Az élet királynője: Ősök és ivadékok 2.

By Erdős Renée

Erdős Renée Ősök és ivadékok című ciklusa kimondottan önéletrajzi regény, amelyben saját fejlődésének útját rajzolja meg. A ciklus részei: I. Az új sarj
(1918); II. Az élet királynője (1921); III. Berekesztett utak (1923). IV. Ave Roma (1929).

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449387

Book preview

ERDŐS RENÉE

AZ ÉLET KIRÁLYNŐJE

Ősök és ivadékok

MÁSODIK RÉSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Kiadás, Budapest

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-938-7

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

ELSŐ KÖTET

I.

– Micsoda dal volt az, amit itt zümmögtél magadban, kicsi? – kérdezte Bártfy László hosszú, hosszú hallgatás után, de nem nézett befelé, a kocsi mélyébe, amelynek lehajtott ernyője alatt ültek, hanem most is kifelé, az esőbe, mely illatos, nagy csöppekben hullott a májusi földre a liget fái között.

– Maga hallotta? – kérdezte Benoite csodálkozva, és arca csupa mosoly lett a kerek fehér szalmakalap alatt, amelyen két égő vörös szalagcsokor között egy pár halvány selyemrózsa virított. – Én azt hittem, gondolkozik, és nem hall semmit.

– Én mindég hallak téged – mondta Bártfy László –, ha gondolkodom is, és ha alszom is. És ha az asztalomnál ülök és írok, ha kártyázom, és ha te itt vagy Pesten, én pedig Berlinben vagyok. És ha majd meghalok, és a búcsúztatót mondják fölöttem, és azt hiszik, hogy már semmit sem hallok, akkor is hallani foglak téged. Micsoda kis dal volt az, amit zümmögtél itt mellettem?

– Semmi, semmi, László. Most komponáltam, ahogy jöttünk. Tudja, hogy van ez! Egy pár kis ütem az egész. A hangulatot, ami bennem van, azt énekeltem ki.

– Igazán? Szép volt ez a te hangulatod! Különben mindjárt gondoltam, hogy ez, amit énekelsz, ez a rövid melódia: a te saját muzsikád. Senki sem tudta volna ezt így énekelni. Ehhez a te hangod kell. Tehát te ilyen jókedvű vagy? Hogy lehet az?

– Hogy lehet nem jókedvűnek lenni, László? – kérdezte Benoite, és keze puha becézéssel végigsimított a férfi karján a kocsi ernyője alatt.

Az hirtelen felé fordult, és belebámult arcába.

Ez az arc most derülten, de némi tartózkodó nyugalommal nézett reá vissza.

– Szomorúnak kellene lenned, kicsi – mondta Bártfy László keményen, és szeme fölvette azt a sötét, szinte gyűlölködő kifejezést, amit Benoite már jól ismert s amitől mindég megriadt.

Most ez a tekintet egy fokkal elhalványította arcán a derűt, de nyugodtan hagyta.

– Lehet – mondta –, hogy szomorúnak kellene lennem. Maga talán tudja, hogy okom volna reá. De én nem tudom. Én olyan boldog vagyok, hogy semmiről sem akarok tudni. És kérem, ne is magyarázzon meg nekem semmit, mint ahogy szokta. Hagyja meg nekem ezt a hangulatot. Talán jogom van hozzá. Ne bántson!

– Nem bántalak – mondta Bártfy László sötéten. – Sőt nagyon tetszik nekem, hogy így kérkedel azzal, hegy boldog vagy. Mitől vagy ilyen nagyon boldog?

– Magától – mondta csendesen Benoite, és nagy szemei kimondhatatlan melegséggel néztek a férfi sötét arcába. – Hogy lehet ezt kérdezni, László? Úgyis tudja, hogy magától.

– Ah, hízelegsz nekem! Bizonyosan szánalomból, azért, mert látod, hogy sárga az arcom, mint a viasz, és hogy a fejemet nem tudom egyenesen tartani. Oh, ismerlek én téged!

– Én nem is néztem magára – mondta Benoite –, én magam elé néztem. S miután maga kinézett a kocsiból: én nem is láthattam az arcát.

– Oh, csak ne védekezz, nem kell védekezned! De beszéljünk csak erről a te nagyszerű hangulatodról, erről a te boldogságodról! Miért van ez?

– Nem tudom. Nem akarom tudni. Hagyjon békében, László! Igen? Ne magyarázza meg!

– De megmagyarázom. Éppen azért, mert annyira félsz tőle. Milyen nap is van ma? Hétfő. Hétfő délután van. Körülbelül öt óra. És mi péntek délutántól fogva folytonosan együtt vagyunk. Ez alatt az idő alatt te legalább hússzor láttál engem oly megvetni valóan gyöngének, oly ostobán romantikusnak, oly lehetetlenül és férfiatlanul nyíltnak, s oly diákosan gyámoltalannak, a két nap alatt annyiszor adtam ki magamat úgy, ahogy sohasem hittem, hogy asszony előtt lehet! Te mulathattál rajtam, tanulhattál rajtam, megismerhetted magadat is és azt: mivé tesz a szerelem egy férfit, egy rossz férfit, amilyen én vagyok, egy ilyen szörnyű hatalmas és félelmetes, fiatal, vakmerő, még nálamnál is rosszabb asszonnyal szemben, mint amilyen te vagy. S mert ezt láttad, ezért vagy boldog, mi?

– Ugyan, László? – mondta Benoite, és legyintett a kezével könnyedén és mosolygón még mindég, de arca e mosoly után kissé elhomályosult.

– Mert azt hiszed, hogy most már semmi sincs rajtam és bennem, ami nem te vagy – folytatta a férfiú –, mert azt hiszed, hogy úgy magamba fogadtalak, mintha te volnál a férfi és én az asszony. Mintha mindaz, ami a te lényed, bennem e két nap alatt megtermékenyedett volna, mint ahogy az asszony teherbe esik a férfitól, és hordja annak magvát, mintha mindaz, ami belőled hozzám jutott: az örökkévalóságba jutott volna, mert te ezt így érzed, mert ilyen elbizakodott vagy, s mert én elég puha vagyok: benned azt a hitet ápolgatni! legalábbis hallgatag beleegyezéssel, azért vagy te boldog!

A leány lehajtotta fejét, és leeresztette csillogó szemeire nehéz, bársonyos szemhéját.

– Már megint kezdi, László? – kérdezte halkan. – A gyötrést és gyötrődést, már megint kezdi?

– A gyötrődést? Mondod? – A férfi nagyot kacagott. – Olyan bizonyos vagy benne, hogy gyötrődöm, mialatt ezeket mondom? Ne légy benne olyan nagyon bizonyos. Kicsi, nem gondolsz te soha arra, hogy talán mégis én vagyok az erősebb, nem te? Én csallak meg téged, nem te engem? Gondold meg csak – tedd félre egy pillanatra azt a szörnyű önhittséget, ami benned van! Te mégis, ha ismered is az életet és volt is néhány szeretőd énelőttem, mégiscsak huszonöt éves vagy, én pedig negyvenkettő. Hátha mégis titkon én vagyok felül ebben a kegyetlen játékban, nem pedig te, amint hiszed? Hátha csak gyötörlek, és nem gyötrődöm? Miért vagy oly bizonyos benne, hogy gyötrődöm?

– Nem vagyok bizonyos benne – mondta félénken Benoite, és hangja bizonytalanul és színtelenül kínlódott a szavakkal. – Azt hittem – de ha nem gyötrődik, annál jobb.

És a szemei könnybe lábadtak.

– Sírsz? – kérdezte Bártfy László, és egészen az arcához hajolt, s meglátta, hogy szivárog ki a hosszú fekete pillák alól két nehéz könnycsepp.

– Komisz állat, komisz állat vagyok, igazad van – mondta hirtelen megváltozott hangon – bántalak most, ez után a két nap után! Más férfi ha volnék, kiszállnék a kocsiból, odamennék a kertészhez, és azt a virágágyat, ami ott oly szépen virít, learattatnám neked, és idehozatnám a kocsiba, hogy betakarjam vele lábaidat, az öledet, és elborítsalak vele úgy, mint ahogy elborítottalak gyönyörűséggel e két napon át, és mint ahogy elborítottál te engem szépségeddel, ifjúságoddal, zsenialitásoddal, szeszélyeddel, egész leírhatatlan, asszonyi lényeddel e két napon át… Komisz állat vagyok, hiába!

Benoite nem felelt. Csendesen ült a fehér szalmakalap árnyékában, s ajkain ott vonaglott a titkolt neheztelés, a fájdalom, az igazságtalan bántás, és azt gondolta magában:

– Már megint itt vagyunk. Hát mindég ide kell jutnunk? Kikerülhetetlen ez?

Ebben a pillanatban, noha mozdulatlanul ült, mégis olyanforma érzés futott át rajta, mintha ki kellene egyenesednie és a fejét megráznia: acélos derekát kifeszíteni, és szembenézni ezzel itt, aki ismét ellenség lett, mint már annyiszor.

Bártfy László folytatta.

– Te azt hitted, én gondolkoztam, és nem hallom a hangod, amint azt a kis melódiát zümmögted? Tudod, mire gondoltam én ezalatt?

– Mire gondolt, László?

– Arra gondoltam – nevetni fogsz – tudom, nevetni fogsz, ha nem is hangosan, de befelé magadban – arra gondoltam, hogy immár két esztendeje, hogy ez a dolog tart. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de mégis körülbelül két esztendeje. Hogy a cudarságokból már elég is lehetne, és szépen, mint illik – és hogy magamat megmentsem tőled –, el kellene, hogy szánjam magam arra a lépésre, ami úgysem elodázható. Hogy feleségül vegyelek.

– Hogy magát megmentse tőlem? Hogy érti ezt? – kérdezte Benoite.

Bártfy László kedvesen nevetett.

– Úgy, hogy ha egyszer a feleségem leszel, akkor legalább nem kell folytonosan attól félnem, hogy egy napon majd el foglak venni. Egy aggodalomtól legalább megszabadulok.

Benoite arca bíborpiros lett a haragtól.

– De ez csak egy aggodalom – mondta hideg hangon –, és a többi még mindig megmarad.

– Hiszen ez az, a többi mind megmarad. Az elődeim, az ismeretlen elődeim… Nem fogom soha tudni, kik azok és hányan vannak ebben a városban, akik ha elmennek mellettem, a markukba nevetnek. Ez valóban megmarad.

– Állítsa meg a kocsit! – mondta Benoite hirtelen, és hangja elfúlt a nagy szívdobogástól – Állítsa meg a kocsit, és szálljon ki, de rögtön.

– Ohó, a kocsi az enyém.

– Állítsa meg, és engedje, hogy én szálljak ki. Ki akarok szállni! Nem maradok tovább. Nem hallgatom tovább.

– Ugyan, kicsi – mondta a férfi csitítólag –, ne ingereld fel magad! Ne légy ebben az egyben olyan, egészen olyan, mint a többi asszony, mikor semmi másban nem vagy olyan. Milyen szép volna, és hogy illenék a te nagyszerű lényedhez, ha itt, ezen a ponton elbírnád az igazságot! De ezt egy asszony sem bírja.

– Kocsis – kiáltott Benoite –, álljon meg!

A kocsis hátrafordult, és meglassította a lovak járását.

– A Gerbeaud pavilonba – kiáltotta oda a kocsisnak Bártfy, és megszorította a leány karját, hogy az felszisszent bele. – Ne csináljon komédiát. Úgysem eresztem. Ha le mer ugrani, utánaugrom, és mindenki szeme láttára visszacipelem. Ne okoskodjék! Megszokhatta már, hogy így beszélek! Hogy ezeket mondom. Maga az oka ennek. Mert eleinte eltűrte, és nevetett rajta. Miért nem kérte ki magának egyszer s mindenkorra? Vagy miért nem okosabb? Miért nem tagad el mindent? Higgye el, nekünk, férfiaknak ez kell; a kitartó, arcátlan tagadás, amiben az asszonyok olyan nagy mesterek. Miért nem tagad?

– László, még most sem elég?

A kocsi odakanyarodott a Gerbeaud pavilonja elé.

– Gyere, legalább uzsonnázzunk meg együtt. Ha akarod: utoljára az életben. Aztán, ha utálsz, nem bánom, váljunk el örökre. Mondd, hogy nem bírsz el engem. Én elutazom, és fél esztendő múlva jövök vissza. Azalatt elfelejtjük egymást. Akarod?

Karon fogta a leányt, és belépett vele a teraszra, ahol az eső miatt kevesen ültek. A közönség nagy része a födött teremben volt.

– Gyerünk be mi is, megázik a szép kalapod.

– Nem. Itt akarok maradni a friss levegőn – mondta Benoite, és leült egy asztalhoz, amely eléggé védett volt. Bártfy vele szembe.

A közönség észrevette őket, és érdeklődő pillantások egész özöne nyilazott feléjük a következő percben.

– Hogy néznek minket – mondta súgva a férfi, és hátradőlt a széken, úgy nézte a leányt. – Ebben a pillanatban legalább ötvenen mondják: Ott van az a zsivány Bártfy és vele Érseki Benoite, a költőnő. Most ebbe van belebolondulva.

A leány kezével egy unott mozdulatot tett.

– Hagyja abba, László! Engedje, hogy meguzsonnázzam nyugodtan, mert igazán éhes vagyok. Aztán menjen ki-ki a dolgára.

A pincér jött kezében az uzsonnák jegyzékével.

– Egy meleg csokoládét kérek – mondta Benoite.

– Én pedig egy hideg fagylaltot – mondta Bártfy, s mikor a pincér elment, nevetve fordult Benoite-hoz. – Esküszöm, hogy náladnál következetesebb lény nincs a földön. Te, amikor én veled vagyok, mindig meleg csokoládét iszol. Ma reggel is azt ittál. Sőt ebéd után is a feketekávé helyett. Annyira éhes vagy?

– Annyira éhes vagyok – mondta Benoite, és szemei ellenségesen tűztek a férfi szemébe.

– Honnan tudod, kitől tanultad, hogy a meleg csokoládé a legjobb. Vagy magadtól jöttél rá, mint sok más dologra?

– Ez is probléma, László? – kérdezte gúnyosan a leány.

A férfi most elpirult őszintén, megszégyenülve, és hangjából eltűnt az ellenséges gonoszkodás, amint mondta.

– Fájdalom, minden probléma! Minden! De minden között a legnagyobb, hogy te engem minden komiszságom mellett, mégis szeretsz, és én téged annyira, Benoite, annyira, hogy belehalok!

– Látja, László – mondta megenyhült hangon a leány –, milyen bolond maga, milyen bolond!

– Az vagyok. Kimondhatatlan, mivé tettél engem. Ha megittad a csokoládét, ne váljunk el örökre. Jó?

– Nem bánom, ne váljunk el! Föltéve, hogy ma már nem kínoz többet.

– Mit akarsz csinálni uzsonna után?

– Hazamegyek. Dolgozni fogok.

– Dolgozni? Te erre gondolsz? Te tudsz? – kérdezte a férfi fájdalmasan, szinte szemrehányón.

– Van valami a fejemben – mondta felcsillámló szemmel a leány –, egy nagyszerű vers!

A férfi elborultan nézte.

– Én pedig talán hazamegyek, és alszom. Talán bemegyek a redakcióba, megnézem: mit csinálnak. Vagy talán bemegyek a klubba, és kártyázom. Neked a fejedben egy nagyszerű vers van. Az én fejemben pedig valami fájdalmas üresség, és a hátamban, a gerincemen végig, valami kínzó borzongás. Mit gondolsz, mi ez? Mit gondolsz, te, aki olyan okos vagy?

– Azt gondolom, ez egy kis fáradtság, és semmi egyéb.

– Én pedig azt hiszem, hogy ez a kezdete valaminek, aminek a vége téboly vagy az öngyilkosság.

– Már megint – mondta a leány bosszúsan, és letette a kanalat, amivel a csokoládéról a tejszínhabot ette le aprólékos gonddal –, már megint ez a mánia!

– Nem mánia, fiacskám, nem mánia! Fájdalom, ez egyszerű és komoly valóság, éppen, mint az, hogy nem tudok nélküled lélegzeni, és nem tudok tőled elfutni, holott ez kellene. De én téged, látom, bosszantalak ezzel. Kérlek, ne hagyd abba az uzsonnázást. Nehogy éhesen maradj! Isten mentsen, hogy elrontsa az étvágyadat az én pusztuló gerincem! Dieu m’en garde!

Nevetett, és kötekedőn kereste a leány tekintetét.

– László – mondta az csendesen, s a szemébe nézett szép, nagy, emberi tekintettel –, ha tőlem futni akar, menekülni, megteheti. Én, tudja, sohasem állok útjába, és sohasem hívom vissza.

– Igen, ezt tudom – mondta a férfi –, hányszor próbáltam már a két év alatt! Te sohasem hívtál vissza, és én mindég visszajöttem magamtól. Nem jöttem, úgy kúsztam vissza, térden, mint a rossz kutya, aki elcsatangol, s a végén örül, hogy a gazdája visszafogadja. Ezt akarod szememre vetni? Erre akarsz emlékeztetni?

– Nem – mondta a fejét rázva Benoite –, arra akarom emlékeztetni, hogy az ember vagy marad, és akkor nem sajnál semmit és nem panaszkodik, vagy elmegy, és akkor – elmegy, ha akármi történik is!

– Igazad van. S ezt csak te mondhatod nekem, Benoite, te, aki tudod, milyen hitvány és alávaló vagyok, s aki magadat is utálod ezért a szerelemért, amit irántam érzesz. Te utálod magad, hogy nincs elég erőd ahhoz, hogy te kergess el, te dobj ki, te magad, hogy lehetetlenné tedd a visszatérésemet. De hát hiába, kislányom, te sem vagy elég erős az ízlésed szerint élni. Tudod, hogy hitvány és romló ember vagyok, de ragaszkodol hozzám, mert érzed a jó kis némberösztö-nöddel, hogy mégiscsak én vagyok a te férfid. Ebben az országban legalább. De lehet az is, hogy az egész földön. Igaz? Én kellek neked. Kedved telik bennem. A fantáziád az én számomra virult fel, és hiába kísérleteztél a szerelemmel még mielőtt én hozzád értem: én vagyok az, én, akinek a számára te lettél. Mert csak én foglak át téged – annyira, amennyire – én tudlak téged – én, én bontalak ki téged magadból. Igaz? Mondd, hogy igaz, és én büszke leszek, és elfelejtek mindent, még a halált is, ami rám leselkedik.

Benoite egy kissé hátradőlt a széken, és maga elé nézve, oly lassan, hogy a férfi inkább csak sejtette, mint hallotta a hangját: mondta:

– Igaz.

– Köszönöm. És most megengedem, hogy kiidd végre a csokoládédat.

Az eső ezalatt elállt, s az üres terasz lassan megtelt közönséggel.

– Jó lesz innen elmenni. Nagyon sokan vannak – mondta Bártfy.

Aztán fizetett, és kifelé indultak. Mikor a kijárathoz értek, Benoite karjába hirtelen belecsimpaszkodott egy kicsiny, nagyon karcsú, nagyon fekete, szinte cigányos arcú hölgy, aki tetőtől talpig fehér krepdesinbe volt öltözve, ami fölött egy élénkzöld színű köpeny volt, könnyedén a vállára vetve, s a fején egy fekete nagy csipkekalap.

– Benoite – kiáltotta örömmel –, tehát mégsem csalt meg az ösztönöm!

– Nini, maga az, Cigányka? – mondta Benoite, és megállt.

A kicsi asszonyka oly sebesen hadarta, ahogy csak lehetett.

– Én magánál voltam. És félóráig vártam. Maga persze elfelejtette, hogy megígérte, eljön ma velem az Operába. Azt gondoltam, megnézem, nincs-e itt, a Városligetben? Mert az öreg Fáni azt mondta, hogy kikocsizott. Ide jöttem, kétszer fenn voltam a víztoronynál, minden kocsiba benéztem, nem találtam. Gondoltam, az nem lehet, hogy én magát el ne fogjam. Idejöttem, és íme!

Erősen fogta Benoite karját, akinek éppen hogy a válláig ért, és tekintete kitartó arroganciával röpdösött Benoite-ról Bártfyra, akit most látott először Benoite-val.

– Itt voltam Bártfyval, Cigányka – mondta Benoite egy bemutató mozdulattal, és Bártfy felé fordulva mondta – ez az a kedves hölgy, akiről magának már meséltem, aki nekem azokat a szép virágokat hozza. Földim: Tamási Györgyné.

Bártfy lenézett a kis fekete asszonyra, és szólt:

– Oh, nagyon sajnálnám, ha programjukat megzavartam volna. Az Operába készültek…

– Ma lehetetlen, Cigányka – mondta Benoite –, lehetetlen. Haza kell mennem, dolgoznom.

– Nem, nem, Benoite, nem, nem! Maga már megint rosszul bánik velem. Én azért mentem magához olyan korán, mert azt hittem, magánál kapok teát, s aztán együtt fogunk vacsorázni előadás után. Az uram csak a színházba jöhet. Szegény úgy örül, hogy magát láthatja. Nem fog cserbenhagyni bennünket, ugye nem?

– Édes Cigányka, ma nem lehet! Most nem lehet! Nem bírnék el ma egy operaelőadást.

– És az uram? Mit fog szólni az uram, aki már úgy örült? Oh, maga kegyetlen, Benoite! És én azért vettem fel ezt a nagy kalapot, ami nem is áll jól nekem, és ezt a ruhát és köpenyt, hogy minél szebb legyek, ha magával megyek.

– Máskor, Cigányka – mondta Benoite. – Ne haragudjon! Ugye mondtam, hogy az én ígéretemben nem lehet bízni. Látja, Bártfyval együtt be kell mennem a szerkesztőségbe és aztán haza.

– Este otthon lesz? – kérdezte a kicsiny asszony, és még mindég Benoite karján függött.

– Otthon leszek, de korán lefekszem. Különben arra kérném, hogy jöjjenek fel hozzám színház után. Egy kis szerény vacsorát, ami egy költőnőtől telik, nálam is kaphatnak. De ma még ezt sem lehet, ugye nem haragszik?

– Nem, magára nem haragszom. Magára nem lehet haragudni, Benoite – mondta az asszonyka, és végre eleresztette Benoite karját. – Csak halálosan szomorú vagyok, és biztosan sírni fogok az előadás alatt. Vagy talán el sem megyek, és mindjárt telefonálok az uramnak, aki biztosan szintén szomorú lesz. De nem akarom zavarni magukat, ha a szerkesztőségbe mennek. Isten vele, drága Benoite. Most sokáig nem fogok magához menni, mert nagyon bántott engem. Ezt el kell előbb felejtenem!

Mindazonáltal mosolyogva nyújtotta föl kis fekete arcát Benoite-hoz, aki lehajolt hozzá, és könnyedén megérintette arcát a nagy kalap alatt.

– Meg kell nekem bocsátani, Cigányka – mondta neki, és rámosolygott és ment.

Bártfy hűvösen köszönt, s alighogy az asszonyka beperdült a teraszra, így szólt Benoite-hoz, aki kissé elfogultan ment mellette.

– Miért hazudott, Benoite?

– Én hazudtam? – mondta a leány, és elpirult a haja tövéig.

– Éppen most azt hazudta, hogy nekem sokat beszélt erről az asszonyról, s hogy ő az, aki magának a sok szép virágot viszi. De én úgy tudom, hogy magának ezeket a virágokat egy Olga nevű barátnője hordja. Hát ez megint micsoda? Hiszen maga nekem ezt az asszonyt sohasem említette. Megint valami új akvizíció? Nem mondtam már magának, hogy utálom maga körül a sok kerge leányt és asszonyt, és nem bírom el őket? Ki ez a kis feketeség, aki úgy beszélt magával, mintha már legalábbis az ágyában feküdt volna?

– László, kérem, ne kezdje megint a régi dolgokat! – mondta Benoite esedező és egy kissé ijedt hangon.

– Maga kezdi mindég elölről a régi dolgokat. Én ezt nem bírom. Már mondtam, hogy kergessen el minden ilyen őrült kerge asszony imádót a házából, mert én nem bírom őket.

– De hiszen csupa ártatlan, derék, kedves nő, és maga az, aki mindenben rögtön gyanúsat lát!

– Ezek írják magának azokat a bódult és veszett leveleket, amik a maga íróasztalán úgy hevernek szanaszét, mint a ceruzái meg a jegyzőkönyvei. Én valóban nem vagyok kíváncsi és nem kutatok a levelei után. De már egynéhány a kezembe került, és nekem elég volt. Mit akarnak magától az asszonyok, és mit akar maga tőlük?

– A költőnőt szeretik bennem, azért jönnek hozzám – mondta Benoite –, egyrészt hiúságból, másrészt kíváncsiságból. Ennyi az egész.

– Nézze, Benoite, ha akárki más mondaná ezt nekem, elhinném. De magának nem hiszem. És maga is olyan hangon mondja ezt, hogy elhinni lehetetlen. Ezek az asszonyok mind szerelmesek magába. Ez az igazság.

– Szóval azt hiszi, hogy azok, akik hozzám jönnek, mind őrültek?

– Őrültek vagy betegek. Amilyen én vagyok. Igen.

Benoite hallgatott. Odaértek a kocsijukhoz.

– Én elmegyek – mondta Benoite.

– Hova megy? – kérdezte a férfi, és karon fogta őt hirtelen.

– Haza. Innen szépen gyalog hazasétálok.

– Nem akar velem jönni?

– Nem, mert kínoz.

– Hát nem kínozom. Jöjjön, kísérjen el a redakcióig. Én ott maradok, s maga hazamehet a kocsival, amit aztán küldjön vissza. Ne váljunk így el. Még mondanom is kell valamit.

Megint a kocsiban ültek, ami kikanyarodott velük a Stefánia útra.

– Micsoda pompás levegő, jó májusi illat – mondta Bártfy, és odatartotta sápadt, szép arcát a levegőnek –, csupa orgonavirág minden! Tulajdonkeppen legjobb volna egész éjjel kinn csatangolni valahol. De persze, maga álmos.

– És maga is, csakhogy nem veszi észre – mondta Benoite.

– Dehogy – mondta a férfi lassan, a fejét rázva. – Én, amióta maga van nekem: nem tudok aludni. Úgy értse ezt, hogy sajnálom az időt alvással tölteni. Nemcsak akkor, mikor maga mellett vagyok, de magától távol is, messze, idegen városban is. Azt gondolom: kár minden percért, amit az ember elveszteget, nem magára gondol, nem magával kínlódik. Ezért. Nem unja még a szerelmi vallomásaimat?

– Nem unom – mondta Benoite csendesen –, örülök, hogy így szeret engem. Csak azt nem tudom, igaz-e ez, hogy így szeret.

A férfi oly hangosan kacagta el magát, hogy a sétálók közül egyik-másik fölbámult rá a kocsiba.

– Csinos két alak vagyunk mi, kicsikém! – mondta valami közönséges, széles, teli vidámsággal. – Egyikünk sem hisz a másiknak. Mindegyik felteszi a másikról, hogy hazudik neki mindenben és mindég. De azért mégsem tudjuk egymást elhagyni. Ha meggondolom, te is majdnem úgy belezüllöttél ebbe a szerelembe, mint én. De te, lírai költő lévén, szépítgeted magadnak a magad számára, elkendőzöd, hogy élhess benne mint költő, s hogy ne kelljen miatta magad előtt szégyenkezned. A hazugságot szépíted hazugsággal.

Benoite arca elsötétült.

– A hazugsággal? – mondta vontatottan. – Maga azt hiszi, hogy ami bennem költészet, az hazugság?

– Benned minden hazugság – mondta a férfi hirtelen vak indulattal –, minden, minden hazugság benned. Ez a nyugalom is, amivel hallgatod, amiket mondok, s ez, hogy most elkísérsz a redakcióba, holott már egyedül szeretnél lenni, magadban, otthon, pongyolában, nézni, mi történt azalatt. Ez az asszony nálad volt, és mert nem talált, bizonyosan levelet hagyott hátra. Erre a levélre vagy kíváncsi, és a virágokra, amiket bizonyosan vitt neked. Ezek új, friss, még ki nem élt dolgok, a levél, a virág, és hogy ki keresett még azalatt, s nem jött-e Gerbeaud-tól egy doboz cukorka. És fürödni szeretnél, és vacsorázni magadban, tálcáról, az íróasztalodon. Előttem nem mersz soha annyi kenyeret enni, amennyit szeretnél, mert tudod, milyen őrületesen féltelek az elhízástól. Hogy vacog bele a fogam, ha egy édes süteményt eszel. Mert attól félek, hogy ez a pokoli és isteni remek, a te tested, elhagyja formáit. Most szeretnél egymás után három karéj vajas kenyeret enni, mert tudod, hogy ez jó neked. Oh, tudom én mit szeretnél te! Frissességet, tisztaságot, mindég frissességet, tisztaságot, megújhodást. Én most olyan vagyok neked, mint egy ing, amit két napig viseltél, mint egy ágy, amiben két napig feküdtél. Szeretnél levetni magadról, kiszállni belőlem, mi? Mondd, hogy nem tudom, mire gondolsz! Mondd, hogy nem ismerlek! Hazudj, hazudj, ha mersz!

Benoite nem felelt. Fejét meghajtva ült a férfi mellett, aki így gyötörte őt, és arca egy percig a sírás álarcát viselte. De csak egy percig, akkor megnyugodott.

– Ha egészen nagy és bátor ember volnál, akkor most így szólnál hozzám: Igaza van – mondta a férfi, és kegyetlen örömmel nézte a változást a leány arcán.

– Ha nagy ember volnál, akkor azt mondanád: valóban kitalálta, ezt szeretném. Tudod, hogy leborulnék előtted itt nyomban, ha rászánnád magad erre az őszinteségre?

Benoite a fejét rázta.

– Nem mondod? – kérdezte a férfi.

– Nem mondom – mondta Benoite.

– Mert okos vagy és ravasz vagy, és attól félsz, hogy hátha mégsem borulnék le, hanem torkon ragadnálak.

– Nem azért – mondta Benoite –, hanem mert nem volna igaz. Szeretek magával lenni.

A kocsi már kinn futott az Andrássy úton. Ismerősök jöttek velük szembe. Mosolyogva köszöntötték őket. Benoite arca piros volt. A férfi észrevette.

– Miért pirultál el? – kérdezte tőle.

Benoite zavart lett.

– Nem mondhatom meg, László.

– Miért nem?

– Nem tudom, nem lehet megmondani. Ostobaság.

– Többször észrevettem, hogy így elpirulsz, ha ismerősökkel találkozunk. Miért? Szégyenled, hogy együtt látnak bennünket? Arra gondolsz, hogy ezek mind tudják, hogy mi egymáséi vagyunk?

– Arra gondolok – mondta egyszerűen Benoite.

– Eddig tart a te nagystílűséged – mondta Bártfy. – George Sand nem szégyellte magát, ha Musset-vel látták együtt.

– Talán nem vagyok nagystílű – mondta Benoite.

– Nem, az nem vagy. Mindennap tízszer felébred benned az, aki voltál otthon, a kis túladunai városodban. Eblen Betti fölébred benned, a kis kócos, félénk, tanulatlan serdülőleány – és ilyenkor Érseki Benoite, a nagyszerű, a szép és ünnepelt költőnő szégyenli magát. Így van?

– Lehet, hogy így van – mondta Benoite lassan –, lehet, hogy Eblen Betti az, aki felébred bennem. De lehet az is, hogy valaki más. Nem, aki egykor voltam, hanem aki még nem voltam. Aki leszek. Különben talán mindegy. Az, aki voltam, bizonyára ahhoz tartozik jobban, aki majd leszek. A kettő egy, csak külső alakjukban van valami különbség.

– Ah, a te fantasztikus álmod, a jövődről! Oh, a te gyönyörű vesszőparipád! Ez tetszik nekem! De mire gondolsz te tulajdonképpen? Mi lehetsz te itt, ebben az országban, ahol már Eblen Betti voltál egyszer, s ahol most Érseki Benoite vagy velem szaturálva. Egy nagyon szép, nagyon talentumos, de mégis szegény, a tollából élő költőnőcske. Szűkös körülmények közt, a hírlapírás, a napi irodalom igájába fogva… Lássuk csak, mire gondolsz, mi lehetsz te ebben az országban?

– Mit ért az alatt: ebben az országban? Mi az: ez az ország?

– Tegyük fel, hogy a legnagyobb költő leszel ebben az országban. Akkor is, mi az: magyar költőnek lenni? Ha a határon túllépsz, nem tudják, ki vagy. Ki fordítja le a te verseidet, hogy azok ugyanazok a forró, napfényes, színes káprázatok legyenek, amik a valóságban? A te nyelved, a te formáid ide vannak kötve ehhez a nyomorult röghöz. Vagy te nem érzed azt az átkot, amit a magyar költők mind éreztek? Nem tudod, hogy rab vagy? Nem érzesz magadon bilincseket?

– Nem érzek magamon bilincseket.

– Mert asszony vagy, ezért. És mert tulajdonképpen léha vagy, és talán keveset is gondolkodol. De ez a te jövőd, ez a te álmod – milyennek képzeled mégis? Hogyan látod magadat, ha a jövődbe nézel?

– Nem látom magamat – mondta Benoite lassan, de hangjában elfojtott izgalom remegett. – Hiszen éppen az, hogy nem látom magamat. Valami nagy ködréteg az, ami most köztem és a jövőm között áll. Csak azt érzem, hogy a ködön túl valami végtelen világosság van, egyszerű, tiszta, nyugodt világosság, csak ezt érzem. Hogy el fogok jutni magamhoz egyszer egészen, ezt érzem.

– Hogy fogsz eljutni magadhoz? Hát azt hiszed, ez a Benoite, aki most vagy: nem te vagy?

Benoite csendesen ingatta a fejét.

– Hát mit gondolsz magadról, ki vagy te?

Benoite felkapta a fejét, s egy percig meredten nézett a férfi arcába, s aztán így szólt:

– Ezt már egyszer, éppen így, ahogy most maga, kérdezte tőlem valaki. Ez régen volt.

– Férfi volt – kérdezte Bártfy, s a szája megremegett a haragtól és undortól.

– Nem egészen – mondta Benoite. – Nálamnál csak két évvel volt idősebb, s én akkor még csak tizennyolc éves voltam.

– Már akkor ezt kérdezte tőled valaki? Csókolóztál vele?

– Ez nem fontos – mondta Benoite.

– Nekem ez a fontos. Mindennél fontosabb. Csókolóztál vele?

– Akartam. Ne faggasson, ha úgy tetszik, el fogom magának egyszer mondani.

– És te mit feleltél neki, akkor, tizennyolc éves korodban?

– Azt, amit most mondok magának: nem tudom. Nem tudom, ki vagyok. Hiszen ha tudnám! De néha reám nehezedik az, ami az életemnek a mostani lényege: a szépségem, az ifjúságom, a tehetségem. Mint valami hármas korona, súlyosan, megrakva drágakövekkel. De alatta a homlokom szomorú és fáj. Magának megmondom ezt. Én sokat sírok otthon, mikor magamban vagyok és mikor senki sem lát, a földre térdelek, és kérem Istent, mutassa meg nekem, ki vagyok. De minél előbb, minél előbb, nehogy elvesszek.

– Te a földre térdelsz, és Istent kéred?

– Igen.

– Mert nagy türelmetlenség van benned. Mert tudod, hogy az életed nem jól van így, ahogy van. Egy öregedő férfi hálójába kerültél, akit utálkodva és titkos ellenségeskedéssel, de mégiscsak szeretsz. S noha elég józan vagy, még sem tudod, mi vége lehet ennek a szerelemnek. Én megjósolhatom neked előre mindazt, amit te olyan empatikusan Istentől kérdezel meg. Vagy elveszlek, és akkor gondom lesz rá, hogy minden évben egy gyermeked szülessék. Mert én magam nem végzek veled, a természetet hívom segítségül, hogy segítsen téged letiporni. Az anyaság, ez kell neked. Ez a szent és áldott korbács, hogy leverje benned azt a szörnyű erőt, amivel rajtam és másokon is uralkodol. Fizikailag a földre taposni téged, megalázni testi fájdalmakkal, mindenféle asszonyi nyomorúsággal, elformátlanítani téged, és megkötözni azzal a szeretettel, amit majd a gyermekeid iránt érzesz. Ez lehet az egyik. És ezzel is véged. De jöhet más is. Hogy elég erőd lesz: engem egy mozdulattal ellökni magadtól, és menni egy más férfihoz. Egy gazdag emberhez, mert szeretnél gazdag lenni, tudom, és úgy élni, mint az orosz hercegnők, noha nem is tudod, hogy élnek. De te szomjazol az élet szép formái után. S ehhez vagyon kell. Ezt keresed majd, és esetleg megtalálod egy férfinál. De szívem, a gazdag férfiak ostobák, és nem keresnek téged. Te szép vagy, de nem az ő ízlésük. Nem vagy elég dekoratív, és nem vagy elég könnyű, és ami a legfőbb baj: belül Eblen Betti vagy. Te gőgös vagy, és minden ölelés után ajándékot szeretnél adni a te férfidnak. Hogy adnád oda magadat pénzért? Mit gondolsz?

Benoite vállai összerándultak.

– Hagyja abba, László, a próféciákat, kérem!

– Nem hiszel nekem. Azt hiszed, így, a mostani beállításodban van valami más megoldás?

– Kell lenni egy harmadik útnak – mondta Benoite.

A kocsi megállt. Ott voltak a szerkesztőség előtt. Bártfy megfogta a leány kezét.

– Szépem, mindenem, üdvösségem – mondta neki –, hogy kifárasztottalak ezzel a beszéddel. Milyen sápadt vagy! Szörnyű, szörnyű gazember vagyok mégis! S most így hagyjalak el? Nem bírlak. Tudod mit? Várj itt reám néhány percig. Csak fölszaladok, és megnézem, mi újság, és átveszem a háromnapi postát, és jövök vissza. Aztán majd kigondolunk valamit. Ne váljunk még el, és ne ilyen hangulatban. Akarsz? Mondd, megvársz?

Benoite szomorúan intett a fejével.

– Megvárom.

– De szomorú vagy.

– Nem baj. Majd elmúlik.

– Bocsáss meg nekem! Én is nagyon szomorú vagyok.

Kiugrott a kocsiból, és bement a házba.

Benoite sötéten nézett utána. Látta, amint gyönyörű alakja, pompás feje eltűnik a homályosodó kapualjban, és így, ahogy távolodott tőle, hirtelen valami nagy megnyugvás szállta meg lelkét. Minden bizonytalan körülötte, minden. Az élete és annak célja, a jövő tervei, az önmagába és tehetségébe helyezett bizalma, minden, minden ingadozó és bizonytalan. A bizonyos csak egy: hogy szereti ezt a karcsú, fáradt, szomorú embert, aki ott megy. Szereti, szereti, így, ahogy látja őt, a kegyetlenkedéseivel, a durvaságaival, a formátlanságaival együtt. Ha kínozza, ha megalázza, ha rontja: szereti, szereti. S ez az egy bizonyosság, ez az egy: már olyan, mintha az élet alapja volna, amin állni lehet, amiben megfogózni lehet.

Benoite tudta: nem mutathatja meg magát soha egész valóságában a férfi előtt. Lényének fele – és talán az értékesebb fele – mindég elburkolva marad előtte. Kell, hogy így legyen, talán még sokáig, de lehet, hogy örökre. Ám amit az belőle lát, elég arra, hogy szeresse őt és hogy szenvedjen miatta. Mert ezt akarta. A férfi szenvedni akart, mert az életének olyan fordulópontjához jutott, amikor az örömök elillantak előtte, elgurultak a kezéből, mint értéktelen kis üveggyöngyök. Minden öröm, amit az élet ad – és neki mennyit adott már –, egyforma! De a szenvedés az, ami új, ami egyetlen, a szenvedés az asszonyért, a maga asszonyáért, akit csak ilyen későn talált meg, negyvenéves korában, mikor már egyik feleségétől elvált, a másikat eltemette, mikor már fiai megszülettek. Ah, ez a szenvedés, ami a férfikora delén talált rá, mikor alkotóerejének teljességében volt, de nem tudott többé örülni sem sikereinek, sem az asszonyok szerelmének, nem oly ősnaivul, mint eddig, de mindent mérlegre tett, mindennek mögé akart látni, mindent boncolgatott és mindenben gyanakodott, annak az embernek a szkepszisével, aki saját magában csalódott legjobban: ez a szenvedés kellett neki.

– Ő szenvedni akar – gondolta Benoite –, olyan ez neki, mint a mámor. Kínozza magát, csordultig akar telni szenvedéssel. S én vagyok a kehely, amiben az ő szenvedése lakik. Az én szerelmemből issza a szenvedést. S azon a napon, amelyen arra ébredne, hogy nem szenved többé: elmúlna a szerelme, és a kelyhet eldobná magától. Engem eldobna magától. És attól fogva nem volna szomorú többé, nem félne a haláltól, s élné a régi életét. Jobb volna neki. De mi lenne akkor énbelőlem? Az ő szerelme nélkül? De neki megtudni nem szabad, hogy ettől én félek. Különben, ha mondanám neki, sem hinné el. Szerencsére nem hisz nekem. Szerencsére nem ismer engem. Ha hinne és ismerne: nem szenvedne tovább. De ő szenvedni akar, és szuggerálja nekem a hazugságot, hogy szenvedhessen általa. Mert szenvedni akar…

Benoite elgondolta ezeket a rövid percek alatt, míg a férfi távol volt tőle, és lelke e gondolatok alatt megtelt irányában részvéttel és jósággal. Eszébe jutott, amit a férfi oly sokszor mondott neki; emlékezvén második feleségéről, a halottról, és annak egy konok, mindég visszatérő jóslatáról: „Jön majd egyszer egy erős és gonosz fiatal asszony, és az letiporja magát!"

Benoite e jóslaton keresztül oly tisztán látta a leigázott, sokgyermekű, tűrő, szerelmes, szent feleség megható alakját. Oly tisztán, hogy szinte kezével érinthette volna. És a férfi ilyenkor azt szokta mondani: „Te vagy az a gonosz! Te vagy az az erős, aki engem letipor! Te vagy az én bűnhődésem! Te vagy a démon!"

Benoite eleinte kacagva hallgatta ezeket, és önmagába nézvén, nem tulajdonított jelentőségeket e szavaknak. De később, hogy egyre gyakrabban ismétlődtek, megtanulta jelentőségüket, értelmüket, és azt gondolta – habár az okokat saját magán kívül állónak érezte –, mégis: van valami igazság ebben. Furcsállotta alakját a démon beállításában, de lassanként belevésődött tudatába ez a fogalom. Belevésődött, mint a szerep a színész emlékezetébe, s ha lelkileg nem is volt az, amit játszott, de lassanként már elég jól játszotta.

– Mért kell ennek lenni? – tűnődött magában a várakozás alatt. – Ha egyszer szabad volna őszintén mindent elmondani neki! Kiadni lelkét a maga valóságában! A hozzá való szerelmét! Azt a nagy, bálványozó, határtalan érzést, amiben élt és lélegzett, mióta csak ismeri! Ha egyszer mindent elmondhatna neki! De ez lehetetlen. A démon vörös köpenyében és fekete aureolájával s azzal a titkos és rontó hatalommal, amit a férfi neki tulajdonított, Benoite szinte már körülhatárolva érezte lényét, valamiképpen megmásíthatatlannak. Már egy megrögzött póz volt ez, ami igen kevéssé különbözött a valóságtól. Már el sem hárította magától, csak ha az abszurdumot érintette, s akkor sem elég erélyesen. Egyszerűen belenyugodott. De ha magában volt, vagy másokkal, akkor egyszerre levetette magáról mind a hamis jelvényeket és rekvizitumokat, föllélegzett, könnyűnek, jónak és boldognak érezte magát, pompás nagy egészségében, a szerelmi pihenők nyugalmában, olyannak érezte testét, mint egy fiatal sasét, amikor az a levegőbe szárnyal, és lelkének végtelen harmóniája csodálatos ujjongásokban tört ki a dalokon keresztül, amiket ilyenkor írt. Mindenki, aki így látta őt, az életöröm és az asszonyi boldogság inkarnációját látta benne, s azt gondolta magában: íme, az új asszonyfajta, az alkotó típus, a maga szellemi és etikai függetlenségével, a maga külön és bátor törvényeivel, a jövő asszonya, a szerelmi választás szabad jogával, előítéletek és elfogultságok nélkül.

– Nos, kislányom, hát mi történjen velünk? – kérdezte Bártfy visszatérve és megállva a kocsi előtt. – Még sietve hozzátette: – Odafönn nincs semmi baj. A lapot nélkülem is csinálják, olyan rosszul, mintha én magam csinálnám. Nincs valami ideája, hogy hova menjünk?

– Csak ki, ki a városból – mondta Benoite –, valahová, ahol sok és hűvös levegő van.

– Akarsz a Hűvösvölgybe menni? – kérdezte Bártfy. – Ott egy kicsit sétálunk, aztán megvacsorázunk, és gyorsan visszajövünk, ki-ki hazamegy, és alszik.

– Jó – mondta Benoite –, én egyelőre a sétáról le is mondanék. A vacsora a fő!

Bártfy odaszólt a kocsisnak: Megyünk a Hűvösvölgybe!

És beült Benoite mellé a kocsiba.

– Ennyire éhes vagy? – kérdezte nevetve a leányt, s mivel a kocsi ernyője fel volt hajtva s már sötétedett, gyöngéden átfonta karjával a derekát. – Olympusi étvágy! Egy parasztnőnek az olympusi étvágya!! Végig az egész vonalon…

Ez utóbbit frivol célzással mondta. Benoite elértette, de el sem mosolyodott.

– Mit gondol – szólt gúnyolódva –, a mai ebéd után! Ami egy tányér leves volt és egy kis főtt tyúk!

– No hát, ez mégis hallatlan! – pattant fel a férfi tréfás haraggal – a mai ebédet mered kritizálni, amit én úgyszólván magam főztem? Az öreg Fáni csak nézte és szörnyűködött!

– Hogyne – mondta Benoite, aki örült, hogy ilyen egyszerű témára térhettek át –, sajnálta a tyúkot, a kétféle