Ígéret egy különc mizantróp számára: Elbeszélések

By Norbert Tasev

Valahol minden kisprózai műfaj egy adott szituáció köré csoportosul; szereplőkre hivatott koncentrálni. Az író csavarint egyet történetein már csak azáltal is, hogy az olvasó sokszor még nem is sejtheti, hogy a valódi valóságban van-e, ami a szeme előtt történik, vagy abban a író által megteremtett fikciós közegben, ahol az adott történet játszódik. Gyakran az egyszerű történetek mögött az emberi, pszichológiai érzelmek teljes mozgatórúgóit találjuk. Fontosak továbbá a kamaszkori történetei is. A lányához rajongásig szeretettl ragaszkodó apuka, aki beteg kislányát neveli, miközben jószerivel állásával, karrierjével játszik. A fiatal, gyönyörű nő, aki apafigurát keres magának, hogy teljesebbnek érezhesse az életét. A tanár, akit kirúgnak állásából, mert érvelni mert a szövegértő olvasás mellett. A férfi, aki szemtanúja lesz egy verekedésnek, és azt hiszi, hogy színészkedéssel megúszhatja a további retorziót. Kedvvel lapozgathat a kötetben bárki.

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Feb 25, 2024
• ISBN: 9798224269952

Book preview

Tasev Norbert

Ígéret egy különc mizantróp számára

Elbeszélések

Copyright © 2023 by Tasev Norbert

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9798224269952

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

CSAVAR-RANDI HELYZET

VÁRATLAN AJÁNDÉK

VIRÁG ÉS AKARAT

ROMANTIKA, FLÖRT, REALITY

GÖRBE ÉJSZAKA

AMIKOR AZ ÉLET ESÉLYT KÍNÁL

MESTER ÉS DIÁK

ÉRZÉSEK, ÁLMOK, TITKOK SUTTOGÁSAI

ÉLET-POFONOK, BUKÁSOK

TARTÁS ÉS ELSZÁNT AKARAT

BARÁT-KALANDOROK

ÜDÍTŐ JÓZANSÁG

KÜLÖNÖS VENDÉGSÉG

SZÍNÉSZKEDÉS ÉLESBEN

AJÁNDÉK-ESÉLY

A HONVÁGY SZÓLÍTÁSA

A KÖZÖS ÍGÉRET REMÉNYE

A MINDENNAPOK SLAMASZTIKÁJÁBAN

TÖPRENGÉSEK ÚTJA

SZÁMONKÉRÉS

A KÖRÜLMÉNYEK ÁLDOZATA

VALAKIRE MINDIG SZÁMÍTANI KELL!

A FELISMERÉS CSAPDÁJA

INDULAT-CSOMÓK SZÍNEVÁLTOZÁSAI

ALTERNATÍV ROCK, DUMÁLÁS, SPONTANEITÁS

ÍGÉRET EGY KÜLÖNC MIZANTRÓP SZÁMÁRA

BELEVALÓ MIKULÁS-SEGÉD

ÜNNEPI KÍVÁNSÁG

A NEM VÁRT VISZONTLÁTÁS ÖRÖME

TUDATOSAN KIREKESZTVE A VILÁGBÓL

AMIT A SZÍVED DIKTÁL

ÜNNEP, FORRÓ CSOKI MIX, LOVE STORY

A MEGFÉLELMÍTÉS MANIPULÁCIÓJA

MIRE EGY RANDI KIALAKUL

KARÁCSONYI MEGTALÁLLAK

EGY NAP ALATT ELLOPTAD A SZÍVEMET

OROSZ-RULETT

AZ EMBER ÉREZZE JÓL MAGÁT A BŐRÉBEN!

HIRTELEN ELŐREJELZÉS

LÉGY HŰ MAGADHOZ!

NINCSEN KAPASZKODÓ

ÉRZELMEK HULLÁMZÓ SODRÁSÁBAN

KALANDOROK, EMBEREK, SZUPERHŐSÖK

AZ APAFIGURA

KÉT LÉPÉST HÁTRA ÉS EGYET ELŐRE, AVAGY A SÉRELMEK GYÓGYÍTÁSA

KIKERÜLHETETLEN HATÁRKÖVEK

VARÁZSLAT A FELSZÍN ALATT

A KÜLÖNÖS KISPAPA

APU KIS HARCOSA

EGY KICSIT BIZAKODVA ÉLNI

A SZERZŐRŐL

CSAVAR-RANDI HELYZET

Ugyan már melyik nő volna kíváncsi egy lesajnált, világ életében anyuci pici fiaként éldegélő, lúzer agglegényre, aki már vészesen közelít a negyedik X-hez, és még mindig nem mondhatja el magáról, hogy volt egy igazi barátnője?

- Drágám! Nincs ebben semmi szégyellnivaló! - igyekezett vigasztalni felnőtt fiát az anyuka. - Előbb-utóbb csak horogra akad valaki! - Az anyuka ezt annyira komolyan gondolta, hogy az egyik jó ismerősének a lányát kérte meg, hogy próbáljon meg észrevétlen termszetességgel a fia bizalmába férkőzni, mintha csak úgy spontán vadidegenekként találkoztak volna.

Előzetesen az anyuka hosszan kitárgyalta a fiát a szintén felnőtt nőnek. El nem mulasztotta volna megemlíteni, hogy fia valósággal halálosan retteg a négylábú házi kedvencektől, és különösebben egyáltalán nem szereti a hangzavart. Thát egy amolyan dübörgős, könnyűzenei koncert teljes mértékben ki van zárva nála.

- Ne tessék haragudni Jutka néni, de ha Vili ennyire visszahúzódó, introvertált személyiség, talán nem éppen én vagyok a megfelelő választás! - szabadkozott a talpraesett hölgy.

- Ugyan már Patricia kedves! Meglásd azonnal megfogod kedvelni! Csak kérlek adj neki egy esélyt, mert megérdemelné! - A két nő közösen megbeszélték, hogy mi miként és hogyan fog történni, hogy Kristóf remélhetőleg semmit se vegyen észre, majd az anyuka bizakodva és izgatottan távozott a helyszínről, míg a fiatal felnőtt nő másik irányba ment.

Másnap rejtélyes email érkezett Kristóf laptopjára, és szinte ujjongó, gyerekes izgatottsággal újságolta el a nagyon jó hírt anyjának, aki minden színészi képességét bevetette, hogy úgy tegyen, mint aki éppen most hall erről az egészről:

- Látod kincsem! Én megmondtam! Gyorsan kivasalok egy tiszta inget, és az öltönynadrágodat! Így azért mégsem mehetsz az első randidra, nem igaz?! - azzal, mint aki máris túl sokat mondott eltűnt a hálószobába, hogy vasaláshoz fogjon.

- Szerinted elmenjek, vagy ne?! - tépelődött előbb csak úgy félhangosan, majd izgatottsága mértékétől függően egyre hangosabban.

- Szívem! Felnőtt ember vagy! Igazán eldönthetnéd egyszer egyedül! Én azt mondom, hogy mindenképp adj magadnak egy esélyt, hátha valami jó sül ki a dologból! - vasalt tovább.

- Hát… nem bánom… de ha bármi rosszul sülne el kérlek ne felejtsd el, hogy a te ötleted volt a randizás! - hárította a felelősséget anyjára.

- Jaj! Ne károgj nekem itt folyton, mint egy vészmadár! meglásd! Istenien fogod magad érezni! - jelentette ki, mint aki máris többet tud a kelleténél. - Mindjárt kész van az ing, de utoljára vedd fel össze ne gyűrd nekem!

A felnőtt férfi időközben idegesen járt-kelt a lakásban föl-le. S mintha siettette is volna a perceket, amik csupán lustán vánszorogtak. Végül tizenöt perc múltán anyja már hozta is a frissen vasalt, ropogós, hófehér inget, és a hozzávaló sötét nadrágot.

- Szerintem nem ártana, ha vennél egy csokor virágot, vagy valamit! A legtöbb nő értékeli a kedves figyelmességet!

- Igen anyu, de ezek a mostani nők, mintha totálisan fázis eltolódásban szenvednének! Mindegyiknek csak kocsi, és pénz kell! Romantikus érzelmek teljesen ki vannak zárva.

- Ugyan már kicsim! Azért csak nem ennyire szörnyű a helyzet! Na! Kapkodd magad! El ne kés!

Kristóf gyorsan felvette a nadrágot, az inget, és egy könnyed sportzakót, melyben egyszerre lazán, mégis nagyon elegánsan festett, és persze meg is borotválkozott, mert a háromnapos borostától úgy festett akár egy Tasmániai félszigetről szabadult bennszülött.

Mikor megnézte magát a tükörben anyja nem győzött ámulni, hogy egyszeriben milyen jóképű lett nagyfia!

- Ejha! Szerintem főnyeremény leszel! Majd mglátod! - bátorította.

- Hát… szeretném hinni… - nyelte le gombócként félelmét, és egyéb gátlásait, majd félolasz, fekete cipőben kilépett lakásuk ajtaján, és gondolatban máris memorizálta újból, hogy hova is beszéltk meg az email tanúsága szerint találkozót?

A randi helyszíne egy mostanság népszerű, és felkapott kis kávézóval egybekötött étterembe volt megbeszélve, ahova az egyszerű átlagember nem szívesen teszi be a lábát, attól félve, hogy később majd jócskán megbámulhatják.

Kristóf azt remélte, ha kiszemelt hölgy már várni fogja, ám mikor belépett a kávézóba kisebb csalódás keríette szinte azonnal hatalmába, hiszen mi van akkor, ha a hölgy meggondolta magát, és csak elakart vele szórakozni? Vagy idétlen gyerekes tréfát űzött ezzel az egész randimizériával? - töprengett magában, mire tíz perccel később sugárzó, csillogó ezüstözött ruhában a hölgy is megjelent. Olyan lélegzetelállító volt már a megjelenése, angyali kisugárzása, szikrázó mennyország-mosolya, közvetlensége, hogy Kristófnak valósággal azonnal földbegyökerezett a lába:

- Ö… nahát… szóval… nahát… - nyögte ki.

- Én is nagyon örülök neked! - kétoldalról könnyed, légies puszi következett, majd kissé diplomatikus kézfogás: - Dudás Patricia vagyok!

- Én… szóval… én… - mintha elfelejtette volna, mint is akart mondani, végül bátortalanul kinyögte -, Kristóf!

- Nagyon örülök, hogy szmélyesen is találkoztunk! Ugye nem zavar, ha inkább tegeződjünk?

- Ö… nem…

- Leülünk? Ott a hátsó sorban van is egy kellemes hely! - most először fogta meg egy fantasztikus nő a kezét, és valósággal máris húzni kezdte a meghitt helység belső, kicsit homályosabb kuckószerű zugai felé.

Mielőtt Patricia leült volna Kristóf villámsebesen már ki is húzta lőtte a széket akárcsak egy régi vágású gavallér, ami pírt csalt a gyönyörű nő arcára:

- Nagyon köszönöm… nagyon kedves vagy… - válaszolta megilletődve, majd óvatosan leült, hogy össze ne gyűrje a ruháját.

- Ö… igen… - felelte kicsit megszeppenten, majd ő is leült.

Tüstént megjelent az asztaluknál egy rókaképű, lenyalt hajú pincér, és megkérdezte mit parancsolnak. Kristóf megilletődött félszegséggel inkább Patriciára bízta a választás jogát.

- Én kérnék szépen egy kókuszos koktélt! - kérte, majd Kristófra nézett, aki még tétovázott. - Az Úrnak pedig…

- Kóla jó lesz…

- Egy Kólát! - Köszönjük.

- Azonnal hozom! - a pincér máris elviharzott.

- Hú! Hát nem mondom! A kiszolgálás azért lehetne ennél jobb is! - jegyezte meg a hölgyemény. - Tudod legjobban a csöndes, nyugodt helyeket kedvelem! Van egy isteni hely, ami régen egy húsfeldolgozó volt, de aztán fantasztikusan átalakították, és most festészeti műhelyként szolgál, és bárki kipróbálhatja saját kreativitását és kézügyességét. Ha gondolod elmehetnénk… - nézett rá kérdő tekintettel.

Öt percen belül a kért italok is megérkeztek asztalukhoz!

- Köszönjük szépen! - Patricia kettejük helyet is megköszönte italjaikat a láthatóan ügybuzgó pincérnek, aki mielőtt elmnt volna még rákérdezett, hogy hozhatja-e az étlapot, de ezt egyelőre visszautasították.

- Mesélj magadról valamit Kristóf. - kérte, és gyöngéden megfogta a másik verejtékező kezét.

- Ö… hát nemsokára leszek negyven, és hát… szóval édesanyámmal élek… - meglehet ezt nem kellett volna elmondania, mert a legtöbb nőnek önálló, fügetlen anyagi egzistencia kell, és legalább egy BMV!

- Hát ez igazán érdekes… Én alig vártam, hogy végre betölthessem a tizennyolcat és leléphessek otthonról, de szerencsére imádnivaló szüleim megbíztak bennem, és tudták, hogy komolyan gondolom! Szabadkezet adtak, amiért mindig hálás leszek nekik. - Most Kristófon volt a sor, hogy elmesélje ő miért nem tudott tthonról elköltözni, vagy a saját lábára állni.

- Eredetileg úgy volt, hogy én az érettségi után azonnal kimentem volna külföldre, csak aztán nagyon sok minden közbeszólt…

Patricia kíváncsi, izgatott pillantást vetett rá, tehát Kristóf mégha akarta volna akkor se kerülhette volna meg a kérdést.

- Eredetileg a Színművészeti volt betervezve, csak oda az átlagembereket nem szokás felvenni, majd később jött a Bölcsész-Kar! Aztán végül egy egyszakos tanári diploma, és aztán… nem is tudom… talán nem találtam a helyemet… - hallgatott el, míg a hölgy igyekszik magában megemészteni a hallottakat.

- Ó! - lepődött meg jóízűen. - Ez nagyon szuper! Aztán az egyetem elvégézése után mi történt?

- Hú! Hát… lényegében apám hamar nyugdíjba vonult korkedvezménnyel, és hát… szóval… én munkanélküli lettem nyolc évig biztosan… - szégyellte, hogy be kell vallania, de jobb az igazság!

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem is foglalkoztál gyerkőcökkel?

- De természetesen! Öt és fél évig aztán kirúgtak az állásomból, mert nem voltam az Igazgatónő szemében szimpatikus! Van ilyen!

- Micsoda szemétség ez már! De azért a gyerkőcök elfogadtak és szerettek nem?!

- Há persze! Nagyon sok történetem van a kicsikkel kapcsolatban! De azért eléggé kemény időszak volt, mert rögtön a mélyvízbe dobtak, és sok igazságtalanságot el kellett tűrnöm.

- Nagyon sajnálom… - szorította meg bátorítón, bizalmasan kezét.

- Ö… köszönöm… de… - elharapta a szót, majd kis idő múlva folytatta -, azt gondolom ma már, hogy talán jobb is, ha így történt.

- Most jelenleg hol dolgozol?

- Leginkább home officeban otthonról, de persze ha becsúszik egy-két alkalmi munka azt elvállalom.

- Milyen álmaid vannak?

- Hú! Nehéz kérdés… forgatókönyvírással próbálkozom már egy ideje. Persze nem nagyban, inkább csak amatőr, afféle hobbi szinten. Jó volna külföldre kikerülni, és leforgatni egy filmet, vagy valami hasonlót… de egyre inkább úgy érzem, hogy ezen a helyen fogok meghalni… - kicsit szomorú lett, ahogy elképzelései között kutatott.

- Nem szabad elkeseredned! Előbb-utóbb valaki csak felfigyel a tehetségedre! - vigasztalta.

- Nem szeretnélek kiábrándítani, de sajnos az esetk többségében ez csupán csak külföldön lehetséges, persze ha az embernek akadnak megfelelő kapcsolatai.

- Mondták már neked, hogy kicsit mintha szándékosan is borúlátóbban látnád a valóságot?

- Igen! Anyutól folyton ezt hallom!

- Figyelj! Én megértelek valahol, mégis úgy érzem, hogy mintha szándékosan nem mernél, vagy nem akarnál változtatni! Ugyanakkor gondolom sosem mertél igazán segítséget kérni, mert mindig attól rettegél, hogy megszégyenítenek, vagy senki sem fog segíteni! Bocsánat, ha túlzottan is rátapintottam volna a lényegre!

Kristófon erősen meglátszott, hogy minden egyes szó beletalál érzékeny, sebezhető lelkiismeretébe. Ugyanakkor Patricia is egy olyasfajta nő volt, akinek sok mindent meg kellett élnie saját életében, így már volt kettejük között valami egészen vékony, láthatatlan, de közös pont.

- Igen… teljesen igazad van! Sokszor elővesz az önsajnálat, és a depresszió…

- Sajnálom… de figyel! Miketten találkoztunk végre és ez talán most egy új lehetőség lehet, nem?! - mosolyogni próbált, hogy kicsit felvidítsa az elcsigázott férfit.

- Ez is igaz! Nos… akkor miről is beszélgessünk? - próbált témát váltani.

- Mesélj nekem kicsit magadról? Hogy mit szeretsz csinálni még?

- Hát… szeretek olvasni, gitározni, írni, verselni… csupa-csupa manapság bagatell, haszontalan dolog, miből nem lehet meggazdagodni.

- Viccelsz! imádom a költészetet és a jó zenét! És hogy megy a gitározás? Én legalább hat évet jártam szolfézs órákra, és zongorázni, de egyedül a szamárindulót tudtam úgyahogy megtanulni! - ellenállhatatlanul sugárzott belőle valami földöntúli, lelki harmónia, amikor szívével mosolygott.

- Az is szép! Tudod szerintem szükséges, hogy az ember életében még legyen valami plusz dolog, amiről elmondhatja, hogy az csakis az ő terméke!

- Igen! Én is pontosan ezt akartam elmondani…

Ahogy a kora délután lassacskán estébe fordult, és megtelt a kávézó, és az étterem is úgy gondolták, hogy hazamennek, de megbeszélték mindjárt a következő randitalálkozást.

Kristóffal valósággal madarat lehetett fogatni, amikor Patricia volt a csók terén a kezdeményező fél, és olyan gyöngéd, puha, lágy ajkakkal érintette meg a száját, amire még nem volt példa. Első nekifutásra tényleg nem is olyan rossz.

Patricia amint hazaért dobott egy SMS-üzenetet Kristóf anyának, melyben leírta, hogy minden flottul, gördülékenyen ment, és nagyon megkedvelte Kristófot. Kristóf anyja pont akkor tette le a mobilját a nappaliban, mikor felnőtt fia csöngetett az ajtón.

- Képzeld anyu! Isteni randim volt! - jelentette ki kiegyensúlyozottan, és büszkén. Ennyire jól, és boldogan talán sohasem érezte magát már vagy húsz egynehány éve.

VÁRATLAN AJÁNDÉK

A felnőtt nő nem nézett ki többnek, mint tizenhat. Nőiességéhez egyáltalán nem passzolt az alapból sötét, szegecselt bőrdzseki, bőrnadrág, és a vaskos, nehéznek látszó túrabakancs. Vadóc, lázadó típusú kamasz lánynak nézett ki első pillantásra, aki talán még nem is igazán tudhatja, vagy sejtheti, hogy valójában mi ellen is lázad?

A dolgok akkor fordultak komolyra, amikor apja infarktusban váratlanul meghalt, és mivel az anyja nem akart élete végéig egyedül maradni egy új seggfej pasit vett maga mellé, aki előszeretettel kezdte őt tapizni, meg fogdosni, pláne akkor kukucskált be a szobájába, amikor az anyának munkába kellett mennie, és jóformán egész álló nap csupán csak ketten voltak a lakásban. A végső összetűzésre egy Csütörtöki napon került sok, amikor a mostohaapja megpróbálta megcsókolni, mire neki sem kellett több, és úgy mogyóron rúgta azt a rohadékot, hogy sokáig csillagokat látott, majd amikor anyja holtfáradtan hazaesett a munkából közölte vele, hogy inkább elköltözik. Később aztán valahogy kitudódott a dolog, és anyja végleg elküldte a szemétláda seggfej pasit.

Most itt állt valami egészen új kezdetén, és amint háromszor becsengetett az ismerős társasházi lakás kapucsengőjén kicsit úgy érezte új otthont, menedéket talált. ,,Vajon mit fog hozzá szólni az öreg? Márha egyáltalán tudja-e, hogy kicsoda ő?!" - töprengett. Kicsit hallgatózott is. Nem volt nehéz dolga, hiszen az egész folyosó vízhangokat vert, így a legapróbb egérneszeket is hallani lehetett.

Így is hat percbe telt mire heves csoszogó mozgással, kicsit nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és egy SZTK-keretes, kicsit görnyed járású, nagypapakorú ember nyitotta ki az ajtót. Nem lehetett pontosan tudni, hogy pusztán csak megijedt, vagy jócskán meglepődött a fiatal nő kinézete láttán, mindenesetre máris gyanakova, szúrós szemekkel méregetni kezdte:

- Mit parancsol az ifjú hölgy? - kérdezte.

- Ö… Selmeczky bácsit keresem… - válaszolta félszegen. Mintha inába szállt volna a bátorsága.

- Én vagyok az kedveském! Mit szeretne? - pár fokkal barátságosabb, közvetlenebb hangnemre váltott.

- Biztos már nem tetszik emlékezni, de az anyukám Selmezcky Rozália volt lánykorában, és… igaz most már apukám nevén van, de…

- Ó… hökkent meg az öreg. - Csak nem azt állítja kedveském, hogy Ön lenne az unokám, akit már több mint húsz éve nem láttam?

- Talán hiba volt, hogy ide jöttem! Ne tessék haragudni, amiért szóba hoztam… - szomorú arckifejezéssel már éppen készült rá, hogy fogja hátizsákját, és gitárját és már újból útra kelljen, amikor az öreg megállította:

- Várjon egy percet Kedveském… fáradjon be és beszélgessünk egy kicsit… - szélesre tárta a bejárati ajtót közvetlnül és előre tessékelte a jócskán megszeppent fiatal nőt.

- Hát… köszönöm szépen… igazán kedves…

Az öregember óvatosan megfogta a gitárt, vigyázva, hogy még véletlenül se tegyen benne kárt, majd bementek a kis lakásba, melyet főként az öreg felesége tartott rendben, és csinosított ki. Pár éve rákban hunyt el, és azóta az öreg jóformán ki nem tette a lábát a lakásból. A jóravaló, megértő szomszédok hoztak neki ételt, és viselték gondját. Segítették, amiben csak tudták.

- Megkínálhatom valamivel Kedveském…? - kérdezte, amint lepakolta a hölgy összes holmiját a nappaliban.

- Nem kérek semmit! Köszönöm! Ne tessék haragudni, de nagyon sok mondanivalóm lenne, és attól félek, hogy az idő sürget. - mintha tartana attól, hogy elmúlik a megfelelő pillanat máris szeretett volna a dolgok közepébe vágni, és alig várta magában, hogy az öreg is kényelmesen elhlyezkedjék kedvenc foteljában, amiben a tv-t szokta nézni, vagy könyvet szokott olvasni.

- Akkor lássuk csak! - foglalt helyet az öregember. - Miről is beszélgessünk? A szüleid hogy vannak? - tette fel a legelső általános, bevezető kérdést.

- Apukám sajnos infarktusban meghalt pár éve, és anyukám azóta elég nehezen találta a helyét, míg én szerettem volna önálló, és független lenni minél hamarabb! Nagyon sokat hallottam Önről! Egyébként Stella vagyok!

- Nagyon örülök a találkozásnak! - emelkedett fel kicsit ültőhelyéből az öreg a tiszteletadás véget. - Bocsásson meg kedveském, de megmutatná az igazolványát?

Stella kicsit bizalmatlanná vált, talán kicsit meg is sértődött, de nem is lehet azon csodálkozni, hogyha az ember először lát valakit akkor bizonyítékot akar tőle személyiségét ellenére.

- Tudom, hogy most azt tetszik gondolni, hogy mit keresek itt ennyi év múltán, de az igazság az, hogy kíváncsi voltam, mert gyerekként nagyon sokat hallottam Önről… - hangja meg-megremegett. Nem feltűnően, de azért érezni lehetett rajta néminemű érzelmi többletet. Elővette hátizsákját és felmutatta személyijét, hogy az öreg jól láthassa.

- Á! Ez érthető! - esett gondolkodóba az öreg. - Gratulálok a gitárodhoz! Szereted a zenét?

- Nagyon is! Néhány éve még igazán pörgős, lázadó kamasz voltam, és mindenáron rockzenész szerettem volna lenni, vagy legalább is olyan, aki alkot, és kifejez valamit a zenével, csak hát kicsi hazánkban ebből nem igazán lehet megélni.

- Az embernek sosem szabadna feladnia az álmait… - mélázott az öreg kicsit. - Tudsz játszani?

- Azt hiszem… szeretné meghallgatni…?

- Örülnék neki!

A fiatal hölgy óvatosan kiemelte a hangszert a kemény fekete tokjából, majd egy kis, fekete pengető segítségével máris a húrok közé csapott, méghozzá nem is akárhogyan. Valósággal szárnyalni tudott virtuózokat is megszégyeníti tehetségével. Az öreg nem győzte csodálni. Legszívesebben két vaskos tenyerével tapsolt volna ki minden ütemet, de nem akarta félbeszakítani a koncentrációban. A kisebb ,,zenei koncert" tizenöt percig tartott, majd következett a meghajlás.

- Bravó! Gratulálok! Nagyon tehetséges vagy! - gratulált őszintén.

- Á! Nem vagyok azért olyan jó, mint mondjuk Eric Clapton, vagy Mark Knofler, de igyekszem annyit gyakorolni, amennyire időmből csak futja. Ön tud játszani? - kérdezte lázas izgatottsággal.

- Hú! Ez nagyon jó kérdés! Már évek óta nem játszottam semmit! De várj egy percet… - az öreg valósággal rohanva szedte lépteit a hátsó szobába, és kihozott onnét egy kisebbfajta csellót, melynek gyönyörű mahagóniaszerű lakozott fája mintha életre kelt volna, amint megcsillant rajta a napfény enyhe sugara.

- De régen volt, de azért ne ítélj elhamarkodottan, rendben? - foglalt helyet egy székben, míg a hangszert görbe lábai közé vette, ellenőrizte a hangolást, és pár akkord erejéig meghúzta a vonót a kissé poros húrokon. Végül Bach G-moll szonátájából következett egy rögtönzött, de annál hatásosabb részlet. Mikor végzet az öregember a fiatal hölgy nem győzött csodálkozni, hogy mennyire univerzális őstehetséggel van megáldva az öregember. Meglehet a muzikalitást is tőle örökölte, hiszen biológiai apja botfülű volt.

- Elnézését kérek, csak régen volt már használva ez a gyönyörűség! - olyan szeretettel simított végig a csellón, mintha elhunyt feleségét szeretné megölelni.

- Ez hihetetlenül fantasztikus volt! - lelkendezett a fiatal nő. - Azt hiszem sok mindent örökölhettem Öntől! - jelentette ki nem kis büszkeséggel.

- Hát lehetséges… Gondolom te is felléptél már valahol, nem? - érdeklődött.

- Sajnos mire eljött volna az alkalmas pillanat a volt barátaim is mind szétszéledtek, mert nekik csak a pénzszerzés kellett, és így mintha odalett volna a zene igazi varázsa. - vallotta be őszintén. Persze, nem tagadom néha tényleg szuper dolog lenne egy teljesen hangszigetelt zeneszoba, ahova az ember csak úgy elvonul alkotni, és meditálni!

- Ez is nagyon érdekes gondolat… - töprengett hangosan az öreg. - Éhes vagy?

- Hú! Hát az az igazság, hogy reggliztem, de…

- Szót se többet! - Az öreg máris felpattant, mintha bolha csípte volna meg, és vágott két szelet ropogós, friss kenyeret, egy kis téliszalámival, melyet még jóravaló szomszédai csempésztek be neki. Szendvicset készítette, és egy kistányéron kivitte a meglepett nőnek.

- Jaj, annyire kedvesnek tetszik lenni! Igazán nem kellett volna! - szabadkozott, majd korgó gyomorral máris jóízűen beleharapott a kenyérszeletbe. - Hm, nagyon finom! - jegyezte meg. Sajnos nem vagyok egy nagy család! Anyukám viszont istenien főz!

- Ennek örülök! - foglalt helyet ismét.

- Ön mindig is itt élt?

- Amióta csak az eszemet tudom! Szerencsére gyönyörű feleségem hangulatos, nyugodt légkört teremtett! Nagyon sokkal tartozom neki… - érzelmes lett a hangja.

- Ne tessék haragudni, hogy szóba hoztam! Kedves asszony lehetett.

- Pótolhatatlan drága kincs volt! Azt hiszem, hogy az ember egész élete során ritkán találkozhat ennyire különleges, sugárzó emberrel!

- Bárcsak lenne valami különleges képesség, amivel az ember mások lelkébe láthatna. Bár elismerem ez azért túlságosan is egyszerű volna. - próbált kicsit viccelődni, szellemeskedni, mert úgy érezte nem ártana kicsit oldani a hangulatot. - Meséljen kérem valamit az életéről? Nagyon kíváncsi vagyok!

- Mit szeretne? - fordult felé érdeklődve az öreg.

- Bármiről, amiről azt gondolja elszeretné mesélni. - kérlelte kedvesen.

- Hm! - az öreg mintha megrágta volna saját szavait, aztán belekezdett. Elmesélte gyakorlatilag töviről-hegyire életét, s benne minden olyan sorsfordító, meghatározó eseményt, melytől azzá vált aki. Kezdve egészen a kisgyerekkortól majd haladva az életkorok szerint. Legalább négy teljes órán át csak mesélt és mesélt, úgy hogy Stella nem győzte ámulva hallgatni. Elvégre nem mindennap találkozhat az ember a saját nagyapjával. Nem igaz?!

Mikor az öregember végére ért saját életének és látta, hogy bizony-bizony a fiatal nő is meghatódik, bár igyekszik foggal-körömmel erősnek, határozottnak mutatni magát, az öreg azonnal tiszta zsebkendőért nyúlt, és óvatosan letette a nő mellé a fotelra.

- Jaj! Igazán… nem kellett volna… - mentegetőzött. - Tetszik tudni nem vagyok ám én ennyire… érzékeny, de nagyon szívhez szólóan tetszik tudni mesélni tudni.

Időközben, ahogy szinte már megszokott volt - legalább is a hétköznapi napirend szerint -, egy-egy szomszéd jelezte csöngetéssel, vagy egy-két koppintással, hogy kisebb tartós élelmiszert, vagy éppen aprócska csomagot hozott az öregembernek, aki kicsit sántikálva néha-néha felállt, kicsoszogott a bejárati ajtóhoz, kikukucskált az aprócska lyukon, majd behozta magával, amit kapott.

- És még mondják, hogy a szomszédok nem segítőkészek! - jegyezte meg, amint lepakolta a kapott dolgokat.

- Ez annyira jó! Hogy így törődnek Önnel!

- Hát… közel harminc évig én pesztráltam a gyerekeiket! Ennyit igazán megérdemelhet az ember! Szívességet szívességért! - jegyezte meg, bár önmagában azért mégiscsak jóleesett, hogy ennyien gondolnak rá.

- Van hol laknod éjszakára? - kérdezte kis idő múlva.

- Hát… az egyik barátnőmnél lakom már jó ideje… - vallotta be kissé szégyenkezve, de őszintén.

- Persze csak, ha jónak látod itt maradhatsz amíg gondolod… - ajánlotta fel segítőkészen az öreg.

- Jaj nagyon rendesnek tetszik lenni, de a barátnőmnél jó lesz nekem! - hárított, amit az öreg biccentéssel tudomásul vett.

Később már a régi elsárgult, vagy éppen fekete-fehér fényképalbumokat vették szemügyre, és Stella - maga is alig vette észre -, és máris családtagként kezdte érezni magát.

- Fantasztikusan kifejezőek ezek a képek! Mintha csak egy-egy megelevenedett emlék volna, mely kitágította volna az adott pillanatot.

- Szép megfogalmazás! Próbálkozott versírással kedveském?

- Igen, ami azt illeti, bár sosem voltam eget rengető ambícióim! - felelte.

- Pedig nagyon sokoldalú, és tehetséges vagy!

- Túlozni tetszik, de azért nagyon köszönöm!

Annyira oldott, kellemes hangulatban beszélgettek el, hogy időközben beesteledett, és a fiatal nő tovább már igazán nem tarthatta fel új nagyapját, mert az mégiscsak helytelen lett volna. S bár szívesen megadta volna elérhetőségeit, végül is abban maradtak, hogy ezentúl bármikor meglátogathatja az öregembert.

Az ezt követő meghatározó találkozás után Stella lecserélte sötét, és a fekete különböző árnyalatai szerint összeválogatott, kissé ijesztő, és provokatív ruhatárát, és megpróbált elegánsabban, és színesebben öltözködni. Néhány hónap múltán már barátnőjét, és később a pasiját is bemutatta az öregnek, aki családtagként üdvözölte őket.

VIRÁG ÉS AKARAT

Alig várta, hogy beköltözzék a Dózsa György úti KOLESZ-ba! Már csak azért is, mert korai kamaszkora óta úgy érezte magát a Nógrád megyei kis faluban - ahol bezzeg mindenki ismert mindenkit, akár a rosszpénzt -, hogy a legtöbb rokona és ismerőse, mintha szándékosan is arra játszana, hogy minden aprócska titkát pontosan tudja. Ugyanis már régen eldöntötte, hogy szigorúan biztonságos keretek között elveszti szüzességét, és imádott fiúját viszont rajtakapta legjobb barátnőjével, így szakítás lett a vége.

Amikor lepakolta mázsás, vaskos turistazsákját és vagy két jókora modern utazóbőröndöt, amit folyamatosan aggódó anyja tukmált rá először jócskán meglepődött négy férőhelyes szobán és a szinte egérlyuknak látszó aprócska méretein.. S bár nem örült, hogy itt nemtud ágyat választani a legtöbb szintén csajos szobatársa barátságosnak, és közvetlennek tűnt így elsőre.

A közepesméretű, hosszú íróasztal valami miatt közvetlenül az ágy mellé került, amit azonnal a kis kockaalakú ablak felé fordított, hogy minden fény az asztalra essen. Elvégre természetes fénynél még mindig jobb dolgozni, mint lámpafénynél vakoskodni.

Ruhái nagy részét egyelőre csupán akkor csomagolta ki, mikor már úgy hellyel-közzel összebarátkozott jövendőbeli barátnőivel, és szövetségeseivel, akikkel közel négy teljes évig lesznek együtt, amíg egyetemi tanulmányokat folytatnak majd magyar-történelem szakon. És ha Isten is úgy gondolja cuma sum laude kapnak majd diplomát, mint általános sulis tanárok.

- Szia csajszi! Timi vagyok! Nagyon örülök a találkozásnak! - rázott vele azonnal kezet, egy Mezőcsáti, talpraesett vidéki lány, akiről érződött, hogy csupaszívű.

- Szia én Kata vagyok! - válaszolta egylőre méregetve, bizalmatlanul a másik lányt. - Én is örülök…

- Figyelj, tudom, hogy ezt most nagyon furin hangzik, de minden rendbe fog jönni, és jól összeszokunk majd! - vetette oda, mintha csak megpróbálnál tompítani, vagy megnyugtatni a Katában lévő egészségesnek ritkán nevezhető feszültséget.

- Kösz… nagyon rendes vagy… - jócskán meglepődött, mert kezdetben - legalább is -, nem szokott barátkozni.

Amikor mindent aprólékos gonddal kicsomagolt és elpakolt csupán csak akkor döbbent rá a valóságra: immáron teljesjogú felnőttnek számított a nagybetűs világban, melyet egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy ki is ő tulajdonképpen. Egyszer fennt és egyszer lennt volt mindenhol a titkos jelszó.

Sokáig hallgatta még a folyosói hangokat. ,,Jobb lesz, ha hozzászokik! Elvégre négy évig szükségképp kénytelen lesz minden zajt befogadni, vagy hallgatni! Persze ez gondot fog majd jelenteni ha vizsgákra készül." - gondolta magában.

A szomszéd szintén csajos szobában szólt a zene. Mintha a bulizós nyarat és ezzel a szabadságot is elakarták volna búcsúztatni azok, akik ott kaptak helyet.

Bárcsak létezne emberi empátia, vagy valami szövetségi tolerancia és csöndre vonatkozó emberi szabály, hogy este tíz óra után már tilos az efféle zenebona. Még két teljes óráig forgolódni tudott csak, amikor végül hajnali egy volt már mire sikerült úgy-ahogy elaludnia.

Másnap kora reggel hat óra körül totális másnapossággal ébredt. A legtöbb embert akkor veszi elő ehhez fogható instabil érzés, amikor jócskán felöntött a garatra, vagy kirúgott a hámból. Kata viszont sosem volt az a típus, aki csupán csak azért iszik, hogy kivívhassa ezzel barátai rokonszenvét.

Az első regisztrációs héten jóformán minden ,,gólya" össze-vissza rohangált, hiszen mivel senkit és semmit sem ismertek gyakorlatilag az egész egyetemet és benne minden embert végigkérdezgettek legyen az egyszerű hallgató, vagy épp tanár, hogy mi hol található? Vagy hogy mit kell egy-egy órára beszerezniük innn-onnan?

- Bocsásson meg ifjú hölgyem, de mi vagyok én tudakozó?! - horkant fel egy-egy díjnyertes, akadémikus professzor, amitől Kata kis híján megsértődött és el is pityeredett.

Végül aztán kikötött a Kazinczy utcai Főiskola nagy aulájánál, mely afféle kereszteződési és találka pont volt szinte minden egyetemista életében. Éppen készült összeismerkedni a többi hasonlóan kíváncsian izgatott és izgő-mozgó csoportársával, amikor egyszer csak villámcsapásként besétált életébe egy pufók, kissé szánalmas kinézetű farmerős srác, akiről első látásra szinte mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy totálisan gyámolalan, és persze kezdetben így is kezelték őt.

- Szia kis pajtás! Gondoltam köszönök neked! - vetette oda a két Kriszta nevezetű lány közül az Egerből jött.

- Ö… Helló… sziasztok… - köszönt bátortalanul hebegve a pufók srác, aki a ,,Rudi" becenévre hallgatott.

- Nem is tudtam csajok, hogy fiúk is járni fognak hozzánk! - csodálkozott saját kijelentésén egy szupermodell karcsú, szexisen csinos, provokatív hölgyemény, aki hajába tűzött, márkás napszemüveget viselt.

- Ez nem amolyan koedikált szarság…? - kérdezett vissza a másik Kata barátnője Regi.

- Hát én nem tudom, de örülök, ha fiúk is járnak hozzánk… - eresztett meg egy bizalmaskodó mosolyt a harmadik számú Kata, akinek különleges ismertetőjele az volt, hogy nagy általánosságban kivétel nélkül mindenütt melegítőben jelent meg. Talán még vizsgákra, és szigorlatokra is ezt vette volna fel, ha előbb-utóbb ki nem oktatják a helyes öltözködési követelményekről.

- Hé, kishaver! Azért nem kell mindjárt mellre szívni! Nyugodtan huppanj csak le közénk! - vetette fel egy másik hölgy, aki ajakpiercinget viselt, és kicsit vadóc volt a megjelenése.

Amint a nógdári Kata először vetett igazán figyelmesen, és részletesen rá egy gyengéd pillantást, mintha veszettül kalapálni