. Á, meg is van. Kiereszteni a levegőt a fecskendőből. Aztán be. Tövig nyomni a szivattyút.

Kész.

Kihúzni a tűt, hagyni, hadd terüljön el újra a pasas a sakkasztal mellett, ahová másodpercekkel ezelőtt zuhant le. A feje nagyot koppant a csiszolt parkettán, és a gyilkosnak önkéntelenül is megrándult az arca, pedig annak az embernek, aki éppen mennyei heroin-túladagolást kapott, semmi szüksége együttérzésre.

– Tudod, drágám – mondta a tűt kezelő férfi –, vannak, akik fizetnének ezért. Ténylegesen fizetnének érte, hogy ezt tehessék magukkal.

– Nem így kellett volna csinálni. Nekem adhattad volna éjszakára.

A nő a gyilkos szemébe meredve mondta ezt, hogy őt nézze, ne azt az embert a padlón. Fekete neccharisnyát viselt, és térden felül érő, fényesre suvickolt fekete csizmát. Alvadt vér színére emlékeztető ajakrúzst. És ennyi. Bal kezében korbács volt, és amikor mérgesen toppantott egyet, megrezzent a meztelen melle.

– Miért nem figyelsz rám?

– Pszt – mondta a férfi, a padlón heverő ember csuklóját fogva. – Á, igen. Már eksztázisban lehet. Nem is olyan rossz halál, ha meggondoljuk. Pszt.

Csend. Aztán a férfi így szólt: – Gyors, hatékony munka. Meghalt.

– Meghalt, de én? Énrám nem gondoltál?

– Dehogynem, drágám. Öltözz fel. – Az ember, akit azelőtt dr. Hans Frichtmannként ismertek, három másik helyen is belenyomta a most már üres injekciós tűt a halott bal karjába, nem sokkal a végzetes bemeneti lyuk mellett. Amikor majd felfedezik a hullát, a szúrásnyomok arra fognak utalni, hogy az áldozat négyszer is próbálkozott, mire eltalálta az eret. Amatőr. Ez a magyarázata a fatális túladagolásnak. Nem tökéletes, de a célnak megfelel.

A csizmás nő nem mozdult. Most megszólalt. – Mi lenne, ha… te meg én? Csak úgy, normálisan?

– Ha te meg én csinálnánk, az nem lenne normális. – A férfi rászegezte fakókék szemét. – Öltözz fel, és segíts ezzel a boldogtalannal.

– A szaros életbe – mondta a nő.

– Nem tetszik nekem, hogy ennyire amerikanizálódtál – mondta hidegen a férfi. – Öltözz! – A nő dühösen hátravetette a fejét, dús fekete haja meztelen válla körül örvénylett, amint sarkon fordult és kiment.

Még jóval pirkadat előtt az íróasztala mögé ültették a hullát a Brewster Fórumnál – ez a nonprofit szervezet az „eredeti gondolkodás kutatásával" foglalkozott. A helyiség a biztonsági igazgató irodája volt, azé az emberé, akit most idehoztak.

Feje előrebukott az itatósra, a fecskendőt pedig gondosan a jobb keze alá ejtették, amelynek bütykei pár pillanatig a szőnyegpadlótól néhány centiméternyire lengedeztek, aztán megálltak a tű fölött.

– Így ni. Tökéletes – mondta a férfi.

– Gyalázatos pocsékolás – mondta a nő, aki most elegáns tweedkosztümöt és divatos kötött sapkát viselt, amelyet szorosan lehúzott a fejére.

– Drágám. Megbízóink szép summát fizetnek nekünk azért, hogy megszerezzük számukra a világ meghódításának tervét. Ez a tökkelütött az utunkba állt. Így hát a halála nem pocsékolás, hanem a szakmánk alapkövetelménye.

– Nekem akkor se tetszik. Nem tetszik a bolygók együttállása ma éjjel. Van valami erő, ami ellenünk dolgozik.

– Marhaság – mondta a férfi. – Átkutattad?

– Igen. Az is marhaság volt, amikor majdnem lebuktunk? Az is marhaság volt, amikor… – Hangja elhalt, amint kimentek az irodából.

De nem kutatta át. És a biztonsági igazgató keményített inggallérjába vékony vászonréteggel körültekert negatívok voltak belevarrva.

A néhai igazgató még az este varrta bele őket, mert valami halvány veszélyérzete támadt. Amikor végzett vele, visszatette a tűt meg a cérnát a felesége varródobozába, megcsókolta az asszonyt, egy ártatlan kis hazugságot mondott neki arról, hogy aznap este fogadás lesz, könnyen lehet, hogy elő fogják léptetni, még egyszer ellenőrizte, hogy az életbiztosítása jól látható helyen, az öltözőasztalukon van-e, aztán megjátszott, de nem túljátszott nemtörődömséggel távozott kicsi házukból.

Peter McCarthy ugyanis elhatározta, hogy kideríti, mit jelentenek azok a negatívok. Tizennyolc esztendőt húzott le mint a szövetségi nyomozó gépezet apró fogaskereke, de most először érezte, hogy a munkája fontos lehet.

Tizennyolc esztendő, a fizetés meg az egyéb juttatások – az egész környéken nekik lett először színes televíziójuk, Jeannie minden évben új kabátot vehetett, a gyerekek egyházi iskolába járnak, a kombi már majdnem teljesen törlesztve, és tavaly bahamai hajókörúton volt az egész család. A fenébe is, évi tizennyolcezer dollár, plusz négyezer adómentes pótlék annak a Peter McCarthynak, aki a gimnáziumban közepesnél jobb jegyeket sose kapott. Igazán szép.

A házuktól elfelé ballagva azon tűnődött, talán fölösleges melodráma volt az a dolog az életbiztosítási papírokkal. Valószínűleg ki fog derülni, hogy ez az egész ügy nem más, mint valakinek a piszkos kis hobbija. Ronda dolog, de aligha fontos. Egészen felvillanyozódott.

Nem sokkal később, miközben karját egy szék karfáján nyugtatva egy tőle idegen játék utolsó lépését szemrevételezte, Peter McCarthy rájött, hogy valami nagyon fontosba szaladt bele. De akkor már késő volt.

Amikor másnap reggel megtalálták, feltűnés nélkül egy közeli kórházba szállították a tetemét, és egy öttagú szövetségi kórboncnokteam nyolc órán át vizsgálta. Egy másik team McCarthy személyes ingóságait ellenőrizte: zakójáról lefejtették a bélést, a varratokat szétbontották, a cipőjét felvagdosták, és végül rábukkantak a negatívokra.

A kórboncnoki jelentést és a negatívokat további analízis végett megküldték egy elmegyógyintézetnek, amely a Long Island-i tengerszoros partján állt. Itt előhívták a negatívokat, megállapították a film típusát és eredetét, aztán átküldték egy másik osztályra, ahol sokszorosították és komputerbe táplálták, aztán átküldték egy másik osztályra, amely átküldte egy másik osztályra, ahonnan kézbesítő vitte az egészet egy irodába, amelyben egy savanyú képű ember ült golyós számológéppel az asztalán. Az egész folyamat két órába telt.

– Nézzük csak – morogta a citromképű ember. – Egyetemista korom óta nem láttam ilyesmit. Persze akkor nem ezerkilencszáz dollárba került darabja.

Amikor az utolsót is szemügyre vette a tizenkét, nagy magazinlap méretű fénykép közül, biccentett a kézbesítőnek, hogy elmehet. – Készítsenek kisebb, hordozható és megsemmisíthető másolatokat. Vízben oldódókat.

– A negatívokból is?

– Nem, csak az előhívásokból. Kifelé.

A savanyú képű ember egy darabig a fényes golyókat ütögette a számológépén, majd elpördítette magas, fekete székét, és a Long Island-i tengerszorosra meredt.

Nézte az éjszakát a szoroson, amint sötéten terjed az Atlanti-óceán felé, amelyen fiatalemberként maga is átkelt egyszer az OSS szolgálatában. De az Atlanti-óceán innenső partján kapta azt az utolsó megbízatását, amely nem tetszett neki, először vissza is utasította, és az ilyen pillanatokban azóta is sokat rágódott rajta.

Peter McCarthy halott. A boncolás eredménye szerint meggyilkolták. És a negatívok. Megerősítik azt a korábbi halvány gyanút, hogy valami nincs rendben a Brewster Fórum körül, márpedig az Egyesült Államok szemszögéből nézve a Brewster Fórum komoly dolog. Nagyon komoly.

Gondolatban még egyszer végigvette a fényképeket, aztán hirtelen elperdült a sötétség meg a csillagok látványától, és megnyomott egy gombot egy fémlapon, amely minden más íróasztalban a felső fiók lett volna.

– Igen? – szólalt meg egy hang.

– Értesítse a programozókat, hogy kérem a háttéranyagot azokhoz a képekhez. A komputerrel csináltassák. Senki más nem babrálhat velük. Az eredményt rajtam kívül senki sem láthatja.

– Igenis.

– Hozzátenném, hogy ha valaki szórakozásból mutogatni találná azokat a fotókat, fejek fognak hullani. Elsősorban a magáé.

– Igenis.

A kronográf stoppere szerint tizennégy perc és harminc másodperc múlva számozott borítékokban megérkeztek a fényképek, mindegyikhez ugyancsak számozott borítékban hozzá volt erősítve a rezümé.

– Menjen ki – mondta a savanyú képű ember, és megnézte a számozást azon a borítékon, amely egy dundi középkorú férfi fényképét tartalmazta: az illető fekete köpenyt viselt, és egy vad tekintetű, fekete hajú nőt simogatott, akin a hosszú harisnyán és csizmán kívül nem volt semmi egyéb.

Megnézte a rezümét. – Igen, jól gondoltam. Ez egy nyavalyás homoszexuális. A fenébe. – Visszatette a rezümét a borítékjába, a fényképet is a maga borítékjába, és mindet leragasztotta. Aztán megint a Long Island-i tengerszoros sötétje felé perdült.

Egy halott ügynök. Probléma a Brewster Fórumnál. Fénykép egy homoszexuális férfiról, amint egy pucér nővel enyeleg.

Igen vagy nem, gondolta. Remo Williams. A Pusztító. Igen vagy nem. A döntés az övé, a felelősség is az övé.

Újból Peter McCarthyra gondolt, aki az utóbbi nyolc évet egy olyan szövetségi ügynökség szolgálatában töltötte, amelynek még a létezéséről sem tudott. És most meghalt. A családja örökké viselni fogja egy olyan férfi szégyenbélyegét, akivel kábítószer-túladagolás végzett. McCarthy honfitársai sohasem fogják megtudni, hogy kötelességteljesítés közben hunyt el. Senkit sem fog érdekelni. Szabad-e hagyni, hogy egy ember ilyen gyalázatos véget érjen?

Vissza az íróasztalhoz. Megnyomni az élelmezés gombját.

– Igen, uram? Elég korán van még – hallatszott egy hang.

– Számomra máris késő. Szóljanak a halasnak, hogy újabb adag kagylót kérünk.

– Tudtommal akad még a mélyhűtőben.

– Akkor egye meg. És adja le a rendelést.

– Maga a főnök, dr. Smith.

– Igen. Én vagyok a főnök. – Harold W. Smith visszafordult a tengerszoros felé. Kagyló. Az ember a szagát is megutálja, ha tudja, hogy mit jelent.

MÁSODIK FEJEZET

Remónak hívták, és a tornaterem sötét volt, csak néhány fénypötty látszott a plafonig érő ablakokon, ott, ahol apró festékbuborékok pattantak szét, amikor a munkások felvitték az első fekete réteget. A tornatermet, amely azelőtt a San Francisco Country Friends’ School kosárlabdaterme volt, úgy építették, hogy besüssön a Csendes-óceán fölött lenyugvó késő délutáni nap, így hát amikor a leendő bérlő közölte a tulajdonossal, hogy csak akkor veszi ki, ha az ablakokat feketére mázoltatja, a tulaj egy kissé meglepődött. Még jobban meglepődött, amikor megtudta, hogy sohasem léphet be a tornaterembe, míg a bérlő ott tartózkodik. De a bérleti díj szép summa volt, ezért a festék már másnap fölkerült az ablakokra. A tulajdonos meg azt mondta az illetőnek: „Be se teszem ide a lábam. Ennyi pénzért, naná hogy. Különben is, mit csinálhat valaki egy tornateremben, ami manapság nem legális. Hehe."

Így aztán természetesen egy szép nap elbújt a kis erkélyen, és figyelt. Látta, hogy kinyílik az ajtó, és belép a bérlő. Fél órával később megint kinyílt az ajtó, és a bérlő elment. A furcsa az egészben csak az volt, hogy a tulaj mind ez idő alatt egy árva hangot nem hallott. Se egy padlónyikordulás, se egy lélegzetvétel, semmi, csak a saját szívdobogása. Csak az ajtó nyílása és csukódása, ami azért is különös, mert a Country Friends’ School tornaterme természetes hangvezető volt, olyan helyiség, ahol suttogás egész egyszerűen nem létezik.

A Remo nevű ember tudta, hogy van valaki az erkélyen, mert aznap kezdett a halláson és a látáson dolgozni. Ennek a célnak rendes körülmények között megfelelnek a vízcsövek és a rovarok. De aznap ideges, nehéz szuszogást is hallott az erkély felől – egy túlsúlyos ember fújtató oxigénfelvételét. Ezért aznap a nesztelen mozgáson dolgozott. Különben is leszálló ágban volt, a számtalan készenléti csúcsra járatás két periódusa között.

Ma viszont éppen csúcson volt, így hát gondosan bezárta a tornaterem három ajtaját, beleértve az erkélyét is. Már három hónapja készenlétben volt, amióta csak az információs anyag megérkezett a szállodájába. Magyarázat semmi. Csak az olvasnivaló. Ezúttal a Brewster Fórumról volt szó, valami agytrösztféléről. Valami alakulóban levő problémaféléről. De őt egyelőre még nem riasztották.

Remo úgy érezte, a főnökség nem áll a helyzet magaslatán. Az egész kiképzése arra tanította, hogy nem járathatja magát csúcsra minden héten. Az ember fokozatosan ér fel a csúcsra. Megtervezi a csúcsot. Megdolgozik érte. Napról napra csúcson lenni azt jelenti, hogy a csúcs egyre alacsonyabb és alacsonyabb és alacsonyabb.

Remo már három hónapja mindennap csúcson volt, ezért a szeme egy kicsit nehezebben szokott hozzá a tornaterem sötétjéhez. Persze ez nem egészen az átlagember szintje volt, még csak nem is azoké, akik jól látnak a sötétben. De Remo kevesebb volt, mint lennie kellett volna, kevesebb, mint amire kiképezték.

A tornatermet egy évtized piszkos zokniszaga hatotta át. A levegő száraz volt, és olyan ízű, mint nyárutói padlásszobákban tárolt régi szótárak.