Alig hibázó gyilkosok

By Giuditta Fabbro

Jane Forrest Hargitai a napokig tartó kómából egy kórházi ágyon tér magához. Pár nap elteltével saját felelősségére hazamegy, de otthon a nyugalom helyett, azzal szembesül, hogy míg ő kómában volt, a nem rég még válni akaró férje és Dobó Renátó beköltöztek a lakásába. A két férfi közötti rivalizálás hatalmas méreteket ölt és csak idő kérdése, hogy mikor robban valamelyikkőjük. Jane úgy érzi, mintha egy brazil szappanoperába került volna. Eddig egy férje sem volt, most meg hirtelen kettő is lett. Nem bír egy házban maradni a két a férfival, így, bár nincs munkaképes állapotban mégis visszamegy a rendőrséghez dolgozni, amivel nem csak a saját, de a csapata tagjainak az életét is veszélyezteti.

• Language: Magyar
• Publisher: Kovács Judit
• Release date: Jan 5, 2019
• ISBN: 9786150042145

Book preview

1. fejezet

December első hete volt. A hideg, fagyos éjszakát napsütéses reggel követte. Jane Forrest Hargitai, Magyarország leghíresebb nyomozója kómában feküdt a kórházi ágyában. Már napok óta eszméletlen volt, amire az orvosai nem tudtak magyarázattal szolgálni, hisz’ a nőnek nem voltak olyan sérülései, amelyek miatt ne ébredhetett volna fel. Igaz, volt egy kisebb agyrázkódása, de az sem volt olyan mértékű, ami miatt kómában kellene feküdnie.

Pálma, a mostohalánya az ágya végében állt. A könnyei elapadhatatlanul folytak azóta, mióta egy túszejtő felrobbantott egy kézigránátot Jane közvetlen közelében. A robbanás után azonnal a nyomozónőhöz rohant. Akkor attól rettegett, hogy meg fog halni, most meg azért imádkozik, hogy végre ébredjen fel. Pálma minden egyes nap, miután a gyerekeket elvitte az iskolába, idejött a kórházba és el sem mozdult Jane ágya mellől egész addig, míg nem kellett újra mennie a gyerekekért.

Elővett egy papír zsebkendőt és megtörölte a szemét vele, majd a tekintetét újra a nyomozónőre emelte. Ahogy nézte, mintha látta volna a szempilláját megmozdulni. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy tényleg megtörtént, vagy a fáradság miatt csak a képzelete játszik vele.

Jane szeme egészen kicsit kinyílt, majd visszazáródott. Pálma megdörzsölte a szemeit, majd tekintetét a fekvő nőre szegezte. Úgy nézte, hogy közben a pillája sem rebbent. Mikor pár perc elteltével Jane újra résnyire kinyitotta a szemeit, Pálma azonnal az ajtóhoz rohant.

– Doktorúr! – kiáltott keresztül a folyosón. – Jöjjön azonnal! – üvöltötte szinte magánkívüli állapotban.

A nyomozónő összeráncolta a szemöldökét, és lassan kinyitotta a szemeit. A nagy csend után zavarta ez a hirtelen támadt hangoskodás. Szemei körbepásztáztak a szobában, de fogalma sem volt róla, hogy hol is van. Nagyon kórház kinézete volt, de azt nem tudta, hogy került ő oda.

Amint megmozdította a két karját, mindkét oldalról valaki rászorított. Jane lassan jobbra fordította a fejét, ahol a férjét pillantotta meg. A férfi kissé előredőlt, és könnyes szemmel a feleségét figyelte. A nő ezután balra fordította a fejét, ahol Renátót látta meg.

– Ha maga is itt van, tuti nem a mennyben vagyok – szólt oda csendesen a kis Dobónak Jane.

A férfi könnyes szemmel elmosolyodott, és egy gyengéd csókot lehelt a nő bőrére. Hatalmas kő esett le a szívéről, hogy Jane magához tért, és azonnal meg is ismerte őt.

Az orvos lépett be a VIP kórterembe és az ágyhoz sietett. Renátó felállt és hátrébb húzódott, utat engedve a dokinak. Az orvos felhúzta a nő szemhéját, megvizsgálta, közben megkérdezte, hogy tudja-e a nevét. Pálma az ágy végében állt meg, és onnan figyelte a fekvő nőt.

– Jane Forrest… – majd néma habozás után hozzátette: – Hargitai. De csak akkor, ha a férjem nem vált el tőlem, míg itt feküdtem.

– Milyen évet írunk most?

– 2048? – érdeklődött a nő, amin mindenki ledöbbent. – Csak vicceltem. 2018 vagy 2019 van, attól függően, hogy mennyi ideje vagyok itt.

– Örülök, hogy ilyen humoros kedvében van napokig tartó kóma után – szúrta oda, majd tovább kérdezgette. – Vannak gyerekei?

– Igen. Kettő a férjemtől, egy pedig Dobó úrtól, de a legkisebbiket nem én szültem.

Az orvos összeráncolt szemöldökkel nézett rá.

– Hagyjuk! – legyintett egyet Jane. – Úgysem értené.

– Két apától három gyerek? – emelte a tekintetét először Tiborra, majd Renátóra, mert azt hitte, van valami zavar a nő agyában.

– Igen – bólintott egyszerre a két férfi.

– Végül is semmi közöm hozzá – morogta az orra alatt az orvos, majd tovább faggatta.

– Mi a foglalkozása?

– Rendőr vagyok. Mikor mehetek haza? – vette át a kérdezést az orvostól.

– Pár napig bent tartjuk megfigyelésen…

– Ez alapban kizárt! – rázta meg a fejét Jane, de hirtelen elhallgatott. Összeráncolta a szemöldökét, és a kezét a fejéhez emelte.

– Hol érez fájdalmat? – érdeklődött az orvos.

– Sehol – hazudta a nő. – Zavarjon ki mindenkit, küldjön be egy nővért, vegyék ki a katétert, húzzák ki az infúziót és már itt sem vagyok – próbált meg felülni az ágyban, de Tibor és Renátó egyszerre léptek oda és nyomták vissza.

– Baszki! – dünnyögött Jane. – Eddig egy férjem sem volt, most meg hirtelen kettő is lett. Nem is értem, hogy ti ketten mit kerestek itt.

– Nem szabad most idegeskednie! – nyugtatta Renátó.

– Nyugodj meg, drágám! – próbálta csitítani Tibor is, amivel csak olajat öntött a tűzre.

– Megígérem, hogy otthon maradok táppénzen, csak engedjen haza – kezdett el alkudozni az orvossal. – Megbolondulok, ha ezek ketten itt maradnak velem.

– Elvégzünk pár vizsgálatot a következő napokban – mondta az orvos. – Addig semmiképp nem mehet haza, míg nem láttam azoknak az eredményét.

– Nem szúrhat így ki velem!

– Van magának két-három gyereke, gondolom, szeretné felnevelni őket.

Jane hallgatott egy kicsit. Átgondolta a doktor szavait.

– Rendben, de akkor küldje el őket innen – mutatott rá az ágy két oldalán álló férfiakra.

– Jó – bólintott az orvos. – Uraim!

– Biztos, hogy nem megyek innen sehova – rázta meg a fejét Renátó.

– Én sem – vágta rá Tibor.

– Hol vannak a fegyvereim? – nézett szét Jane. – Ha megtalálom, esküszöm, lelövöm mind a kettőt.

– A feleségük…vagyis – habogta zavartan az orvos – a hölgy javulásának jót tenne, ha nyugodt körülmények között tudna gyógyulni.

– Majd én itt maradok vele! – ajánlotta fel Pálma. – Ti menjetek haza, és rendezzétek a gyerekeket.

A két férfi morgolódott ugyan, de belementek. Együtt távoztak a kórteremből. Jane megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Doki, már csak a katétert távolíttassa el belőlem, aztán egy szavam se lesz – fogadkozott a nyomozónő.

– Nem biztos, hogy lesz ereje kimenni a mosdóba.

– Majd én segítek neki – mondta Pálma, még mielőtt Jane valamit szólhatott volna.

– Rendben – bólintott az orvos. – Szólok a nővérnek! – felelte, majd távozott.

Péntek délután volt, amikor Pálma hazavitte a nőt a kórházból. Jane nagyon rossz betegnek bizonyult. Mindenért morgolódott, semmi sem volt jó neki, míg bent volt. Amint kilépett a kórház kapuján, abban a pillanatban megváltozott. Mintha kicserélték volna. Úgy érezte, hogy visszakapta az eddigi életét. Ez a nyugalom csak addig a percig tartott, míg a kétszintes családi házába belépve meg nem pillantotta Tibort és Renátót, akik a tűzhelynél sürgölődtek.

– Ez meg mi a franc? – akadt ki rögtön a nyomozónő.

– Szia – mosolyodott el Tibor.

– Helló – köszönt Renátó is.

– Ti ketten mi a fészkes fenét csináltok itt? – ment közelebb hozzájuk. A táskáját lehajította a konyhaasztalra, és a bal kezével megtámaszkodott az ott álló egyik széken.

– Főzünk neked – válaszolt kettőjük nevében Tibor.

– Ketten együtt, mi?

– Külön-külön – felelte Renátó.

– Tutira kómában vagyok, és ez egy rémálom – rázta meg a fejét Jane.

– Akkor mutatunk valamit, ami nem rémálom – mondta Tibor és a feleségéhez lépett. Megfogta a karját, és felhúzta az emeleten lévő gyerekszobához. Kinyitotta az ajtót, és a derekánál fogva gyengéden betolta a nőt. Jane szeme könnybe lábadt a gyerekei láttán. Mind a hárman ott voltak Lorenával. Együtt játszottak egészen addig, amíg meg nem pillantották az anyukájukat. Mindhárman odarohantak hozzá. Jane térdre rogyott, és szorosan magához ölelte őket. Hangos zokogás tört fel belőle. Pálma és Lorena is elérzékenyültek. Jobbnak látták, ha most egy kis időre magára hagyják a nőt a kicsikkel.

Jane hosszú órákat töltött a gyerekeivel a szobában. A három kicsi teljesen feltöltötte a nőt, mintha kicserélődött volna mellettük.

Ebéd után Jane és a három gyerek lefeküdtek a gyerekszobában, hogy aludjanak pár óra hosszát. A nő egy órát ha tudott pihenni, utána csak forgolódott az ágyban. Olyan fejfájás kínozta, hogy egyszerűen képtelen volt tőle aludni. Halkan kikelt az ágyból, és elindult le a földszintre. Bement a lépcső alatt lévő fürdőszobába, és a szekrényből fájdalomcsillapítót vett elő. Kisétált a konyhába, és bekapott a gyógyszerből egy szemet.

– Mi volt az? – szólalt meg a háta mögött csendesen Pálma.

– Gyógyszer – felelte szűkszavúan. – Iszonyú fejfájás gyötör.

– Vigyelek vissza a kórházba?

– Dehogyis! Akkor sem mennék oda vissza, ha a fájdalomtól leszakadna a fejem.

Pálma elmosolyodott. Tudta, hogy Jane gyűlöli a kórházat, és hogy milyen kínszenvedés volt neki ez a pár nap.

– Ezek ketten hazamentek? – tett célzást Tiborra és Renátóra a nyomozónő.

– Nem, fent vannak a szobájukban.

– Hol? – kérdezte kikerekedett szemekkel Jane. – Milyen szobájukban?

– Hát… apa a közös hálószobátokban, Renátó meg a vendégszobában – nyögte ki nehezen.

– Meddig akarnak itt lenni? Estig?

– Nem – habogta Pálma. – Ők…szóval, ők…itt laknak.

– Várj! – emelte fel a jobb kezét Jane. – Agyrázkódásom volt és úgy látszik, valami szövődménye maradt, mert nem értem pontosan azt, amit mondasz. Vagy a fülemmel van baj, mert más szavakat hallok.

– Mind a ketten ideköltöztek – szótagolta el Pálma.

– Te most csak szívatsz, igaz? – rázta meg a fejét hitetlenkedve Jane.

– Míg a kórházba voltál, egymástól függetlenül mind a ketten beköltöztek ide, hogy ápolni tudjanak, ha hazakerülsz.

– Ki a franc engedte ezt meg nekik? – tört ki hirtelen a nyomozónőből.

– Nem kértek engedélyt. Egyszerűen csak becuccoltak.

– Engem nem kellett volna megkérdezni erről?

– Nem voltál magadnál – védekezett Pálma.

– Az lehet, de akkor is tudnotok kellett, hogy mi lenne a véleményem az egészről.

– Engem is csak kész tények elé állítottak. Nem tudtam mit csinálni.

– Én viszont tudok! – vágta rá dühösen a nő, és felszaladt az emeletre. Úgy vágta ki a hálószoba ajtaját, hogy zengett az egész ház. Tibi az ágyon feküdt és a laptopján dolgozott, amikor a nő berontott.

– Most hallom, hogy te meg beköltöztél ide? – támadt neki a férjének. – Mégis ki a francot kérdeztél meg erről? Ki adott engedélyt rá, hogy ide gyere?

A hangoskodásra kinyílt a vendégszoba ajtaja és Renátó lépett ki rajta. Lassan odasétált, és az ajtóban állva hallgatta a történéseket.

– Jane, nyugodj meg! – próbálta csitítani a férj. Összehajtotta a laptopot, letette az ágyra, majd felállt.

– Hogy nyugodjak meg, mikor úgy közlekedtek ki-be a lakásomban, mintha egy kibaszott átjáróház lenne?

– Jane, kérlek…

– Szakítasz velem, elköltözöl, válni akarsz, aztán fogod magadat és visszacuccolsz? Ezt mégis hogy gondolod?

– Mit akarsz ebből kihozni? – kérdezte gyanakodva Tibor.

– Fogd a bőröndödet és menj vissza oda, ahol eddig voltál!

– Te most tényleg elzavarsz innen engem? – csodálkozott el.

– Nem én küldtelek el annak idején, magadtól mentél, most sem én hívtalak haza, de én foglak elküldeni!

– Renátó persze maradhat, igaz? – dühöngött a férj.

– Ő is megy szépen haza.

– Dehogy megyek! – lépett a be szobába a kis Dobó.

– Ha ő marad, akkor én is! – vágta rá Tibor.

– Akkor meg elköltözöm én! – szaladt ki Jane száján, de csak pár pillanat múlva esett le neki, hogy mivel is fenyegetőzött. Igaz, könnyen kimondta, de a következő percben már az is eszébe jutott, hogy nem tudna hova költözni, hisz’ a barátaihoz mégsem állíthat oda három gyerekkel. Meg amúgy is, ez az ő háza. Miért ő költözzön el?

– Akárhová is megy, költözöm én is – válaszolta rá Renátó.

– Meg én is – mondta komoly arccal Tibi. – Nem foglak magadra hagyni azok után, ami történt.

– Eddig nem érdekelt, mi történik velem, most, mikor…mikor…– de hirtelen nem jutott eszébe az a szó, amit mondani akart. Konkrétan arra sem emlékezett, hogy pontosan mi volt azon a bizonyos napon. – Miután kórházba kerülök, mégis fontos leszek a számodra?

– Vigyázni akarod rád és fogok is, akár tetszik neked, akár nem! – felelte komoly arccal Tibor.

– És én is – tette hozzá Renátó.

– Ez az egész egy agyrém – masszírozta meg a halántékát Jane. – Egyikkőtöket sem akarom látni sem. Ne gyertek a közelembe! – mondta csendesen, majd sarkon fordult és elindult kifelé. Úgy ment el Renátó mellett, hogy a vállával arrébb lökte. Mind a két férfi utána fordult. A nő bement a gyerekszobába és vacsoráig ki sem jött onnan, de akkor is csak a gyerekekkel.

Szombaton a három gyerekkel átment a szomszédba a barátnőjéhez, és haza sem ment velük egészen estig. Vasárnap Helgát és a kisfiát látogatták meg, de oda már Pálma is velük tartott a kisfiával.

Jane próbálta úgy rendezni a dolgokat, hogy minél kevesebbet találkozhasson a két férfival, de mivel egy házban laktak, így elég nehéz volt elkerülnie őket. Csak akkor volt egy kis nyugta, amikor visszavonult a gyerekszobába a kicsikkel. Az a hely a férfiak számára tabu volt. Nem akarták, hogy Jane a gyerekek előtt balhézzon velük.

A végigszenvedett hétvége után hétfőn reggel a nyomozónő felöltözött, felcsatolta a fegyvereit, magára kapta a golyóálló mellényét és lement a konyhába reggelizni.

A két férfi már ott volt. Nagyon meglepődtek a nő érkezésén, főleg mikor meglátták, hogy be van öltözve.

– Te hova készülsz? – érdeklődött csendesen Tibor.

– Dolgozni – válaszolta szűkszavúan.

– Arról szó sem lehet – vágta rá Renátó.

– Te nem szólhatsz bele – mutatott rá a férjére, majd a tekintetét a kis Dobóra szegezte –, magának meg nincs köze hozzá. Pálma, indulunk! – fordult ezután a fiatal nőhöz.

– Még nem is reggeliztünk!

– Majd a Mekiben veszek neked valamit – felelte, majd sarkon fordult és elindult kifelé. Az előtérben menet közben lekapta a fogasról a kabátját, magához vette a kulcscsomóját és kisietett a garázsba. Beült az Audiba és kitolatott az úttestre. Miután Pálma bepattant mellé, azonnal a gázra lépett és csikorgó kerekekkel elindult.

– A gyerekeket legalább elrendezhettük volna – jegyezte meg a fiatal nő.

– Vannak épp elegen ott, akik el tudják rendezni őket – válaszolta rá azonnal.

Pálma – látva, hogy rossz hangulata van a nőnek – tovább egy szót sem szólt. Jane behajtott a legközelebbi gyorsétteremhez, és kért két reggeli menüt kávéval. Míg a rendőrségre értek, el is fogyasztották.

A nyomozónő csapata volt a legjobban meglepődve, mikor meglátták a liftből kilépni.

– Sziasztok! – köszönt oda a csapatának, majd besietett az irodájába. Ledobta a kabátját a székre, majd megkerülte az asztalt és leült a foteljébe. Olvasás nélkül gyorsan aláfirkálta a nevét a lapok alján, majd felállt és kiment a csapatához.

– Hogy állunk a nyomozással? – érdeklődött tőlük.

– Melyikre gondolsz?

– Ahol utoljára kint voltunk – felelte, de közben fogalma sem volt róla, hogy milyen ügyön is dolgoztak, mielőtt ő kórházba került.

– A plázánál történt gyilkosságra gondolsz?

– Konkrétan melyik is volt az? – kérdezett rá.

A csapata csodálkozva nézett össze.

– Jól vagy? – kérdezett rá Zita.

Pálma megköszörülte a torkát, jelezve a vörös hajú nőnek, hogy ne feszegesse a dolgot.

– Semmi bajom, csak nem tudom hirtelen, melyik ügyről beszéltek.

– A férfi, akit munkába igyekvők a kocsijában találtak meg az egyik pláza közelében – mondta csendesen Patrik.

Jane a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megmasszírozta a két szeme között, de hiába gondolkozott, nem emlékezett rá, hogy ő járt volna azon a helyszínen.

– Izé…ö…gyanúsított van az ügyben? – kérdezte a nyomozónő, akinek elsőre nem jutott eszébe a gyanúsított szó. Próbálta a csapata előtt nem mutatni, de ez megrémítette. Nem emlékezett szavakra, sem olyan helyszínre, ahol kint járt, és ez a szörnyű fejfájás, ami gyötörte, sokszor elviselhetetlen volt.

– Egyelőre nincs – rázta meg a fejét Kristóf.

– Ki az…az izé, az áldozat?

– Biztos, hogy minden rendben van veled? – kérdezett rá összeráncolt szemöldökkel Bea.

– Igen – bólintott a nyomozónő.

– Jane, ha nem vagy jól, nem kell még visszajönnöd dolgozni – szólalt meg Patrik, akit nagyon ledöbbentett, hogy Jane ennyire nem találja a legegyszerűbb szavakat sem.

– Mondtam már, hogy semmi bajom – emelte fel a hangját. – Szóval ki az…? – De nem tudta befejezni a mondatot, mert nem jutott eszébe a szó. – A francba már! Valaki mondja már el, mi volt! – veszítette el a türelmét.

– Az áldozat egy híres építési vállalkozó. Több bírósági ügye is volt egyszerre folyamatban, mert nem épp legális módszerekkel szerzett meg jó helyen lévő régi épületeket, amiket lebontott, majd társasházat, irodaházat épített a helyükre. A NAV is vizsgálódik utána, mert az adózással is akadt gondja – ismertette a tényeket Kristóf.

– Tehát végtelen azok sora, akik megölhették – állapította meg Jane.

– Így igaz! – bólintott.

– Beszéltetek már…

– Nem hallgattunk ki még senkit – rázta meg a fejét Patrik, aki tisztában volt vele, hogy mit is akar kérdezni a főnöke.

– Miért nem?

– Mert egész idő alatt bent voltunk nálad a kórházban.

Jane hallgatott. Nem emlékezett rá, hogy járt a csapata bent nála, de ezen nem lepődött meg, hisz’ nem volt magánál napokig.

– Most viszont itt vagyok, úgyhogy lássunk munkához – mondta, majd ki akarta osztani a parancsokat, de az agya teljesen leblokkolt. Nem tudta, hogy mit szokott ilyenkor mondani. – Mindenki csinálja azt, ami a feladata. Ennyi idő után már gondolom tudjátok, mit kell – fogalmazta meg zavartan, amivel nagyon megrémítette a nyomozókat.

Nyílt a lift ajtaja, és Zoltán szállt ki belőle Tiborral. Jane, mikor meglátta őket együtt, azonnal a folyosón lévő, szolgálatot teljesítő egyenruhás rendőrhöz vette az útját.

– Most nagyon figyelj! – parancsolt rá. – Azt az embert – mutatott rá a férjére – meg sem akarom látni az irodám környékén. Ha mégis beteszi oda a lábát, kirúglak! Világos?

– Jane, kérlek, gyere be velem az irodámba! – kapta el a karját Zoltán, és behúzta magával a szemben lévő helyiségbe. Tibor néma csendben követte őket.

– Mi a jó büdös francot keresel te itt? – támadta le a kapitány, amint beléptek az irodába. – Táppénzen kellene még lenned!

– Semmi bajom, azon kívül, hogy ő – mutatott rá a férjére – meg a haverja a tudtom nélkül és akaratomon kívül beköltöztek a házamba.

– Ő a férjed, és azért van ott, hogy ápoljon.

– Egy: eddig is a férjem volt, és kurvára nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Kettő: szerinted úgy nézek ki, mint aki ápolásra szorul?

– Igen, pontosan úgy – vágta rá Zoltán. – Ha testileg nem is érzed úgy, lelkileg mindenképp.

Jane egy nagyot nyelt, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját.

– Lelkileg hónapok óta szarul vagyok, és ez eddig rohadtul nem érdekelte. Akkor most se érdekelje! – kelt ki teljesen magából, majd az ajtóhoz rohant, kilépett rajta és bevágta maga után. Besietett az irodájába, felkapta a kabátját és a lifthez szaladt. Pálma, mikor meglátta az elviharzó nőt, azonnal utánarohant. Még pont sikerült elkapnia lift ajtaját. Beugrott hozzá, de nem szólt egy szót sem hozzá. Várta, hogy Jane dühöngeni kezdjen, de ő hallgatott. Mind a ketten a parkolóban álló kocsihoz mentek és beültek. A nyomozónő elindult a városban arra, amerre a forgalom vitte. Hosszú ideig kocsikázott úgy, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz Pálmával. A fiatal nő szerette volna megérteni, hogy mi zajlik le most Jane-ben, de nem kérdezett, várta, hogy ő magától mondja majd el.

A központos jelentkezett be, és egy kettősgyilkossághoz irányította őket. Jane elvette a rádiót és közölte, hogy úton van a helyszínre.

– Talán nem nekünk kellene odamenni – jegyezte meg csendesen Pálma.

– Dolgoznom kell – válaszolta a nyomozónő.

– Jane, te is érzed, hogy nem vagy százszázalékos – próbálta finoman megfogalmazni. – Azt meg te tudod a legjobban, hogy egy apró dolgon is múlhat, és a gyilkos megússza.

– Tudom – suttogta. – De nem bírok otthon ülni, főleg apádékkal nem.

– Hát elég érdekes ez a szitu így – jegyezte meg Pálma. – Nem is értem, Renátó mi alapján gondolja úgy, hogy joga van ott lennie.

– Egyikkőjüknek sincs joga ott lenni, mégis beköltöztek – válaszolta hosszas csend után a nyomozónő.

– Apa még mindig a férjed, de Renátó?

Jane nem tudta, hogy mit feleljen erre. Aztán úgy döntött, bár nem tartozik Pálmára, de azok után, hogy végig mellette volt a kórházban, megérdemli, hogy tudja az igazat.

– Mikor két napra elmentünk Renátóval, akkor…akkor…szóval, ö…közel kerültünk egymáshoz – nyögte ki végül.

– Mi az, hogy közel? – kérdezte gyanakodva Pálma, akit szinte sokként ért ez a bejelentés, de próbált nem kiabálni a nővel. – Nálad mit takar az, hogy közel? – A hangja megremegett az utolsó szónál.

Jane hallgatott. Szerette volna elmagyarázni, de nem találta a szavakat.

– Azt mondtad, nem feküdtetek le egymással – emelte fel a hangját a fiatal nő.

– Nem feküdtünk le. Érzelmileg kerültünk közelebb egymáshoz.

– Mármint te hozzá – javította ki. – Mivel Renátó már évek óta szerelmes beléd, így csak a te érzéseid változhattak.

A nyomozónő nem felelt. Magában teljesen igazat adott neki. Akárhogy is szépíti a dolgokat, tényleg ő került közelebb hozzá.

Pálma egyrészről megnyugodott, hisz’ ezt Jane már mondta neki a kórházba kerülése előtt, hogy időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgokat a két férfival kapcsolatban, másrészről viszont felzaklatta, hogy ennyire megzavarta az érzéseit Renátó, hogy képes lenne a férjét is elzavarni otthonról. Az viszont egyenesen megrémítette, hogy Jane egyáltalán nem emlékezett arra a beszélgetésükre, amikor ugyanígy elmondta neki, hogy megváltoztak az érzései.

– Ezért akarod elküldeni apát, hogy együtt lehess vele?

– Dehogyis! – kapta oldalra fejét. – Mindkettőjüket el akarom küldeni.

– Nem értelek – rázta meg a fejét Pálma.

– Mielőtt kórházba kerültem, bejött hozzám Lorena és Vivi. Vivi nekem állt, amiért Renátó elköltözött, Lorena meg sírva könyörgött, hogy ne vegyem el tőlük. Életem legrosszabb pár perce volt – mesélte el teljesen őszintén. – Ezután elmentem Renátóhoz és megmondtam neki, hogy ne találkozzunk. Ő persze ezen kiakadt. Utána…utána szerintem már nem beszéltünk, de nem emlékszem rá pontosan.

Pálma csendben volt. A sejtése beigazolódott. Jane-nek teljesen kiesett az a nap, amikor a gránát felrobbant mellette.

– Arra emlékszel, hogy leléptél egy szó nélkül a három gyerekkel? – érdeklődött halkan Pálma.

– Tudom, hiba volt, de akkor úgy éreztem, el kell tűnnöm.

A fiatal nő hallgatott egy kicsit, összeszedte a gondolatait, majd újra megszólalt.

– Mi lesz most? Ők nem fognak elköltözni. Akkor úgy élünk együtt, mint egy szép nagy család?

– Nem tudom, mi lesz. Frusztrálttá tesz ez a helyzet, hogy mindketten ott vannak. Időt sem hagynak nekem, hogy átgondoljam a dolgokat.

Pálma ezután már egy szót sem szólt. Néma csendben ültek, míg meg nem érkeztek a központos által megadott címre.

A lakás, ahol a két holttestet találták, egy négyemeletes lakótömbben volt. Lift nem volt az épületben, így fel kellett sétálniuk a negyedikre. A két nő kivette a helyszínelő táskáját, majd megindultak felfelé a lépcsőn, de Jane-nek egy emelet után meg kellett állnia. Nem bírta szusszal. Legbelül tudta ő is, hogy munkaképtelen állapotban van, de egyszerűen nem bírt otthon ülni a két férfival, akik iránt gyengéd érzéseket táplált.

Jane vett pár mély lélegzetet, majd továbbindult, de újabb egy emelet megtétele után megint meg kellett állniuk.

– Ezt majd én viszem! – kapta ki a kezéből a helyszínelő táskát Pálma, de a nyomozónő így is alig bírt felmenni a negyedik emeletre.

– Mit tudunk? – érdeklődött az ajtóban álló rendőrtől Pálma, aki látta, hogy Jane megszólalni sem tud. Már annak is örült, hogy egyáltalán feltudott menni.

– A szomszédok értesítettek bennünket, hogy hangos veszekedést hallottak éjszaka, de azóta csend van. Senkit nem láttak kijönni a lakásból, pedig máskor naponta hússzor leszaladgáltak a lépcsőn.

Jane csak bólintott, hogy megértette, mert megszólalni még mindig nem bírt. Elvette Pálmától a gumikesztyűt és a lábzsákot, felhúzta, majd elindult be a lakásba. Pálma előkapta a telefonját és Patrikot hívta. Megkérte, hogy amint végeztek azzal, amivel Jane megbízta őket, azonnal menjenek a helyszínre. Miután letette a telefont, ő is bement a lakásba a nyomozónő után.

A másfél szobás panelban az egyik holttest – a nőé – az előtérben, a férfié pedig a szobában feküdt. Mindkettővel több késszúrással végeztek. Jane körülnézett. Alaposan megfigyelt mindent. A férfi lábbal a szobaajtó felé feküdt, a nő pedig fejjel a bejárati ajtó felé. Míg a férfit szemből érték a szúrások, addig a nőt menekülés közben, hátulról. A véres, gyilkos kést megtalálták a férfi kezében.

– Szerinted? – kérdezte csendesen Pálma.

– Kizárt, hogy a pasi hátba szúrja a nőt, miközben az az ajtó felé szalad, utána meg visszajön ide a szobába és öngyilkosságot követ el. Nem tudja saját magába ilyen erővel beszúrni a kést többször is – mutatott rá a mellkasára Jane.

Pálma ezen nagyon meglepődött. Jane most teljesen összefüggően beszélt. Nem kereste a szavakat, mint máskor. Hangosan nem mondta ki, de legbelül érezte, tényleg jót tesz a nőnek, ha most nem otthon van, hanem dolgozik.

– Akkor gyilkosságként kezeljük az ügyet az első perctől kezdve? – kérdezett rá Pálma.

– Igen – bólintott Jane. – Lássunk munkához! – De amint kimondta, hirtelen nem is tudta, hogy mit kell csinálnia. Csak állt ott összeráncolt szemöldökkel és azon gondolkozott, hogy mit kellene tennie most.

Pálma a szeme sarkából a nyomozónőt figyelte. A szeme könnybe lábadt. Szeretett volna valahogy segíteni neki, de tartott attól, hogy Jane ezt büszkeségből nem fogja elfogadni. Egy mélyet sóhajtott, majd a nőhöz lépett. Úgy volt vele, ha el is zavarja, akkor is felajánlja a segítségét.

– Csináld azt, amit én – szólt oda neki halkan.

– Tessék? – rázta meg a fejét Jane, aki látta, hogy mozog Pálma szája, de nem hallotta, mit mondott. – Nem hallottam – nyomkodta meg a fülét.

Pálma tisztában volt vele, hogy ez is a robbanás miatt van, hisz’ a nagy detonációtól beszakadt az egyik dobhártyája.

– Gyere! – fogta meg a karját és odahúzta. – Csináld, amit én!

A nyomozónő szörnyen zavarba jött. Ő maga is tudta, hogy nincs munkaképes állapotban, de azt nem gondolta, hogy ennyire rossz a helyzet. Hangosan nem mondta ki, de nagyon hálás volt Pálmának, aki türelmesen magyarázott neki. Közben Jane-nek beugrott, hogy mi is a szokásos eljárás ilyenkor.

– Kösz, már menni fog – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor eszébe jutott, hogy mit is kell tennie.

– Jane, más örülne, hogy túlélt egy ilyet – tett célzást arra Pálma, hogy időre van szüksége a teljes felépüléshez. – Nemhogy dolgozni nem menne, de még az ágyból sem kelne ki.

– Ha most ágyban feküdnék, azt kellene néznem, hogy a fejem felett egymásnak esik apád és Renátó. Ehhez meg semmi kedvem.

– Elhiszem – mosolyodott el Pálma. – Így kívülről nézve olyan az egész, mint egy tragikomédia.

– Jobban élvezném, ha nem én lennék a hősnő.

Pálma felkacagott.

– Lemaradtunk valami viccesről? – lépett be az ajtón a nyomozónő csapata. Jane megkönnyebbülten felsóhajtott. Teljesen megnyugtatta a tudat, hogy ott vannak.

– Te meg mit csinálsz ott? – lépett a nyomozónő mellé Zita. Elkapta a karját és felhúzta a padlóról. – Ez a mi dolgunk. Te csináld, amit mindig is szoktál! Főnökösködj az ajtóból!

– Ez nem