Nemezis

By Daniel Lesueur

Róma a jóképű, szép testű Otto Perkovicz lábai előtt hever. Az állatszelidítő a vadállatok viselkedését kiismerte, ám a női lélek mélységei előtte rejtve maradnak. Belehabarodik egy titokzatos nőbe, aki álnéven mutatkozik be előtte, és elveszti a fejét ő, aki mindig hűvös távolságtartással, kedvére válogatott a szebbnél-szebb nők között. Később kiderül, hogy a titokzatos hölgy magas rangú arisztokrata, amely a futó kaland folytatását lehetetlenné teszi. Ám Ottó nem nyugszik bele ebbe, a maga módján harcolni akar a szerelméért, ám a háttérben egyéb, Ottó számára ismeretlen erők is működnek. Kiderülvén a szerelmes asszony személyazonossága, férje, a herceg is megtudja az affért, és ezzel különös játék kezdődik a herceg és a csábító közt, amely játék rohan a tragédia felé.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634745433

Book preview

Daniel Lesueur

NEMEZIS

fordította

Havas József

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-543-3 EPUB

ISBN 978-963-474-546-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Nemezis

A Kálvária ciklus negyedik, befejező kötete

első kiadás: 1930 körül

első magyar kiadás: 1941

a borító Arthur Bowen Davids (1862 - 1928) Csönd, vízesés és erdő

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

A Piazza d’Oro

A gyönyörű, ciprusos fasorban, amely a Hadrian villától fölvezet az antik kertekbe, ketten sétálnak egymás mellett. Egy férfi és egy nő. Világos: szerelmesek. Járásuk összevágó ritmusa, egymásra vetett pillantásaik, arcuknak szerelmes ragyogása egyszerre megmondja... vagyis inkább megmondaná akárkinek, ha járna most erre egyetlen egy sétáló is rajtuk kívül. De egyes-egyedül voltak a romok fenséges világában. Hadrián villája zárva volt a közönség előtt; június eleje felé járt az idő, amikor idegenek már nem igen látogatják az örök várost. De azért csak rendkívüli intézkedés rendelte el a villa bezárását, újabb ásatások homályos ürügye alatt.

A fényűző Hadrianus a Monte Sabino alsó lejtőin emeltette ezt a villát, a gyönyörű, elragadó Tivoli közelében, ahol a levegőben szétporzó, suttogó vízesések mindig lehűtik, felfrissítik a levegőt. De ez a villa nem egyszerű palota volt, hanem valóságos város. Egy nap alig futja ki sorra megnézni mindent, ami megmaradt belőle. Végeszakadatlan, hosszú falak mutatják az egykori kertek határát; amott márvánnyal kövezett, mély udvarok, letört oszlopokkal, thermák, könyvtárak, a pretoriánusok termei, a rabszolgák helyiségei, ahol száz meg százféle mesterember dolgozott a császárnak, a megszámlálhatatlan udvari uraknak, kíséretnek; tovább kórház, bazilika, cirkusz, - padsorai még most is épek - istállók, stadion, helyiségek a hintóknak, ólak a kutyafalkáknak... alig viselte meg őket az idő; még ma is megvannak a császári kor életének beszédes tanúi a hatalmas, díszes termeken túl, távol a császár valaha megközelíthetetlen, zárt, rengeteg szobáitól.

- Még messze van? - kérdezte a nő a férfitól...

A kéjes, fáradt arc éles ellentétben állt a nő macskaszerű hajlékonyságával, idegességével. Az atléta termetű, gyönyörű férfi, aki. átölelve tartotta, elnevette magát:

- A Piazza d’Oro-ig? Éppolyan jól tudod te magad is, mint én.

- Dehogy tudom. Nem jártam én erre soha.

- Soha? - tamáskodott kötekedve a férfi.

- Magamfajta szegény munkáslánynak ugyan honnan volna ideje és pénze még arra is, hogy megnézze Hadrianus villáját?

Ó! - dörmögte a férfi (és hangjából bosszúság dohogott a nőre) - nem bízol te énbennem, nem szeretsz: te engem igazán. Különben nem játszanád velem ezt a komédiát!

Az összefonódott karok szétváltak. A varázs megtört. Ez a két ember, akik az előbb még szerelmet leheltek, most elszakadva haladtak előre a százados ciprusok sötét boltozata alatt, összerántották szemöldöküket, kerülték egymás tekintetét.

A férfi szólalt meg először.

- Lássuk csak… Hát te csak nem állsz el attól, hogy Caeciliának hívnak?

- Nem hát! - felelte a nő, akiben újra felágaskodott a vad büszkeség.

- És ha nem hiszem?

- Azt megteheted.

- És ha én megmondom a te igazi neved?

A nő ragyogó fekete szeme villámokat szórt rá.

- Fel nem foghatom, mit értesz te az én igazi nevemen. De ha másnak hívsz, nem Caeciliának, abban a percben mi köztünk mindennek végé... vége... De most el is hiheted, Ottó.

A férfi el is hitte, mert hallgatott. Sápadozott, reszketett. Remegő ujjal rángatta a bajuszát. A földre nézett. A nő odalépett hozzá, a karja köré fonta két kezét és komor arcára emelte szemét: csábító lelkének minden tüze benne lobogott a szemében.

- Te nem szeretsz engem, Ottó. Miért kívánnál inkább másnak, mint ami vagyok?

- Mert elveszítelek. Érzem, elveszítelek, - sóhajtotta amaz.

- Elveszítesz, ha megkötöd magad ebben a bolondságban.

- Ugyan hagyd el!... Ha te az a Caecilia volnál, akinek mondod magad, én már régen nem volnék Rómában, te meg velem jöttél volna.

Szóváltásuk szenvedélyes is volt, de amellett óvatos is. Az utolsó szarvakra megérkeztek a ciprusos fasor végére. Ott emelkedett előttük a császári kertek hatalmas fala. Egy rés szolgált bejáratul. Beléptek. Az állatszelídítő egyszerre jobbra vágott, majd hirtelen megállt: csak nézte a társát, aki elvált tőle és ösztönszerűen balra tért.

- Mit akarsz? - kérdezte Ottó.

Caecilia megértette. Halvány pirosság lepte el fénytelen arcát, csillogtatta nagy fekete szemét.

- Ugye, te nem ismered Hadrianus villáját? - csúfolódott Perkovicz. - Nem jártál te ott soha! De mégis a Filozófusok terme felé indultál, a Piazza d’Oro útjára, ahova mi most készülünk.

- Hát akkor mért nem erre tértél, ha ez az útja? - kérdezte Caecilia kevélyen.

- Éppen ezt a próbát akartam megtenni, galambom. Én elindultam jobbra, de biztosra vettem, hogy te akaratlanul is a jó úton akarsz odajutni, vagyis az ellenkező irányban. Meg vagyok elégedve.

- Vigyázz, Ottó! Vigyázz! - dühöngött Caecilia. A végén mégis ő simult elérzékenyedve, hízelegve Ottóhoz.

- Így el tudnád te rontani az én legkedvesebb álmomat? - sóhajtotta. - Akármilyen is az én életem, nem érzed, hogy olyan benne a te szerelmed, mint egy szabad oázis, idegen, különös ég alatt, mámorban, nehéz illatok között? Azt hiszed, irigylésre méltó az, amit legjobban én szeretnék elfelejteni teérted?

Ravaszul játszott a szavakkal és meg akarta szédíteni a férfit, aki kedveskedéseit, aggodalmát őszintének vehette. Mert Caecilia csakugyan nyugtalankodott, nem követ-e el Ottó valamit, ami után kötelessége volna a szakítás. Leginkább pedig azt szerette volna, ha legalább ezt a napját nem rontja el Ottó, Mennyire örült már élőre, milyen eddig ismeretlen türelmetlenséggel várta, ahogy csak gyerek tud örülni valami mesés gyönyörűségnek, hogy az állatszelidítő végre beváltja ígéretét és beviszi fenevadjai közé, az oroszlánok félelmes társaságába. Megfogadta, hogy óvatos lesz, hogy pontosan megtartja Ottó rendelkezéseit, tilalmait, mire az állatszelidítő végre megígérte, hogy kinyitja előtte az egyik ketrecet az ő aggodalmas őrködése alatt megtapogathatja az egyik oroszlán fakó bundáját, bozontos fejét, amelynek aranyos szeme valósággal megbabonázta, sűrű sörénye egyre kísértette vakmerő kezét.

Ha egyszer végigcirógathatná egy oroszlán sima szőrét... Ha egyszer megbizseregtetné a büszkeség és félelem tulajdon vakmerőségén... Megismerkedne egy olyan új érzéssel, amelynek a puszta gondolata is elég volna, hogy más asszony ájuldozzon tőle, örökké ez a gondolat kísértette ezt a bolond szerelmest. Meg az az esztelen kívánság, hogy elképessze, megittasíthassa kedvesét.

- Istenem! - szólalt meg egyszerre Ottó - micsoda siker volna, ha a vad Didó mellett téged is ki-, vinnélek a közönség elé, amelyben más se volna, csak római arisztokraták! Ez csakugyan csábíthatna olyan asszonyt, mint te. Álarcot vehetnél magadra. De akkor is rád ismernének.

- És mit érdekelné ez a római arisztokratákat? - kérdezte Caecilia hidegen.

Ottó nem felelt.

- Már megint kezded! - nevetett Caecilia és megfenyegette az ujjával. - Már látom, nem szabad komolyan vennem ezt a hóbortos ötletet, amely örökösen izgatja a te bolond fejedet. Hát te engem valami arisztokrata dámának nézel?

- Nagyon is arisztokratának, - erősítette az állatszelídítő.

- De csak tán nem a királynénak? - kérdezte Caecilia és erőltetetten még hangosabban nevetett.

- Hát a királynénak éppen nem. De olyan valakinek, aki nagyon sokat jár a királyné körül.

- Nagyon hízelgő. Látom, azt kell hinnem, hogy van bennem valami nagyúri tempó. És mire alapítod ezt a hitedet?

- Megfigyeléseket tettem.

- Halljuk a legfontosabbat...

- Hát csak a legfontosabbat mondom: abban a páratlan kegyben részesültem, hogy ebben a Hadrianus villában helyezhettem el az állatjaimat és úgy látszik, csakis azért zárták be a közönség elől ilyen váratlanul. Ideadják nekem ezt a Piazza d’Oro-t, ahol valaha a római császárok fenevadjai lehettek. Mintha éppen erre a célra tervezték volna: jó mélyen fekszik, köröskörül kisebb-nagyobb beugrások, mélyedések, mindenütt kis oldalajtók.

- Ezzel tartoztak neked, Ottó. Azon az előadáson nagyobb veszedelemnek kitetted az életedet, mint valaha, csakhogy minél nagyobb bevétel jusson a kalábriai szerencsétleneknek.

- Ugyan ne mondd! A hatóság már felszólított, hagyjam el Rómát, mert a fenevadjaim egy egész városrészre kellemetlenek és ebben a nagy hőségben egészségtelenek is.

- Igazuk is van. Hadrianus villája egy kissé már távol esik a várostól, aránylag hűvös helyen.

- Belátom, hogy ez csakugyan nagyszerű. De túlságosan az. Nagy hatalom lehet az, aki ennyire a szívére vette az én dolgom és keresztülvitte, hogy ne kelljen el mennem. Maradhatok. De valld be, te titokzatos galambom... - folytatta és szenvedélyesen átölelte a fiatalasszonyt, - valld be, hogy a te szerelmed tartott itt engem Rómában, hogy a te szerelmed az én őrző angyalom, amint a te szerelmed az én büszkeségem, minden gyönyörűségem!

De Caecilia nem vallott be semmit. Mester volt a kéjes, érzéki izgatások ezer furfangjában és most is kisiklott a felelet alól. Adta a mámorost, aki mindenről megfeledkezik, aki elvesztette a fejét. Megszédítette a férfi hiúságát és érzékeit, aki nem merte vagy nem tudta megőrizni a hidegvérét ebben a lelki, erkölcsi párviadalban.

Egyszerre oroszlánbőgés töltötte be a levegőt. Amint Perkovicz és Caecilia mind közelebb, közelebb értek a Piazza d’Oro-hoz, az őrült zenebona is mind jobban süketítette a fülüket. Egy-két perc múlva eszeveszetten bömbölt valamennyi oroszlán.

- Most etetik őket, - magyarázta az állatszelidítő. - Megparancsoltam, hogy akkorra torkig etessék őket, mikorra te megérkezel.

- Hogy étvágyat ne kapjanak az én sovány húsomra, - jegyezte meg Caecilia.

Csak tréfált, de ajka hirtelen elfakult és egy kissé a hangja is megremegett.

- Hiszen semmi se kényszerít rá, hogy belépj az oroszlánketrecbe. Legszívesebben venném, ha letennél erről a gondolatról. Nyugodt vagyok ugyan, úgy rendeztem a dolgot, hogy semmi veszedelem nem fenyeget, de azért mégis nagy örömet szereznél vele, ha lemondanál a szándékodról.

- Lemondani! De hisz éppen azért jöttem, hogy kedvem töltsem.

- De te majd meghalsz féltedben! Olyan sápadt vagy, mint a fal.

- De hisz ha nem félnék, akkor nem is volna mulatságos, - felelte az excentrikus, szeszélyes teremtés.

Mind a ketten megállották a Piazza d’Oro körül elhúzódó, magas karzaton. A vadállatok bűze felszállt hozzájuk a hatalmas, mély udvarból. A négyszögletes udvar egyik oldalán hét-nyolc ketrec volt egymás mellett, az antik oszlopsorok máig megmaradt lába előtt. Árnyék esett rájuk, míg az udvar másik felét beragyogta a napfény és megcsillogtatta a márványkockákba ékelt aranyszemeket, az egykori fejedelmi mozaikok maradványait Ezekről a mozaikokról keletkezett az Aranyos udvar elnevezés. A legépebbek, a legszebbek a Quirinálban vannak. A szolgák négykerekű taligából vasvillákkal szedték ki a véres húsdarabokat és bedobálták a vasrácsokon. Mikor a taligával Didó ketrece elé érkeztek, Perkovicz rájuk kiáltott, álljanak meg.

- Caecilia, adja meg neki a részét most maga, - mondta az állatszelidítő.

Caeciliának feltűnt, hogy a szolganép előtt nem tegezte. Ottó maga se tehetett róla, de önkéntelenül is felébredt benne a tisztelet, akármennyit emlegette is Caecilia, milyen szegény sorban éti, akármilyen közel hozta is őket a szerelem.

Lementek a lépcsőkön és megérkeztek a ketrecekhez. Dido a legnagyobbikban volt és valósággal tombolt. A többiek falják a részüket, ezeknek az embereknek meg mintha eszük ágában se volna kiadni neki is a magáét!... Félelmes volt szörnyű dühében. Egy zenekar minden réztrombitája harsogott a torkából, rettenetes, fülhasogató zűrzavarban. Vadul jött-ment, megállás nélkül. És amint bársonyos lépésekkel nesztelenül térült-fordult ketrecében, tomboló haragja még fenyegetőbbnek, még alattomosabbnak látszott.

- Fogja, - mondta neki az állatszelidítő, - itt van ez a kampósvas, ha ugyan nem nagyon nehéz a maga kis kezébe. Adjon be vele Didónak egy darab húst. Akkor aztán könnyebben megtűri majd maga mellett.

A barna Caecilia könnyedén megkapta a vasvilla nyelét;