Harcos beduinok között

By William Seabrook

Drúz milíciák, jezidi fegyveresek - a napi hírekből szinte kimaradhatatlan utalások a szíriai háborúval kapcsolatos tudósításokból. De kik is ezek a népcsoportok valójában? William Seabrook csaknem 100 évvel ezelőtt tett utazást Arábiában, és a mai Szíria és Libanon területén, ahol ezek a népcsoportok akkoriban még saját, több évszázados nomád életüket élték a végtelen és szabad Arábiában. Szokásaik, életmódjuk, vallásuk, erkölcsük és múltjuk nélkül megérthetetlen jelenük. Ám nemcsak ezért, hanem Seabrook lebilincselő stílusa és éles szeme miatt is érdemes olvasni ezt a könyvet, ugyanis Seabrook a maga idejében oly népszerű volt, hogy műveit egy-egy ország legkiválóbb műfordítói ültették át saját nyelvükre. Hazánkban Szerb Antal és Havas József fordította Seabrook írásait.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634744764

Book preview

William B. Seabrook

HARCOS BEDUINOK KÖZÖTT

fordította

Havas József

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-476-4 EPUB

ISBN 978-963-474-477-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

A mű eredeti címe:

Adventures in Arabia

első kiadása: 1927

első magyar kiadás: 1934

A borító Otto Pilny (1866 - 1936) A beduin táncos

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Köszönetnyilvánítás

Barátságukért, vendégszeretetükért és támogatásukért fogadják hálás köszönetemet:

Mitkhal el Fajiz pasa, az egyesült Beni Szakhr beduin törzsek ura és örökös sejkek sejkje; és Manszur, a rabszolga.

Abdullah emír, Transzjordánia királya.

Atras szultán pasa, a drúzok hadura.

Huszajn Atras pasa, Anz ura.

Ali Obejid bej, Szujeda város bírája, a drúz hegyekben.

Szitt Nazira el Dzsumblat, a „mukhtarai fátyolos nagyasszony".

Szülejman Izzedin bej, drúz történetíró és fia, Daud Izzedin.

Főtisztelendő Sefieh el Melewi sejk, a táncoló dervisek rendfőnöke a sziriai Tripoliban.

Howedzsa Mehmed Hamdi; dr. Mirza Jakub és felesége; Szulejman Pasati herceg Bagdadban.

Szaid bég, a jezidik fejedelme; Nadir-Lugh, a sejk-adi-i sátántemplom főpapja.

Néhai dr. Arthur Dray, Brumanaban.

Végül köszönetét mondok az Asia folyóiratnak, hogy engedelmével e könyv bizonyos fejezeteit módosított formában is kiadhattam.

W. B. S.

Ha valaki elindul világgá, messze országokba, nyilván megvan rá a jó oka. Okos ember minden bizonnyal úgy is érzi, hogy kell rá okának lenni. Ezért aztán szükségesnek, helyénvalónak mutatkozik, hogy ebben az előszóban én is beszámoljak róla, miért is mentem én Arábiába.

*

Valójában soha világéletemben nem értettem meg a miértjét semminek, de legkevésbé értettem a magam homályos és mégis makacs indítóokait.

*

Egyik legrégibb emlékem egy képeskönyv, amelyet a nagyanyám adott még egészen pöttöm koromban. A címlap más, idegen világból való, három fenséges alakot ábrázolt: titokzatosan állig köntösükbe burkolóztak és egy csillag nyomában furcsa, magasra tornyosuló állatokon lovagoltak.

A kép leírhatatlanul izgatta gyermeki képzeletemet. A második kép egy kisdedet ábrázolt, körülötte térdeplő alakok. Nem igen érdekelt. A nagyanyám magyarázta, hogy ez nem olyan közönséges kisded, de én azt sem bántam. Én csak visszafordultam a három tevehátas emberhez.

*

Néhány évre rá, lehettem vagy kilenc-tíz éves, Marylandből átköltöztünk Kansasbe és Abilene városában laktunk, a prairiek világában. A prairie sík volt, az ég, aljáig, amerre csak a szem látott. A legközelebbi város grófsági székhely volt, Enterprise nevű. Magát a várost eltakarta előlünk a szemhatár íve, de nagyon tiszta napokon elderengett hozzánk a kis templom tornyának a hegye és a gyárkémény. Enterprise valóságos rejtelem volt. Akkor még nem virradt ránk az automobilok ideje. Sokat meghánytuk-vetettük, hogy s mint lehetne odáig elkalandozni a prairien át. Volt egy ócska vadászpuskánk és egy keshedt vadászkésünk és szentül hittük, hogy indiánokkal találkozhatunk. Hatan elterveztük, hogy egy napon, még hajnalban, szüléink tudta nélkül, útnak eredünk. De előtte való este, az apám istállója mögött, ahol tanácskozásra összegyülekeztünk, kitört köztünk a háborúság. Az egész társaság egyetértett abban, hogy Enterprise: a Chicagói Nagy Bazár lesz. De én konokul egyre csak azt hajtottam, hogy Enterprise: Szamarkand legyen.

Én akkor már olvastam az Ezeregyéjszakát és Marco Polo utazásait. Megpróbáltam megmagyarázni nekik, mi mindent látnánk Szamarkandban: templomokat, palotákat, aranyos kupolákat, görbekardos, fekete óriásokat, márványoszlopokhoz láncolt, gyönyörű cserkesz rabszolganőket, de ők csak kinevettek s úgy határoztak, hogy engem itt hagynak és másnap reggel útnak is eredtek a Csikágói Nagy Áruházba és fújták hozzá tele torokkal: Ta-ra-ra bum-dié.

Elmúlt fölöttem tíz esztendő és a középiskola elvégzése után, amikor a szakállam már erősödni kezdett, másodszor is megpróbálkoztam vele, hogy elindulok Szamarkand felé, ami talán nem is város, hanem inkább csak afféle szimbólum volt a szememben. De most is csúnyán megjártam. Egy marhaszállító gőzösön áthajóztam Cherbourg-ba, azzal a tervvel, hogy gyalogszerrel körüljárom a világot. Végigkéregettem, csenegettem egész Franciaországot, hébe-korba dolgozgattam is, aztán leballagtam a Rhone völgyébe, míg végre megérkeztem Marseille-be. A szemkápráztató rakparton, a Quai de la Joliette-en, először életemben láttam igazi sasorrú, hús-vér arab kereskedőket, csíkos köntösökben: datolyával jártak itt, a Vörös-tenger partvidékéről; láttam turbános núbiaiakat, vörös fezes törököket, egyszer meg egy bagdadi nagysüvegű dervist, összebarátkoztam egy korombeli legénnyel, aki ragyogó vörös tarbust és zsíros lábszárvédőt viselt Szmirnai mozlim volt, lámpatisztogató a Messageries Maritimes egyik hajóján, amely a közel-kelet kikötőit járta: a fő-lámpakezelő hátramozdítója. A hajó legközelebbi útján az ő szülővárosát is érinteni akarta a török parton. Volt vagy kétszáz frankom, ami akkor kitett úgy negyven dollárt, egy kis bőrzacskóba bevarrva, amely a nyakamban lógott. Szükség esetére kuporgattam. Azt gondoltam, hogyha Szmirnába eljutok, onnan majd végigballagok egész Törökországon, mint Franciaországban tettem. Az én fiatal komám kisütötte a módját, mint segíthetne rajtam és tehetne szert maga is egy kis hasznocskára. Egy csip-csup kis summa, amelyen ketten, ő meg a lámpakezelő megosztoztak, feljuttatott a hajóra: „segítség" voltam mellettük. Biztattak, hogy a hajóstisztek majd nem vesznek észre. De Nápolyban mégis megcsíptek és kirúgtak. Nápolyban beteg is lettem és a kaland szégyenletesen ért végett Kénytelen voltam segítségért hazakábelezni és visszatérni Amerikába, hanem azért megfogadtam, hogy valamikor mégis csak megcsinálom a dolgot, csak nem afféle csavargó képében.

*

Mindennapi események következtek. Atlantában megházasodtam, Verdun körül egy kicsit gázokat szagoltam, a végén New Yorkban írogattam, míg az álmaim csendesen szunnyadoztak.

Az írogatással nem voltak valami éktelen sikereim és Katie, a feleségem, afféle kávéházat nyitott Greenwich Village-ben, Waverly Place 156. szám alatt; ebbe a faluba mindenféle ember el-elvetődik a világ minden sarkából, különös, néha éppen fura csudabogarai az istennek.

Egy éjjel szomorú, feketeszemű, előkelő viselkedésű keleti fiatalember lépett be, név szerint Daud Izzedin. Arábiába való volt, drúz, annak a különös, büszke harcos fajnak nemes ivadéka, amely akkor éppoly meseszerű volt Amerikában, akárcsak Góg és Magóg hadai. Azóta már jobban megismerték őket: a múlt évben Szíriában olyan vad, lázadó harcokat folytattak a franciák ellen.

Megbabonázva hallgattam, amikor Daud elbeszélgetett az atyafiairól, akik a nagy arab sivatag szélén, a hegyek közt, lávasziklákból épült hűbéri várkastélyokban laktak; mesélt rabszolgákról, oldalukon drágaköves görbekard; sólymokról, kutyákról; fehérfátyolos háremszépségekről; hosszú, befont hajú, villogó dárdájú lovagokról.

Alvó álmaim felrezzentek és ellenállhatatlanok voltak. Csak a pénzkérdés állt az útban és az a közkeletű hiedelem, hogy áld keresztény elmerészkedett legendás hegyeik közé, nem mindig tért élve vissza.

De mikor Daud több más esti beszélgetés után látta, mennyire komolyan veszem a dolgot, azt mondta:

- Bejrutban könnyen ráakadhat az apámra, ő a drúzok történetírója, Szulejmán Izzedin bej. Amint Bejrutban kihúzza a lábát a hajóból, csak kérdezze meg a legelső arabot, akibe belebotlik: Hein beit Izzedin? (Hol van Izzedin házal) és nyomban elvezeti hozzá. Mihelyt az apám megtudja, hogy maga nekem barátom, ajánlóleveleket és tevéket ad a szolgálatára. Azzal aztán elmehet a hegyi sejkhez. Ha pedig a hegyek közé ér, ott már nem lesz szüksége pénzre: ott apám színe előtt és Allah színe előtt is dakhil lesz (szent, mint a vendég).

De Arábia nemcsak a drúzok kedvéért vonzott. Már olvastam Doughty halhatatlan könyvét és legesleginkább a beduinok közé kívánkoztam, az igazi sivatagi törzsek közé, akik fekete sátrakban laknak. Daud kijelentette,hogy vállalkozásomnak ebben a részében sem ő, sem az apja nem tud segítségemre lenni, de az apja ismer egy nagy embert, Amin Arszlán emírt, akinél különb arab nincs a föld hátán, akinek az ősei már a tizenegyedik század óta fejedelmek, kormányzók; ha van rá kedvem, olvashatok a családról az Encyclopaedia Britannicaban is; a török uralom alatt ő is kormányzója volt a sivatagon élő araboknak.

Amin Arszlán emír, mondta Daud, most városban él, Bejrutban lakik, az ősi Arszlán-palotában, de a régi török időkben is megadta a tiszteletet-becsületet a nagy törzsek sejkjeinek és szerte Arábiában ő az egyetlen városi arab, akit a sivatag népe is szeret, akiben megbízik.

Ha ő akarja, biztosan kiküldhet akár a legtávolabb eső fekete sátorig is és nagyobb biztonságot nyújthat, mint akárki vagy akármilyen embercsoport. És Daud szívesen ír is a dologban az apjának, akár mindjárt.

Erre aztán Katie és én tervezgetni és készülődni kezdtünk. Mert ő is velem tartott. (Ami igaz, igaz: a következő viszontagságok és kalandok igen nagy részét, ha nem is mind, megosztotta velem). De addig még sok mindent kellett tanulni. Nem könyvekhez fordultam. Emberek közé mentem. A Washington Street szutykos mellékutcáiban felhajtottam arab szakácsokat, Szindbád szeretetreméltó ivadékait, másutt meg arab írástudókat. Úgy nagyjából amazoktól többet tanultam; órákat, egész estéket eltöltöttem velük, nem egyszer egy flaskó arak mellett és szajkó módra tanulgattam meg a mai arab nyelv közkeletű szólásait, majd fokról-fokra egész mondatokat.

Sűrűn kérdezgették, miért, mi szándékkal készülök Arábiába. Én újra próbáltam feleletet adni erre a természetes kérdésre. Tartok tőle, nagyon is nyilvánvaló volt előttük is, hogy semmiféle jóravaló vagy erkölcsi, tudományos, politikai, humanitárius vagy akármilyen elfogadható józan célom nem volt. Az utazás gyönyörűségeiért mentem, és mert azt hittem, megszeretem Arábiát.

*

Most pedig, miután a miérttel végeztem, jó lesz röviden beszámolni arról is, mint jutottam el oda. A felelet: görbe úton, bolond módra.

Mikor sárga taxin a Manhattan-hídon át elindultunk a brooklyni rakpart során elvesző hosszú mólóra, amely mellett horgonyzott a Fabre Line hajóstársaság kis hajója, az Asia, föltett szándékunk az volt, hogy Bejrutban kötünk ki.

Hanem a kis Asia-nak mindig megvolt, máig is megvan az a csudálatos jó szokása, hogy elindul egy bizonyos kikötőbe vagy akár egy sor kikötőbe és hébe-korba ezer mérföldnyire is elvetődik még a tájékukról is, megérkezik soha nem remélt kikötőkbe, ahova a jámbor utasoknak eszükbe sem jutott menni. Ennek a magyarázata pedig nem a kapitány vagy az iránytű megkavarodása volt, hanem füge, datolya, elefántcsont vagy miegymás teherrakományról rádión továbbított parancs. Az utasok rendszerint megörülnek a fordulatnak és a végén nem is veszítenek rajta semmit.

Így történt, hogy Kréta partjain haladva, hajónk egyszerre csak észak felé fordította az orrát és egyik este, lángoló napnyugta idején, horgonyt vetettünk a Boszporuszban. Amint a fedélzetről elnézegettük Sztambul kupoláit és minaretjeit, amelyek bíborszínűre fordultak az alkonyatban, egy kicsit megkótyagosodhatott a fejünk, mert elhatároztuk, hogy kimegyünk a partra, akár úszva is.

A dolog nem is volt olyan nehéz. A hajóstársaság alkalmazottai segítségünkre voltak. Partra szálltunk, láttuk Konstantinápolyi, aztán pedig eldöcögtünk Arábia felé, vonaton, kocsin Anatólián, a Taurusz-hegységen keresztül és történetesen megérkeztünk Izzedin házába, Bejrutban, ahol örvendetes meglepetés várt bennünket: időközben Daud megunta New Yorkot és visszatért a szülői házba és minket a keblére ölelt a család.

Egy hét le sem pergett, egy este már vacsorára mentünk Amin Arszlán emír palotájába és éjfélig latolgattuk, útnak eresszék-e velem Katie-t is a drúz hegyek közé vagy adjanak neki egy kis időt, hadd „honosodjon meg" egy kicsit, míg engem egymagamban küldenek ki a beduinok közé.

Tíz nap múlva a sivatagban voltam.

New York, 1926. november.

W. B. S.

I. fejezet

Fuad Taimani, a vezetőm, nyugtalan volt, a vak is láthatta. Csakugyan, a tájék egy cseppet sem volt bizalmat keltő. Napokon keresztül lovagoltunk sivár, kietlen vidékeken, Harrantól Moab ősi vadon világa felé és most csúf, kopasz dombsor felé közeledtünk.

Fuad angol beszéde, amit a missziós iskolában tanult, csetlett-botlott, de nem hangzott valami bátorságosan.

- Jaj, sir, kutyavilág jár erre. A bedavik ki vannak koplalva. Tartok tőle, hogy megtámadnak és kirabolnak bennünket.

Mikor beléptünk a dombok közé, újra kezdte a nótát:

- Kérem alássan, sir, menjünk csak szaporán, mert ez gonosz rossz hely. Ramtahban figyelmeztettek bennünket, hogy tegnap majdnem ezen a helyen ütöttek rajta a bedavik egy emberen és elvették a tevéjét, mikor pedig szegény feje kiabált és utánuk szaladt, az életét is elvették.

Nem ijedeztem valami nagyon, hogy elveszik az életemet, mert a beduinok ugyan rablásból élnek, de ilyen közel a francia és angol állomásokhoz mégis csak ritkán ölnek meg farendzsit. Puszta rablás, ha hébe-korba bennszülött vére hullása jár is vele, nem zúdít súlyos következményeket a gyilkosok fejére; de európai ember meggyilkolását rendszerint repülőgépek és akasztások követik. És ha nem fogják el a bűnösöket, felakasztják a bűnösök néhány atyjafiát vagy néhány törzsükbelit.

Kisült, hogy háborítatlanul megjártuk a dombokat; egy teremtett lelket sem láttunk.

Hanem másnap, amikor Ammantól jó öt órajárásra, a szikla-szorosok között lovagoltunk, Fuad, aki néhány lépésre előttem poroszkált a keskeny szorosban, egy éles fordulónál keserű elszánással elkiáltotta magát:

- Ja nail immi! (Jaj, ilyen bánat éri szegény jó anyámat!)

Addig, amíg a lovam feje meg nem haladta a fordulót, nem fogtam fel ennek a szomorú feljajdulásnak az értelmét. El sem tudtam gondolni, hogyan botolhattunk ebben az isten háta mögé eső zugban olyasmire, ami bánatot okozhatna egy Libanon bércei közt élő öregasszonynak. Gondoltam, egy régóta elveszett másik fiú fekszik holtan vagy sebesülten az úton.

Nagyot néztem, amikor ahelyett hat piszkos, gyanúsformájú lovas állt előttem, a nyeregkápán keresztbefektetett puskákkal.

De még ekkor sem vettem volna bizonyosra, hogy ki akarnak bennünket rabolni: egyetlen fegyver sem mozdult meg, se puska, se pisztoly nem emelkedett fel egy pillanatra sem a különös dráma során, amely most lepergett. Később kisült, hogy a banda két tagja leszállt lováról és a sziklák közt elrejtőzött, hogy hátulról is biztosítva legyünk számukra.

Fuad az első fájdalmas kiáltás után nagyszerűen állta a helyét. Néhány szót váltott az egyik beduinnal, aki a banda vezérének látszott, de beszédjükből egy hangot sem értettem, aztán hozzám fordult:

- Az életünknek megkegyelmeznek, de mindenünkről le kell mondanunk. Mármint úgy értik, hogy a lovainkról is. Ami ruha, holmi rajtunk van, megmaradhat, meg a vizes tömlőnk is, hogy gyalog elérhessünk Ammanba.

Ez a programra, amit Fuad keleti fatalizmussal már- már hajlandó volt elfogadni, az én szememben szégyenletes volt. Amin Arszlán emír, bejrúti palotájában megbeszélt velem ilyen eshetőségeket is és belém verte, amit a legjobbnak látott az eligazításukra.

Tenyérrel előre felemeltem a jobb kezemet és részben gyarló arabsággal, részben angolul, amit pedig Fuad tolmácsolt, így szóltam:

- Ana bwajh el Bedav. (Minden beduinok színe előtt állok) és magamon hordom a bizonyságát. Fegyvertelenül jövök, nem a farendzsi repülőgépek, hanem a ti sivatagi törvényeitek oltalma alatt. Én már dhaif vagyok a fekete sátorokban (a szentély törvényeinek védelme alatt álló vendég) és az én testvéremhez, Mitkhal pasához megyek, a sejkek sejkjéhez. Dakhil vagyok nektek is, meg minden beduinnak és ha valamit elvesztek tőlem, örök gyalázat lesz rajtatok és egész törzseteken. Ha nagy szükségben vagytok, a magam jószántából odaadom mindenem, amim van, még a lovaimat is, még a vizes tömlőmet is, még azt a kevés aranyamat is, amit a tárcámban gyanítotok, de még a rajtam való ruhám is. De csak ajándékul kínálom nektek és ajándék fejében kell nektek is elfogadnotok; mert ha akár csak egyetlen egy patkószöget is erőszakkal elvesztek tőlem, megfeketedik az arcotok és szégyen-gyalázat lesz a törzseteken.

Kis szónoklatomat morgás, sanda pislogás fogadta.

- Azt mondják, - tolmácsolta szavaikat Fuad - hogy farendzsi szájából ez különös beszéd... és hogy a sivatagi törvények csak a sivatag népére érvényesek... és hogy nyilván hazug ember vagy... és hogy nagy álmélkodással hallják, hogy ajándékképpen felajánlod mindenedet, amid van.

- Van köztetek, aki tud arab betűt olvasnia - kérdeztem.

Szerencsénkre kettő is akadt. Előszedtem hát drága leveleimet, rajtuk Amin Arszlán emír aláírása. Az első általános szabad menetlevél volt a sivatagra és így hangzott:

„Allah, az Irgalmas, a Könyörületes nevében. Ez az ember az én színem előtt áll és Mitkhal el Fajiz pasa, a Beni Szakhr törzsbeli sejkek sejkjének a színe előtt. Ha valaki ujjal nyúl hozzá, halálnak halálával hal."

Közös erővel nézegették az írást, betűzgették a szavakat, majd hangosan felolvasták marcona cimboráiknak. Aztán kézről kézre adták és valamennyien belepislogtak.

Ha azt mondhatnám, hogy a levélre egy csapásra fölmelegedtek, atyafiságosan magukhoz öleltek és tisztes vendégükül a sátrukba fogadtak, akkor az kedves megoldása lett volna ennek a bonyodalomnak. De az emberi természet más fából van faragva, legalább is a költészet birodalmán kívül. Ezek bizony dühösek voltak, leesett az álluk. Szerencsénkre olyan nomád törzs tagjai voltak, amely nem húzhatott ujjat a hatalmas Beni Szakhr-ral. Néhány mentegetőző szót motyogtak, a kantárral félrerántották lovaikat az utunkból és intettek: mehetünk.

- Nem volna jó, ha barátságból felajánlanánk nekik néhány fontot? - suttogtam Fuadnak.

- Nem - felelte. - Ha volna merszük csak egy garas árát elfogadni, akkor mindenünket is elszednék.

Aznap délután megérkeztünk Amman városába. Itt volt az ókori Philadelphia, amelynek görög-római korbeli romjait lázas buzgalommal kutatják az archeológusok, még régebben pedig, a bibliai időkben híres volt e hely, mint az ammoniták fővárosa, akiket Dávid legyőzött és „a népet fűrésszel metéltette és vasgereblyékkel és sarlókkal". Zöldellő fáival, folyóival, forrásaival a mi keserves, forró napon megtett utazásunk után valóságos paradicsom volt.

A jó öreg Jeremiás próféta jövendölése, hogy „harsog az Úr szava a magasságból és Amman „lészen elpusztítatott rakás, szerencsére nem teljesedett be. Amman ma Transzjordánia szorgos életű fővárosa, Abdullah emír székhelye, aki angol ellenőrzés mellett kormányozza az országot. A takaros, keleti ízlésű palota, amelyet számára építettek, dacol Jehova haragjával és Amman legmagasabb csúcsáról vígan lengeti az iszlám zöld lobogóját.

Pillanatnyilag legjobban kedvemre volt az arab vendégfogadó, ahol fejedelmi fürdőben volt részem, egy kőből épült kis melléképületben, a macskáktól hemzsegő hátsó udvar mellett. A mennyezetről láncon lógó, éktelen nagy cintartályból szívem szerint zuhogott rám a víz. Egy anyáskodó öreg néni állt az ajtóban, törülközőkkel, háromlábú székkel és a ruháimmal. Mezítelenségem egy cseppet se zavarta. Kereszténynek néztem és az is volt, Beit-Lechembe (Bethlehembe) való.

És jó késő este tőle kaptam az utolsó, keresztény ínynek való vacsorát, aminőben hetekig nem volt részem, amelyre sóvárogva tekintgettem vissza a sivatagban: volt pedig ez a vacsora négy korsó sör, friss vaj, kenyér és egy éktelen nagy tál sült tojás.

Úgy aludtunk, mint a bunda, de a letakart ágyon; a magunk takaróival takaróztunk: ez az egyszerű fogás gyakran elriasztja „az idegen vér barátait". Azonfelül az égve hagyott lámpa is további védelmet jelentett.

Másnap reggel, míg én a háromnapi nyeregben üléstől feltörten még az ágyban lustálkodtam, Fuad szétnézett a kávéházakban és a piacon, mi újság.

Annyit tudtunk, hogy Mitkhal pasa alighanem a sivatag szélén táborozik valahol, Ammanon túl. Legjelentősebb faluja, Um-el-Akmid, csak egynapi járóföldre esik, Ammantól keletre, egy kis oázison, a Bagdadba vivő ősi karavánúton és a szövetséges törzsek, több mint tizenötezer harcos, harmincezerre rúgó tevével, birkával, kecskével ősz felé ezen a környéken verődnek össze, hogy legelő után nézzenek a nagy téli rahla idejére.

De most ki tudja, hol van, ebben a háromszáz mér- földes vagy tán még nagyobb sugarú körben. Keleten járhatott, talán a szokásos ghrazzuat (körút) vitte arra vagy látogatóban van valamelyik baráti törzs sejkjénél.

Abdullah emír, Transzjordánia arab uralkodója, talán pontosan tudja, merre lehet Mitkhal, mert ő meg a hatalmas sejk atyámfiának szólítja egymást és éveken át testi-lelki jó barátok, cimborák voltak. Föltettem, hogy tiszteletem teszem az emírnél és számítottam rá, hogy nemcsak útbaigazítást, de még vezetőt és kíséretet is kapok tőle.

Szó sincs róla, volt ott angol katonai misszió, de azt már megtanultam, hogy aki az arabok bizalmára és barátságára számít, az csak minél messzebbre tágítson „az idegen lábatlankodóktól és bízza csak magát teljesen a föld szülötteinek a védelmére és vendégszeretetére. Ez a politika nemcsak hogy olyan ajtókat is megnyitott előttem, amelyeken európai „hivatalos utazó sohasem lépett még át, de azt hiszem, egy-két esetben még az életemet is megmentette.

Fuad tizenegy óra tájban vetődött vissza és jelentette, hogy Abdullah emír Jeruzsálemben van és három napig nem is tér vissza, de miniszterelnöke, Rakabi pasa, két órakor fogad.

Elnyomorodott, ócska Ford-kocsi, a fogadó legkülönb járműve vitt el a palotába. Egy tizennégy éves kis legény vezette. Khaki ruhás színes testőr bocsátott be a miniszterelnök fogadószobájába. A magas, négyszögletes, stukkódíszes teremben vegyest volt európai és keleti bútor: lószőrrel tömött szófák és székek a Viktóriakor legcsúfabb idejéből, szőnyegek, alacsony lócák, zsámolyszékek.

A pasa csak akkor jelent meg, amikor egy negyedóráig megváratott bennünket. Hatvan éven túl járt, kellemetlen, bántó természetű ember. Fehér a haja, pirospozsgás az arca, egyébként beteges, elhízásra hajló. A vörös fezt leszámítva a megszokott európai ruha volt rajta: frakk, pocakján nehéz arany óralánc. Szíriái, damaszkuszi mozlim volt; de a formája után görög bankárnak gondolhatta volna az ember.

Franciául beszéltünk. Hideg udvariassággal kérdezte, mit „kívánok". Hideg udvariasság hasonló körülmények között keleti ember részéről határozott udvariatlanságot jelentett.

Sajnáltam, hogy elmentem hozzá, hanem azért röviden elmondtam neki, ki, mi vagyok, mit akarok: Amin Arszlán emír amerikai barátja, leveleim is vannak tőle Mitkhal pasához, akit meg akarok látogatni. Megkérdezte a foglalkozásomat, mire azt feleltem, hogy Amerikában újságíróskodtam.

- Hallottam én már írókról, - jegyezte meg - akik a legjobb barátság és irodalmi érdeklődés fitogtatásával jönnek országunkba, de valójában egyéb, titkos okuk volt rá és mindig az lett a vége, hogy csak zavart támasztottak Nem is gondoltam a következményekre; elvesztettem a hidegvéremet és így vágtam vissza:

- És is hallottam szíriai miniszterelnökökről, akiknek mindenki gyanús, mert jómaguk hírhedtek róla, milyen becstelenek és korruptak, akik alávaló módon, a maguk hasznáért eladják tulajdon népüket angolnak, franciának, akárkinek. Méltóztassék elhinni, hogy én nem afféle író vagyok, amilyent az imént kegyesen jellemezni méltóztatott, viszont azt is kijelentem, hogy meggyőződésem szerint méltóságod