Consuelo II. rész

By George Sand

 
Nagy izgalom, feszült várakozás tölti el a velencei zeneértő közönséget: a San Samuele színházban új énekesnő, a nevezetes Porpora énekmester legtehetségesebb tanítványa, Consuelo mutatkozik be egy még ismeretlen német muzsikus, Gluck első operájában. A bemutatón Consuelo fergeteges sikert arat, diadalmasan csengő, varázsos hangjával, de Corilla, a színház első énekesnője, sértett hiúságában bosszút esküszik ellene. A nagy esemény másnapján már megindul az intrika. Consuelo ártatlan szívével, tiszta lelkével nem érti a vihart, amit felléptével és sikerével kavart. Még régi kedvese, Anzoleto is elpártol tőle, és Corilla szeretője lesz. Consuelo, mestere biztatására, titokban elhagyja Velencét, és a sok csalódás és szenvedés elől Mária Terézia birodalmába menekül. Az olvasó lankadatlan érdeklődéssel követi a fiatal énekesnő sorsát, sok színes kalandját, új és végzetes szerelmének bonyodalmait; megismerkedik az 1840-es évek Csehországával, majd később Mária Terézia udvarával, a forrongó bécsi zenei élettel, a kor nagy énekeseivel és zeneszerzőivel, többek között a fiatal Haydnnal, és a színpompás, ragyogó világ árnyoldalaival is.
George Sand 1842-ben megjelent műve igazi romantikus regény, „a műfaj minden divathoz kötött végletessége és cirádája nélkül, a korrajznak és a cselekménynek, a drámának és az elemzésnek, a valóságnak és a poézisnek szerencsés egyensúlyában, könnyed, már-már súlytalan zenei szárnyalással”. George Sand, tudjuk, tanult és szenvedélyes muzsikus volt, és nem csupán Liszt és Chopin barátja, hanem a kor híres énekesnőjének, Pauline Garcia Viardot-nak is pártfogója és jó barátnője évtizedekig. Consuelóban nemcsak a nagy énekesnő alakját mintázza meg, hanem a jóság, a vigasz, a zene eleven jelképét is. És Consuelo fennkölt magatartásában fejeződik ki az írónő romantikus lázadása, tiltakozása kora embertelen erkölcsei ellen. A nagylélegzetű regény a nagyoperák hatásos és tömörített szerkesztésmódjára emlékeztet: itt is egymást váltogatják a csoport- és magánjelenetek, itt is egymást érik a gyászos vagy diadalmas megjelenések, a hitelen fordulatok és hangulatfestő epizódok, és ily módon a Consuelo, át- meg átszőve scherzókkal és adagiókkal, visszatérő témákkal és halk dallamokkal, végül is Sand korának „merész zenei és fantasztikus” egybefoglalása.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633763629

George Sand

George Sand (1804-1876), born Armandine Aurore Lucille Dupin, was a French novelist who was active during Europe’s Romantic era. Raised by her grandmother, Sand spent her childhood studying nature and philosophy. Her early literary projects were collaborations with Jules Sandeau, who co-wrote articles they jointly signed as J. Sand. When making her solo debut, Armandine adopted the pen name George Sand, to appear on her work. Her first novel, Indiana was published in 1832, followed by Valentine and Jacques. During her career, Sand was considered one of the most popular writers of her time.

Book preview

GEORGE SAND

CONSUELO

II.

Fordította

SZÁVAI NÁNDOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó, 1967

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-362-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szávai Nándor jogutódja

63

Anzoleto hasztalan folytatta útját Prágáig; mert Consuelo, mihelyt elmondta a vezetőnek megtévesztő tanácsait, amelyeket szükségesnek tartott vállalkozása sikeréhez, mindjárt balra fordult, s elindult egy már jól ismert, keskeny úton, mivel kétszer is járt erre kocsin Amélie bárókisasszonnyal, akit a város közelében fekvő kis kastélyba kísért. Ez a kastély volt a legtávolabbi hely, ahová riesenburgi tartózkodása idején, néhány kirándulása során eljutott. Amikor tehát gyorsan végiggondolta és megvalósította szökésének merész tervét, mindjárt felmerült emlékezetében e környék és az odavezető utak képe. Amikor egyszer a kastély teraszán sétáltak, az ott lakó hölgy, Consuelo szinte most is hallja a hangját, megcsodáltatta vele az előttük elterülő földek távlatát, s mindjárt hozzátette: „Az a fákkal szegélyezett szép út ott, amely a végtelenben vész el, a déli országúthoz vezet, s erre szoktunk Bécsbe menni." Consuelo jól emlékezett erre a megjegyzésre, és érezte, nem tévedhet el: bizonyos idő múlva arra az útra kell érnie, amelyen Csehországba érkezett. Csakhamar meglátta a Biela-kastélyt, végigment a park alatt, és a sötétség ellenére is minden nehézség nélkül megtalálta a fákkal szegélyezett utat. Amire megvilágosodott, légvonalban már három mérföldre került attól a helytől, ahonnan távolodni akart. Fiatal, szívós lány volt, gyermekkora óta megszokta a gyaloglást, s merész akarata is erősítette, alig érzett tehát fáradtságot. Az ég derűs volt, az utak szárazak, s homokjuk elég kellemes a lábnak. A lovaglás, amihez nem szokott hozzá, meglehetősen összetörte, de, tudjuk, ilyen esetekben a járás hasznosabb, mint a pihenés, és erős akaratú lényeknél az egyik fáradtság kiegyensúlyozza a másikat.

De ahogy a csillagok egyre jobban elhalványultak, s az ég végül tiszta verőfényben csillogott, Consuelo egyszerre megijedt magányától. Amíg sötét volt, nem érzett félelmet. Állandóan fülelt, s biztos volt benne, ha üldöznék, elbújhatna, mielőtt észrevennék; de fényes nappal, és e tágas tájakon nem mert a nyílt utakon járni, már azért sem, mivel embereket látott a távolban, kis fekete pontokat a még sötét földek közt kígyózó út fehér szalagján. Még nem volt nagyon messze Riesenburgtól, s bárki felismerhette volna; ezért egy kis ösvényre fordult, amely, gondolta, talán az útját is megrövidíti, mivel egyenesen átvágja azt a kanyart, amelyet az országút egy domb körül megtesz. Közel egy órája ment már itt, anélkül, hogy bárkivel találkozott volna, s mivel egy erdős részhez ért, azt remélte, itt könnyen elbújhat az emberek elől.

„Csak nyolc-tíz mérföldet tehessek meg így, anélkül hogy észrevegyenek – gondolta magában – s aztán már nyugodtan mehetek az országúton. Ott meg, mihelyt alkalom lesz rá, kocsit és lovakat bérelek."

Erre a gondolatra a zsebébe nyúlt, kivette az erszényét, hogy megnézze, elég pénze maradt-e erre a hosszú és nehéz útra, különösen, hogy a vezetőt, aki Riesenburgból idekísérte, olyan busásan megjutalmazta. Eddig még alig volt ideje, hogy ilyesmivel törődjön, s ha mindent végiggondol, amire az elővigyázat figyelmeztet, vállalta volna-e ezt a kalandos menekülést? De most meglepetéssel s döbbenten látta, hogy erszénye sokkal laposabb, semmint remélte. Sietségében pénzecskéjének csak felét hozta talán magával; vagy a sötétben aranyérmeket adott a vezetőnek ezüst helyett; vagy amikor kinyitotta az erszényét, hogy kifizesse, vagyonának egy részét az út porába hullatta. Hiába számolta meg újra és újra a pénzét, Consuelo belátta, hogy le kell mondania ábrándjairól, s gyalog kell Bécs városáig mennie.

Ez a felfedezés kissé elcsüggesztette, nem a fáradtság miatt, ettől nem ijedt meg, hanem a sok veszély miatt, ami ilyen hosszú gyalogúton egy fiatal nőre mindig is leskelődik. Eddig nem félt, mert azt hitte, hogy hamarosan kocsiba ül, és elkerüli az országút kalandjait, de most olyan rettegés fogta el, amilyenre eddigi izgalmában egy pillanatig sem gondolt. Életében először győzte le nyomorúságának tudata, meggyorsította hát lépteit, és a legsűrűbb bozótokat kereste, hogy támadás esetén elrejtőzhessék.

Nyugtalansága csak még jobban fokozódott, mikor észrevette, hogy már nem kitaposott ösvényen jár, hanem egy erdő egyre sűrűbb mélyébe tévedt. Ez a kietlen magány némi biztonságérzetet is adott ugyan néki, de nem tudhatta, hogy jó irányban halad-e, s már attól félt, hogy talán visszafelé megy, és anélkül, hogy észrevenné, megint az Óriások kastélya felé közeledik. Anzoleto még ott lehet, valami akadály, Albert gyanakvása vagy bosszúvágya visszatarthatta. S nem kell-e magától Alberttól is félnie, hiszen nem tudhatta, mire képes zavara és kétségbeesése első indulatában? Consuelo biztos volt benne, hogy a fiatal gróf aláveti magát rendelkezésének; de ha őt meglátják a kastély környékén, s jelentik fiatal uruknak, hogy itt van a közelben, barátja talán mindjárt odasietne, hogy könyörgésével és könnyeivel győzze le. Kiteheti-e a nemes fiatalembert, a családot és saját büszkeségét e kezdetében meghiúsult vállalkozás botrányának és szégyenének? Anzoleto is visszajöhet pár nap múlva, s neki megint csak szembe kellene néznie helyzete kibogozhatatlan szövevényével és veszélyeivel, pedig éppen ezt akarta elkerülni merész és hősies elhatározásával. Inkább vállal minden megpróbáltatást, s dacol minden bajjal, csak ne kelljen visszamennie Riesenburgba.

Elhatározta, hogy gondosan megkeresi a bécsi irányt, s követi is, bármi történjék vele. Váratlanul sűrű lombsátorral védett titokzatos helyre ért, s a bokrok borította sziklák között friss forrás csörgedezett. A füvet apró állatok lábai taposták le. Közeli nyájak járnak-e ide, vagy az erdő állatai isznak e rejtett forrás vizéből? Consuelo odament, a nedves kövekre térdelt, és lassan kortyolni kezdte a hideg, tiszta vizet, hogy kezdődő éhségét megtévessze. Aztán, még mindig térden állva, eltűnődött a sorsán.

„Ostoba, léha lány vagyok – gondolta magában –, ha nem tudom megvalósítani, amit akarok. Igaz volna-e, hogy anyám gyermeke szégyenteljesen elpuhult, és nem mer többé szembenézni a napsütéssel, az éhséggel, a fáradsággal, a veszedelmekkel? Pedig olyan szép álmokat szövögettem a nélkülözésről és a szabadságról, amikor még nyomasztó jólétben éltem, és szabadulni akartam tőle! Most pedig a kezdet kezdetén megtorpanok? Nem erre a mesterségre születtem-e: »futni, tűrni, merni«? Mi változott bennem azóta a nap óta, amikor anyám oldalán lépdeltem, és sokszor üres gyomorral? Amikor út menti forrásokból ittunk, hogy új erőre kapjunk? Szép kis Zingara, aki csak arra jó, hogy színpadon énekeljen, meleg ágyban aludjon, hintón utazzon? Mitől féltem, amikor anyámmal voltam? Nem mondta-e, valahányszor gyanús külsejű alakokkal találkoztunk: »Ne aggódj; akinek semmije nincs, annak semmitől sem kell félnie, s a nyomorultak nem egymással csatáznak.« Még szép és fiatal volt abban az időben; láttam-e egyszer is, hogy egy járókelő rátámadt volna? A leggonoszabb emberek is tiszteletben tartják a védteleneket. És mit csinál az a sok szegény kolduslány, akik egyre járják az utakat, és csak az Úristen védelmezi őket. Olyan lennék én is, mint azok a kényes kisasszonyok, akik egy lépést sem mernek egyedül tenni, mivel azt hiszik, hogy az egész mindenség az ő bájaikat lesi, és őket akarja megejteni? Hát mindjárt gyalázatnak teszi ki magát egy nő, ha egyedül van, és két lábával a földön? Le kell mondania a becsületéről, ha nem veheti magát körül őrökkel? Anyám egyébként olyan erős volt, mint egy férfi, s oroszlánként védekezett volna. Nem lehetek-e én is bátor és erős, hiszen jó plebejus vér folyik ereimben? Nem ölheti-e meg magát az ember, ha életénél is nagyobb értéket kell elveszítenie? Aztán meg békés országban vagyok, szelíd és jó emberek közt; ha pedig ismeretlen tájakra érek, nagyon balszerencsés volnék, ha a veszély órájában nem találkoznék egy derék, nagylelkű férfival, amilyet Isten mindenhová elküld, hogy a gyengék és elnyomottak gondviselője legyen. Fel a fejjel, bátorság! Ma csak az éhséggel kell megküzdenem. Csak este kopogtatok be egy konyhába hogy kenyeret vásároljak, csak amikor besötétedik, és én már messze, nagyon messze járok. Ismerem az éhséget, meg tudok birkózni vele, bár Riesenburgban örökös lakomákra szoktattak Egy nap hamar véget ér. Ha megmelegszik a levegő, s elzsibbad a lábam, arra a bölcs mondásra gondolok, amelyet olyan sokszor hallottam gyermekkoromban: »Aki alszik, eszik.« Egy szikla odújába húzódom, s megmutatom neked, kedves anyám, aki vigyázol rám, és láthatatlanul velem utazol, hogy pamlag és vánkos nélkül is tudok pihenni."

Miközben így társalgott önmagával, a szegény gyermek lassankint megfeledkezett szíve gyötrelméről. Érezte, hogy nagy győzelmet aratott önmagán, s már Anzoleto is kevésbé volt félelmetes. Consuelo arra gondolt, hogy mivel kimenekült a csábító hálójából, lelke is kiveti magából e gyászos vonzalmát; valami mélabús jókedvet talált regényes tervezgetésében, s halkan ismételgette magában: „Testem szenved, de megmenti lelkemet. A madár védtelen, de van szárnya, hogy elmenekülhessen, s amikor fent repül, a magasban, nem fél már a csapdáktól és kelepcéktől."

Egész másként gondolt azonban Albert rémületére és fájdalmára; mégis teljes erejével küzdött az ellágyulás ellen amelyet a fiatal gróf emléke ébresztett benne. Elhatározta, hogy elűzi magától a képét, míg csak le nem küzdi túlságos sajnálkozását és óvatlan gyengédségét.

„Kedves Albert, csodálatos barátom – mondta magában –, mély bánat fog el, ha szenvedésedre gondolok. De csak ha Bécsbe érkeztem, csak akkor osztozom benne, és csak akkor szánakozom rajtad. Csak Bécsben engedem, hogy szívem megszólaljon, és megmondja, milyen nagyon tisztellek, és mennyire vágyom utánad."

– Most pedig útra fel! – fejezte be töprengését, és fel akart állni. Kétszer, háromszor is megpróbálkozott, hogy búcsút mondjon e vad és gyönyörű forrásnak, amelynek szelíd csobogása mintha csak egyre csalogatta volna egyhangú muzsikájával. A délre tervezett álom máris elnehezedett szempillái körül repkedett; s az éhség, amelyet már nem viselt el olyan jól, ahogy szerette volna, véglegesen elgyengítette. Hiába próbálta elhessegetni ezt a szükséget. Előző nap szinte semmit nem evett, sok izgalma és szorongása közben nem is nagyon gondolt rá. Egyszerre mintha fátyol borult volna szemére; hideg, gyötrő verejték lankasztotta el a testét. Consuelo nem is vette észre, hogy kimerültsége egyre jobban erőt vesz rajta; és amikor véglegesen elhatározta, hogy feláll és folytatja útját, lába erőtlenül elnyúlt a földön, feje kis úticsomagjára hullott, s ő maga mélyen elaludt. A nap vörösen izzott, mint nemegyszer e rövid csehországi nyarakon, s vidáman emelkedett az égen; a forrás a kavicsokhoz verődve dúdolta egyhangú énekét, mintha el akarná ringatni a szép alvó leányt, fenn az égen pedig röpködő madarak fütyülték csicsergő dallamaikat.

64

Már közel három órája aludt e minden gondjáról megfeledkezett leány, amikor egy másfajta zaj, nem a csobogó forrásé, sem a madaraké, váratlanul felriasztotta kábult álmából. Kinyitva a szemét, hirtelen nem is tudta, hol van: két lépésre tőle egy férfit pillantott meg a sziklák fölé hajolva, amint a forrásból iszik, ahogy ő is tette az elébb, keresetlen természetességgel, csak a szájával hörpölve a vizet. Consuelo első pillanatban nagyon megrémült és nem volt ereje hozzá, hogy felkeljen; de ahogy másodszor is odanézett, rejtekhelye új vendégének magatartása hamarosan megnyugtatta. Mert a jövevényt, talán mivel már elég sokáig nézte az alvó leányt, talán mivel nem akart ismeretséget kötni, láthatóan cseppet sem érdekelte a személye. Egyébként is inkább gyermek volt, mint férfi, legfeljebb tizenöt-tizenhat éves, kis növésű, sovány, sárgás napbarnított, se nem szép, se nem rút arcáról csak valami gondtalan nyugalom sugárzott.

Consuelo ösztönös mozdulattal arcára húzta fátylát, és nem mozdult; arra gondolt, ha az idegen utas valójában nem törődik vele, jobb, ha alvást színlel, s nem teszi ki magát kényessé válható kérdéseknek. Ugyanakkor ismeretlen társa minden mozdulatát megfigyelte fátylán keresztül, s türelmetlenül várta, hogy a fiú végre felvegye a mellette heverő tarisznyáját és vándorbotját, és folytassa útját.

Ám csakhamar azt kellett látnia, hogy az idegen is meg akar pihenni, s talán reggelizni is, mivel kinyitotta kis zarándokbatyuját, elővett egy nagy darab barna kenyeret, felszeletelte, s jó étvággyal enni kezdett. Szeme időnkint félénken az alvó leányra tévedt, s Consuelo azt is megfigyelte, hogy a fiú halkan nyitotta ki és csukta be rugós kését, mintha attól tartana, hogy felébresztheti a leányt. Ez a kedves figyelem véglegesen megnyugtatta Consuelót, a kenyér pedig, amelyből társa olyan jóízűen falatozott, valósággal felkorbácsolta éhségét. A fiú kopott ruhájából, porlepte cipőjéből arra következtetett, hogy valami szegény vándorlegény lehet, aki távoli vidékről érkezett, s most már a Gondviselés küldöttét látta benne, akihez nyugodtan fordulhat segítségért. A kenyér elég nagy volt, hogy a gyermek is jóllakjon, és neki is jusson belőle egy kis darab. Consuelo tehát felkelt, a szemét dörzsölte, mintha abban a pillanatban ébredt volna fel, magabiztosan nézett a fiúra, hogy tiszteletet keltsen benne, ha netán megfeledkeznék eddig tanúsított szerény magatartásáról.

Elővigyázata azonban teljesen fölösleges volt. Amikor a gyermek látta, hogy az alvó nő feláll, kissé megzavarodott, lesütötte a szemét, csak lopva nézett Consuelóra, majd felbátorodva a leány arcától, amely Consuelo minden igyekezete ellenére csak jóságot és rokonszenvet tükrözött, megszólalt, olyan szelíd, dallamos hangon, hogy a fiatal énekesnő egyszeriben szívébe zárta.

– Nos, kisasszony – kezdte a fiú –, felébredt végre? Olyan édesen aludt itt, hogy én is szerettem volna követni példáját, csak attól féltem, hogy udvariatlanságnak vélhetné.

– Ha már olyan udvarias – válaszolt Consuelo anyáskodó hangon –, kis szívességet kérnék magától.

– Bármit kérhet tőlem – mondta a fiatal utas, akit ugyancsak megbűvölt Consuelo kellemes, szívre ható hangja.

– Hadd vásároljam meg reggelije egy részét – folytatta Consuelo –, ha nem túlságosan nagy áldozat magának.

– Hogy megvásárolja! – kiáltott a gyermek meglepődve és elpirulva. – Ha volna is reggelim, nem adnám el, nem vagyok vendéglős. De szívesen felajánlanám és odaadnám.

– Adja hát ide, de azzal a feltétellel, hogy én is adok valamit, amiből jobb reggelit vásárolhat.

– Nem, a világért sem – tiltakozott a fiú. – Csúfolódik velem? Vagy olyan büszke, hogy nem fogad el tőlem egy darab kenyeret? Mert látja, sajnos, mással nem szolgálhatok.

– Rendben van, elfogadom – mondta Consuelo a kezét nyújtva. – Jó szíve nagyon is megszégyenítene, ha tovább makacskodnék.

– Tessék, szép kisasszonyka – kiáltott vidáman a fiú. – Itt a kenyér meg a kés, csak szeljen nyugodtan. De nehogy szerénykedjék. Nem vagyok nagyétkű, s ez a darab egész napra elég lett volna.

– De honnan szerez majd kenyeret a nap hátralevő részére?

– Kenyeret mindenütt talál az ember. Egyen már, nagyon kérem, nekem szerez vele örömet.

Consuelo már nem kérette magát; s érezve, hogy szívtelenül válaszolna vendéglátója testvéri kedvességére, ha nem az ő társaságában fogyasztaná el reggelijét, melléje ült, s nagy harapásokkal ette a kenyeret, amely most ízesebbnek tűnt fel neki, mint a nagyúri asztalok legválogatottabb ételei.

– Jó étvágya van – mondta a gyermek –, öröm nézni, ahogy eszik. Milyen szerencse, hogy találkoztam önnel; igazán boldog vagyok. De ne kéresse magát, egye meg az egészet. Majd csak találunk útközben egy házat, bár ez a vidék eléggé elhagyottnak látszik.

– Nem ismerős erre? – kérdezte Consuelo közönyös arccal.

– Először járok itt, bár a Bécs és Pilsen közötti országutat jól ismerem, éppen Pilsenben voltam, onnan jövök, és megyek vissza…

– Hová vissza? Bécsbe?

– Igen Bécsbe, ön is oda megy?

Consuelo zavarba jött. Nem tudta, a fiúhoz csatlakozzék-e, vagy inkább egyedül folytassa-e az útját, s hogy ne kelljen válaszolnia, úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdését.

– No lám, milyen csacsi dolgokat kérdezek – folytatta a fiatalember. – Egy ilyen szép kisasszony nem menne egymagában Bécsbe. Pedig szintén úton van, mert batyut visz magával, akárcsak én, és gyalogszerrel, akárcsak én.

Consuelo elhatározta, hogy nem felel neki, amíg meg nem tudja, megbízhat-e benne, s ezért kérdéssel viszonozta a fiú kérdését.

– Pilsenből való? – kérdezte.

– Nem – felelt nyíltan a gyermek, mert sem természete, sem a körülmények nem intették óvatosságra –, Magyarországon, Rohrau váro-sában születtem; apám bognár.

– És miért került olyan messze szülővárosától? Nem követi apja mesterségét?

– Igen is, meg nem is. Apám bognár, én is az vagyok; de ő ugyanakkor muzsikus is, és én is az szeretnék lenni.

– Muzsikus? Nagyszerű, ez nagyon szép mesterség.

– A kisasszony is muzsikus?

– Csak nem zenét tanult Pilsenben? Hiszen Pilsen, legalábbis így mondják, afféle szomorú katonaváros.

– Nem azért jártam ott. Megbízással küldtek oda, és most visszamegyek Bécsbe, hogy ott valahogy megéljek, és ugyanakkor zenei tanulmányaimat is folytassam.

– Milyen zenével foglalkozik? Énekkel, vagy valamilyen hangszerrel?

– Eddig mind a kettővel foglalkoztam. Elég jó hangom van; itt van velem, látja, a nyomorúságos kis hegedűm, ehhez is konyítok valamit. De nagy becsvágyam van ám, s magasabbra török.

– Talán zenét akar szerezni?

– Jól mondja. Nincs is más a fejemben, csak ez az átkozott komponálás. Még egy másik kedves útitársam is van, mindjárt megmutatom, a batyumban lapul; nagyon vaskos könyv, s ezért feldaraboltam, hogy néhány részletét magammal vihessem, ha úton vagyok. Amikor már kifáradtam a járásban, leülök egy csendes helyen, s tanulok egy keveset. Nincs ennél jobb pihenés.

– Milyen bölcsen beszél. Fogadni mernék, hogy Fux könyve, a Gradus ad Parnassum van a batyujában.

– Eltalálta. De látom, ismeri ezeket a dolgokat, s most már biztos vagyok benne, hogy ön is zenész. Előbb, amikor még aludt, elnéztem az arcát, és azt gondoltam magamban: „Nem német arc, inkább délies, talán olasz; s ami még fontosabb: művésznő arca." Ezért örültem olyan nagyon, amikor kenyeret kért tőlem; most meg hallom, hogy kiejtése kissé idegenszerű, bár kitűnően beszél németül.

– Talán téved, önnek sincs német arca, s a színe inkább olaszos, pedig…

– Ó, a kisasszony nagyon kedves. Arcom szinte inkább az afrikaiakra emlékeztet, és a Szent István-katedrális kórusában pajtásaim miss mórnak csúfoltak. De hogy visszatérjek arra, amiről előbb beszéltem: amikor itt találtam, egyedül az erdő közepén, kissé csodálkoztam. De aztán, ahogy elnéztem, milyen békésen alszik, sok mindenre gondoltam: talán, mondtam magamban, jó csillagom vezérelt ide, hogy egy jó lélekkel találkozzam, aki segítségemre lesz. Aztán… mondjak el mindent?

– Mondja csak nyugodtan.

– Amikor csinos ruháját meg fehér arcát láttam, tudtam, hogy nem lehet valami szegény kóbor nő, amikor aztán batyuját is észrevettem, azt képzeltem, hogy egy előkelő idegen hölgy kíséretében jött ide, és… hogy művésznő. Igen, nagy művésznő, az, akit már régen keresek, s akinek pártfogása boldogulást és örömet hozna nékem. Jó kisasszony, mondja meg az igazat. Biztosan a szomszéd kastélyban lakik, s valami dolgát ment intézni a környéken, vagy éppen hazafelé tart. Biztosan ismeri, kell, hogy ismerje az Óriások kastélyát.

– Riesenburgot? Riesenburgba megy?

– Legalábbis oda szeretnék menni; mert hiába magyarázták meg Klattauban{1} az útirányt, úgy eltévedtem ebben az átkozott erdőben, hogy nem is tudom, kikerülök-e belőle valaha. De szerencsére ön ismeri Riesenburgot, és biztosan megmondja nekem, hogy merre kell mennem.

– Mit keres Riesenburgban?

– Porporinával akarok beszélni.

– Porporinával?

Consuelo megijedt, hogy elárulja magát a fiú előtt, s az talán majd beszél róla a kastélyban, ezért közönyös arccal folytatta:

– Ki ez a Porporina, ha szabad érdeklődnöm?

– Nem tudja? Sajna, látom, egészen idegen ezen a vidéken. De ha zenész, és ismeri Fux nevét, biztosan Porporáét is ismeri.

– Miért? Maga ismeri Porporát?

– Még nem, de szeretném megismerni, s ezért keresem híres és kedvelt tanítványának, signora Porporinának pártfogását.

– Mondja csak el, hogyan jutott erre a gondolatra. Talán segíthetek, hogy megtalálja a kastélyt, és beszéljen Porporinával.

– Elmondom élettörténetemet. Mint már említettem, egy derék bognármester fia vagyok, és egy kis városkában születtem, Ausztria és Magyarország határán. Apám a templom sekrestyése és orgonistája; anyám szakácsnő volt az ottani kastélyban. Nagyon szép hangja van, s apám, hogy megpihenjen egész napos munkája után, esténként hárfán kísérte, így én is megszerettem a zenét, s emlékszem, kiskoromban az volt a legnagyobb örömöm, ha részt vehettem ezeken a családi hangversenyeken: elég volt egy fadarab meg egy léc, és máris azt képzeltem, hegedű meg vonó van a kezemben, és csodálatos dallamokat varázsolok elő e kezdetleges hangszeremből. Igen, még ma is hiszem, hogy e drága fahasábjaim nem voltak némák, s valami isteni hang szólalt meg bennük, amely, ha mások nem is hallották, valósággal körülzsongta és mennyei muzsikával részegítette meg lelkemet.

Unokatestvérünk, Frank, aki Haimburgban volt tanító, egyszer nálunk járt, s látta, hogyan játszom képzeletbeli hegedűmön, önfeledt muzsikálásom nagyon mulattatta. Mindjárt mondta is, hogy biztosan rendkívüli tehetség vagyok, és magával vitt Haimburgba, ahol három évig zenére oktatott, de, mondhatom, elég nyers módszerrel. Pálcája nem egy fermatát vert ki, ékesítésekkel és futamokkal tetézve, az ujjaimon vagy a fülemen. Mégsem vesztettem el a bátorságomat. Megtanultam írni, olvasni. Igazi hegedűm volt, s megtanultam legegyszerűbb fogásait. Az ének és a latin nyelv alapelemeit is elsajátítottam. Gyorsan haladtam, már amennyire egy ilyen türelmetlen mester mellett, amilyen Frank unokabátyám volt, haladhat az ember.

Körülbelül nyolcéves voltam, amikor a véletlen vagy inkább a Gondviselés, amelyben jó keresztényként mindig hittem, a házunkba hozta Reuter urat, a bécsi katedrális kórusvezetőjét. Csodagyermekként mutattak be neki, s amikor egy darabot első látásra könnyen elénekeltem, barátságába fogadott, magával vitt Bécsbe, és felvett a Szent István-katedrális gyermekkórusába.

Itt naponkint két órát kellett dolgoznunk; egyébként magunkra hagytak, s kedvünkre csavaroghattunk. De a zene szeretete elfojtotta bennem a gyermekkor léha örömeit és lustaságát. Amikor pajtásaimmal a katedrális előtti téren játszottunk, és én meghallottam az orgonaszót, mindent otthagytam, berohantam a templomba, s önfeledten hallgattam az éneket és a harmóniát. Esténkint az utcán feledkeztem, ha egy ablakból egy hangverseny foszlányait vagy akár egy kellemes hang muzsikáját hallottam; kíváncsi voltam, mindent meg akartam ismerni, s érteni is mindent, ami elbűvölte a fülemet. Legfőképpen pedig komponálni akartam. Tizenhárom éves koromban, amikor még semmilyen szabályt nem ismertem, egy misét mertem írni, s meg is mutattam mesterünknek, Reuternek. Kinevetett, s azt mondta, hogy tanuljak, mielőtt alkotok. Jó tanácsokat adni persze könnyű. De nekem nem volt pénzem, hogy órákat vegyek valamelyik mestertől, s szegény szüleimtől sem kérhettem annyit, hogy megélhetésem mellett iskoláztatásomra is teljen. Egyszer aztán hat forintot kaptam tőlük, akkor vettem ezt a könyvet, meg Matthesonét is; nagy lelkesedéssel kezdtem tanulni, s igazán sok örömem volt a munkámban. Hangom szépen fejlődött, s lassankint a legszebb lett az egész kórusban. Tudatlan voltam, teli kétségekkel és sok bizonytalansággal, de mivel szorgalmasan dolgoztam, éreztem, mint erősödik értelmem és tisztulnak gondolataim. De egyre jobban közeledett az a félelmetes pillanat, amikor életkorom miatt el kell majd hagynom a kórust, s mivel nem lesz pártfogóm, sem védelmezőm és mesterem, nyolcévi tanulás után vissza kell majd térnem szülővárosomba, hogy magam is bognár legyek. Szomorúságomat még csak tetézte, hogy Reuter mester már nem nagyon érdeklődött irántam, sőt ellenkezőleg: inkább nagyon is keményen bánt velem, s szinte siettetni akarta elbocsátásom végzetes óráját. Nem tudom, miért gondolt rám ilyen ellenszenvvel, mert semmiképpen sem érdemeltem meg. Néhány társam könnyelműen azt állította, hogy mesterem féltékeny, mivel kezdő próbálkozásaimban rendkívüli zenei tehetséget vélt felfedezni, s mindig is gyűlölte és gáncsolta azokat a fiatalokat, akikben az övénél nagyobb képességeket látott. Távolról sem fogadom el balsorsomnak ezt a hízelgő indokolását, mégis azt hiszem, hogy nem cselekedtem helyesen, amikor megmutattam neki kísérleteimet. Biztosan ostoba fajankónak és arcátlan törte tőnek tartott.

– Meg aztán – szólt közbe Consuelo – az öreg mesterek nem szeretik azokat a tanítványaikat, akik azt is megértik, amit nem magyaráznak nekik. De mi a neve, gyermekem?

– Joseph.

– Joseph micsoda?

– Joseph Haydn…

– Nem felejtem el a nevét, hogy egy nap, amikor mások is ismerik, megítélhessem, hogy vélekedjem mestere ellenszenvéről, és arról az érdeklődésemről, amellyel történetét hallgattam. De folytassa, nagyon kérem.

A fiatal Haydn megint beszélni kezdett, s Consuelo döbbenten hallgatta, mennyi hasonlatosság van kettejük sorsában, koldus művészéletében. Most még figyelmesebben nézte a gyermek arcát, törékeny vonásait, sárgás bőrét, amely különös fényben ragyogott az emlékezés lázában. Tiszta, kék szeme jóindulatún, s ugyanakkor csúfondárosan csillogott, s egész magatartása, minden szava rendkívüli szellemről tanúskodott.

65

– Bármi volt is az oka Reuter mester ellenszenvének, nagyon kegyetlenül bánt el velem egy nagyon kicsi hibáért. Új ollóm volt éppen, és mint afféle iskolás, mindenen kipróbáltam, ami kezem ügyébe esett. Egy társam éppen előttem görnyedt, s mivel hosszú copfja, amelyre nagyon büszke volt, minduntalan elmázolta a palatáblámra irt hangjegyeket, gyors és végzetes gondolat született bennem. Egy pillanat műve volt az egész: máris felemelem az ollómat, és nyissz! Földre hull a copf. Mesterem keselyűszemmel figyelte minden mozdulatomat. Szegény pajtásom még észre sem vette fájdalmas veszteségét, Reuter máris lehordott, csirkefogónak nevezett, és minden külön formaság nélkül kidobott a kórusból.

Múlt év novemberében történt ez, este hét óra felé, és én ott álltam egymagamban a templom előtt, egyetlen fillér nélkül, s minden vagyonom az a pár szegényes ruhadarab volt, amely testemet födte. Mérhetetlen kétségbeesés szorongatta a szívemet. Annyi haraggal és olyan botrányosan kergettek, el hogy azt hittem, valami végzetes hibát követtem el… Ekkor megláttam azt a pajtásomat, akinek fejékét csúfosan megrövidítettem: ő is sírt. Soha ennyi könny nem hullott, soha ennyi fájdalmat és lelkifurdalást nem éreztek egy porosz módi copfért. A karjaiba, a lába elé akartam vetni magam. De mozdulni sem mertem, s szégyenkezve lapultam a sötétben. Szegény fiú, talán nem is a copfját, hanem az én balsorsomat siratta.

Az utca kövén töltöttem az éjszakát; és ahogy másnap az annyira óhajtott és olyan távolinak tűnő reggeli után sóhajtoztam, Keller, a Szent István-kórus parókamestere vetődött az utamba. Éppen Reuter mestert fésülte meg, és a mérges karvezető másról sem tudott beszélni, csak a levágott copf rettenetes történetéről. Ahogy a tréfás kedvű Keller meglátta gyászos ábrázatomat, nagyot kacagott, és ki nem fogyott a csúfolódásból.

„– No lám – kiáltott már messziről, mihelyt meglátott –, itt van hát a parókamesterek réme, esküdt és hites ellensége mindazoknak, akik, akárcsak én, az emberi hajzat felvirágoztatásának szentelik életüket1 Gyere csak ide, te copfok hóhéra, hajfürtök megtépázója, hadd vágom le szép barna üstöködet, hogy legyen mivel pótolni a te ádáz vagdalkozásaid alatt megrövidült copfokat!"

Siránkoztam, dühöngtem, kezembe rejtettem arcomat, s mivel már valóságos népítélettől tartottam, menekülni akartam. Ám a jó Keller megállított:

„– Hová szaladsz, te kis szerencsétlen – mondta, most már szelídebb hangon. – Mi lesz belőled kenyér nélkül, barátok nélkül, ruha nélkül, s ráadásul ilyen bűnnel a lelkiismereteden? No, sebaj, én bizony sajnállak, főképp szép hangod miatt, amelyet mindig élvezettel hallgattam a templomban; gyere hozzám. Egyetlen szobában, az ötödik emeleten lakom feleségemmel és gyermekeimmel. De ez is több a szükségesnél, mivel a hatodikon is bérlek egy padlásszobát, s az most üres. Ott meghúzódhatsz, és velünk ehetsz, amíg nem találsz valami munkát; azzal a feltétellel persze, hogy tiszteletben tartod vendégeim haját, és nem az én parókáimon próbálod ki félelmetes ollódat."

Követtem a nagylelkű Kellert, megmentőmet, apámat! Nemcsak lakást és ételt adott, hanem, bár maga is szegény iparos volt, némi pénzt is, hogy folytathassam tanulmányaimat. Egy szúette öreg csembalót béreltem; és nyomorúságos odúmba zárkózva, Fux és Matheson segítségével teljes lélekkel átadtam magam a komponálás gyönyörűségének. Emanuel Bach hat első szonátája volt egyetlen társaságom ezen a télen, s azt hiszem, jól megértettem őket. Ugyanakkor az ég, megjutalmazva buzgalmamat és kitartásomat, apró munkákhoz juttatott, amiből megélhettem, és kedves gazdámnak is adhattam valamelyest. Minden vasárnap Haugwitz gróf kápolnájában orgonáltam, s előtte, kora reggel első hegedűs voltam a Könyörület templomában. Két pártfogóra is leltem. Az egyik egy abbé, aki olasz verseket ír, mondják, nagyon szépek, és akit Őfelsége meg a császárnő is kitüntet kegyeivel. Metastasio úrnak hívják, s mivel ugyanabban a házban lakik, mint Keller és én, órákat adok egy fiatal teremtésnek, akiről azt mondják, hogy az abbé unokahúga. A másik pártfogóm a velencei követ őkegyelmessége.

– Signor Corner? – kérdezte Consuelo izgatottan.

– Ismeri? – álmélkodott a kis Haydn. – Metastasio abbé vezetett be a házába. Szerény tehetségem elnyerte tetszését, s őkegyelmessége megígérte, hogy megkéri Porporát, adjon nekem órákat. A mester most Mannensdorf fürdőhelyen van Wilhelmine őnagyságával, aki a követ felesége vagy szeretője. Ez az ígéret nagyon boldoggá tett: egy nagy tanárnak, a világ első énekmesterének leszek tanítványa. Zeneszerzést tanulok, megismerem az olasz művészet tiszta, hibátlan elveit. Meg vagyok mentve, gondoltam, áldottam az eget, már magamat is nagy mesternek véltem. De, sajna, őkegyelmessége jó szándéka ellenére sem teljesítheti olyan könnyen ígéretét, ahogy reméltem; s ha nem találok hatalmasabb pártfogóra, aki megsegíthet Porpora mesternél, attól félek, még a közelébe sem juthatok a maestrónak. Azt mondják, ennek a híres mesternek nagyon különös természete van; egyes tanítványaival szemben csupa figyelem, jóság, odaadás, másokkal meg szeszélyesen, sőt kegyetlenül bánik. Reuter mester állítólag szelíd bárány Porporához képest, s ha csak rágondolok, már előre remegek. Mégis, jóllehet eddig elutasította a követ velem kapcsolatos kérelmét, és kijelentette, hogy nem vállal több tanítványt, mivel tudom, hogy signor Corner kitart kérése mellett, még mindig reménykedem, s elhatároztam, hogy legszörnyűbb gyalázkodásait is türelmesen elviselem, csak tanuljak valamit szidalmai közben.

– Nagyon bölcs elhatározás – mondta Consuelo. – Cseppet sem túloztak, akik e nagy mester nyers modoráról és félelmetes külsejéről beszéltek. Mégis minden oka megvan a reménységre; mert ha türelmes lesz, ha vakon engedelmeskedik, s mint hiszem, igazi zenei képességei is vannak, ha nem veszti el a fejét az első viharok idején, és sikerül bebizonyítania, hogy jó füle és gyors felfogása van, akkor három-négy óra után a maestro, nyugodt lélekkel állíthatom, a legszelídebb és leglelkiismertesebb oktatója lesz. Ha pedig szíve, mint gondolom, épp olyan gazdag, mint értelme, akkor Porpora mesterben hű barátra, igazságos és odaadó apára is lel.

– Ó, milyen boldoggá tesz. Látom, hogy jól ismeri, s biztosan híres tanítványát is ismeri… Porporinát, aki most Rudolstadt grófné.

– De ki beszélt önnek erről a Porporináról? Mit akar tőle?

– Levelet kérek tőle Porporához, és pártfogását is, amikor majd ez a hölgy Bécsbe megy; mert biztosan elmegy, hiszen Riesenburg gazdag urának a felesége lett.

– Hol hallott erről a házasságról?

– Véletlenül tudtam meg. Azzal kell kezdenem, hogy múlt hónapban Keller barátom egy pilseni rokona meghalt, és némi vagyonkát hagyott rá. Kellert persze mindjárt értesítették, de sem ideje, sem pénze nem volt, hogy odautazzon, s nem is akart útnak indulni, mivel attól tartott, hogy több költséget és időt veszteget el, mint amennyit az egész örökség ér. Én épp akkor kaptam valami pénzt a munkámért. Ezért felajánlottam neki, hogy Pilsenbe megyek, és kezembe veszem az érdekeit. El is mentem, egy hetet töltöttem ott, és szerencsésen elintéztem Keller örökségének ügyét. Nem nagy dolog az egész, de ez a kevés is jól jön neki; egy kis birtok tulajdonlevelét hozom a tarsolyomban, ő aztán tetszése szerint eladhatja, vagy akár bérlőt kereshet rá. Ahogy Pilsenből hazafelé tartottam, tegnap este egy Klattau nevű városkába érkeztem, s ott töltöttem az éjszakát. Aznap éppen vásár volt, s a fogadó tele vendégekkel. Egy kövér férfi ült az asztalom közelében, Wetzelius doktornak szólították, s mondhatom, még sohasem láttam nála falánkabb és fecsegőbb embert. „Hallották a nagy újságot? – mondta szomszédainak. – Albert von Rudolstadt gróf, tudják, az a sült bolond, sőt kötözni való őrült, feleségül veszi unokahúga zenetanárnőjét, egy koldusszegény kalandor lányt, aki, mondják, színésznő volt Olaszországban, aztán az öreg Porpora mester megszöktette, de hamar ráunt, és Riesenburgba küldte, hogy ott szülje meg gyermekét. Persze titkolták a dolgot; a kastélyban eleinte sehogy sem értették meg a kisasszony betegségét és görcseit, mert hiszen erényes szépléleknek tartották; végül is engem hívtak, mivel azt hitték, csak valami fertőző rosszindulatú láz gyötri. De épp hogy meg tudtam tapintani a beteg pulzusát, mert Albert gróf, aki nyilván tapasztalásból tudta, hogyan vélekedjék a kisasszony erényéről, dühödten félrelökött, kituszkolt a szobából, és nem engedte, hogy visszamenjek. Minden a legnagyobb titokban történt. Azt hiszem, hogy a derék kanonissza bábáskodott a beteg mellett; szegény, öreg hölgy, nyilván még sosem ministrált ilyen ünnepségen. A gyermek aztán eltűnt. De ami a legcsodálatosabb: a fiatal gróf, akinek, mint tudják, nincs időérzéke, és éveknek véli a hónapokat, azt hitte, hogy ő a gyermek apja, és olyan határozottan erősködött, hogy családja inkább beleegyezett ebbe a furcsa házasságba, csak ne kapjon megint idegrohamot drágalátos gyermekük."

– De hiszen ez gyalázat, aljasság! – kiáltott Consuelo. – Az egész történet, ahogy elmondta, felháborító rágalmak és hihetetlen képtelenségek sorozata.

– Ne gondolja, hogy akár egy pillanatig is hittem neki – felelt az ifjú Haydn. – Az öreg doktor arca épp olyan ostoba volt, mint amilyen gonosz, és még mielőtt megcáfolták volna, biztos voltam benne, hogy csupa hazugságot és bolond dolgot mesél. De alig fejezte be történetét, öt-hat jelenlevő fiatalember máris védelmébe vette az ifjú hölgyet; így tudtam meg az igazat. Egymással versengve magasztalták Porporina szépségét, báját, szemérmetességét, szellemét, páratlan tehetségét. Mindenki megértette, hogy Albert gróf szereti, irigyelték boldogságát, és csodálták az öreg grófot, mivel beleegyezett a házasságba. Wetzelius doktort viszont vén fecsegőnek és esztelen tökfilkónak nevezték; és mivel arról is beszéltek, hogy Porpora mester mennyire becsüli ezt a tanítványát, akinek nevét is adta, elhatároztam, hogy Riesenburgba megyek, és a jövendő vagy talán már jelenlegi grófnő lábához vetem magam (mert azt mondják, már megkötötték a házasságot, de még titokban tartják, nehogy felkeltsék az udvar ellenzését), elmondom neki a történetemet, és kegyes közbenjárását kérem jeles mesterénél.

Conseulo pár pillanatig elgondolkozott; ezek az utolsó szavak az udvar ellenzéséről nagyon megdöbbentették. De csakhamar összeszedte magát:

– Kedves gyermekem – kezdte –, ne menjen Riesenburgba, Porporinát nem találja ott. A fiatal énekesnő még nem Rudolstadt gróf felesége, s a házasság egyáltalán nem biztos. Szó volt róla, igaz, s a jegyesek, azt hiszem, méltók egymásra; Porporina azonban, bár őszinte barátságot, igaz nagyrabecsülést és határtalan tiszteletet érez Albert gróf iránt, nem tudott könnyelműen határozni ebben a rendkívül komoly kérdésben. Egyrészt azt a hátrányt mérlegelte, amely e házasság folytán a családot érné, mert hiszen elveszítené a császárnő kegyét vagy talán pártfogását is, elveszítené a nagyurak barátságát, és azt a tiszteletet, amellyel az egész ország övezi. Másrészt önmagának is bajt okozna, mivel lemondana az isteni művészetről, amelyet annyi bátorsággal vállalt, és annyi szenvedéllyel tanult. Azt mondta magában, hogy mindkét fél túlságos áldozatot vállalna, s mielőtt ő elhatározná magát, Porpora mester véleményét kell meghallgatnia, és a fiatal grófnak is időt adnia, hogy megbizonyosodjék, ellenáll-e szenvedélye a távollétnek. Ezért váratlanul Bécsbe indult, gyalog, vezető nélkül, s szinte pénz nélkül, de azzal a reménységgel, hogy visszaadja nyugalmát és értelmét annak, aki őt szereti; s minden gazdagságból, amit felajánlottak neki, csak lelkiismerete tanúságát és művészélete büszkeségét vitte magával.

– Ó, ha így cselekedett, vérbeli művész, s ugyanakkor gondolkozó fő és nemes lélek! – kiáltott Joseph, s csillogó szemmel nézett Consuelóra. – És ha nem tévedek, éppen vele beszélek, és előtte borulok le.

– Ő meg két kezét nyújtja önnek, s felajánlja barátságát, tanácsait és pártfogását Porpora mesternél; mert, amint látom, egy utunk van. És ha a jó Isten védelmébe vesz minket, ahogy eddig is mindig megvédett, és mindenkit is megvéd, aki benne bizakodik, hamarosan Bécsbe érünk, és egy mesternél tanulunk muzsikát.

– Legyen áldott az Úr neve! – kiáltott Haydn, az öröm könnyeivel a szemében, s karját lelkesen az égnek emelve –, mindjárt láttam, ahogy itt aludt, hogy természetfeletti erő lakik önben, s hogy életem, jövőm most már az ön kezében van.

66

Amikor a két fiatal már jobban megismerkedett, s baráti beszélgetésük során mindegyik beszámolt élete sok részletéről, arról kezdtek tanakodni, miféle elővigyázatosságra és segítségre volna szükségük, hogy baj nélkül Bécsbe érkezzenek. Mindenekelőtt kivették az erszényüket, és megszámolták a pénzüket. Még mindig Consuelo volt gazdagabb kettejük között; és együttes vagyonkájuk csak arra volt elég, hogy éhezés nélkül tehessék meg az utat, s ne kelljen szabad ég alatt hálniuk. Másra nem számíthattak, s Consuelo könnyű szívvel gondolt gyalogútjukra. De Joseph a lány bölcs derűje ellenére is gondterhelten töprengett.

– Mi baj van? – kérdezte Consuelo. – Talán fél, hogy a terhére leszek? Pedig fogadni mernék, hogy én gyalogolok jobban kettőnk között.

– Biztosan mindent jobban csinál, mint én – felelt a fiú. – Nem ez nyugtalanít. De ha arra gondolok, hogy ön szép és fiatal, nagyon félek és elszomorodom: minden szem vágyakozva tekint majd önre, én meg olyan kicsi és gyenge vagyok, hogy hiába adnám az életemet, talán nem lesz elég erőm hozzá, hogy megvédjem.

– Mit nem gondol, szegény gyermekem? Ha olyan szép volnék is, hogy magamra vonjam a járókelők figyelmét, egy illedelmes és tartózkodó nő csak tiszteletet…

– Akár csúnya, akár szép – vágott közbe Joseph –, akár fiatal, akár öreg, akár kihívó, akár szerény, egy nő sosincs biztonságban ezeken az utakon, ahol annyi a martalóc és mindenfajta csavargó, mint fűszál a réten. Amióta megkötötték a békét, az ország tele van katonákkal, akik állomáshelyükre igyekeznek, s főleg kalandvágyó önkéntesekkel, akik most, hogy szabadságolták őket, nem tudják mihez kezdjenek, s megrabolják az utasokat, kifosztják a falvakat, s meghódított tartományként bánnak a környékkel. Tőlünk ugyan nem vehetnek el semmit, hiszen szegények vagyunk, de egy nő mindjárt felébreszti vadállati éhségüket. Arra gondolok, hogy változtassuk meg az útirányt, ne Písek és Budweis{2} felé menjünk, ott erődök vannak, s ezért sok szabadságolt katona és más jómadár jár arra, hanem kövessük a Moldva folyását, mivel a csaknem néptelen hegyszorosokban ezek az urak vajmi kevés kincset találnak, ami kielégíthetné mohó vágyaikat és rabló ösztöneiket. A folyó völgyében Reichenauig mennénk, innen hamarosan elérjük Freistadtot, és máris Ausztriában vagyunk. A császárság területén nagyobb biztonságban leszünk, ott a csendőrök már nem olyan tehetetlenek, mint Csehországban.

– Ismeri ezt az utat?

– Azt sem tudom, van-e arra út; de magammal hoztam egy kis térképet, s amikor Pilsenből elindultam, elhatároztam, hogy a hegyeken át térek haza, így változatosabb lesz az utam, és új tájakat látok.

– Igaza van, jó gondolat – mondta Consuelo és megnézte a térképet, amelyet Joseph kiteregetett előtte. – Gyalogösvényt mindenütt találunk, s kunyhókat is, ahol szerény és kevés pénzű utasokat is szívesen látnak. Ez a hegylánc itt, ha jól látom, a Moldva forrásánál kezdődik, és végigkíséri a folyót.

– Ez a nagy Böhmerwald. Legmagasabb csúcsai Bajorország és Csehország határán emelkednek. Könnyen megtaláljuk az utunkat, csak mindig a fennsíkon kell maradnunk, mert a völgyek jobbra és balra e két ország felé ereszkednek alá. Mivel, hála Istennek, nem kell már ebbe a megtalálhatatlan Riesenburgba mennem, biztos vagyok benne, hogy jó irányba vezetem, s nem kell majd a szükségesnél többet gyalogolnia.

– Induljunk hát! – mondta Consuelo. – Érzem, már teljesen ki vagyok pihenve. A rövid alvás és az ön jó kenyere visszaadta régi erőmet, és legalább két mérföldet meg tudok még ma tenni. Nem is akarok ezen a környéken maradni, mert félek tőle, hogy valami ismerős arccal találkozom.

– Egy pillanat! – mondta Joseph – különös gondolat motoszkál a fejemben.

– Micsoda?

– Ha nem irtóznék attól, hogy férfiruhába öltözzék, senki sem ismerné meg, s a pihenőhelyeken sem néznék megvető szánakozással a fiatal leányt, aki egymagában jár egy fiúval.

– Nem rossz ötlet, de elfelejtette, hogy nem vagyunk nagyon gazdagok, és nincs elég pénzünk ruhavásárlásra. Egyébként is hol találna ruhát az én méretemre?

– Nem említettem volna a dolgot, ha nem tudnám, hogy segítségére is lehetek. Nagyjában azonos a termetünk, ami inkább önnek válik dicséretére, és nem nekem; a batyumban meg egy rend ruha is van, egészen új, és éppen az ön alakjára illő. Hadd mondom el a ruha történetét: szegény, jó anyám küldte, azt hitte, nagyon hasznos ajándék lesz, s én ebben az öltözékben jelenek majd meg a követségen, amikor órákat adok a kisasszonyoknak; a falu szabójánál csináltatta, nagyon csinosan, a legújabb divat szerint, de persze az ottani ízlés szerint. Elég szép ruha, s a szövete sem rossz; majd meglátja. De