Számadás a múlt időknek: Regényes Önéletrajz

By Tasev Norbert

A szerző nem szokványos önéletrajzot ír! Életének történetét egyben regénnyé formálja a szereplőkkel együtt! Gyermekkorának hol megmosolyogtatni való bájossága, játékossága, bajtársias érzései ugyanúgy jelen vannak itt, mint az első, valódi diákszerelem, és a felnőtté válás sokszor tragikomikus, érzelmesen összetett hangulatai, viszontagságai! Minden aprólékos részletre kiterjedő figyelme meghatározza a legendás 90-es és milleniumi kor éveit. 

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Jan 9, 2019
• ISBN: 9780463354797

Book preview

Tasev Norbert

Számadás a Múlt Időknek 1.

Regényes Önéletrajz 1. kötet

Copyright © 2019 by Tasev Norbert

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9780463354797

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

Előszó

Egy kisded világot lát

A kisded családja

Egy nebuló felfedezi az ismeretlen világot

A nebuló első próbatétele

A nebuló golgotajárása

A nebuló lesz a legszerényebb utolsó ember

A bandavezérek társasága

Serdülőkori küzdelmek

Ismerkedés új barátokkal

Színészi szárnypróbálgatás

Ördögbukfenc a számokkal

Egy kis marketing

Hintapolitika

Keserédes leckék

Régi-új ismerősök egy színpadon

Útban a szalagavató felé

Színház az egész világ?

Előszó

Tisztelt olvasó!

Megköszönöm önnek, hogy kezébe vette a könyvepolcok néha igen piszkos, és barátságtalan közegéből, és hogy megtisztelt vele, hogy elsárgult lapjaimat ott ütötte fel, ahol önnek a legkedvesebb volt, és ideje engedte.

Arra kérem most szelíd türelemmel, hogy olvassa el e pár sort, fejezetekbe foglalva, ahogyan éppen önnek kényelmes, és olvasmányos: lehet ülve, vagy asztalnál, világos ablakok kristályainál, metrón és villamoson (ez utóbbit sajnos nem merem ajánlani).

Ha valami oknál fogva: például túlságosan hosszúnak, vagy unalmasnak találná, vagy értelmetlen gondolataim összekuszált labirintusaiban nem talál kiutat, esetleg a hemzsegő stilisztikai, és retorikai hibák, és csapnivaló helyesírásom miatt úgy döntene, hogy lerak valahová egy időre azt is megértem.

De kérem önt egyszer legalább olvassa el, hiszen az olyan drága időn kívül mit veszíthet rajtam?

Egyetlen tanáccsal kérem engedje meg, hogy szolgáljak önnek: a könyv nem ellenség, sokkal inkább barát, legyen bármennyire rossz, vagy unalmas is!

Jó szórakozást kívánok!

Egy kisded világot lát

Gyönyörű, csillagok mosolyaitól ékes novemberi napra ébredt a családomban szinte mindenki. Már régesrég lehullott a fák fázós karjairól a színűket váltó levél rengeteg, akár a szivárványos országút, hogy aranyló kincseiket kegyeletként az emberek kopogó lábai elé helyezzék, ezen a szép, ám hideg napon!

Szokatlan időjárásnak nevezném, mert láttam én olyan novemberi napszakot is, amikor a debreceni fagyos szellő is fagyos gyöngyvirágok szirmaival reszketett az ablakon, és a mennyek országának könnyeit pelyhek gombócaiként vitte magával az alkonyati varázslat. S mégis ezen a napon feltűnően napos an mosolygós volt az idő.

Egy eltévedt, s mégis meglehetősen – feltételezhetően –, a boldogságtól dülöngélő fiatal, alig huszonhat éves ember rohant a tágasnak nevezhető XVII. kerület egyik hangulatos kis kertvárosának egyik telefonfülkéjéhez: tulajdonképpen a nyolcvanas évek első felében ez volt az egyetlen nyilvános telefonfülke, amit használni lehetett, mert ez idáig nem ért ide a közművesedési hullám.

– Halló, halló, itt Tormás úr beszél! mi van azzal a vonallal? – türelmetlenkedett szinte felindult, és nagyon is dühös hangnemben az apám Tormás Mihály, hogy vajon megszülettem – már vagy csak éppen készülődöm, hogy a biztonságot jelentő anyai öl melegét otthagyva elinduljak kicsiny, és meglehetősen törékeny életemmel, hogy felfedezzem a körülettem lévő veszélyes, de ugyanakkor nagyon is ismeretlen világot.

Elbeszélésem ezen kis fejezetét, mégis másoktól: ismerősöktől, rokonoktól, és közeli hozzátartozóktól, leginkább drága és egyetlen szüleimtől halottam, rájuk támaszkodhattam történetemben, és persze félszeg képzeletvilágomra.

A szülésre kiírt időbeosztásomat, hogy ilyen csúnya, és sokak számára képtelen szót használjak, bizony–bizony jócskán meghaladtattam, mert ezerkilencszáznyolcvanhárom november tizennyolcadikára kellett volna megérkeznem, de e helyett András szent napjára érkeztem meg (Azt mesélik, hogy ha András megrázza üstökét, akkor szép lesz a karácsony).

– Szerbusz drágám, kérlek egészen nyugodtan nyugodj csak meg – szólalt meg a telefon másik végén Tormásné Edit asszony az édesanyám, és megpróbálta apámat több–kevesebb sikerrel úgyahogy megnyugtatni!

– Éppen most szólt az orvos, hogy a baba valami miatt nem szándékozik kijönni, és így kénytelen egy injekciót beadni, hogy elősegítse a megszületést, de ne izgulj bogaram, ha megvan a trónörökös azonnal hívlak, rendben?! – Kérdezte nagyon is mesterkélt megnyugtatással Tormásné a férjét, talán sokkal inkább az volt a célja ezzel, hogy túlságosan is pattanásig feszült idegrendszerrel megáldott, és mindig állandó stresszben lévő férjét valahogyan lecsillapítsa, de önmaga lelkiismeretében biztosra vette, hogy talán nem is neki lenne szüksége fájdalomcsillapító injekciókra, sokkal inkább hitvestársának.

– Úgy látom, hogy nemsokára minden rendben lesz, kedves kismama! – nyugtatgatta ilyenkor szokásos rutin eljárással az kezelő orvos a betegét, és már készítették is a műtőt, hogy a beavatkozás a lehető legsikeresebben történjen meg, és lehetőség szerint nem legyen semmi fennakadó komplikáció.

Édesanyám szerint pontosan egy szerdai napon tizenegy óra harminc perckor jöttem egymagam erre a tágas, és kényelmes világra, hogy törékeny létemmel felfedezzem a körülöttem élő mindennapok csodáit, és varázslatát.

A Szent Margit kórházban Óbudán kellett Tormásné Edit asszonynak befáradni, mert ide volt kiírva. Őszinte lélekkel megvallhatom, hogy nagyon sokáig abban a tudatban voltam, hogy a kórházat, melyben világra segítettek az egyik árpád házi királyunknak IV. Béla magyar király lányáról kapta a nevét, de később derült csak ki, hogy egy másik szent Katalinról van szó, aki történetesen éppen abban a században élt és tevékenykedett, mint a magyarországi Margit királylány.

Miközben a kezelő orvos lehetőség szerint abban reménykedett, hogy minden a konkrét rutinszerű eljárással sikerüljön, eközben otthon a XVII. kerület egyik kertvárosi hangulatos fehérre meszelt kertes házában talán nem is aggodalmas családtagok figyelték a telefon minden percben megcsörrenő csöngetését, meglehetősen feszült figyelemmel, sokkal inkább az összegyűlt családtagok többsége úgy érezhette magát, itt bizony egy időzített bomba készül felrobbanni – legalább is ami Tormás Mihály agyi alagútjainak idegrendszereit illette.

– Na, mi van már azzal a kölökkel – szólalt meg a leendő, és szerencsés nagymama Tormásné édesanyja Borkosné Terézia asszony, aki már meglehetősen tülkön ült, mert mint mondta ezerkilencszázhatvanban, amikor ő tizenkilenc éves még szinte gyermeki fővel világra segítette önerejéből édesanyámat minden úgy ment és működött akárcsak egy jól olajozott óraműszerkezet.

– Bezzeg, amikor én még fiatal voltam – kezdett anekdotázó kedvel Borkosné Terka asszony.

– Én nem nyafogtam, nem siránkoztam, és nem is toporzékoltam mint a mostani fürdős, kicicomázott kiscicák, tűrtem férfiasan mert ez volt a családom érdeke, ha az én lányom – folytatta mindinkább valósággal szinte már eltorzult, meglehetősen izzó tűzhányóra jellemző vöröses arccal és nagyon is egyre hangosabban – valóban egy vérbeli Borkos fajta lány, akkor nem hagy cserben és egy huzamba kipottyantja azt a kis pondrót!

– Na, de mama, hogy mondhatsz ilyet egy tüneményes csöppségre, kicsit fegyelmezd magad, és inkább készítsd elő légy oly drága a pörköltet, mert biztosra veszem, hogy szegény lányodat nem kényeztetik el a kórházban! – kérte meg szelíd, és nagyon is udvarias gavallérok módjára Borkos Gyula a nagyapám feleségét, hogy azért a kismamának a lehető legjobban is figyelni illenék az egészségügyi fejlődésére. Ön maga egyébként segédmunkás ember volt, aki szinte mindent megcsinált amit a ház körül meg kellett javítani, vagy csak érdemes volt kicserélni!

Édesanyám még nagyon fiatal volt, hamvas és üde akár a virágszirmok illata, és áldott állapotban a legszebb volt, amikor megpillanthatta töpörödött töpörtyű fejem.

Azt hiszem senki nem gondoltam volna rólam, amikor megszülettem, hogy félni fogok túlságos magabiztossággal is a nagyvilágtól, és egy végtelen, és ártatlan csecsemő toporzékoló, és időnként kisebb–nagyobb dühkitöréseket produkáló hisztériás bömbölésével, és jajveszékelésével adom tudtára az idegen világnak:

– Itt vagyok, de nem tetszel nekem! Rettegek tőled! – Ami sajnos a későbbiek folyamán is egyre mélyebbre ivódott bennem, olyannyira, hogy egy idő után életem meghatározó és egyben nagyon is szerves része lett. Amikor kivettek a nővérek az inkubátor fogságából, és elhelyeztek anyám óvó karjai között, Borkosné anyai nagyanyám felkiáltott:

– Te Gyula! Nézd csak! Hogy ennek a kölöknek milyen egy elefántfülei vannak! mintha két szárnya lenne, amivel el akarna repülni innét! – lepődött meg nem kis megdöbbenésére a nővérkéknek, hiszen ha meglepődött annak általában mindig is a lehető legnagyobb nagyhangon adott számot.

– Ugyan, ugyan mama! Miket beszélsz? Majd meglátjuk milyen legény lesz, ha megnő? Nem csoda, hogy nem akart kibújni túlságosan is félhet a világtól ami körbefogja – vélekedett titkos filozófiai magabiztossággal Borkos nagyapám.

A kisded családja

Furcsa volt számomra, hogy édesanyám Borkos Edit nem járt óvodába, mint a többi falusi gyerek, hanem vagy a nagymamája Kemenes Terézia, vagy a keresztapja Beke Gyula bácsi a keresztapja vigyázott rá.

Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy ha az emberek többsége megteheti, hogy nem jár az óvodai foglalkozásokra, miért kell nekem is részt vállalni ebben? Elvégre ha az ember jobban meggondolja az óvodai foglalkozások alkalmával a gyerek a társadalomba való tulajdonképpen alakvető beilleszkedési szabályokat sajátítaná el, és tanulná meg, mégis mint gyerek később egyáltalán nem fűlött a fogam az óvodai légkör otthonos hangulatához, sokkalta inkább mentem volna édesanyám munkahelyére, mintsem már megint félelmet gerjesztő óvodába!

Aztán, hogy kezdet bennem kifejlődni a gondolkozás, és az értelem úgy megtanultam, és elfogadtam, hogy akkor még más időket élt az emberi világ.

Nagymamám mindig kitörő örömmel mesélt arról, hogy édesanyám volt a legszófogadóbb, és egyben a legdolgosabb ifjú hölgy a vidéken, csak nem igazán kedvelte és szerette az unalmasnak, és véleménye szerint száraznak tartott biológia tudományát, ezzel a tudománnyal sajnos a Kállai Ilona Szakközépiskolában ahova járt elég sűrűn, mondhatom bátran napi rendszerességgel meggyűlt a baja, amikor természetesen volt biológia óra.

Később azt mondta anya, amikor megkérdeztem, hogy mi volt a kedvenc tárgya, hogy az egészségügyi szakmódszertant és amikor a betegekkel kellett személyesen foglalkozni azt rendkívül élvezte.

Érettségi tantárgyként különös és meglepő módon nagyon érdekelte az orosz nyelv minél szakszerűbb elsajátítása, és ebből is tette le a vizsgát, mert a történettudományokért egyáltalán nem rajongott, ellentétben velem.

Nevetve mesélte el sokszor, hogy amikor a magyar érettségi vizsgáján véletlenségből kihúzta Ady Endre költői képeit, hogyan segítettek leleményes ügyességgel egymáson a jó barátnők. Lehet hogy Ady különleges jelképekben gondolkodó nyelvezete lehetett az ami különösen negatív hatást gyakorolt anyára.

Amikor megvolt az érettségi vizsgája és betöltötte a legendás tizennyolcadik évét, még azon a nyáron frissen bizonyított végzősként, és bátran mondhatom talpraesett felnőttként, aki kész minden élethelyzetben feltalálni magát, és kivédeni az élet csapdáit, munkába állt, és a fővárosban Budapesten az egyik nagy jövővel kecsegtető vállalatánál a Budapesti Közlekedési Vállalatnál kapott állást, mint üzemgazdasági előadó, mely névnek a hangzása, amikor már értelemmel voltam képes szemlélni a dolgok bonyolult hálózatát, nagyon rokonszenvesnek hangzott, és egyben fel is kelltette az érdeklődésemet.

Édesanya munkaköri leírásában, – elnézést, hogy ezt a csúnya és szakszerűnek vélt szakkifejezést vagyok kénytelen alkalmazni –, bennfoglaltatott a bérfejlesztés, amit gyermekoromban úgy gondoltam, hogy ha a béreket fejleszteni is lehet, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy úgy fejlődhetnek osztódással, mint az egysejtű élőlények, vagy a szorgos döngicsélő méhecskék.

Úgy gondolom, hogy ezt a fajta munkakört sikerült is neki elvégeznie, mert a példaértékű munkavégzést, és a szorgalmat, mellyel, minden szürke és egykedvű munkanapon elvégezte feladatait, szépen hozott a konyhára recsegő, és frissességükben már–már kicsattanó bankjegyeket, ami megvallom sokat számított hogy a létszükségletek maradéktalanul teljesüljenek.

Az egyetlen előnye ennek a fajta munkának az volt, hogy minden nap tizennégy óra harminc perckor anya beleírta az üzemi portán a nevét, és a ledolgozott óraszámát, egy hatalmas A–4–es nagyságú fekete, hamuszínű könyvbe, és utána hazajött.

Apám Tormás Mihály István (érdekes hogy a keresztnevei közül az Istvánt sosem használta) születésem pillanatában éppen huszonhét éves volt, és sajnos ami a jellemét nagymértékben befolyásolta és nagyon is sokszor meglehetősen kedvezőtlen színben tüntette, hogy hangulatember volt!

Ez azt jelentette, hogy mint az áldott anyatermészet változásai, egyik percről a másikra tomboló vihar, és orkán erejű szél kísérik minden pillantását, máskor pedig vajra lehetett kenni, mert annyira jószívű, és szerethető ember volt. Sokszor megesett, hogy én nagyon is féltem tőle, mert ha kijött valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a jó, és kellőképpen nélkülözhetetlen béketűrésből, az embernek nem volt ildomos a közelében tartózkodni, nehogy esetleg merő vétlenség folytán rajta csattanjon a sokszor kellemetlen ostor haragja!

Szegény apai nagyapám az idősebb Tormás Mihály is ilyen kaliberű személyiség volt, aki képtelen a szúrós, és persze mindenre kiterjedő, negatív kritikai szellemét lehűteni, és ebből adódott, hogy még a vasárnapi ünnepi ebédek sem lehettek kivételek, hogy szinte az utolsó kanál, és lenyelt falat után egyfajta kellemesen gunyoros, mégis a külvilág szemében kellemetlenül kötekedő megjegyzéseket tett, főleg azokban a jellegzetes és meghatározott pillanatokban, amikor kellőképpen felöntött a garatra, és ilyenkor kibújt belőle a kellemetlen, és nagyon is kötekedő ördög!

– Anya! Hova az ördögbe tetted a demizsont? – kérdezte kötekedni vágyó hangján sokszor. Erre persze a nagyanyámnak meg volt a maga nagyon is jól bevált módszere, előkapta a sodrófát, és istenesen móresre tanította férje urát – amennyiben az megszegte az előírt alkoholmértéket!

– Ejnye, ejnye, apa! Hát már megint felöntöttél a garatra? – így próbálta korholni több–kevesebb sikerrel meglehetősen bepaprikázott urát idősebb Tormásné apai nagyanyám. Ami egyáltalán nem ért célba, hiszen amikor csak éppen kedve szottyant rá az idősebb Tormás Mihály mindig megtalálta a módját hogy imitt–amott egy kis eltévedt gyomorkeserűvel, konyakkal, vagy demizsonok kábító tartalmával vigasztalja önmagát! Ilyenkor mindig a sodrófa árnyékában járta a maga kis kockázatos kötéltáncát, és örülhetett, ha a fején nem látszottak nagyanyám dühös kirohanásának maradandó jelvényei.

Apám sokáig nem igazán tudta eldönteni, hogy mi szeretne lenni?

Apám, mint a zűrzavaros XX. század második felében született generációjának minden tagja, inkább szakmát tanult, és nem végzettséget választott. Ő úgy vélekedett, hogy a karosszérialakatosi szakmát fogja elsajátítani, mert nagyon is szimpatikus volt neki ennek a nagyon összetetten hangzó, mégis ideális szónak a hosszúsága.

Később önmaga mesélt arról, hogy az anyag, a fémek, a vas és az acél megmunkálása, és olvasztása, hegesztése tette őt igazán boldoggá, és elégedetté, mert szerinte két kezével tudta újjáalkotni a természet erőforrásait.

Mégis az ember azt érezhette, hogy mintha nem lett volna teljes mértékben elégedett az életével. Sokszor emlegette, hogyha csak lett volna egy másik reptér a közelükben (Édesapám Rákoscsabán született, és ott élt 1980–as évekig), akkor talán inkább repülőgéppilóta szeretett volna lenni.

– Tudod, fiacskám, amikor én a te korodban voltam – kezdte mindig, ha megszállta a mesélhetnék –, én mindent kipróbáltam, és nagy kalandornak számítottam, a nőket is kettesével szedtem össze! – mondta.

Boldogságának egyik titka lehetett, az alkotó, és a valamilyen egyedi, megismételhetetlen dolgokat létrehozó ember szorgalmával kitűnve remekelhetett.

Egyszer elmesélte, hogy már gyermekként diáktársaival együtt csapágyakból, és fémhuzalokból készítettek gördeszkát, olyan módszerrel, hogy a csapágyakat összefogták a fémhuzalokkal, rátettek egy fadeszkát, és összekötözték a fát a fémmel, és már lehetett is a vaskerekeken gördülő deszkával gurulni lefelé a lejtőn.

Később apám azt is elmesélte, hogy az autóbuszok (ami főleg a hatvanas évek idején szenzációnak, és látványosságnak számított, ha valaki abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy láthatott, egy ilyen csodamasinát.) Hátsó sárvédőjére kapaszkodva, csak úgy játékból, mulatságból húzatták magukat a vas gördeszkájukkal az autóbusz után.

Később apám – főleg a varázslatos hetvenes években –, karosszérialakatosként a Budapesti Közlekedési Vállalatnál autóbuszokat szerelt, és karosszériákat hegesztett, illetve a Rákoshegyi vasúttöltésen túl elhelyezkedő hatalmas méreteivel tekintélyt parancsoló Ikarus gyárban és különleges tehetsége volt az acéllemezek, és a vasrudak forradási hiba nélküli összeillesztése, amire nagyon büszke volt.

Rendelkezett azzal a különleges képességgel, ami sajnálatos módon (tisztelet a kivételnek) a mai XXI századi kor emberében nincs meg: emberséget és gerincességet tudott önzetlenül, és segítségképpen adni, és cserében nem is várt egyebet az embertől, mint feltétlen őszinteséget, és igazságot, az igazi, és tiszta szó emberségét!

Ekkor sokszor megemlítette:

– Fiam, tanuld csak meg, hogy ne illik hazudni, mert aki hazudik előbb–utóbb önmagát is elárulja, és akkor oda az odaadott becsülete, ezt jól jegyezd meg! – mondogatta.

Túlságosan is pedáns, és már–már gyilkosan precíz ember volt, aki mindig rendben, és tisztaságban tartotta néha ütött, kopott, és tarka autóbuszát, az öregedő négyszáztizenkettes típust csutakolta néha a folyóvíz jéghideg és máskor forró vízzel lemosta, suvickolta, és kenegette igen gyakorta a gép kedvencét.