Báró Herzfeld Clarissz

By Erdős Renée

„– De Clarissz – mondta a színésznő csodálkozva – hiszen nem ezt kell
merned – ha merni akarsz! ördög vigye a kis hindu táncosnődet. – Az még
várhat. Az első mégis csak – a férfi – nem érted? A férfi az első.
Ezt mondva, hirtelen elkezdett kacagni, szívből édesen, igazi
fölényes asszonyi nevetéssel, ott a szobrok és virágok között – s utána
halkan, szégyenkezve, a másik is, a gyáva és tudós szűz, báró Herzfeld
Clarissz.
Nevettek…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449349

Book preview

ERDŐS RENÉE

BÁRÓ HERZFELD CLARISSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-934-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

I.

Éjszaka volt.

A nagy szobát, amelyben a régi, diófából faragott angyalok uralkodtak: megtöltötték az árnyak.

Ott lappangtak a tengerzöld aranyos brokát függönyök között, melyek az ágy magas baldachinjáról csüggtek alá s amelyeknek aranyos rojtjai leértek a szőnyegig. Ott lappangtak az árnyak a testes angyalok körül, akik életnagyságban, izmos karokkal és meztelen felső testtel, fürtös fejükön mák-koszorúval a nagy baldachinos ágyat tartották. Négyen voltak. Komoly és barokk méltósággal álltak a sötétben, míg másik két társuk fenn állt az ágy fejénél és tartotta a baldachin lúdját.

Igen fontos lények voltak ezek és a sötétben csillogó testük, gömbölyű arcuk, valami kísérteties varázzsal töltötte meg a szobát.

Holott nemcsak hatan voltak ők. Egy testvérük ott állt a két ablak között, az íróasztal jobbfelén és egy hatalmas villanylámpát tartott felemelt kezében, amelyen nagy zöld selyemernyő volt, míg másik testvérük, az íróasztal másik felén állt, semmi egyéb hivatása nem volt, csak hogy mosolyogjon arra, aki ránéz és félig kinyújtott kezével, mellyel a ruhája leplét, fogta, azt a kis ezüst tálcát tartsa, melyen most szőlő, őszibarack és egy pohár víz állt. Nyolcan voltak tehát angyalok ebben a szobában, hogy a pompa nagyobb legyen az ágy körül, melyben egykor, a nagy királynő, Mária Terézia aludt, vadászatok alkalmával, mikor Magyarországra jött és a Varjassy grófok vendége volt.

Közöttük fehéren, mintha a holdnak egy sugara lett Volna, ott ült az íróasztalnál, a nagy ernyőjű lámpa fényében, vékony testével előrehajolva, fürtös fejét a jobbkezére támasztva egy néma és mozdulatlan jelenség: Báró Herzfeld Clarissz.

Ült és olvasott. A könyvből, mely előtte feküdt, már csak pár lap volt hátra. Sietve olvasott és egész figyelmét megfeszítve. Most a kandalló fölött álló régi óra megszólalt és tele zengéssel verte ki a tizenkettőt.

Az angyalok nyugodtan mosolyogtak az árnyban. De Herzfeld Clarissz hirtelen megmozdult, felemelte jobb kezét és hátranyúlt a fürtös tarkójához.

Igen, már késő volt és a kelleténél tovább olvasott. Érzi, hogy fáradt. Onnan érzi, mert ilyenkor mindig az a furcsa képzelődése támad, hogy az ágy lábánál álló két angyal otthagyja a helyét, nesztelenül előbbre jön, az ő háta mögé áll és belenéz a könyvébe. Ilyenkor kénytelen hátranyúlni a fejéhez megtapogatni a tarkóját, sőt vissza is pillant néha, hogy lássa: csakugyan ott vannak-e? Most is. Előbb csak a fejéhez nyúlt, aztán visszapillantott. Nem. Az angyalok a helyükön voltak. Köteleségszerűleg emelték az ágyat és mosolyogtak, fejükön a mákkoszorúval.

– Már csak egy lap, be fogom fejezni – gondolta magában és ülve maradt, olvasott tovább. Pár perc múlva végére ért a könyvnek és kettőzött figyelemmel olvasta el az utolsó sorokat. „Minden technikai előrehaladás, minden külső fény ellenére, az emberiség egy folyton növekvő szellemi ellaposodásnak megy elébe. Kívülről egyre gazdagodunk, belül egyre jobban elszegényedünk. Remélhetőleg nincs távol az idő, melyben az emberek kezdik majd lassan belátni, hogy nem azok az emberiség legnagyobb jóltevői, akik az egyént önnönmagával ellentétbe hozzák, azzal, hogy mindig újabb ideálok és vágyak örvényeibe sodorják, hanem azok, akik segítségére lesznek abban, hogy ismét visszajusson önnönmagához."

Összecsukta a könyvet és pár pillanatig elgondolkodva ült fölötte.

Ekkor megmozdult, kihúzta az íróasztala fiókját, kivett belőle egy vaskos, bőrbekötött füzetet, fellapozta, tollat vett a kezébe és hosszú, ideges betűivel elkezdett írni.

„Szeptember 25. Ma este befejeztem D. második könyvét is a buddhizmusról. Alapjában véve az első érzésemnél kell maradnom. Nagyon szép könyv, tele józan gondolatokkal s az igazságkeresés csaknem fanatikus lázával. De egy dolog van, ami végtelenül zavar benne, az, hogy hitetlen ember írta. Ezért a görcsös igyekezete, hogy leegyszerűsítsen dolgokat, amik nem leegyszerűsíthetők s amelyeknek örökké a transcendentalizmus kék ködéiben kellene maradniok. Ez a misztikus lélek nagyítóüveget visel a szemén s azon keresztül fürkészi a kifürkészhetetlen dolgokat. Nem szeretem a túlságos világosságot, azokban a dolgokban, amelyeknek egyetlen létjogosultságát a sűrű homály adja meg. Másrészt, nem szeretem, ha az író felfogása annyi ponton egyezik az enyémmel, mert így nem vitatkozhatom vele. D. a hitre képtelen, azért tanítja ezt a gondolati vallást, ezt az egyéni, a kiváltságosok számára született vallást, aminek a buddhizmust nevezi. Mindahárom kifejezés: a gondolati vallás, az egyéniség vallása, a kiváltságosok vallása: olyan csalétek, amin bizonyosan sokan horogra akadnak mostanság, mikor az emberiség úgyszólván minden ideáljából kicsöppent és a szó szoros értelmében nem tudja, hova helyezze el azt a fölösleges holmiját, amit léleknek szokás nevezni. Én magam is horogra akadnék, ha – ha volna még csalétek, ami ingerrel bírhatna rám nézve. De én már kifogytam az istenekből. Mindenféle istenből. Kezdve a Fekete Kövön, amit Emezusban imádtak s amely állítólag az első isteni nemzedék atyjának, Kronosnak tulajdon gyermeke volt, amit megszületvén, elnyelt, hogy be ne teljesedhessék a jóslat, mely szerint a második isteni nemzedék le fogja taszítani az elsőt. De hiába, az asszonyi furfang kifogott rajta, Gaea Zeust elrejtette a furcsa atyai szeretet elől s a jóslat mégis csak bevált. De ez így van már kezdettől fogva, jóslatok nélkül is. Egyik Isten felfalja a másikat, akárhogy s a világ tele van megkövesedett Istenekkel.

Ez a szegény, jámbor emberiség pedig mégis csak hinni akar! Mindenáron hinni akar! Nem érzi jól magát, ha nem tud maga fölött egy félelmetes és ismeretlen alakú szörnyeteget, akinek kezében az ostor és aki kényszeríti őt, hogy becsületesen viselje magát s aki alkalomadtán átváltozik, azzá a jóságos, szelíd, kenderszínszakállú öreg emberré, aki a jutalmat hozza, mint a Mikulás a gyermekeknek. Én nem vagyok atheista, tehát nincs szükségem arra, hogy higgyek valamiben: még abban sem, hogy nincs Isten. Jenseits von Gut und Böse – engem már az sem bánt, hogy minden céltalan és fölösleges, ami körülvesz ebben az életben és még az sem kívánatos előttem, amivel D. oly idillikus módon elkacérkodik: A lélek reinkarnációjának gondolata. Lélek – már megint rosszul fejezem ki magamat! Hiába, a régi terminus technikusok olyanok, mint a kullancsok, nem akarnak az agyvelő epidermiséből kiszakadni. A Karmáról van szó, az Öntudatról, az Énről, nagy ével, ami halhatatlan, mert kezdettől fogva van. A meggyújtott gyertya, a folytonos égés, anélkül, hogy kiégés lenne belőle, a láng, mely új lángokat gyújt, s maga mindig a régi láng marad! Hopp! Álljunk csak meg! A reinkarnáció a Karma tökéletesülésével mégis csak megszakad egyszer s az ember, ha teljesen megszabadult minden földi gyarlóságától és elérte  a legmagasabb kontempláció fokát: mégis csak megáll és bedől a Nirvánába, onnan a Parinirvánába. Itt vagyunk tehát! Hogyan lehetséges, hogy valami, aminek kezdete nem volt: vége lehessen? Mert a Parinirvána a Végnek a legvége. Hogy képzeli el ezt D.? Minden Én önmagában egy világ, amely összeomlik akkor, amikor elérte a tökéletesülés legmagasabb ormát? És mi értelme van ennek? Hová lesz így az a sok felhalmozott és összegyűjtött erő és energia, mely életek során át kellett ahhoz, hogy a lélek, vagyis a Karma eljusson ehhez a magaslathoz? Hová vetődik ez? Ki használja fel? Erre feleljen D! Nem, erre nem is lehet felelni. Szó, ami szó, a legvizenyősebb és legszemforgatóbb  katholicizmus is több kézzelfoghatót ad az embernek, mint ez a „gondolati vallás" amelynek zászlaja alá gyűjteni akarja D. a világot. Resultatum: minden vallás ott feneklik meg, ahol a jutalmat akarja kiosztani a jóknak s a büntetést a gonoszoknak. A lélek nem juthat a Nirvánába, míg a földnek csak egy parányi salakja is hozzátapad.  Ez kár.   Ha ez a Nirvána nem volna mint legfőbb jutalom a tökéleteseknek: akkor tán buddhista lennék. Mint ahogy katholikus lennék, ha nem volna mennyország, pokol és purgatórium, ami a halálom után leselkedik rám. Ez nagyon hasonlít a nagymama plumpuddingjához, amiből gyermekkoromban, ha rosszul tanultam, büntetésül kiszedték a mazsolát s úgy kellett megennem. Ellenben, ha aznap jól tanultam, akkor nagymama még a saját puddingjából is kiszedte a mazsolákat s az én tányéromra tette. Végül már, miután rendszerint jól tanultam: készakarva tettem hibákat az órámon, hogy ne kelljen annyi mazsolát ennem. Igen, igen! Jó volna hinni valamiben – de mazsola nélkül. Végezetül mégis csak egy vallás van: az az Énben való hit, amit D. is tanít, de nem elfogultság nélkül. Az Én, mint legfőbb és legkívánatosabb ideál, az Én mint cél és legfőbb jutalom. A többi minden értelmetlenség és transcendentalizmus: merénylet az emberi szellem s az emberi méltóság ellen. Ezt az Ént elérni, meghódítani, mélységeit kikutatni, erőit kifürkészni, leszállni bele, mint egy titokzatos örvénybe: mert minden Erő örvénye a jónak és rossznak. Oh, fölemelni magunkat a nagy és bátor cselekedetek szárnyán, olyan magasba, ahol az ember érzi a maga isteni voltát. Megkísérelni mindent, a lehetetlent is! Igen, a kísérlet tulajdonképpen a lehetetlennél kezdődik. Az élet szenvedés, igaz! De nem szabad belenyugodni ebbe a szenvedésbe. Általában semmibe sem szabad belenyugodni, ami van! Hogy is tanítja a katekizmus? Az ördögök kezdetben angyalok voltak, de mert fellázadtak Isten ellen és bírálgatták az ő alkotását, letaszíttattak a mennyországból és ördögökké lettek. Már nyolcéves koromban nagy szimpátiát éreztem ezek iránt a lázadó angyalok iránt. Igazuk volt, mikor a világot kritizálták…"

Abbahagyta az írást és becsukta a könyvet. Mikor felállt, egy kis szédülést érzett. Odament a jobbfelőli ablakhoz és kinyitotta. Hirtelen megcsapta testét a szeptemberi éjszaka hűvös és párás levegője. Narancsszínű crêpe de Chine pyjamája fölött, amit viselt, a fehér éjjeli köpeny nyitva volt, a hosszú narancsszínű öv ott feküdt a szék támláján, ahol ült. Odament és fölvette, aztán körülcsavarta vele magát a vállaitól kezdve, négyszer-ötször, egészen a térdéig. Így ment vissza megint az ablakhoz.

Lenn az újhold gyenge fénye ragyogott a teraszon s az ősi jegenyéken, melyek körülvették a kastélyt. Száz jegenye volt itt – a híres varjasi száz jegenye – amelyeket Clarissz serdülő korában úgy hitt: az Élet őrei. Mind hatalmas törzsű, óriási fák – közöttük egy, éppen az ő szobája előtt, amelyik elütött a többiektől. Magas volt, mint azok, de szeszélyes lombozatú, itt-ott elgörbült törzzsel, a derekából kinövő fantasztikus bóbitával s alatta két kiterpeszkedő ággal, mely azzal a lombcsomóval a közepén olyan volt, mint egy megzilált óriás asszonyalak, aki széttárt karokkal segítségért kiált. Clarissz már gyermekkorában elnevezte őt a Sötét asszonynak s azóta is így hívta. A Sötét asszonyt most beragyogta a halovány holdfény. Clarissz kissé borzongva nézte. A többi jegenyék, az Élet őrei ott álltak és susogva beszélgettek egymással az éjféli csöndben. Az egész kastély aludt. Nagymama, nagypapa és a cselédség. Vendég nem volt senki.

– Milyen jó ez a csönd – gondolta magában Clarissz és a dekadens jegenyét nézte, ami előtte állt. – Egészen olyan, mint én vagyok – gondolta magában, már nem először és nevetve megrázta fejét a nagy bronzhajjal, mely kibontva a nyakába hullott.

Ez a haj vörös lett volna, mint a Herzfeldek haja általában, de közbelépett az ő édesanyja, az elszegényedett nemes erdélyi kisasszony, aki ott hivatalnokoskodott a nagypapa bankjában. Közbejött ő, Palocsay Lidi a fekete hajával, melynek kékes szálai közé odakerült az ifjú Herzfeld Gábor szíve s ebből a bonyodalomból támadt aztán: a fekete és vörös haj találkozásából az ő bronzszínű haja, melyben éppen annyi volt a fekete, mint a vörös elem. Csupa lappangó éjfél és bujkáló lidérctüzek. S ebből a végzetes bonyodalomból támadt a Herzfeld Clarissz bőre is, ez a gyöngyszínű csoda, melyen nem fogott sem a déli nap, sem a tengerpartok levegője. Nem tudott megbarnulni soha, csak rózsaszínűvé vált és arcára, a hófehérre, amíg tartott a nyár, apró kis aranyszeplőket varázsolt, amik télre aztán elbújtak valahová, mert nem lehetett látni őket. És a komoly, nem kicsiny, túlpiros száj s a sűrű szemöldök, kissé szabálytalan ívelésével a liláskék szemek fölött: ez mind, mind ebből a váratlan komplikációból fakadt.

Különben az őskeresztény vér, melyet Palocsay Lidi belopott a családba, nem sokat változtatott a race jellegén. Clarissz inkább a Herzfeldekre ütött, mint anyai ágon való erdélyi őseire.

Ezen már nem lehetett segíteni.

Az orrlyukai csipkés kivágásától, a nagy, kissé egymásra rakott fogain keresztül az erős hullámos hajáig: Herzfeld volt egészen. Csak az alakja volt szikár, magas és gyöngéd, mint az anyjáé. Mi volt az a pár csöpp finom, tartózkodó Palocsay-vér a vörös Herzfeldek sűrű, régi, akaratos véréhez képest, amellyel felküzdötték magukat itt az országban, a pár száz esztendő óta, amióta ide bejöttek! Hogy honnan: ki tudja? De itt vannak, elsokasodtak. Gyárakat építettek, bankokat alapítottak, bárók lettek és megszerezték a varjasi előnevet.

Az egyik közülök főrendiházi tag, a másik miniszter volt annakidején, mikor még lehetett és már három generáción át mind betértek a katholikus egyház kebelébe.

S ez erősakaratú, vasszorgalmú és mohó idegzetű emberek sarja, a bankár Herzfeld Zsigmond unokája, most ott állt az ablak előtt, a hold világosságában és összefont karokkal nézte az éjszaka szépségét, az alvó kertet maga alatt, a nagy fákat, míg lelke ködös utakon imbolygott és forró agyát korbácsolták a gondolatok.

– A természet milyen szép! Hogy lehet, hogy mellette az ember így elkorcsosult! Ha az ember és a természet egymással harmóniában volnának: bízvást nevethetnénk az elveszett paradicsom meséjén. De így valami raison van benne: már az első ember sem bírta el a harmóniát és nem szeretett a terített asztalhoz ülni, amit számára az isteni kegyelem megrakott mindenféle jó falattal. Harcolni akar s ezáltal elront mindent maga körül! Igen, lázadás, romlás és harc: ez a világ élete s aki ezen változtatni akar: őrült. Be kell hát állni a harcosok közé! Be kell állni!

Megint a tarkójához nyúlt és megint visszapillantott. A két angyal az íróasztaltól mintha odajött volna az ablakhoz!

Ah, igen! Hiszen le kell feküdni! Fáradt. Tíz órától fogva, hogy nagypapáéktól elbúcsúzott, folyton olvasott.

De az éjszakai csönd oly jól esett fejének és égő szemeinek, hogy tovább is ott maradt az ablaknál és nézett mereven lefelé.

Amint így állt, egyszerre egy sötét, magas árnyat látott előrelopózni nesztelen léptekkel, a kavicsos úton, a ház felé. Az első pillanatra összerezzent. Aztán, hogy fölismerte, halkan leszólt hozzá:

– Te vagy az, Szergej?

– Én vagyok – hangzott alulról, csendben a válasz.

A sötét, magas férfialak egy percre megállt az ablaka alatt.

– Honnan jöttél? Én azt hittem, már mindenki alszik.

– A parkban voltam, a tóparton.

– A tóparton voltál! Mi az a kezedben?

– A balalajkám. Egy kicsit játszottam és énekeltem.

– Nem hallottam. Pedig máskor idehallatszik.

– Nagyon halkan csináltam, hogy ne zavarjam a méltóságos bárónőt.

– Hát tudtad, hogy fenn vagyok?

– Tudtam. Ez a fa itt világos volt a lámpafénytől, ami a szobából jött.

– Ah úgy, a fényről tudtad. De hiszen a hold is világít.

– A hold világa az más – mondta Szergej.

– Igaz, a hold az más. Jó éjszakát Szergej!

– Jó éjszakát – mondta csendesen a férfi és tovább ment nesztelen lépteivel az úton, a kastélynak a személyzet számára szolgáló bejáratához.

Herzfeld Clarissz becsukta az ablakot, az ablaktáblákat és előre jött, az íróasztal másik felére, ahol az angyal állt és az ezüst tálcát tartotta.

Clarissz a tálca fölé hajolt és egy szemet lecsípett a szőlőből. A szájába tette. Hűvös volt és édes. Utána még két szemet evett s akkor nyugtalanul fordult meg. A nagy, homályos szoba, a sötét angyalokkal olyan volt, mintha mozgás és elevenség lenne benne. Odalépett az ágyhoz és megnyomott egy láthatatlan rugót. Négy lámpa gyúlt fel egyszerre a négy angyal kezében, de ezek mind homályos éjjeli lámpák voltak, fáklyaalakú kis tejüveg-tartókban. Még mindig nem volt elég fény. Meggyújtotta tehát a mennyezet aranyozott facsillárját is és ettől hirtelen a fény orgiája áradt el a szobán.

– Így, –gondolta magában és odasétált a nagy állótükör elé – minden bútor igen nagy volt ebben a szobában – és lecsavarta testéről a hosszú övet, levetette köpenyét s most ott állt a narancsszínű selyemben, amit keskeny hermelinprém szegett be, mezítláb, kis fehérselyem-papucsaiban és gúnyosan összehúzott szemmel nézett magára a tükörben. Mintha azt kérdezte volna saját magától: Micsoda? Te akarsz valamit cselekedni? Ezekkel a vállakkal? Ezekkel a kezekkel? Ezzel a derékkal?

Meghajlította derekát jobbra-balra s mint egy nagy, narancssárga virág imbolygott teste a tükör lapjának fényében. Kis keble alig emelte fel a pyjama selymét.

Olyan volt, mint egy festetlen arcú, finom és bágyadt kis Pierrot, egy szánalomraméltó szegény fiú, ebben a főúri pompában, a gőgös és vaskos angyalok között.

– Feküdjünk le – biztatta magát, de nem mozdult. A tükörbe nézve hallotta, hogy odakünn szél támadt és erősebben megsuhogtatta a jegenye lombjait.

– Aludni nem tudok – gondolta Herzfeld Clarissz – aludni úgy sem tudok.

Aztán, hogy a jegenyék suhogását hallotta, azt gondolta.

– Éjfél van és a jegenyék suhognak. – Az Élet őrei. Meddig még, meddig? Mikor szállok ki közülök, annak az erős cselekedetnek a szárnyán, amire készülök?

Megfordult és az ágya felé ment, melynek baloldalán ott volt a három lépcsőfok, leterítve egy gyönyörű, régi perzsaszőnyeggel.

Magában ezt mondta, mialatt levetette papucsait az ágy előtt és rózsás lábát az első lépcsőfokra tette:

– Éjfél van és a jegenyék suhognak – aludni nem tudok! Nini, hiszen ez a vers! Igen, ez már a nagy fáradság, mikor csak versekben tudok gondolkodni.

Lefeküdt s a takarókat félig magára húzta.

– Folytatni kellene. Aludni nem tudok. S ha fekszem: fekszem vánkosán a gondnak.

Odaszorította arcát a sima és hűvös batisztpárnához, amely az ágy egyik szélétől a másikig ért s onnan kétfelől a fodrok és csipkék egész zuhatagát hullatta az ágy szélére. Ez volt a gond vánkosa, amire Clarissz most a fejét hajtotta, s amelyen több apróbb, nagyobb párna volt még, amiket most mind kiszedett a feje alól és ledobta a nagy ágyra, ahová a lába már nem ért.

Most Mártha jutott eszébe, az unokanővére, az elismert híres költőnő. Ha az tudná, hogy ő is versekben gondolkodik néha. De nem, sohasem fogja megtudni!

– Van bennem annyi szemérem, hogy ezt ne adjam tudtára: ennélfogva nem is lehetnék soha igazi költő. A tehetség első ismertető jele a szemérmetlenség. Csak néha mondok ilyeneket, mint ez is: Éjfél van és a jegenyék suhognak. Aludni nem tudok. S ha fekszem: fekszem vánkosán a gondnak. – Meddig még, meddig?

Hirtelen kinyújtotta karját a takaró alól és eloltotta a mennyezet világosságát. Aztán megnyomott egy másik gombot s a négy angyal kezében is elsötétült a négy fáklya. És velük együtt kialudt az íróasztal mellett álló lámpa is.

És Herzfeld Clarissz ott maradt a sötétben, a Mária Terézia ágyában, a nyolc angyal között és mozdulatlanul, csukott szemekkel várta, mikor fog elaludni.

II.

Másnap reggel nagymama a reggeliző-asztal mellett ült, nagypapa a nyitott terasz-ajtó előtt a karosszékben, szájában szivarral, kezében a Neue Freie Pressével, szemén az aranykeretes pápaszemmel.

Nagymama kacér kis selyemotthonkában, fehér haján egy kis csipkedisszel, lábain magassarkú piros házicipőkkel. Clarissz csészéjébe feketekávét és tejszínt töltött s a vajaskenyérszeletkéket a csészéje mellé tolta.

Clarissz lovaglónadrágban és csizmásan, ahogy a lovaglásból hazatért, kissé felhevült arccal ült a reggeli mellett.

– Szóval kitettél magadért Clarissz! – mondta nagypapa és a szemüvege fölött odanézett az unokájára. – Fölvitted azt a szeszélyes dögöt a Saskőre, azon a meredek úton. Alig két hete, hogy Szergej betörte. És gyáva – én mondom neked, hogy gyáva. A múltkor, mikor együtt mentünk ki, láthattad: egy nyúltól is megijedt.

– A nyúltól megijed, de a mélységtől nem – mondta Clarissz a kávéscsészéje mellől.

– Azért mégsem kellett volna ezt tenned, Clarissz! – mondta nagymama szemrehányóan. – Mit játszol az életeddel! Mért okozol nekünk keserűséget? Ezt többet nem szabad tenned! ígérd meg, hogy nem teszed többet!

– Most már fölösleges, nagymama. Ha Kuruc egyszer fenn volt a Saskövön, akkor már másodszor is fölmegy. Sőt, hogy őszinte legyek, engem már nem is érdekel: fölmegy-e másodszor is. Ez az első felmenetele: ez volt a fontos! Reszketett a kutya, reszketett egy kicsit! Az orrlyukai tüzet fújtak, de ment – hogy ment a sziklák között! Öröm volt érezni, ahogy minden idegével tudta a veszélyt és mégis csak ment.

Nagymama homlokára tette kis fehér kezét.

– Ne izgasd nagymamát azzal, hogy elmeséled – mondta nagypapa – nézd, mindig csak szomorúságot okozol neki!

Clarissz fölállt, megfogta nagymama kezét és megcsókolta.

– Szegény kis nagymama – mondta – különb unokát érdemeltél volna, mint én vagyok! És nem egyet, de legalább tizet. A tíz közül, ha valamelyik kitöri a nyakát, nem olyan nagy baj. De persze, az én egyetlen nyakamat féltitek.

– Elég baj, hogy te nem félted – mondta nagymama – miért hívod ki a veszélyt magad ellen mindig? Miért teszed ezt? Tudjuk, hogy bátor vagy, hogy nem félsz semmitől? Nem kell, hogy meggyőzz effelől.

– Nem is titeket akarlak meggyőzni – mondta Clarissz mosolyogva – hanem magamat. De akkor örültetek ugye, mikor a kis Kovács-gyereket kimentettem a megáradt Zsivajból? Akkor ugye örültetek? Pedig az nagyobb kockázat volt, mint ez! A Saskőnek minden kavicsát ismerem. De a Zsivajba ugrani ruhástól – az más volt – az sokkal nehezebb volt! Csak éppen, hogy a csizmáimat rúgtam le. És fenehideg is volt ezenfelül.

– Az más volt, ott nem szeszélyről volt szó, hanem emberéletről – mondta nagypapa.

– Azért logikusan véve a dolgot, az is őrültség volt, – mondta nagymama. – A kis Kovács Pistán kívül még öt gyereke volt az anyjának. Ha te odavesztél volna, nekünk egyetlen unokánk sem marad.

– A nagymama még a logikánál tart, – mondta nevetve Clarissz – mikor egy kis gyerek fuldoklik a vízben s az anyja a parton áll és kotkodácsol, mint egy tehetetlen tyúk, akkor én nem tudok logikusan gondolkodni. Aztán meg: egyik élet annyit ér, mint a másik.

– Effelől lehetne vitatkozni, – mondta csendesen nagypapa, és ismét a Neue Preie Pressébe nézett.

– És különben is, mondom nektek drágáim, nem is az életmentés volt akkor előttem. Hanem valami vak ösztön, ami vitt. Vagy nekem nem szabad, hogy vak ösztöneim legyenek? Egy Herzfeld Clarissz talán nem engedheti meg magának ezt a kis luxust? A fő azonban mégis az, hogy önmagamat meggyőzzem affelől, hogy nem vagyok gyáva s hogy megtudjam, milyen íze van az erős cselekedetnek. Mert ez a fő. A veszély érzése s a rajta való uralkodás. Tudjátok, hogy ebben egészen Nietzschével tartok. „Alles was mich nicht umbringt, macht mich stärker."

– No, már megint Nietzschénél vagyunk, – mondta nagypapa bosszúsan és ledobta kezéből az újságot, ez az a métely, amit már egyszer ki kellene dolgoznod magadból.

Clarissz megette a vajaskenyerét és odament nagypapához és beleült az ölébe.

– S ha ezt az egyet kidolgoznám is! Még mindig maradna bennem elég. Mit akarsz nagypapa? Hogy tökéletes legyek? Zárdába menjek? Parancsolj velem!

És mutatóujjával megsimogatta nagypapa borzas szemöldökeit, aztán odaszorította arcát az öregember arcához.

– Ne félts engem nagypapa, – mondta hízelgő, bársonyos hangján – hiszen nem lesz semmi bajom! No nézz rám és nevess egy kicsit! Hiszen itt vagyok, egészben vagyok! Nem haltam meg. Itt állok előttetek mint az élő fenyegetés – a jövőre.

– No, mi nem nagyon félünk, – mondta nagypapa.

– Mert nem hiszitek el, hogy valami igazán rosszat is tudnék tenni. Szóval, még mindig gyávának tartotok engem!

– Én nem értelek téged Clarissz, – mondta nagymama az asztal mellől – miért hiszed azt, hogy a rossz cselekedet elkövetéséhez bátorság kell! Hányan cselekedtek már rosszat merő gyávaságból!

– Van benne valami, – mondta Clarissz nevetve – de azok nem l’art pour l’art cselekedték a rosszat, hanem valami rajtuk kívül eső kényszerből.

– Ez a l’art pour l’art is egyike a te mételyeidnek, – mondta nagypapa. – Mikor fogsz már egyszer egészségesen gondolkodni?

– Valláserkölcsi alapon gondolod nagypapa? A la bourgeois, hogy ne mondjam, à la canaille ! Milyen jól állna ez nekem!

– Hogy beszél ez? – mondta nagymama – én nem bírom hallgatni! Ha valaki hallja őt: el fogja hinni, hogy mi neveltük fel?

– Dehogy fogja elhinni, nagymama. Nem is ti neveltetek. Az embert egyáltalán nem lehet nevelni. Meg lehet tanítani általános hülyeségekre, de nem biztos, hogy beveszi azokat. Kutyát, lovat, lehet nevelni, embert nem. És még az átöröklés sem használ semmit. Buddha azt tanítja, hogy nem a gyermek hasonlít a szülőjéhez, hanem a szülő a gyermekhez. Mit gondoltok, milyen tökéletes lénynek kellene lennem, ha a szüleimre ütöttem volna?

– Még csak a buddhizmus hiányzott neked, – mondta nagypapa és tréfásan ráütött Clarissz karjára! – Menj, menj! A te elveid rettenetesek, csak abban az egyben bízom, hogy az ízlésed és a finnyásságod meg fog akadályozni abban, hogy ezek szerint az elvek szerint rendezd be az életedet!

– Az optimizmus az öregemberek betegsége, akárcsak az, érelmeszesedés, – mondta Clarissz és fölugrott nagypapa öléből, mert a szolga lépett a szobába.

– Egy távirat a bárónőnek, – mondta és odavitte a kis ezüsttálcát Clarisszhoz.

Az féltépte a táviratot és belenézett.

– Ejha! – mondta meglepetve és örömmel – képzeljétek, ma délre vendégünk lesz! Doór Magda!

– A színésznő? – kérdezte nagypapa, miután a szolga kiment a szobából.

– Tudtommal csak ez az egy Doór Magda van.

– A legjobb barátnője Clarissznak, – mondta nagymama szelíd gúnnyal.

– No hallod nagymama! Ellene csak igazán nem lehet kifogásod. Tetőtől talpig úriasszony és hogy nagy művész, azt sem tagadhatjátok.

– Az igaz, hogy nagy művész, – hagyta helyben nagypapa. – De nem tudtam, hogy ennyire jóban vagytok!

– Nagyon okos asszony és nem mindennapi karakter, – dicsérte őt Clarissa. – Mártnánál ismerkedtem meg vele. Azóta levelezünk.

– Még leveleztek is! No, ez ugyan fölösleges,– mondta nagypapa.

– Mi van az urával, azzal a mauvais sujet-vel? Elváltak egymástól? – kérdezte nagymama.

– Úgy félig-meddig. Tudtommal azért még találkoznak.

– Persze, a gyermek miatt, – mondta nagymama.

– Lehet, hogy a gyermek miatt.

– Hogy is mehetett hozzá ehhez a Széky Endréhez? Nem tudta róla, hogy kicsoda?

– Tudta, de szerette. S aztán Széky Endre gazdag. Magda pedig nem volt az.

– Hallom, hogy egy idő óta Victor nagyon sokat van körülötte. Ez semmi esetre sem jelent jót. A múltkor a lóversenyen is együtt látták őket.

– Ugyan, nagymama! Victor minden divatos és ünnepelt szépség mellett ott van. Ez nem jelent semmit.

– No, no, – mondta nagypapa – nem szokott ő platonikusan sóhajtozni az, ilyen szépségek körül.

– Ugyan mit gondoltok! Magdának sokkal jobb ízlése van, semhogy egy ilyen cinikus emberrel kikezdjen, mint a ti Victor öcsétek. Ha éppen szeretőt akar, azt hiszem, még jobb is akad számára.

– Jobb? Mi az a jobb? – kérdezte nevetve nagypapa – ha egyszer már színésznőről van szó. Victornál nagyobb gavallér nem kell. Már fölépített egy pár villát és megvett egynehány autót – ékszerekről és egyebekről nem is beszélve, azoknak a művésznőknek, akik a hódolatát elfogadták. Miért beszélsz Victorról olyan megvetőleg? Mert cinikus? Hát te nem vagy az?

– Hiszen éppen azért vetem meg, mert hasonlít hozzám. Két ilyen díszpéldány egy családban: ez egy kicsit sok. És még azt is hihetik, hogy én utánzóm őt! Holott inkább ő utánoz engem. Amiért haragszom rá, az, hogy a cinizmusa nem őszinte. Alatta egy jó adag elrejtett és szegyeit szentimentalizmus lappang. Victor hisztérikus.

– No itt van egy Clarissz-féle exakt megállapítás. Victor hisztérikus. A világ legszellemesebb embere. Én nem tudom, honnan veszed az ő hisztériáját

– Hát nem tudod nagypapa, hogy ez Clarissznak kedvenc megállapítása a férfiak felől, akik valamely szempontból nem tetszenek neki? – szólt most nagymama. – Haulnitz-Mondeggről nem azt mondta-e szintén, hogy hisztérikus?

Clarissz arca kissé elkomolyodott. Odament a dohányzó-asztalkához, kivett egy cigarettát a régi ezüst dobozból és sietve rágyújtott.

– Hogy Mondeggről azt mondtam: erre megvolt minden okom. Hiszen állítólag szerelmes volt belém. Hogy lehet valaki szerelmes belém, aki nem hisztérikus?

– Nesze, itt van – mondta nagypapa – gróf Mondegg igazi, komoly úriember. És téged szeretett. Hogy hisztériából-e, vagy másból, mellékes. De szeretett. Hozzá kellett volna menned!

– Sőt bizonyosan még most is szeret. Azért nem jön haza soha. Azóta egyetlen egyszer sem volt itt a birtokon. Nem kellett volna olyan kurtán elbánnod vele! – mondta nagymama.

– Én nem bántam el vele kurtán. Egyszerűen – nem szerettem. Szimpatikus volt előttem, szerettem vele együtt lenni, teniszezni, lovagolni, táncolni –  de ez volt minden.

– Azt hiszed, nem elég ez arra, hogy valakinek a felesége légy?

– Már bocsáss meg nagymama! Azt hiszem, a házasság mégsem pusztán csak ezekből a sportokból áll!

Nagypapa nevetett.

– A többi már magától jött volna, hidd el nekem. S hozzá