A kockás város

By Nagy Endre

Író és konferanszié. Jogot tanult és Nagyváradon lett újságíró. Nem csak az első pesti konferanszié volt, a politikai kabaré megteremtője, aki dalszövegeket is írt, hanem a Nyugat körének jeles elbeszélője is. Ady, Krúdy, Móricz Zsigmond, Bíró Lajos barát

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633760826

Book preview

NAGY ENDRE

A KOCKÁS VÁROS

Novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-082-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

LUKITS MILOS KALANDJAIBÓL

ELŐSZÓ

Lukits Milos, akinek rendszertelen és kocsmaasztalok mellett elszórt elbeszéléseit itt a nyilvánosság számára összeszedtem, számíthatott arra, hogy a nagyvilág előtt jelentős egyéniség gyanánt szerepeljen. Éjjeli korrektor volt az újságunknál, és úgy kerültem vele össze, hogy kezdő újságíró létemre segíteni szoktam volt Cholnoky Viktornak a tördelésnél, és amikor a rotációs elkezdte a kész példányokat kiköpködni magából, a derengő hajnalban együtt mentünk a kis József körúti bodegába. Ilyenkor, dolga végeztével, Lukits szegődött hozzánk harmadiknak. Elfogyasztott spriccereit felváltva mi fizettük, és ő ezt inkább méltósággal, mint rezignációval viselte el.

Cholnoky Viktornak szenvedélye, sőt reménytelen szerelme volt a földrajz. Ő, aki az ország határán túl sose jutott, jobban és szebben látta az egész világot, mint valamennyi angol globetrotter együttvéve. Az az alkalmatosság, amelyen ő utazott, az időben éppúgy haladt, mint a térben. Ő ismerte a londoni Whitechapelt és Kanton európai negyedét; otthon volt Ninive vályogból vert falai és az azték városok kőszörnyetegei között. Ha egy pohárka xeresi bort felhajtott, ott volt a Jón-tenger sziklás szigetein, és ha egy narancsot megforgatott a kezében, ott repült a soköblű olasz tavak fölött. Egy szín, egy illat, egy forma, sőt egy puszta egzotikus név gyorsabb és megbízhatóbb utazószerkezet volt neki, mint nekünk, mindennapi embereknek egy expresszvonat. Csak kimondta a bűvös szót, hogy Kordillerák, és már kondorkeselyűkre vadászott, és vulkánok tüzénél gyújtott a cigarettájára. És ha kimondta a szót, hogy Góbi sivatag, már a keze fejével törülte le bajuszáról a kancatejet.

Ez a szenvedélye vitte őt a messzi József körúti bodegába is, holott spriccert közelebb is kaphattunk volna. Ennek a bodegának a gazdája egy kis zsidó házaspár volt, amely tízéves sikertelen farmerélet után visszatért Caracasból, hogy a kalandmentes, nyugodalmas italmérésében pihenje ki ifjúságának hányattatásait.

A bodegás nem valami bőbeszédű ember volt; sokat nem is vett tudomásul a külvilágból, de egynéhány spanyol szó, amit Cholnoky kicsikart belőle, elég volt, hogy szétrobbantsa a világűrbe a négy falat; a kis bodega végtelen mezőséggé tágult, amelyen félvad gulyák legelésztek, bőrnadrágos gulyások csontos paripákon nyargalásztak, és a kaktuszfák mögött barna képű, karimás kalapú forradalmárok leskelődtek hosszú puskájukkal.

Lukits Milos ilyenkor ajkát keserű mosolyba préselve ült a spriccere előtt, és majdnem sértődötten hallgatott. Borotvált, ráncos madárarcán a tüdővész pirossága égett, de csontos ujja a hétkrajcáros dohányból egyre-másra csavarta a cigarettákat. Látszólag oda se figyelt a diskurzusra, csak ha valami távolabbi ország- vagy városnevet hallott, görbült gőgös megvetésbe a szája széle. És néha fejbólogatva mormogta maga elé:

– Szingapúr… Kutya egy fészek! Nem kérnék belőle még egyszer!

De öt-hat spricceren túljutva, mikor már Cholnoky Viktor egzotikus utazásaiból megtérve a két könyökére pihent, Lukits Milosnak megjött a szava. Többnyire bevezetés és mindenféle apropó nélkül kezdett elbeszélésébe, amelynek primitív, mondhatnám dilettáns formáit élet és meggyőződés fűtötte át.

A legrészletesebb földrajzi könyvekkel próbáltam utólagosan elbeszéléseinek ténybeli adatait ellenőrizni, és – bevallom – legtöbbször ez nem sikerült, úgyhogy végezetül magam is kénytelen voltam kételkedni szavahihetőségében. Különben is egybevetve életkorát (amelyet ő sohasem árult el, és amelyet nekem kellett a látszat szerint hozzávetőlegesen megállapítanom) ama helyekkel, amelyeket mind bejárt, és ama kalandokkal, amelyeket állítólag mind átélt – az időnek olyan intenzív kihasználását kellett volna föltételeznem, amit már törékeny fizikuma is valószínűtlenné tett.

De meg kell vallanom, hogy az mindig csak utólagos kétely volt: az a sánta ördög, amely mögöttünk baktatva az átélt örömök emlékeit széttapossa csúf patájával. Amíg Lukits Milos beszélt, én hittem neki, és akárhová vezetett is, én vakon követtem őt. Attól tartok, hogy a Caracas-bodega sűrű hajnali levegője, a gránátvörös spriccerek és Cholnoky mosolygós kék szeme híján az elbeszélések legnagyobb szuggesztív ereje maradt ki. De ha a nagyérdemű olvasóközönség kételkedik az elbeszélésekben, arra kérem, hogy legalább azt higgye el, hogy nem én találtam ki azokat. Én szerény, alázatos krónikás hűséggel jegyeztem le mindazt, amit egy ma már nem élő, különös ember a maga lázas hitének pecsétjével látott el.

ÁLLAMI GYILKOLDA

Már nem is tudom, hogy vetődtem azon a nyáron Thuëzandba, ez amerikai méretekben fejlődő norvég kikötővárosba. Természetesen csak norvég fogalmak szerint volt nagyváros, egyébként körülbelül annyi létszáma volt, mint Debrecennek. De még abban is hasonlított Debrecenhez, hogy szintén rém gazdag város volt, és szintén úszott a zsírban.

Csakhogy Thuëzand nem disznózsírban úszott, hanem bálnazsírban. Itt a gazdagság legfőbb forrása a bálna volt. Talán mondanom se kell, hogy itt már nem a nyílt tenger szórványos és egyre ritkuló bálnáit vadászgatták, hanem okszerűen, hatalmas gulyákban tenyésztették, mint Debrecen a maga városi gulyáit. Thuëzand Hortobágya egy hatalmas fjord volt, amelyet vasrács zárt el a nyílt tengertől. Mondhatom, nem mindennapi látvány volt, amint itt a bálnagulyások benzinmotoros csónakokon fürgén futkározva ide-oda terelgették az otromba bálnagulyákat.

Sajnos, én nem tudtam elszórakozni rajta, mert akkor már ugyancsak szorongatta a bendőmet az éhenhalás veszedelme. Akkor már nem volt a zsebembe egy árva… (No nézzék, most meg nem jut eszembe, hogy hívták ott a pénzegységet! – Őre – dörmögte Cholnoky Viktor, és fejét visszahajtotta a két karjára.)

Hiába, a gazdag város a gazdag emberek kedvére épült, és a szegény embert ott megeheti a fene. Először arra gondoltam, hogy a kikötőben keresek munkát magamnak. De az első helyen, ahol jelentkeztem, értelmetlenül bámultak rám, és amikor valahogy kinyögtem, hogy mit akarok, olyat röhögtek, hogy mind a harminckét foguk kivicsorodott. Csak rájuk néztem, és mindjárt megértettem, hogy mi röhögnek. Aki ember itt nyüzsgött, az mind kétméteres óriás volt; mind lenhajú, vörös képű, olyan izomzattal, amilyet nálunk csak gipszben látni az erkélytartó kariatidákon.

Amint önök is láthatják, én elég jól megtermett ember vagyok{1},

de közöttük olyan komikus lehettem, mintha a levéltetű állna be segítőtársnak a rablóhangyák közé, amikor a döglött herkulesbogarat cipelik fészkükbe. Ezek a csattogó fogú óriások úgy kiundorodtak maguk közül, mint egy csúnya férget. Nem is mertem többé közéjük menni.

Már rávetemedtem volna a koldulásra is, de az meg éppenséggel lehetetlen volt itt, ahol sose ismerték a nyomort. Állhattam görnyedten az utcasarkon, szoríthattam kezemet horpadt hasamra, nyöghettem, ahogy csak bírtam, az emberek rám nevettek és továbbhaladtak. Azt hitték, csak az ő mulattatásukra grimaszolok. A gazemberek nem tudták, mi az: éhesnek lenni és nem enni.

Kétezer kilométernyi távolságban hazulról, a jeges, sötét óceán partján, kegyetlenül közönyös idegen emberek között, az éhenhalás küszöbén: ebben a helyzetben nálam ötletesebb ember is csak egy megoldást talált volna. A kikötőben volt egy magas híd, amely alatt a nagy hajók is kényelmesen elsétálhattak; fölvánszorogtam rá, áthajoltam a korlátján, és szépen belepottyantam a mélységbe, mint egy rothadt alma.

A nagy zuhanásban elvesztettem az eszméletemet, még mielőtt a mély vizet elértem volna, az én számomra tehát ezzel be is fejeződött volna ez a buta história. De mikor újból eszméletre jutottam, keservesen láttam, hogy kimentettek. Egy őrszobában feküdtem csuromvizesen a priccsen, és egy rendőrtiszt, mihelyt látta, hogy kinyitom a szemem, íróasztalhoz ült, kezébe fogta a pennát, és faggatott:

– Mondja el, hogy történt az eset.

– Micsoda eset?

– Ej no! Hát hogy a vízbe esett!

Ez a hallatlan bürokratikus marhaság nagyon felbőszített. Ingerülten feleltem:

– Hát hogy történt volna? Fölálltam a karfára, és beleugrottam a vízbe. Passz! Tovább nincs!

A rendőrtiszt kezéből kiesett a penna meglepetésében. Undorodó megvetéssel kiáltott rám:

– Ön tehát öngyilkos akart lenni?

Elkezdtem magyarázni neki, hogy reménytelen helyzetemben igazán csak a halál lehetett az egyetlen kivezető út a számomra. De ő türelmetlenül rám ordított:

– Ez nem érdekel! Azt kérdem, miért akarta megöngyilkolni magát.

Nahát, ekkora hivatalos marhával még nem volt dolgom életemben. Most már én is visszaordítottam:

– Mert meg akartam halni!

Fölugrott; a szeme szikrázott, egész teste remegett a dühtől. Leírhatatlan magasból dübörgött rám:

– Az utcán akart meghalni? Mi? Maguknál talán az emberek az utcán szokták a testi szükségleteiket elvégezni? Fuj! Szép egy ország lehet! Piha!

Még mindig nem tudtam, mit akarhat tőlem, de lassanként mégiscsak megérttette magát velem. Megtudtam tőle, hogy Thuëzandban mindenkinek elismerik azt a jogát, hogy akkor váljék meg az élettől, amikor éppen ráunt. De mint ahogy e feltűnően tiszta városban az ócska cipőjét se hajíthatta el az ember az utcán, akármennyire ráunt is, éppúgy rossz néven vették, ha valaki elunt életét dobta a járókelők közé. Tehát, mint ahogy a nagyvárosok utcáin ma már mindenütt ott vannak azok a vasházikók, amelyeket a finom francia nyelv „cabinet d’aisance"-nak nevez: Thuëzandban állami intézményt létesítettek, amelyben az öngyilkosjelölt a világtól elvonulva intézhette el a dolgát, anélkül, hogy békés embertársait degutálnia kellett volna.

A rendőrtiszt egy rendőrrel mindjárt át is kísértetett ebbe az intézetbe.

Ez az intézet emlékeztetett architektúrájában és elhelyezésében a mi Lipótmezei elmegyógyintézetünkre. Nagy fenyvesligetben vasráccsal körülvett virágos park, a vasrácsos kapu mellett kecses portáspáholy, és a hatalmas virágágyak között a derűs, nyárilak szerű főépület. A rendőr átadott egy úrnak, aki valószínűleg az igazgató lehetett, és magamra hagyott vele.

Az igazgató közömbösen nézett rám, mint egy aktára, amelyet az íróasztalára tettek. Kitöltetett velem egy lajstromot, amely azonban nem volt körülményesebb, mint a bejelentőlapok, amelyeket a hotelekben tesznek az utas elé. Aztán szárazon mondta:

– Most szabályzatunk szerint egy félórára magára hagyom önt, és meggondolhatja újból a dolgot. Azután – ha megmásította elhatározását – távozhatik.

Próbáltam olyan könnyed és előkelő lenni, amilyen csak bírtam, és megszólaltam:

– De mondja csak, kedves igazgató úr… nem kaphatnék közben valamit enni? Tudniillik váratlanul közbejött körülmények miatt…

Nem is hagyta, hogy befejezzem a mondatomat (amivel kényelmetlen föladattól kímélt meg), és a világ legtermészetesebb hangján mondta:

– Természetesen… Ha éhes, akkor világos, hogy ennie kell. Majd intézkedem.

Csakhamar be is jött az ennivalóval valaki, aki nyilván szolga lehetett.

Önök is hallották már bizonyára, hogy micsoda hatalmas zabálások vannak Norvégiában, de ez az az eset, amikor a valóság a legvakmerőbb mendemondát is túlszárnyalja. Az igaz, hogy a legjobban megírt szakácskönyvnél is szebben beszél egy tál gulyás. A fatálcán, amelyet az a szolga, vagy igazgató az asztalra tett, a füstölt, sózott, marinírozott halaknak, kagylóknak, rákoknak, sajtoknak, húsoknak olyan mennyisége volt kirakva, hogy sírva gondoltam a pesti automatabüfék nyomorult szendvicseire.

Mondhatom, nagyszerűen ettem, pedig már rég nem treníroztam magam e kedves sportban. És mintha valami varázsló, bűbájos szer lett volna ezekben az ennivalókban, minden falattal jobban és jobban eltávolodtam attól az egész, sötét eszmekörtől, amely annak a magas hídnak karfájáról leugrasztott. És amikor tökéletesen jóllaktam volt, sőt a tálca egyik sarkában egy szép, zöldesbarna szivart is felfedeztem, amelynek eredeti rendeltetését villámgyorsan fölismervén, számba dugtam, és a végét meggyújtottam – az az egész vízbe ugrás olyan logikátlan bárgyúságnak tűnt föl előttem, mint a többi, amit az ember össze-vissza szokott álmodni.

A karosszékben hátradőlve és havannám kék füstjét eregetve éppen arra gondoltam nagy sajnálkozással, hogy mennyire pukkadoznék Néró és Caracalla, ha utólag megtudhatná, hogy az ő korában a dohány még nem volt fölfedezve, amikor visszajött az az első úr, akit én igazgatónak néztem volt. Szárazon kérdezte:

– Nos, meggondolta?

Ez egyszerre a valóságra ébresztett. Hogy én csak egy semmiházi rongy vagyok, aki tehetetlenül sodródom az éhenhalás felé, és ezt a jóllakást is csak úgy szereztem, hogy az életemet adtam érte. Most menjek vissza a vörös képű szörnyetegek közé, abba a gyalázatosan tiszta városba, amelynek minden gazdagsága csak arra való, hogy a szegénységet még elviselhetetlenebbé tegye? Elszántan feleltem:

– Maradok. Meg akarok halni.

Az igazgató vállat vont, és kifelé indulva egykedvűen mondta:

– Rendben van. A nyolcas számú szoba az öné.

Már ment is volna el, de én elkaptam a kabátja szélét. Remegő hangon hebegtem:

– És most?… Mi a teendőm?

Csodálkozva bámult rám:

– A teendője? Hát mi lenne? Semmi se!

Kiütött a homlokomon a hideg veríték. Próbáltam férfias lenni, de bizony remegett a hangom, amikor kinyögtem:

– Úgy értem, hogy… hogy mikor lesz a… a… meghalás?

– Hogy mikor lesz? Hát mi köze magának ahhoz! Furcsa!

Most már arra gondoltam, hogy ez a ház nemcsak kívülről, de belülről is hasonlít a mi Lipótmezei intézetünkhöz. Ez az ember tisztára őrült. Ingerülten feleltem:

– Hát kit érdekeljen, ha engem nem? Hallottak ilyet?

– A megahalás még nem aktuális – mondta. – Most még nem érdemes beszélni róla.

Mondhatom, ez a fölvilágosítás nem hatott rám kellemetlenül. Mindenesetre egy darabig még élni fogok hát, és ez olyan helynek látszott, ahol egész jól el lehet élni. Most már megenyhülten, nyájas szolgálatkészséggel kérdeztem:

– És most mi a teendőm? Mit csináljak?

– Amit akar. Fölmehet a szobájába, vagy lemehet a parkba. Itt mindenki úgy él, ahogy jólesik neki.

Ezzel magamra is hagyott. Nagyot kurjantottam örömömben. Hisz ez nagyszerű intézet! Az Isten áldja meg, aki kitalálta! A tág üveges ajtón át hívogatóan mosolygott be a napsütötte park. Nem hagytam sokat hívogatni magam, kiléptem.

A park olyan volt, mintha egy mesekönyv illusztrátora tervezte volna. Itt, a zord északon trópusi növényekkel volt a föld teletűzdelve, és mindenféle kacagós stílusú lugasok voltak, és minden lugasban asztal, és minden asztalon tálakban narancs, füge, datolya. Mintha a mesebeli királykisasszony készült volna itt a garden partyjára.

Imitt-amott néhány férfi és nő sétálgatott, heverészett, ahogy éppen kedve tartotta. Amint a parkba léptem, egy idősebb úr hozzám jött, és bemutatkozás nélkül megrázta a kezemet. Ösztönösen megéreztem, hogy itt már senki se kíváncsi arra nézve, amit odakünn az életben viselt az ember. Én se mutatkoztam be tehát.

– Kettesben jobban telik az idő! – mondta.

Könnyed világfi mosollyal feleltem:

– Bizony, úgy látszik, itt elég unalmas lehet az élet.

– Unalmas? Olyan, mint mindenütt. Élet.

Persze, most jutott eszembe megint, hogy hiszen mi itt mind öngyilkosjelöltek vagyunk. És itt, a tropikus növények, a kecsegtető gyümölcsök között, ebben a gyönyörű napsütésben ez olyan képtelen gondolatnak látszott. Meg is mondtam mindjárt:

– Az élet mindenütt unalmas, de vannak benne néminemű apró örömök. Alapjában véve még mindig jobb, mint a semmi.

Sértődötten rám szólott:

– Uram, ön talán nem tudja, de itt nem szokás egymást lebeszélni. Ha ön megbánta, még mindig távozhatik innen. Ezt senkivel se kell közölnie!

Két kezemmel megragadtam a kezét.

– Uram, ígérem, hogy nem teszem többé! Hiszen most se magam miatt tettem… Én!… Óh!… Nekem nincs okom, hogy megbánjam… Én csak nyerhetek vele, ha megszabadulok az élettől. De ön!…

Mosolygott, annak jeléül, hogy megbocsátott. Szelíd szomorúsággal mondta:

– Semmi okom sincs, hogy ragaszkodjam az élethez. Van egy virágzó gyáram, amelyet magam alapítottam, és az egyetlen örömöm benne az a gondolat volt, hogy a fiamnak átadhatom majd, és ő folytatja a munkámat. A fiam Krisztiániában végezte az egyetemet, erős, egészséges fiú volt, és egyszer…

Amíg beszélt, egy gyönyörű szőke leány lépett hozzánk. Ő se köszönt, csak némán hozzánk csatlakozott, és a kezét fesztelenül a vállamra tette. De olyan csodálatos, halványszőke csoda volt ez a leány, amilyen csak az északi fényben virágozhatik ki.

Úgy éreztem, hogy a pólusok minden mágnesessége átbizsereg rajtam, ahogy a kezét a vállamon éreztem. Szomorú megrengéssel hallgatta társamat, és a tálból egy narancsot véve ki, hámozni kezdte. Társam pedig beszélt tovább:

– Az idén nyáron végzett a fiam, és úgy volt, hogy az ősszel belép a gyárba, és fokról fokra átveszi az én munkámat. Egyszer aztán a leányommal és a feleségemmel kiment vitorlázni és…

Ekkor szörnyű dolog történt. A szőke leány lenyelt egy gerezd narancsot, és a következő pillanatban fehér arccal, elkékült ajakkal, mereven végigvágódott a fűben. Nagyot ordítottam:

– Szent Isten!… Segítség!… Vizet!… Elájult!…

De társam nyugodtan megfogta a karomat.

– Hagyja csak, egy tálban mindig csak egy mérgezett gyümölcs van. Ő már kihúzta a magáét. Neki már jó… No de menjünk tovább innen. Majd őt beviszik a hullaházba.

A fejem szédült, a fogam vacogott, alig bírtam társam mellett vánszorogni. Hiszen az előbb még az a gyönyörű szőke leány úgy nyilallt be sötét életembe, mint a napsugár, új perspektívákat világított meg benne, és ahol már hitem szerint minden halott volt, új, édes reménységeket ébresztett elgyötört szívemben. És most ott feküdt holtan, mint egy száraz fagally, amely csak arra vár, hogy elsöpörjék az útból… Társam leolvasta megütközésemet, és magyarázni kezdte:

– Ön valóban újonc itt. Ebben az intézetben éppen az a zseniális, hogy kiszámíthatatlan véletlenek mögé rejti el a halált. Itt semmiféle gyilkos szerszám nincsen, ami az ember szemét elirtóztatná. Itt a halál el van rejtve egynyugodalmas, kellemes élet ezer lehetősége mögé, és az ember sose tudhatja, hogy mikor találkozik vele össze.

Rémülten dadogtam:

– De hiszen ez borzasztó!… Ördögi gondolat!… Emellett a Mirbeau „Jardin de supplices"-e  valósággal Epikurosz kertje! A halált így belebújtatni a boldog élet maskarájába!… Ezt a gyönyörű, napsugaras kertet így megmérgezni! Szörnyűség!

– Miért? Hát odakünn az életben nem minden mögött a halál rejtőzik? Csakhogy éppen itt az eshetőségek rövidebb lejáratúak. De hiszen azért jöttünk mindnyájan ide. Az öngyilkosság nem egyéb, mint türelmetlenség. Gyorsított eljárás. Expressz, amely azonban csak odavisz, mint a leglassúbb bumm…

Nem tudta befejezni már a szót; egyszerre eltűnt a szemem elől, mintha a föld nyelte volna el. Azonnal kiderült, hogy tényleg a föld nyelte el. A pázsitban, vékony fűréteggel elleplezve, feneketlen kút tátongott. Borzadva néztem belé, de csak néma sötétség bámult vissza rám.

Óvatosan, minden lépésemet kipróbálva, vánszorogtam tovább. A pázsit közepén diadalkapu-szerű hatalmas kődíszítmény állott. Itt megpihentem egy kicsit.

A halántékom lüktetett, a torkom kiszáradt, úgy éreztem, hogy megfulladok. Mindenfelé ott virítottak a tálak a gyönyörű, zamatos gyümölcsökkel, de ha csak rájuk néztem is, egyszerre láttam azt a szőke leányt fehér arcával, elkékült ajkaival.

Ájuldozva nekidőltem a diadalkapu pillérének, de agyonzaklatott életösztönöm még idejekorán elriasztott onnan. Épp idejében ugrottam még hátra; amint a pillérhez értem, valami furfangos szerkezet az egész diadalkaput összeomlasztotta; a nehéz kőkockák szörnyű zajjal zuhantak le. Ha ott értek volna, palacsintává lapítottak volna.

Őrjöngő félelem lett úrrá rajtam. Most már nem törődtem a földbe vájt farkasvermekkel, csak futottam vakon, amerre ösztönöm hajtott. És az a pár ember, aki a kertben lézengett, rám se nézett, nyugodtan sétált vagy heverészett tovább. Mint a barmok, amelyek közömbösen legelészik az útszéli gyepet, miközben a vágóhídra ballagnak. Juj, de utáltam őket e pillanatban!

A kerítés mellett egy halom kő állott; bizonyosan valami építkezés céljára hordták oda. Annak a tetejére fölszaladtam és leültem. Az üldözött vad gyanakvásával néztem körül. Itt közvetlenül semmi veszedelmes se fenyegetett. Fejem fölött csak a végtelen kék égbolt volt; az csak nem szakad rám. A kőrakásban se lehetett semmiféle fortélyosság. Rendszertelenül egymásra dobált nyers kövek voltak. Itt tehát egy darabig legalább nyugodtan elgondolkozhatom sorsomon.

Biztos, hogy a helyzetem elviselhetetlen. Ez az intézet talán jó ezeknek a fantáziátlan barmoknak, akik a halált cukorra csöpögtetve veszik be, mint a keserű orvosságot. De az én