Derékba tört álmok útján: Elbeszélések

By Tasev Norbert

Az ebben a kötetben szereplő fordulatokban gazdag elbeszélések egy modern világba kalauzolják az olvasót. Ez a világ egyszerre tele van a hétköznapi élet terheivel, megpróbáltatásaival, ugyanakkor a bennük szereplő emberek érzékenysége, összetett lélekrajza az olvasót is azonnal gondolkodásra készteti. A hercegnő, aki saját magáról rendel festményt, és a festő saját műalkotásába lesz szerelmes. Az ifjú szerelmes pár egy vulkán szomszédságában tervez álomnyaralást. Áruszállító kisiparos veri a feleségét, és gyermekeit, mert képtelen tanulni nevelési hibáiból. Egy félszeg fiatalember zenekart vezényel volt osztálytársa esküvőjén, majd öngyilkos lesz, mert félt szembenézni érzéseivel. A szerelmét halála után is hűségesen szerető, fiatal özvegy, aki segít kiadatni férje kéziratait. Minden íráson érezzük a romantikát, mely mintha mindig hiányozna a világból. A kötet valamennyi elbeszélésében kedvükre válogathatnak az olvasók.

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Feb 26, 2021
• ISBN: 9781005742317

Book preview

Tasev Norbert

Derékba tört álmok útján

Elbeszélések

Copyright © 2021 by Tasev Norbert

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9781005742317

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

LEVÉL A HERCEGNŐTŐL

NYÁRI KOKTÉL

A TÖLGYEK ALATT

SZIGET-HÓDÍTÓK

AZ ELSŐ ISKOLANAP

FANTÁZIA-MÁMOR

EGY ÖLTÖNYRŐL

MEGTALÁLT FELISMERÉS

SZUPERHŐSÖK AZ ÉLETBEN

JÖVŐBE LÁTÁS

LEGENDA A SZERELEMRŐL

A KOCKA EL VAN VETVE

SZAKÍTÓ-PRÓBA

TANÚSÁG ESKÜVŐRE

PÉLDÁZAT

VESZTESÉG

MEGLEPETÉS

FÖLDI KÁLVÁRIA

MAGYAR MÓDSZER

MODERN GYÖNGÉDSÉG

MINDENSÉG-SZIMFÓNIA

VÁGYAK ÉS EMBEREK

A HŐSNŐ HALÁLA

A BOLDOGSÁG TITKOS ALKÍMIÁJA

KELETI MESE

EGY SZERELEM EMLÉKE

ŐRÜLET

AZ ÉRTELMES NŐ

AMIT A SZÍVEDBE REJTESZ…

EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN

FÜLLENTŐS ALIBI

RABLÓTÁMADÁS

TÁRSKERESÉS

KÜLÖNLEGES ALKALOM

DERÉKBA TÖRT ÁLMOK ÚTJÁN

KULISSZATITOK ÉS HATÁRSÁV

CSAJ-TURPISSÁG

AZ ÉV UTOLSÓ NAPJA

LAKÓGYŰLÉS

BONYOLULT VILÁG

PERCEK HÁLÓJÁBAN

A CSODATEVŐ

IDILL

EGY BARÁTSÁG NEHÉZSÉGEI

SZÍNÉSZ-NOVELLA

AKI EGY TETTET ELVÉTETT

EMBER-HŰSÉG

CSODATEVŐK

PATT-HELYZET

HIÉNA-VILÁG

CSILLAG-POR

FEKETE, PIROS, BOKAFICAM

KARÁCSONYI CIRKUSZ

ANGYALI ÜDVÖZLET

ANYU, A TITKOSÜGYNÖK

EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN

A FÉLELEM SZAGA

VADÁSZKALAND

CSAJOK, KAMASZKOR, AMAZONOK

KETTŐZÖTT SPIRÁL

ZOKNI-DAXLI

HÁZIBULI

TAXI-ROMÁNC

PRÓBA-FELVÉTEL

A SZÉLHÁMOSNŐ

CINKOSOK EGYMÁS KÖZÖTT

VÁRATLAN HÍR

EGY EGYÜTTLÉT FORTÉLYAI

AZ ÁRNYÉKOK NEM BÁNTANAK!

PINCÉR ÉS MODELL

KI KELL BÍRNI!

BŰN-BOCSÁNAT

ÁTVÁLTOZÁS

ÉRZÉSEK TÁNCA

AZ ÉLET TANÚSÁGA

CSAK ROMANTIKUSAN!

VÁLTOZÓ GÖRBÜLET

MODERN CSENDÉLET

FILM, ROMANTIKA, SZEÁNSZ

A SZERZŐRŐL

LEVÉL A HERCEGNŐTŐL

Nemrég vettem új vásznat, néhány temperát, festékeket. Minden az irrealitás és a látszólagos megfelelés között mozog félúton…

A műteremet szándékosan kénytelen voltam saját panellakásomban berendezni. Nem annyira rossz hely, és legalább nem kell amiatt aggódnom, hogy a csótányok, vagy a furfangos bogarak éjjel megrágják a műalkotásaimat. Az ablakok kissé kicsiny, silány méreteit tekintve a fény-árnyék kompozícióival imitt-amott még lehetnek gondok. Vajon Picasso, vagy Monet, esetleg Kandinszkij miként kísérletezett a fényhatásokkal. Bár egészen biztosan náluk sokkalta nagyobb helységben, és teremben alkottak, amennyiben természetesen megszállta őket a felülmúlhatatlan ihlet. A megbízásom, illetve a munkáimat mindig szeretem szabad időbeosztásomhoz igazítani – ami valljuk csak egészen nyugodtan -, hogy különösen a mostani világban meglehetősen luxusnak minősülő kiváltság, és megtiszteltetés. Ugyanakkor semelyik művész széplélek sem szeret úgy alkotni, vagy kreatívkodni, hogy minden áldott percben lesni kényszerül az órát, és veszett iramban lesi a másodperceket, hogy vajon a megrendelő mikor toppan be jelképesen, vagy ártatlanul az ajtaján, és vonja kérdőre, hogy vajon mikor készülők el a festményével, amit ilyen-olyan ünnepélyes alkalmakra igért, és amik – őszintén szólva -, csupán egyetlen célt szolgálnak, hogy a nagyon gazdag megrendelő minden esetben bátran eldicsekedhessen, hogy az adott ilyen-olyan hírneves művész csak és kizárólag neki személyesen készítette el az adott műalkotást.

Ugyanakkor sokkalta jobban szeretem az olyan festményeimet, melyeknek a történetében kicsit talán nekem is személyesen részem lehetett.

Egyik nap levelem érkezett. A mostani digitális korban ez meglehetősen különleges és meglepő volt, hiszen az email, és a Messenger üzenetek között egy valódi szépírással készített levél valóságos kuriózumkincsnek számít. Mint a bélyegzőn is azonnal feltűnt a kis levélke valóságos világkörüli utat járt be, mire Budapestre érkezhetett. Mint kiderült Monte Carlóban adták fel, és egy fiatal hercegnő írhatta, mert amikor megpróbálta kisilabizálni cikornyásra sikeredett írását a ,,Lady" mint előkelő megszólítás mellett észrevettem egy aprócska, de így is szabad szemmel tökéletes pontossággal kivehető királyi címert, mely – több mint valószínű -, hogy valamelyik hercegcég hivatalos bélyegzőjére utalhatott. És ha csupán a boríték minőségi, és igényes dombornyomatos tapintását fogtam az ember könnyedén megállapíthatta, hogy a levél nagyon is komoly, és egyáltalán nem hamisítvány.

A levélben a hercegnő kifejti, hogy nemrégiben volt szerencséje látni egy-két kevésbé sikeres műalkotásomat valamelyik főként franciaországi aukciósház galériájának honlapján, és – bár nem tudta azonnal eldönteni, hogy vajon mi is ragadta meg a festményeimben? A színek harmonikus kompozíciója, vagy a hangulatok helyenként valósággal borongós, filozofikus, elgondolkodtató történetisége- mégis rendkívül felkeltette a figyelmét, és még aznap egy ügynökön keresztül máris rendelt húz festményt melyet egyenesen a palotájába vitetett.

A levél angolul íródott – lévén nemzetközi, közlekedő nyelv -, és talán a hercegnő is abban bízott, hogy így mégiscsak könnyedébben tudunk beszélgetni, mint francia, vagy más nyelven. Mint kiderült az egyik üknagymamája hosszú évtizedekkel ezelőtt kivándorolt Franciaországba, de előbb megállt Monte Carlo környékén, ahol beleszeretett egy arisztokrata hercegbe – akiről csak később derült ki, hogy köze van a Monacói Főhercegséghez, és voálá! Kilenc hónap múltán már útban is volt a kis hercegnő – persze teljes titokban, hogy a sajtó számára még véletlenül se szivároghasson ki, hogy egy herceg beleszeretett egy egyszerű közrendűbe. „Tehát a hercegnő magyar gyökerekkel is rendelkezik!" – próbáltam történelmi ismereteimet latba vetve kicsit intellektuális szemmel okoskodni. Ahogy olvastam tovább a levelet – melyben azért szégyenlősen és gyáván bevallom -, hogy nagy szerepe volt a Google fordító programnak, hiszen az angolban egy szónak akár több lehetséges jelentése is lehet, és éppen ezért sok esetben világos és precíz nyersfordításra volt szükség. Fél oldal után kiderült, hogy egy egész alakos portrét szeretne a hercegnő saját magáról. Ehhez természetesen minden anyagi támogatást, és ha kell eszközt is biztosít, hiszen a fő cél az, hogy a portré minden tekintetben olyan legyen, mintha valóságosan létezne a vászon fogságában. Legalább tizenöt fényképet küldött el magáról melyeken szintúgy meglátszott, hogy bizonyára stúdióban, vagy sötétkamrában készülhettek. Még a negatívumok is minőségi precizitásról árulkodtak.

Húszas éveiben járó, folyamatosan mosolygós, néha komoly, és talpraesett, fiatal hölgyet látok a képeken, aki tökéletesen tisztában van a rá bízott kötelezettségekkel, és feladatokkal, mégsem úgy viselkedik, mint egy arrogáns, elkényeztetett személyiség, sokkal inkább egy barátságosan közvetlen, csupaszív tündér hölgyemény, aki mindenét odaadná csakhogy egyetlen napig a normális emberek életét élhesse kedve szerint. Léleklátó őzikeszemeivel szinte a lelkembe lát, és azt üzeni vigyázok rád, és megóvlak minden bajtól! Ezt szentül fogadom! Hullámos, szőkés hajzuhatagját igazgyöngyökkel díszítették a hivatalos változatokon, ám ahol copfba van fogva ott talán még egzotikusabb.

Tehetséges, ám valójában Anonymus, ismeretlen festőnek lenni a XXI. század anyagiasult, pénzsóvár világában sajnos nem éppen jövedelmező foglalkozás, ám még mindig benne van a nemes hivatásszellem. Javíthatatlan, notórius húsevőként kicsit meg kellett szorítanom a nadrágszíjamat, ha azt akartam, hogy a számláim be legyenek minden hónap első hétfőjén fizetve. A kis levél mögött találtam egy ötvenezer eurós csekket is, - melyet nagy valószínűséggel -, az összes európai bank elfogadna, talán még Budapesten is, hiszen a Monacói Nagyhercegség hivatalos iratával ki merne hencegni? Hihetetlen nagy megtiszteltetés, és öröm volt, hogy végre valaki látott bennem elegendő fantáziát, és inspirációt, hogy ennyire megtisztelje a munkámat, nem csupán szavakkal, de valóságosan bőséges honoráriummal is.

Most jött csak a dolog neheze. A tizenöt valóban álomgyönyörűséges fénykép között – melyekről ugyancsak sugárzott valami különleges romantikus elegancia, és bájos kislányos hajlam -, hogyan döntsem el, hogy melyikről szeretne a kedves Hercegnő magáról portrét? Számos álmatlan, forgolódós éjszakát kénytelen voltam átvirrasztani, mire még mindig nem sikeredett a kínzó kérdést megfejtenem. Mert, ha olyan képet festek, amit nem fog önmagáról szeretni könnyen meglehet, hogy egy szép napon idegen urak kopogtatnak az ajtómon, akik szabályosan összevernek, és megölnek, hogy a Hercegnőjükről ennyire silány festményekkel akartam kiszúrni a szemüket. Ugyanakkor mi van akkor, ha nekem – mint festőnek -, más megvilágítások, és fényképek tetszenek a Hercegnőről, ahol elbűvölően kedves, közvetlen, angyali arca van, aki szívesen beszélget egyszerű, dolgozó kisemberekkel is, és akinek mindig van egy kedvesen vigasztaló szava az emberekhez, amitől azonnal beforradnak a régi lelki sérülések is. Tüzetesen megnéztem, és ámulattal kezdtem bámulni mind a tizenöt fényképet. Istenem! Jó párszor megdobbant a szívem, és titokban arról álmodoztam, hogy egy ilyen valóságos angyali tündér majd barátságot köt egy ilyen nyomorult sündisznóval, mint én, aki jó ha három hónap után nem kapott munkanélküli segélyt, de azért még a kulimunkáknak is igyekszik utána menni, és hosszú órákon át egyetlen percre sem kell egymáshoz szólnunk, mert telepatikus, láthatatlan szálakon a lelkeink, és dobbanó szíveink összekapcsolódtak, és szavak nélkül is pontosan érezzük, hogy mire gondolhat a másik!

A legnagyobb kihívás úgy elkészíteni egy portrét, hogy az illető személyiség nincsen jelen, amikor az adott műalkotás készülőfélben van. Máris hozzáfogtam, és szinte úrrá lett rajtam a megszállott mániákusság. Nem ettem és nem ittam az elkövetkezendő két hétben, mire a vásznomon nem üdvözölhettem ugyanazt a az elragadóan bájos, és nagyon őszinteszívű, nemes angyalt, aki a fényképeken is rabul ejtett. A Hercegnő külön kikötötte, hogy szabadon választható festményről van szó, és hogy tökéletesen megbízik az ú.n. szakmai ízlésemben. Akkor határoztam el, hogy időt, és fáradtságot nem kímélve több változattal is megörvendeztetem. Talán mégiscsak nem fog nagyon haragudni, ha egyszerre több festményt is szállítanak majd hozzá a palotába. Bár azt még magam sem igen tudhattam, hogy hogyan kerülnek majd ezek a festmények Monacoba? Fogas kérdés, annyi szent!

Mintha munka közben elveszíteném a józan eszem. Tudom, hogy a szerelem bolonddá tesz, de egészen egyszerűen ebben a pillanatban úgy gondolok magamra mint valami Don Quijotére, vagy szuperhősre, akinek meg kell mentenie ezt az angyali hölgyeményt. Nem tudom mi történik szívem mélyén? Már nagyon régóta nem éreztem senki iránt így, aki ennyire megtudott volna bennem pendíteni egy titkos húrt, ami csakis az enyém. Szívdobbanásom annyira erősödik, hogy már szinte dörömböl. „Miért nem vagyok képes én összeismerkedni egy ilyen igazi hölggyel, aki ennyire tüneményes, angyali, égi jellem?" – fejemet párszor így is a hófehér falba verem, mire sikerül a kábulatot legyűrnöm, és kijózanodnom kicsit.

Legalább négy hónap intenzíven megfeszített munkahét telik el totális alkotói eufóriában. Több színes festmény is készül kezeim között, még ceruza és szénrajz is – hátha megjön a Hercegnő kedve hozzá, hogy azokat is megnézze, vagy szemétkosárba is gyűrheti. Talán nem is érdekel, csupán az, hogy a képeket hattyúfinomságú, gyöngéd, és törékeny kezeibe véve érezze mennyi munkaóra áll ezek mögött az alkotásaim mögött. Egy-két nap után vettem észre, hogy kedvemre jókat beszélgetek a festményekkel. Mintha ténylegesen is valóságosnak látszanának, mert annyira élethűek, és romantikusak. Időnként úgy szólok hozzájuk mint hűséges alattvaló. – Így megfelelő lesz a színkompozíció, Királyi Fenség? Vagy talán inkább más mozdulattal Királyi fenség?

Nem sokkal hét-nyolc hónap múltán újabb hercegnői levélke érkezik gyorspostával. Bár szerintem a hercegnőnek meg se kottyanhat az útiköltség, elvégre nagyobb tisztelet, és megbecsülés övezi, mint egy államfőt. A kis levél fokozott kíváncsi izgalomról, és szerelmes boldogságról tanúskodik, melyben a hercegnő megvallja, hogy már nagyon hiányzik neki az új festmény, és egyáltalán nem bánja, ha egyszerre több műalkotást is kap. Majd részletes útmutatóféleséget mellékel a levélkéhez, melyben le van írva, hogy miként juttathatom Monacoba az elkészült műremekeimet, és természetesen bőséges tiszteletdíjat is mellékel hozzá.

„Most mit tegyek? – töprengek, mint akinek föl-le száguld egyébként is magas vérnyomása. Ha föladom a postán a gondosan becsomagolt festményeket a vámtisztek azonnal kinyitják, mert mindig valami rosszra gondolnak. Ellenben, ha az utasítás szerint járok el a magyar határnál még mindig ugyanott tartunk, mintha a postán adtam volna föl." – a kissé reménytelen helyzet újra elkeserít és fölzaklat.

Gondolok egyet, és az interneten kezdek szörfölgetni. Nem sokkal később rábukkanok a Monacói Hercegség honlapjára, mely – igaz -, rendkívül hivatalos, konzervatív és fensőbbségesen elegáns oldal, de talán arra jó lehet, hogy üzenetet írhassak a megadott hivatalos címre. Valaki csak elolvassa, nem igaz?! Máris körmölni kezdek a klaviatúrán, és mintha tanúvallomást tennék elkövetett vétkeimről, vagy bűneimről hosszadalmas, dagályos fogalmazású levélben fejtem ki, hogy magyar festő vagyok, akit az igen tisztelt Hercegnő felkért, hogy fessem meg portréját, és nagy gondban vagyok, mert sehogyan sem vagyok képes a festményeimet kijuttatni Monacoba. Segítségüket előre is megköszönöm, és utána csak abban bízom, és imádkozom, hogy kegyesek lesznek hozzám, és valaki megsegít.

Késő éjjel villogó képernyőre ébredek. Bár rigolyás szokásom, hogy lefekvés előtt mindent szigorúan áramtalanítok, mert semmi kedvem a tűzoltókat riasztani, akik úgy áramtalanítanak, hogy felfröcskölnek mindent, és ezzel minden használhatatlanná válik. A kis üzenet személyesen a hercegőtől jött angol nyelven, melyben sok szeretettel meghív a hercegi rezidenciára, hogy együtt ünnepeljem vele a harmincadik születésnapját, és el ne mulasszam a festményeit is kivinni hozzá! – Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! Egy újabb sarkalatos probléma melyet illene megoldani!

NYÁRI KOKTÉL

A legtöbb fiatal, bohém lelkű gimnazista kamasz – akik valamiért mindig bizonyítani szeretnének -, elsősorban saját korcsoportjaiknak teljesen megvannak arról győződve, hogyha leisszák magukat a sárga földig, vagy meghökkentően pimasz, provokatív, mondhatni nyíltszíni figyelemfelkeltő viselkedést provokálnak, azzal minden esetben abszolút győztesei lesznek az adott szituációnak, melybe anno belekeveredtek.

Nem tudom, hogy Budapest egyik felkapott belvárosi negyedében vajon megvan-e még a Kaktusz-bár néven ismert szórakozóhely, és lokál, mely igen-igen nagy népszerűségnek örvendett a kétezres évek elején, amikor még jómagam is, mint végzős gimnazista szárnyaimat próbálgattam, és talán minden vágyam az volt, hogy barátságokat köthessek, és végre együtt romantikázhassak egy lánnyal.

Már a bár elhelyezkedése is hagyott némi kívánnivalót maga után. Néhány meglehetősen marcona, gorillatestű biztonsági őr állta utamat, és míg osztálytársnőim vihogva és nevetve szabadon bemehettek, addig a fiúktól fejenként ezer forintos belépődíjat szedtek el.

–Hé, hé! Hova, hova, kis csíra?! – állított meg egy benga, nagydarab vadember, akinek még a nézése is olyan volt, hogy valósággal vesébe látott. – Előbb szépen kipengeted a lóvét hapsikám aztán esetleg bemehetsz! – már alpári, lekezelő, és arrogáns fellépése is valósággal felingerelt, és megalázott, nemhogy hozzáállása ehhez az egész helyzethez. „Micsoda egy lehetetlen helyzet ez! – gondoltam. Elvégre itt én lennék a vendég az összes többi osztálytársammal együtt, és minket illene egy kicsit megbecsülni, vagy mifene!" – megpróbáltam minden maradék, tiszavirágéletű, nyikhaj bátorságomat összeszedni és úgy nézni farkasszemet az ellenséges gorillával, hogy előbb ő nézzen félre, de az osztályfőnöknő hangos, színpadias fellépése mintha kihúzott volna a növekvő bajból.

– Engedjék csak nyugodtan be! Velünk van a kisfiú!

Hogy létezik az, hogy akkor töltöttem a tizennyolcat – tehát gondoltam nagykorúságomat senki sem fogva vegzálni -, és vannak egyes rosszakaróim, akiknek még mindig én vagyok az elsőszámú kis pisisképű, akit minden esetben gyámolítani kell!

Először is szabály betonszerű pincelépcsőn kellett lemenni egy sötét alagútrendszering, ahonnét Pazar, és tágas terembe invitáltak bennünket gólyákat. A dübörgő, ritmikus techno, és house zene összekeveredett, szinte masszaszerű hangorkánjai már-már olyannyira bántották mindenre túlérzékeny füleimet, hogy egy kis idő után talán jobb lett volna, ha mindkét fülembe vattát gyömöszölök mielőtt végleg tartósnak nevezhető halláskárosodást szenvedek.

A legtöbb fiatal gimnazista hölgyemény valósággal bezsongott, euforikus hangulatban máris visítozni, ujjongani, sikítozni kezdett, és mindent felváltott ütemben, mintha legalább is egy külföldi rockbanda, vagy mondjuk maga a Beatles adott volna élő koncertet ebben a füstös szórakozóhelységben. Azonnal bevették magukat a kissé szűkös, téglalapszerű bokszokban, és máris alkoholos italokat kezdtek rendelgetni, méghozzá úgy, hogy szinte mindenkit, így még az utolsó vadidegent is bátran letegezték, mintha ehhez maximálisan joguk lett volna.

– Hé, figyuzzál, légy szi! Hozzál nekem egy tequilakoktélt szívószállal, és a Metropolitant sok jéggel.

Néhány stílusosan csinos ifjú virágszál egyenesen még azt is megkockáztatta, hogy elegáns, felvilági dámamozdulattal egy tízezer forintos bankjegyet adott gáláns egyszerűséggel az adott nem különösebben kedves pincérfiúnak, vagy amelyik hölgy már tüzesebb, és kacérkodóbb volt kissé rögvest meg is markolta a megilletődött fiú fenekét, majd általános örömujjongás közepette jót röhögött saját magán.

Az egykor barátságos, derűs arcokon végig nézve, mintha már nem is ugyanazok lettek volna barátaim, akikkel a négy év alatt minden hétköznap együtt ültem az iskolapadokban, együtt keveredtem szívet szorongató helyzetekbe, vagy együtt sírtam a veszteségek átérzésén.

Mintha felnőttekké váltak volna, de kicsit rossz értelemben. Mintha túlságosan hamar akart volna lezajlódni a tulajdonképpeni pubertás utáni korszak, így az ember sokszor azt sem igazán tudhatta, hogy ki kicsoda, vagy, hogy ki ül mellette.

– Hé, hapsikám! Hát te meg? Mit búslakodsz itt, mint akit szabályosan tökön lőttek, mi?! Élvezd az életet! Lazíts és érezd jól magad! – jött oda hozzám az egyik jelképes bajkeverő fenegyerek, aki, ha egy ötvenes évekbeli motoros banda vezére lett volna igazi vagány volt a szó legszorosabb értelmében, és tett az egész világra.

A falakat rezegtető, ricsajozó zene hullámai egyre inkább felerősödni látszottak, míg végül a teljes helység egyetlen nagy, és mindent magába foglaló hangzavarrá nőtte ki magát, ahogy a késő esti órákban ez már megszokott volt. Osztálytársnőim többsége fölugrált az asztalokra, és míg nem hozták a vacsorának kikiáltott ínycsiklandozó rablóhúsokból, és sültburgonyából álló svédaszalunkat addig az asztalok tetején táncoltak hol egymással, hol külön-külön.

– Nézzétek csajok! Én mit tudok? – üvöltött bele a hangzavarba az egyik extravagáns virágszál, aki annyira szeretett volna kitűnni barátnői közül, hogy bármire hajlandó lett volna csakhogy észre vegyék. Bár cigánykerék után valóságos levegőakrobatikát, és szaltót hajtott végre, méghozzá olyan művészi módon, hogy bátran jelentkezhetett volna az artistaképzőbe. Egyszerre volt rugalmas, és hajlékony. Kicsit talán ijesztő is, főként azoknak, akik nem ismerhették meg összeszokott társaságunkat.

Itt is ugyanúgy megvoltak a társasági klikkek, mint bármelyik csoportban, vagy adott esetben közösségben. Főként a lányok voltak azok, akik kisebb-nagyobb kis tömörüléseket hoztak maguk között létre, és bizonyos játékszabályokat szigorúan betartottak. Ilyen volt – többek között -, hogy más pasijával tilos csókolózni, mert az ellenséges érzelmeket szül, vagy ha már megtörtént a baj, akkor mindenáron el kell kerülni a konfliktust, mielőtt valóban kitörne a két fél között a botrány.

Fél órával később egyszerre csak azt vettem észre, hogy feltűnt a színen egy-két jobbfajta márkájú, francia, vagy orosz pezsgő, melyet a hölgyek vihogva máris jólesően kortyolgatni kezdtek, és úgy kóstolgattak, mintha egyenesen az édenkertből szalajtották volna a frissítő, hűs nektárokat, és miután júniusi éjszaka lévén a levegő hőmérsékletére is jellemző volt, hogy minden bizonnyal nem fog húsz fok alá csökkeni az éjjel – így a koktélruhát viselő hölgyek előszeretettel vetkőztek neki a bulizásnak, mintha saját nőiességüket, vagy szüzességüket szerették volna felkészíteni valamire, ami csak egyszer fordulhat elő az életben, és talán éppen ez lehet a titka az egésznek.

– Édesem, drága Robikám! Én annyira boldog vagyok! – telepedett le mellém az egyik jócskán becsípett egzotikus angyal, akinek szinte izzó, szénfekete szeme valósággal mohón kívánta volna, hogy máris birtokba vehesse telt, húsos ajkaimat. – Nem szeretnél megcsókolni végre? – hattyúkezecskéi az asztal alatt máris hevesen tapogatni kezdték farmernadrágom szárát, mely jelentős súlyfeleslegem miatt kissé idétlen, és meggondolatlan választásnak bizonyult.

– Drága Alzikám! Tüneményese drága vagy, de inkább viselkedjünk! Jó?! – óvatosan igyekeztem lefejteni búja borostyánindákként nyakam köré fonódó, becéző ujjacskáit fejemről, mert azt szerettem volna, ha mindketten reálisan, és megfontoltan mérlegeljük az est további következményeit. Végül kicsit komolyabban, és talán határozottabban farkasszemet néztem az ifjú hölggyel, és elég volt egyetlen, mindent kifejezni képes tekintet, hogy Aliz megértse Kárpáti Róbert ha egyszer valamit komolyan gondol, akkor az úgy is van!

Az est későbbi folyamán főként osztályfőnöknőnk volt az, aki szinte egymás után rendelte a főként egri bikavérből álló borokat az asztalához, és – mint minden korszakban -, asztalánál itt is helyzet foglalhattak azok a hízelgők, és nyerészkedni vágyók, akik szinte kertelés nélkül beárulták saját társaikat a minél kecsegtetőbb kiváltságok fejében.

Szememet mindvégig rabságban tartotta Kriszta rövidre nyírt, rock and rollos, tüskés, szőke haja, mely már szépen kifakult a lila színes fogadás után, melyre nagyon büszke volt. Talán csak be akarta saját magának bizonyítani, hogy igenis képes erre a kisebbfajta őrültségre, hogy mindenképp új szövetségeseket találhasson magának.

Törtfehér tányérom higiéniás szempontból kissé kívánnivalót hagyott maga után, ám inkább nem panaszkodtam, mert máris elhalmoztak engem a kedves angyalok minden földi jóval. Még azok is felajánlották jutalom falataikat, akik egyébként – rendes körülmények között -, a fülük botját se mozdították volna az érdekemben az iskolai órák alkalmával. Most pedig úgy olyannyira mézes-mázos buzgómócsing előzékenységgel viselkedtek, mintha totálisan kicserélték volna őket.

Szándékosan megvártam Krisztát, mert borzasztóan akartam, hogy észre vegyen, mint szerelmes kamaszt. Istenem! Ha csak újra felidézem magamban az időközben megszépült emléket megint mágneses rezonanciaként jár át a halhatatlan bizsergés. Minden mozdulatában igazi nő volt már tizennyolc éves korunkban is, és ezt a jogot senki sem vehette el tőle.

Talpraesett, határozott mozdulattal ragadta meg a tányérját, majd amikor kiszedte madáradagokra jellemző ételmennyiségét, következett az én tányérom, melyet aztán gondoskodó anyatigrisként valósággal úgy telepakolt minden mozdítható finomsággal, hogy az ember notórius húsevőként akár egy egész évre is bőségesen el lett volna látva.

– Tessék Robuskám! Ez mind a tiéd! – tette le aprócska kezecskéivel elém a tányért, és máris helyet foglalt, mint akinek joga van hozzá, hogy kinevezze magát barátnőmnek. – Nagyon örülök neki, hogy te is eljöttél! Remélem, jól érzed magad! Imádlak! – cuppanós puszikat kezdett osztogatni pirospozsgás pufók arcomra, ami egy kis idő múltán kezdett nagyon zavarba hozni, mert én arra készültem, hogy minimum letérdelek elébe, és megkérem a kezét. Tétován rebegve megvallom neki, hogy amióta csak megláttam másodikos gimnazistaként minden gondolatomban az első, megbecsült helyen áll, és így minimum a Vénusz bolygón a helye.

Amint megragadtam ormótlan, szőrös majommancsaimmal a villát, és a kést Krisztina máris intézkedett, és gyöngéd, simogató óvatosság mellett kivette az evőeszközöket kezeim közül, és mintha csak egy nagyra nőtt csecsemő volnék anyai szeretettel etetni kezdett. Piros alma lehettem, mert úgy elpirultam, miközben a legtöbb barátnő mohó, és kíváncsi sugdolózásba kezdett, hogy: Lám csak! Krisztának máris új pasi akadt a horgára!

– Ne is foglalkozz velük szívecském! Te csak légy mindig önmagad! – kísértetiesen csengtek fülembe dallamos, elringató szavai, hiszen anyám is mindig ezt tanácsolta nekem, szinte minden pillanatban, mikor kétségek, és akadályok kísértettek meg, hogy hogyan illene viselkednem.

– Na, hogy ízlik a húsi drágaságom? – adagolta egymás után a finom falatokat nagyra tátott számba.

Kisebb fulladási rohamomat legyűrve csak bólogatni voltam képes, bár inkább az étel helyett szerelmes szavakat szerettem volna imádott hölgyem füleibe suttogni, amitől mindkettőnk vére valósággal felforr, és a mindenség kapui csakis előttünk nyílnak ki hűségesen…

A hölgyek többsége az este folyamán olyannyira becsípett, hogy finoman szólva is rájuk fért volna a kijózanodás. A legtöbb hölgy máris egymással is táncolni kezdett a kisebb miniparketten, melyet a lemezlovasok keverőpultja előtti részen alakítottak ki. Meglehet külön erre az alkalmakra. Abban a percben, hogy felhangzott Pink egyik kultikus rockszáma Kriszta egyik barátnője senkivel sem törődve máris őrült hajdobálós tombolásba kezdett, és kurjantgatva máris táncba vitte szerelmemet asztalunktól.

– Mindjárt jövök drágám, csak táncolok egy kicsit! – szólt oda hozzám félvállról, mintha titokban tudta volna, hogy féltékenykedni fogok, vagy nagyon bosszús leszek, amiért egy romantikus este helyett diszkóbanzájjá vált az általános hangulat. Nem haragudtam! Sőt! Kicsit talán megtiszteltetésnek éreztem a helyzetet, hogy egy ilyen fantasztikus hölgy ennyire tisztában van saját magával, és pontosan képes megnyerni az emberek jóindulatát, anélkül, hogy bárkit is manipulálnia kellene.

A tánc sokáig tartott. Kicsit elálmosodtam! Egy nagydarab húsgolyó ember. Talán azelőtt diszkoszvető, vagy testépítő lehetett máris asztalomnál termett. Mintha csak egész este azt figyelte volna mikor maradok teljesen, komfortosan egyedül, és így könnyebb célpontot szolgáltathatok neki.

– Hogy vagy kis haver?! – érdeklődött pökhendien, és fenyegetően. Leült asztalunkhoz. Megérezhette, hogy máris rettegni kezdek. Különösen, ha halálfejes tetoválását kellett megnéznem, mely szinte méltóságteljesen domborodott méretes bicepszén. Tipikus alvilági rosszfiúfigura, aki annyira gazember, hogy az szinte már fáj.

– Figyelj kishaver! Az előbbi kis csajszi teljesen tűzben van már úgyhogy én szeretném gerincre vágni! Te nyugodtan lekophatsz, senkit sem érdekelsz! – jelentőségteljesen vigyorgó szájába gyömöszölt egy rablóhúst, és nemi köretet hozzá, majd kilökte maga alól a széket, akár egy gengszterfilm elvetemült rosszakarója, és színpadiasan távozott. Nem kell ecsetelnem, hogy egy éjszaka alatt lettem megfélemlítve, és teljesen beszaratva!

Amikor Kriszta visszatért a bulizós táncolásból és megint leült mellém rögtön érezte, hogy valami nincs rendben, és komoly szigorúsággal kérdőre vont, mintha egy olyan gyerek volnék, aki nem készítette el a házi feladatát, és emiatt elégtelent kapott.

– Robusom! Mi a baj kicsim?! Őszintén! – olyan léleklátó, gyönyörűséges tekintete volt, hogy most még jobban szerettem, és én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha vele élhetem le hátralévő, soványka életem.

– Előbb… egy hatalmas tesztoszterontitán… halálosan megfenyegetett… - nyögtem ki, mint aki karót nyelt a fájdalomtól, vagy gombóc szorítja össze torkát.

– Oh! Hihihi! – kellemesen döcögős volt a nevetése. – Annyira cukorfalat vagy, amikor ennyire komoly vagy! Tehát összeismerkedtél az én nagy és erős bátyámmal? Ne fél! Mindenkivel szemben eljátssza ezt a kis tréfát! Nem kell túl komolyan venni! – arcon csókolt, és megsimogatta babusgatón időközben jócskán verejtékezésnek induló homlokomat.

– Hát… nem nyugtattál meg… nagyon… megijedtem…

– Igen! Tudod szívem egy testvér mindig megteszi, amit egy testvérnek meg kell tennie! Védelmet biztosít! De ne izgulj! Nem fog bántani!

– Csak azért… mert nekem nagyon úgy tűnt… - nagy szomjazó kortyokban nyeltem a levegőt, míg végül ittam egy kis kólát.

– Egyre jobban szeretlek, ugye mondtam már! – megint egy puszi következett, és sebezhető szívem valósággal beleremegett a pillanat okozta euforikus boldogságba. Miért nem tudok én mindig a szívemre hallgatni?

– Azt mondta… hogy gerincre akar vágni… ezt meg hogy érthette…? – böktem ki sokkal inkább veszélyből, semmint kíváncsiságból.

Kriszta szerelmes, adakozó pillantása hirtelen elkomorult, és szemmel láthatóan bosszúszomjas lett.

– Ne haragudj kicsim, de ilyenkor megtudnám fojtani a bátyámat, amikor ilyen ronda szavakat használ! Ez a ronda kifejezés a szexre vonatkozott! – arcán haragos pír vonult át, mint aki szégyenli, hogy a nemiség tabutémáit szóba kellett hoznia. – Ne aggódj! Én mindig melletted leszek! – szerelmesen hozzám bújt. Vállamra hajtotta kis fejét. Éreztem minden mozdulatát. Mikor sóhajt? Mikor vesz újabb mindent eldöntő lélegzetet? Hogyan változik rejtélyes biztonságvággyal csilingelő aranyszíve összes kalapácsdobbanása…

Bárcsak megőrizhettem volna ezt az emléket egy örökkévalóságig, hogyha később megkérdezik szeretteim, vagy ismerőseim harmonikus kiegyensúlyozottsággal vallhassam be: Megért minden percet!

A TÖLGYEK ALATT

Alina egzotikus, különleges lány volt. Majdnem szinte tökéletesen szimmetrikus, ovális arcát rendkívüli mértékben kiemelete, és meghatározóvá tette gömbölyded álla, és enyhén telt alsó ajka – amit viszont különösképp egyáltalán nem kedvelt, mert mindig az volt az érzése, hogy beszéd közben előre álló két első metszőfoga miatt a legtöbb ember folyton megbámulja. Hosszú, egyenesszálú feketés hajával, és hamvas, szinte albínó, porcelán bőrével egyszerre ravaszkás, bájos, és hercegnős nézést kölcsönzött neki a genetika. Legfőbb különlegessége még mindig az a két nagyra nőtt egyszerre csodálkozást, és hitetlen ámulatot is kifejezni kész lenyűgöző őzikeszem volt, mellyel akár még egy egyiptomi istennőt is nyugodt szívvel lekörözhetett volna.

A legfőbb probléma e mostani világban, hogy az emberek még mindig a szemükkel látnak, így hajlamosak csupán azt elfogadni, amit megpillantottak, így máris – magától értetődően -, kialakulhatott bennünk az ellenszenv, vagy éppen a rokonszenv szimpátiától függően az iránt a személy iránt, akit éppen észrevettek. Szinte már-már valósággal gyűlölte ezt a mérhetetlen konzervatív, és sok esetben meglehetősen maradi felfogást.

„Ki hallott még olyat, hogy egy férfi vagy nő puszta szimpátia, vagy éppen kinézet alapján választ magának párt?" – gondolta. És amennyiben ehhez hozzávesszük, hogy a világ egyre anyagiasabb, és pénzsóvárabb gondolkodású lett, szinte már meg sem lepődött azon, hogy abban a pillanatban, hogy test akár egy álomszerű hernyó, melyből gyönyörűséges pillangó születik kezdte megmutatni a női lélek sajátosságait tüstént százával jelentkeztek – főként az arrogáns, beképzelt alfahímek, mint afféle elsőosztályú teremtés koronái, hogy azonnal feleségül vegyék, vagy szeretőjükké tehessék. Mikor aztán sorrendben küldte el őket lakása előtt a kitartóbban ostromlók egyenesen még meg is fenyegették, hogy náluknál úgy sem talál majd jobbat, így jobban teszi, ha beadja végre a derekát, és legalább lefekszik egy férfival mielőtt betölti a huszadik évét. Alinát azonban kemény és határozott fából faragták, mert minden esetben ami a szívén az a száján típusú hölgy volt, és mindig a szívét követte, így – bár pontosan tisztában volt vele hogy kisebb családja mit vár el tőle -, ő mégis fellázadt a családi konvenciók ellen, melyeket nagyon ósdiknak, és pókhálósoknak tartott.

– Édes kisunokám! Tudod ám, hogy ez nem szép dolog! Én a te korodban már felneveltem nyolc gyereket is! Úgy bizony! Egymás után és nem panaszkodtam, hogy gyenge a felhozatal! – szlovák nagymamája mindig tudta, hogy mi jár unokája fejében, így nem lehetett megtéveszteni, vagy becsapni. – Ha te úgy érzed, hogy majd eljön a megfelelő alkalom biztos lehetsz benne, hogy én nem fogok az utadba állni! – puszilta meg arcát kedvenc nagymamája. Alina hálából elvitte nagymamáját nyaralni egy tengerparti helyre, mert az idős asszony egyetlen kívánsága volt, hogy láthassa a tengert mielőtt meghal. Alina nagyon boldog volt, hogy sokszor szófukar, és makacs nagymamájának kisebb örömöt volt képes szeretni méghozzá saját, önálló fizetéssel.

A Jászai Mari Tér környékén lakott és mivel csupán egy ugrásra volt a Szent István-park és a Margit-sziget is így kedvére mehetett edzeni, vagy kutyát sétáltani bárhova. Mivel jóformán egész héten dolgozott, mert mindig túlvállalta önmagát és egyszerre három állása is volt. Takarított két helyen, és emellett egy gyorséttermi üzletláncban is szorgalmasan igyekezett megállni a helyét, legtöbb kollegája féltékeny szemekkel figyelte, hogy hogy van ennyi fölösleges energiája, amikor ők már déli tizenkettő fele majd összeesnek a kimerítő fáradtságtól.

– A titok a megfelelő koffeinmennyiség! Nyáron minél kevesebbszer, mert megköti a vizet! – adott ilyenkor mosolyogva, kissé bájolgón jótanácsot, amitől egyesekben megint csak kiverte a biztosítékot.

Bár rengeteget dolgozott szabadnapjain igenis megengedte magának, hogy kilenc-tíz óráig ágyban maradjon. Mindig is úgy tervezte, hogy párja majd – alkalmanként -, behozza neki a reggelit műanyag tálcán, és együtt eszegetnek, persze vigyázva az ágyneműre is, hogy kevesebbet keljen ruhát mosni.

„Miért nem tudok magamnak egy rendes pasit kifogni? Amint komolyabbra fordulna a dolog azonnal kilépnek az életemből, mondván elegük van a játékszabályaimból!" – töprengett, miközben a törtfehér plafont nézte, melyet szintúgy saját kézzel festett be, és szerelte be a hallucinogén lámpákat, melyek különlegesen sejtelmes és romantikus hangulatot teremtettek hálószobájában.

Kiskutyája csaholni kezdett és veszettül csóválta a farkát, így nem volt választása: ideje volt sétálni menni vele. De hova is menjen? Ha a Szent István-park felé veszi az irányt, előbb-utóbb összefuthat néhány kollegájával, akik szinte mohon követelőzni, kérdezősködni fognak párkapcsolata felül, hogy sikerült-e már kerítenie egy elfogadható valakit. Így maradt a választás és a Margit-sziget mellett döntött. Az idő napsütésesen tavaszias volt. Még a gyenge szellő sem fújdogált. Lófarokba kötötte egy befőttes gumival a haját, kényelmes melegítőruhát vett hátha megjöhet a kedve a kocogáshoz is, és elindult.

Útközben a legtöbb autós máris kellemetlenkedni kezdett, és egymást szidta, és anyázta, amikor át akartak sorolni a másik sávba, de valami miatt vagy a buszok, vagy a villamosok nem engedhették át őket a többi dugóban ragadt autóval. Bár hétvége volt, és ilyenkor vétek autóba ülni, nagyon sok esetben voltak olyan lelkes emberek, akik még autóval mentek volna a vécére is, ha megtehették volna.

– Micsoda borzalom! – sóhajtott egy nagyot Alina, és pórázra kötve elindult komótos lépésekkel kedvenc helye irányába. A parkos, virágos, erdős, természetközeli helyek mindig is talán jobban vonzották, mint a nagyvárosias környezet. Sokszor végig gondolta, hogy tulajdonképpen azért költözött el hazulról, mert mindenáron karriert, és megfelelő anyagi egzisztenciát szeretett volna kiépíteni magának, hogy önálló életre tehessen szert, és ne függhessen senkitől.

„Önmagamnak akarok megfelelni, és nem akarom, hogy mások mondják meg mit csinálhatok, és mit nem!" – egyenes, határozott, és talpraesett kezdett leni az utóbbi időben, amikor már a fővárosban élt egy ideje.

Kutyusa kezdetben engedelmesen, és szófogadóan követte a pórázon, de abban a pillanatban, hogy kiértek a természet lágy, felszabadító ölébe a kutyus csaholni, és ugatni kezdett örömében, mert élvezni szerette volna ezt a szép hétvégi napot. Alina keresett maguknak egy kellemes, árnyékos helyet, és a kedvenc frizbijét kezdte dobálgatni a kutyának, aki szófogadóan mindig visszahozta a röpülő játékszert.

A fűbe leheveredve végig gondolta életét…

Kezdve azzal, hogy miért szakított a villanyszerelővel, aki valósággal bele volt habarodva, és aki talán meg is kérte volna a kezét. Képzeli. Milyen boldog és kiegyensúlyozott lett volna az apja, hogy lám csak, végre valahára kislánya igazán révbe ért! Ehelyett kissé hebehurgya, állandóan kekeckedő öccse volt az, aki családot alapított, és persze máris útban volt a harmadik baba. Nem hibáztatott senkit, bár érző szíve olykor megsajdult. Pár éve még azt mondogatta a legtöbb barátainak, hogy meglássák megért az anyaságra, és szül majd egy fantasztikus gyereket, akit mindenre megfog tanítani. Talán még olyan dolgokra is, melyeket ő sem tudhatott… Később ezek a vágyálmok fokozatosan alábbhagytak, míg végül rádöbbent, hogy késő esti munkavégzése után nem várják finom vacsorával. Nincs akinek elpanaszolja az aznap történteket. Nincs akihez odabújhatna, vagy csak átölelné. Nem érzi egy férfi erős, és biztonságot nyújtó érintését hattyú testén, amitől olyan jó lehet nőnek lenni!

Egyszer csak kutató szeme megakadt egy hajótörött figurán, aki – amolyan igazi író, vagy költőfélére hasonlított. Egy jócskán megkopott aktatáskát szorongatott állandóan a jobb hóna alatt. Az ember azt hihette volna, hogy bárki illetéktelen elveheti tőle, ezért valósággal úgy szorította görcsösen mintha az élete múlott volna rajta. A különös, magas, kicsit termetes ember nyárias inget, és bermudanadrágot viselt, és fején szalmakalapot hordott. Mintha egy halász, vagy csősz lett volna messziről…

Alina gondolt egyet, és odalopakodott mögé, mert gyerekkora óta valósággal űzte és rabságban is tartotta a játékos kíváncsiság. Ilyenkor szinte mindig pajkos kislánnyá változott, akit a világon szinte minden érdekel, hiszen mindenáron megakarja fejteni a dolgok tulajdonképpeni értelmét.

– Bocsásson meg… látom elfoglalt! Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik éppen? – hangja izgatott volt, mégis jól sikerült a színjáték, mert sokkal inkább egy romantikus nő dallamosságára hasonlított. Ehhez nagyon jól jött, hogy kamaszkorában mutált.

– Üdvözlöm… kedves… hölgyem! – lepődött jócskán meg a másik. Letette maga mellé a padra a határidőnaplót, és a fekete tollat. Valami miatt az utóbbi időben csak fekete színnel szeretett dolgozni. Nem is értette, hogy miért. – Csak firkálgatok itten össze-vissza… apróságokat!

Alinát mintha valami rejtélyes, benső erő arra késztette volna, hogy azonnal helyet foglaljon mellette. Kutyusa virgonc boldogsággal továbbra is a mezőn szaladgált, és kedvére eszegette a lehullott virágok szirmait.

– Tudom bolondságnak tartja, de úgy érzem… mintha már ezer éve ismernék egymást… - furcsa volt, hogy harapófogóval jöttek ki alkonyi ajka között a szavak. Egy határozott, és mindig őszinte nőnél az ilyesmi feltűnően ritkaságszámba megy.

A férfit hirtelen megszállhatta az ihlet, mert elég volt egyetlen, rövidke, ám annál jelentősebb pillantás, és máris újra visszavette határidőnaplóját, és hevesen körmölgetni kezdett.

Alina legszívesebben most azonnal kitépte volna a férfi keze közül azt az átkozott naplót, hogy csakis egyedül vele foglalkozzon, ám az utolsó percben mégis meggondolta magát, és helyette változtatott attitűdjén:

„A tölgyek alatt oly otthonos itt lenn" – Arany János szelíd bariton szava szinte mindig megnyugtatta, mert valósággal rajongott a költészetért.

A férfi halkan, de jól hangsúlyozva máris folytatta a jól ismert szállóige-sorokat. Hangjában benne volt egész eddigi viszontagosra sikeredett sorsa. Talán csak a sebezhető emberek az igazán megbocsátóak, és irgalmasszívűek, hiszen az erősebbek minden esetben rendre lenyomják, és elgáncsolják a gyengébbeket!

– Tudja én rajongok a versekért! – áradozott, és bár nem volt szokása most mégis bedobta a szempilla rebegtetős trükköt, amitől a legtöbb férfiak máris felforrt a vére. – Szereti a költőket?

– Igen! Főként az ismeretlen, vagy még fel nem fedezetteket kedvelem! – hangja olyan esengő, barátságos volt, hogy ahányszor csak az ember hallgatta muszáj volt valami bátorságot, vagy részvétet éreznie iránta.

– Melyik egyetemre járt? – kérdezte spontán.

– ELTE BTK! Kicsit sajnáltam, hogy nem a saját verseinket elemezzük verstanból, vagy klasszika-filológia szemináriumon, de hát… ez van! – már megint ez a gyerekes, szívet megható hang. „Vajon hogy csinálhatja? – gondolkodott Alina a megfejtésen. „Milyen érzés lehet igazán megcsókolni valakit, akinek ennyire részévé válhatott a költészet?"

A kutyus visszahozta a frizbit, és mikor Alina újra eldobta a férfi hirtelen fogta magát és sietve távozott. Amikor Alina visszafordult azonnal a nyomába eredet, és pár lépést muszáj volt kocognia, hogy még idejében beérhesse az ismeretlen, rejtélyes férfit.

– Bocsásson meg kérem… valami baj történt? – kérdezte őszinte részvéttel.

A férfi megállt, felemelte lehajtott, nagy fejét; mintha hallotta volna sírni a szelet, és a fák lombjait nevetni! Ránézett Alinára, és elegendő volt egyetlen, mindent meghatározó pillantás, hogy a másiknak megdobbanjon a szíve, és nem csupán a szimpátia miatt.

– Sajnos… félek… az állatoktól… - felelte halkan, szinte suttogva.

Alina olyan gyönyörűen, gyöngyözően kezdett erre nevetni, és kacarászni, hogy a férfi azt hihette, hogy megakarja sérteni, vagy bántani, és már arra készült, hogy tovább meg, amikor a fiatal hölgy gyöngéden, kedvesen belé karolt, és sétálni kezdett vele a lombos fák alatt.

– Ha nem bánja kedves uram… szeretnék Önnel megismerkedni! – könnyed puszit adott a megilletődött férfi pirospozsgás arcára.

SZIGET-HÓDÍTÓK

Nem olyan egyszerű egy igazi, még aktívan működő tűzhányó megközelítése. Pláne, ha az ember sohasem tudhatja, hogy mikor van éppen kedve mérgező hamufelhőket okádni magából, hogy aztán ismét felébredhessen szunnyadó álmából.

Egy távoli, emberi léptékkel mérve szinte felfoghatatlan egzotikus kis szigeten lévő vulkán mindig is nagy fejtörést okozott az ott lakó barátságos őslakosoknak. Kellemes, komfort – jobbára szalmakunyhóikat, és gondosan megművelt terményeiket egy-egy nagyobbacska vulkánkitörés szinte percek alatt eltűntette a föld színéről.

Barátnőm gondolt egyet, és elhatározta, hogy már pedig, ha a fene fenét eszik is, egy vulkán szomszédságába szeretne álomnyaralásra menni, méghozzá azzal a férfival, aki szinte mindentől fél, mert azt vallotta, hogy a félelemmel mindig jobb szembenézni, így már az ember megkíméli önmagát egy sor kellemetlen meglepetéstől.

– …De édesem! Nem gondolod, hogy ezt azért jó volna alaposan meggondolni? – próbáltam észérvekkel apellálni, hátha sikeresen kicsikarom temperamentumos lelkéből a kompromisszumra való hajlandóságot.

– Jaj, ugyan már dunduskám! Nem lehetsz édeském ennyire beszari Jancsi! – ölembe huppant könnyed angyali termetével, és máris csókolni, és nyalni kezdett, akár egy pajkos, játékos kölyökkutya.

– Nem tudom hogy vagy vele, de én láttam a Dante poklát, és a Tűzhányó című filmeket is! Egy sor katasztrófafilmet sikeresen végignéztem a kilencvenes években, mert tévén nőttem fel! – úgy mondtam ki ezeket a mondatokat, mintha egy beszédet intéznék egy kisebb emberi közösséghez, vagy éppen civilizációhoz.

– Igen, drágám! Nagyon jól tudom! Már vagy milliószor volt szerencsém végighallgatni a te kis egyénre szabott mondókádat! Figyelj! Imádni fogod! Este pedig majd kedvükre romantikázhatunk, és szerelmeskedhetünk! – csábító szempillarebegtetéssel, és bíborszínű ajkainak kéjes beharapásával máris elérte, hogy megdobbanjon a szívem, és a vérnyomásom is fel-le száguldozzék.

Végül csak beadtam a derekamat. Hevesen, és sürgetően pakolni kezdtünk, és két vaskos, fekete színű utazóbőrönddel készen álltunk rá, hogy életünk talán legnagyobb vakációját fogjuk közösen átélni, és ez az élmény több mint valószínű, hogy mindkettőnk számára sorsdöntő lesz!

A Liszt Ferenc repülőtérről indultunk, ahol – főként barátnőm szép számú összegyűlt rokonsága, és családtagjai gyűltek össze búcsúztatásunkra. Valósággal türtőztetnem és visszafognom kellett magamat, hogy ne ugorjak neki barátnőm kissé arrogáns, beképzelt apjának, aki persze mást szánt a kislányának. Egy jóval tökösebb, és karakánabb macsó férfit, nem olyan hájas, potrohos üregi nyulat, mint én.

– Ne izguljatok! Minden rendben lesz! – kiáltotta oda szeretteinek barátnőm, majd a szokásos ellenőrzés után repülőgépünk a magasba emelkedett, hogy aztán több mint tizennyolc óráig meg se álljunk.

Az egész repülőút során úgy szorongattam barátnőm gyöngéd, hattyúkezét, mintha a valóságos apokaliptikus világvége felé rohannánk, és már csak másodperceink volnának a föld nevű bolygón. Nem aludtam egyetlen szemhunyásnyit sem, mert a turbulencia, és a kisebb légköri viharok következtében a gép fedélzetén nem volt jóformán egyetlen olyan nyugodt perc sem, amikor az ember kényelmesen nyugalomba helyezhette volna magát, hogy egy kiadósat szunyókálhasson.

Nem úgy barátnőm, aki valósággal hajszolta az extrém, vagy veszélyes helyzeteket, és úgy aludt el fejét vállaimra hajtva, mint a bunda. Kellemes szuszogását hallgattam, és megpróbáltam abban a gyerekes, naiv illúzióba ringatni magam, hogy nem lesz semmi baj!

Amikor másnap a délutáni órákban sikeresen landoltunk a sziget aprócska, szinte talpalatnyi repterén barátnőm kipihent frissességgel máris fürdeni szeretett volna egy nagyot – remélhetően meztelenül, hogy érezze az anyatermészet áldásos kiváltságait.

Alig negyvenöt percbe telt mire sikeresen elfoglaltuk kissé lepusztult, és meglepően homokos szállásunkat, ami csupán egyetlen, aprócska harmincnégyzetméteres szalmatetős kalyiba volt, amint talán valamikor maga Robinson Crusoe fabrikálhatott, és valami szerencse folytán épségben maradt. Ha az ember zuhanyozni szeretett volna kénytelen volt kimenni és megkeresni azt a kókuszpálmát, amire egy összetákolt öntözőberendezést eszkábáltak valahogy a helybeliek, és egy vastag hajózsineggel jó erősen meghúzta a kart, ami működtette a szerkezetet, és egy kilyukasztott, kissé ócska vödrön át máris csurogni kezdett a mindig hűsítő esővíz. Vajon mi a nyavalyát kereshet az ember a civilizációtól ennyire távol, ahol több mint valószínű, hogy még wifi-kapcsolat sincs! Se internetes kommunikáció, sem bármilyen más egyéb kapcsolattartás a tulajdonképpeni európai földrésszel. Magunkra maradtunk. Mintha totálisan itt hagytak volna bennünket.

– Édesem! Most azonnal fürdeni akarok! – nyilvánította ki barátnőm egyértelműen, és megfellebbezhetetlen akaratát. Ha ennyire elszánt, és temperamentumos volt, nem sok esélyem lehetett, hogy bármiben is ellentmondhattam volna neki.

Ledobtuk csomagjainkat, és jobbára bolyhos törölközőinkkel felszerelkezve máris elindultunk az egzotikus, trópusi paradicsom legbelsejébe, mert a helyiket úgy mesélték – persze tört, alig érthető angolossággal -, hogy van nem messze egy igazi szivárványt teremtő, gazdag vízesés, ahol meztelenül is lehet fürdeni anélkül, hogy bárki is megbírságolna bennünket nudizmus miatt.

Kissé változatosan nehézkes hegyi terepen vezetett az út a vízesésig. Én már az első tíz perc után valósággal légszomjas, kóválygó állapotban fáradtan, és halottsápadtan szuszogva tudtam csupán közlekedni nagy pocakos potrohommal, viszont barátnőm egyre jobban, és sportosan belejött a menetelésbe. Egy idő után fantasztikus dalra fakadt.

– Le legyél már olyan, mint aki karót nyelt drágám! Ez is hozzátartozik az élményhez! Meglásd! Isteni lesz! Valósággal eggyé válunk a kegyes anyatermészettel.

– Igen… szívecském… nem állhatnánk… meg egy percre… csak szusszanni… - le kellett ülnöm a jobbára barna anyagos földre, melyet évmilliók teremthettek ilyenné.

Barátnőm megállt, és csípőre tett kezecskéivel maga volt a bosszúszomjas amazon, aki azért van itt, mert a magamfajta európai tudós felfedező merő véletlenségből betolakodott a dzsungelébe.

– O.K. Szívem! Akkor nyertél! Pihenjünk! – leült mellém.

Beletelt jócskán vagy fél órába mire hajlandó voltam lelkierőt gyűjteni, és önmagam fölé nőni.

– Kész vagyok! Mehetünk! – tápászkodtam fel. Úgy festhettem pálmafamintás, vízhatlan fürdőnadrágomban, akár egy komplett idióta aki éppen valamelyik elmegyógyintézetből szökött meg.

– Remélem kibírod még ezt a kis kilométert, amíg odaérünk! – szúrós, elleállhatatlan mogyorószemeivel valósággal máris az ember gondolataiba látott.

Végül kicsivel délelőtt tizenegyóra körül érkeztünk el a leggyönyörűbb mennyország-pillanathoz, melyre talán egész eddigi életünkben várakoznunk kellett. Milyen jó lett volna, ha a vízesés mellett építünk magunknak faházat, és úgy élünk akár a félig nomád, vagy bennszülött törzsek. Persze mégis európaiakként.

– Jaj, édesem! Minden gyávaságodat megbocsátom! Gyere ide! Szerelmeskedni akarok! – ledobta a törülközőket, és a gyékényt, melyet csupán azért hoztunk magunkkal, hogy ne kelljen a szabad anyaföld közelében ücsörögnünk, mert a végén még felfázunk. Bár ez a legalább ötvenfokos klímán szinte teljesen ki volt zárva. Viszont nagyon magas lehetett a páratartalom, mert fönn az égen sötét, komor viharfelhők gyülekeztek.

– Figyelj csak szívem? Nem szeretném megzavarni a fantasztikus pillanatot, de úgy néz ki, hogy pár perc és