Számadás a múlt időknek: Regényes Önéletrajz második kötet

By Tasev Norbert

A szerző nem szokványos önéletrajzot ír! Életének történetét egyben regénnyé formálja a szereplőkkel együtt! Gyermekkorának hol megmosolyogtatni való bájossága, játékossága, bajtársias érzései ugyanúgy jelen vannak itt, mint az első, valódi diákszerelem, és a felnőtté válás sokszor tragikomikus, érzelmesen összetett hangulatai.A szerző nem szokványos önéletrajzot ír! Életének történetét egyben regénnyé formálja a szereplőkkel együtt! Gyermekkorának hol megmosolyogtatni való bájossága, játékossága, bajtársias érzései ugyanúgy jelen vannak itt, mint az első, valódi diákszerelem, és a felnőtté válás sokszor tragikomikus, érzelmesen összetett hangulatai, viszontagságai! Minden aprólékos részletre kiterjedő figyelme meghatározza a legendás 90-es és milleniumi kor éveit. 

• Language: Magyar
• Publisher: Norbert Tasev
• Release date: Jan 9, 2019
• ISBN: 9780463468159

Book preview

Tasev Norbert

Számadás a Múlt Időknek 2.

Regényes Önéletrajz 2. kötet

Copyright © 2019 by Tasev Norbert

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

First edition

ISBN: 9780463468159

This book was professionally typeset on Reedsy

Find out more at reedsy.com

Contents

A felnőttkori nagyvilágban

Egyetemista barátságok

Próbatételek

Titkos ügynökök

Jószándékú baklövések

Baráti szövetségesek

Barátságos, szellemi emberek társasága

A lelkiismeret ostorcsapásai

Emberséges Professzorok

Rendhagyó barangolás

Gondterhelt megpróbáltatások

Felkészült érettség

Utószó

A szerzőről

A felnőttkori nagyvilágban

Minden emberre érvényes az a mondat, hogy álmainak él, és magában, a belső terében hordozza azokat az ötleteket, gondolatokat, és vágyakat, amiket szeretne önmaga számára is teljesíteni. Saját magunknak vagyunk a rabjai, abból az igen bonyolult, és mindenképp komplikált szempontból, hogy az ember, ha az álmainak él, és minden nap úgy, és akként ébred, hogy ma célja, és értelme az életemnek, hogy valami fontos dolgot teremtsek, és alkossak, akkor már megérte felébredni, és tettekkel is bizonyítani a cselekedeteket.

Én is így voltam, amikor, miután befejezvén a gimnázium sokszor idegőrlő, és idegesítő tanulmányait egy a napsugaraktól részeg–levegőjű második emeleti tanteremben átvehettem a már jól megérdemelt négy éves munkámnak gyümölcsét, ami ha egy kicsit figyelmesebben megnézzük, csak egy díszes okmány volt az érettségi tantárgyak neveivel, és a hozzátartozó kellemes, vagy éppen kellemetlen érdemjegyekkel, de mindenképpen bizonysága annak a szerintem egy kicsit tévhitnek, hogy valamire megérett önmaga az Ember!

Magyar tanárnőm büszkeségtől áthatott arccal felém pillantott, és csak annyit mondott kissé bocsánatkérőn, és megszeppenten:

– Nézd Róbi, ha nem lett volna az a fránya nyelvtan, még jelest is kaphattál volna! Kérlek ne búsulj. Rendben? – mondta úgy, mint amikor az embernek ugyan gratulálnak, de ez inkább egyfajta titkos, és belsőséges lelki útravalót, vigasztalást jelent.

Sajnos e díszes, barna okmányhoz nem járt semmiféle szakmát bizonyító végzettség, így az ember szabadon mehetett, – persze csak ha jól, és kellő alapossággal meggondolta továbbtanulni, – és csak rajta múlott, hogy mit is kezd az életével, elvégre az érettségi, már bizonyos tekintetben egyben a felnőttkor beköszöntét, vagy legalább is előszelét jelenti!

Mégis a még nem felnőtt, de már a gyerekkor komiszságát is a hátunk mögött hagyva igazán ebben az életkorban lenne döntő fontosságú, hogy az ember valóban kikre is számíthatna elkövetkezendő élete során?

Én azt terveztem, hogy a már gimnáziumban olyan nagyon megkedvelt, és mondhatni mániámmá lett magyar, és világirodalom mellett, a magyar, és a világtörténelmet is tovább kívántam folytatni, hiszen ezek a tantárgyak voltak azok amelyeket rendkívülien szerettem, és tiszteltem! Ha naiv és egyúttal gyermeki hittemmel tudtam volna – amit sokan akik megvették a felvételi tájékoztató könyvet –, már szakmailag is sejtettek: tudniillik, hogy a magyar nyelv nemcsak az irodalmi művek élvezetes boncolgatásából áll, sokkal inkább a magyar nyelvtani rendszer csontvázának mészárosok módjára a kicsontozásából, akkor talán könyvtár szakra, vagy valamilyen olyan szakra íratom át magam, amihez a feltétlen nyelvtani alapok mélyebb szintű ismeretéből egyáltalán nincs szakvizsga, sem szigorlat.

Én is valamit szerettem volna elérni ezeknek a tantárgyaknak a segítségével, bár fenyegető árnyékként leselkedett rám az ambíciók, és saját magam elhihető önbizalmának hiányossága! Talán a legnagyobb baj mégis az volt, hogy nem érezhettem a tiszteltnek azt a fajta kölcsönös alapokon nyugvó, és egyúttal kölcsönös támogatottságérzését, ami minden hasznos tanár–hallgató kapcsolatra igaz lehet – esetenként legfeljebb csak nyomokban.

A felemelő érzésnek mégis azt tartottam, hogy a többhetes lótás–futás, ilyen felvételiről, amolyan jellegű felvételi komoly szamáriskoláját megjárva, hova is szándékozik engem felvenni a nagyérdemű vizsgabizottság? – természetesen, mint azt az esetek igen túlnyomó többségében lenni szokott, nekem sem volta semmi emberfia hajlandó akár csak meg–említeni is, hogy egyáltalán felvételt nyertem–e valahova?!

A legtöbb helyen a szánalomnak, és a lesütött tekintetének kereszttűzében ostrom alá fogták nagyon is sebezhető céltudatosságomat.

Így történhetett, hogy édesanyámmal Piliscsabán is voltunk elsőként felvételizni. Az ottani konzervatív szelleműnek mondott, és csak a polgárosult elit társadalmi réteg által, – akkor még kizárólag csak ők látogathattak oda, – felvételizni a Károlyi Gáspár Katolikus Egyetemre magyar–történelem szakra!

Majd ezt követte főleg Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen való felvételizés, annak is a Kazinczy Ferenc utcában lévő Tanárképző Főiskolai Karán.

Ide, mivel meglehet, hogy éppen e jeles intézmény nevét írtam – közös elhatározásból, – a felvételi jelentkezési lapom legtetejére felvettek, – igaz ugyan, hogy a hetvenkét pontommal, csak költségtérítéses képzési formára kerültem be, de legalább már benn lehettem, hogy szép szóval megemlegessem a főiskola platinás falain belül.

Nagyon borongós, és a szürke bárányos felhők által rendkívül eltakart, őszies égbolt alkalmával bementem, hogy a személyi adatokat, a fekete halálkönyvet: amit a diáknyelv a könnyebb kimondhatóság kedvéért nem leckekönyvként emleget, csak annyit felel, hogy index, – felvegyem, és, hogy a túlzottan felfokozott állapotomból következően felvegyem a diákigazolványomat, arról a négyszer elrontott diák–igazolványt igénylő nyomtatványi lapról, ami miatt, – mert ilyen jelentősen sokat hibáztam, és rontottam, – fizettem összesen ezer forintnak megfelelő, igen kellemesen az ember markai között sült csirkeként ropogós papírpénzt! Amit az ügyintéző a legtermészetesebb lelkiismeret furdalás nélkül szó nélkül elegánsan, és diszkrét intelligenciával a zsebébe csúsztatott, mintha csak önmagának akarta volna fölszámolni a tetemesnek tűnő kamatokat.

Hál’ istennek sikeresen megoldottam ezt a problémát is, de a leckekönyvemben ( Index) majdnem eltévesztettem azt a rovatot, hogy–hogy is hívhatnak engem?, és sajnos egy betűt a nagy ijedség következtében bizony többször is át kellett javítanom!

Amikor az ember egyetemre, vagy főiskolába kerül, eleinte teljes mértékben megvan arról győződve, valamilyen következetlen, magával ragadó naivsággal, és mindenkiben megbízó optimistasággal, hogy itt mindenki majd kedves, szeretetreméltó, és mindig segítő kész lesz, ha bármire szüksége lesz, vagy csak esetleg tanácsot szeretne valamilyen illetékes ügyben kérni. Mekkorát téved. hiszen ez a fajta fölső fokú oktatási intézmény, már nem dedó – sőt megvan az a fajta különös, és nagyon is riasztó ítéletillatú pikantériája: hogyha az ember ide a lábát betette, annak leg–alább jelesre kellett a gimnáziumban vizsgáznia mindenből.

Hiszen nem kellene több hozzá, mint egy–egy barátságos, megértő, és támogató Igaz, és őszinte szó, és tanács: egyszóval, maga az emberség! De sajnos mind a Kazinczy utcában lévő főiskolán, mind pedig később az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán lévő történelem szakon sajnos mindegyikünk alig–alig talált rá egy–egy emberséges emberre, akik önzetlenül segíthették volna, a már amúgy is rendkívül stresszes, feszült, és izgulós gólyákat, mint például jómagam!

Elég a történetemhez, hogy amikor majd mindanynyian abban reménykedtünk, hogy lehet ismételten egy osztályfőnökünk, hatalmasat tévedtünk, az emberi naivság nevében is. Tudniillik kiderült, hogy a tanárképző főiskolai karon is maximum csoportfelelősöket lehet kisebb–nagyobb, esetleg bagatellizált dolgokkal megbízni. (Tudniillik a csoportfelelős az a személy akihez a hallgató személyes problémáin kívül, a tanügyi problémájával fordulhat, ám minek–után, tulajdonképpen itt már mindenkinek önállónak kellett lennie, szinte minden területen, így a csoport–felelős, az első tanévben természetes jellegénél fogva igen–igen hatékonyan, és hamar érvényét vesztette, hiszen a tisztelt, és nagyon illetékes adminisztrációs adatbázis: a tanulmányi osztály tisztelten, kedves munkatársai sem tudtak, szinte megszégyenítő hatásként, semmiről, semmit!)

Egyébiránt a csoportfelelősi tisztséget, természetesen amíg csak létezett Veréb Eszter látta el, aki sajnos mivel napjában Székesfehérvárról kellett neki ha esett, ha fújt feljutnia, valamilyen útonmódon Pestre, aligha lehetett sokadszor megszólítani, annál is inkább, mert szegénynek több igen–igen komoly műtéte is volt, melynek során, ha – jól értettem amit mondott –, jó egynehány csontot, és kisebb terjedelmű porcdarabokat is hol eltávolítottak, hol pedig visszaillesztettek főleg a térdeiben, és azok kalácsai részére.

Szegény Eszter ennek folytán, bizony–bizony jócskán megesett, hogy nem sikerülhetett neki maradéktalanul teljesíteni ezt, vagy azt a feladatot, de ez már igazán nem is az ő hibája volt, véleményem szerint inkább a meg nem értettség tudattalan, ősi állapota! S persze a tolerancia maradéktalan hiányossága.

Vessünk most néhány igen kellemetes, és figyelmemmel teljes pillantást a 730/b–s jelvényű, egészen pontosabban rangjelzésű csoportra (ami nekem mellesleg rendkívül kellemetlen volt, mert már mindenki úgy hozzászokott a tantermi osztály megnevezéshez).

A legelső igen–igen meglepő fordulat, talán az lehetett, hogy amikor megismerkedtem, legelső benyomásomra a leendő csoporttársaim társaságával, rögtön elém tárult a tudásvágy minél tökéletesebb megismerésére, pallérozására, és hogy úgy fejezzem ki magamat ,,beszippantásra" létrejött emberfők barátságos fogadtatása.

A legelső benyomás amely engem ért az az volt, hogy ebben a csoportban, természetes jellegénél fogva, mintha csak a gimnáziumi osztályom egy kisebb jellegű töredékét kaptam volna vissza feltűnően sok volt az ifjú hölgy. A csoportban körülbelül tizenheten voltunk. Azért fejeztem úgy ki magam, hogy körülbelül, – ami hozzávetőleges fogalompárral is rokonítható lenne, mert bizony eléggé sokszor elő–fordult, hogy attól függött, hogy ki hogyan haladt, a tanulmányi előmenetelére nézve, (tudniillik bevezették a legelső tanévben az úgynevezett kredít rendszert, ami abból állt, hogy az ember egy adott tanulmányi egység, és tantárgy elvégzése után csak jó pontokkal lehetett ellátva, amennyiben az adott követelményeknek megfelelni látszott, ha pedig nem érte el a tanulmányi skálán a megállapított értéket, félő volt, és várható, hogy évet kellett ismételnie, amit főleg a nyelvtan típusú tantárgyakból nekem is szerencsém volt közelebbről megismerni.)

A mi 730/b csoportunkba, mert az igazsághoz, természetesen az is hozzátartozik, hogy volt egy ugyanilyen nevű 730/a csoportosulás is, pontosan tizenhat hölgy járt, és két ifjú hévvel, és vérmérséklettel megáldott gavallér.

Utóbb természetesen megjegyzendő, hogy jómagamat is főleg a kezdeti stádiumi időkben félre diagnosztizáltak, és félreismertek, ami miatt kalandok sorába keveredtem.

A legelső egyénisége eme kis társaságnak, aki velem futott, loholt, és mendegélt napjában, akár többször is mint lelkes, és hűséges jó barát, és útitárs Vezér Ramóna volt.

Egy határozott, egyenes jellemű, és nagyon is érett hölgy, aki már ekkor – két évvel volt idősebb nálam –, meglehetősen határozott elképzelésekkel rendelkezett, természetesen körülmények között, ami a jövő–jét illette.

Ramóna volt már stewardess, cukrász–szakács szakképesítéssel rendelkezett, – ami különös tekintettel volt rám nézve igen–igen hatékony, mert ha egymással igen fondorlatos oknál fogna éppen megéhezett valamelyikünk, – úgy nagy általánosságban–, általában minden esetben óhatatlan kedélyességgel, és gusztusos modorban minden esetben különféle ételek elkészítési módjáról kezdtünk el társalogni egy–mással, – ami megjegyzem kiváltképpen igencsak ingerlő, és borzalmas hatással van arra az illetőre, aki a napszak bizonyos hányadában, sajnos még egyet–len falathoz hozzá nem juthatott, ilyen–olyan okoknál fogva!

Ramóna természetesen minden pillanatban vevő volt egy kis ilyen–olyan tréfára, vagy csak egy–egy jópofa mulatságra, és ezért örökké hálás lehetek ne–ki, mert olyan lebilincselő lélekjelenléttel volt meg–áldva, aki minden élethelyzetben kellő biztonsággal, és nagyadag optimista hozzáállással felismeri a reménység bármilyen nemű, vagy jellegű kicsiny szikráit, és az ebből feltörekvő lángocskákat!

Közepes testalkata volt, és vállai alatt még leérő, a lapockájáig terjedő, dús, vöröses haja, ami kellemes hullámokban göndörödött ahogyan egyszer–egyszer akárcsak egyetlen pillanatában meglebbentette a szellő ide-oda. Szemeinek élénk világos kék színeivel azonnal elárulta, hogy egyik legjellegzetesebb jellemvonása a mindent tudni vágyó, és mindent a lehető legtisztábban megismerni szerető nyíltság, és az őszinteség, – néha bizony sokszor előfordult, később főleg a szigorlati, és a kollokviumi eredményekkel kapcsolatban, hogy nem lehetett őt eltántorítani, attól a gondolattól, hogy megismerje, és ki ne harcolhassa a szerinte jogos, és megérdemelt érdemjegyet. Erre én persze minden esetben azt a tanácsot adtam bájos útitársamnak, és egyben sokszor padtársamnak (mert sok esetben mellé ülhettem a hátsó padsorok valamelyikében) –, hogy:

– Kedves Ramóna, nem a jegy számít, hanem hogy mögötte mennyire használható, és egyúttal hasznosítható a megszerzett tudás!

Természetesen néha neki is igaza volt, például nagyon is abban a kérdésben, hogy nem kell konkrétan minden élethelyzetben, csak a baljós, negatív, vagy ne adj ’Isten rossz dolgokat, és burkolt elméleteket gyártanom, és így egyfajta optimistaságot is igyekezett belém nevelni, ahogyan ez a vérbeli pedagógusoktól elvárható, és követendő példa lenne!

ilyenkor minden esetben igyekezett a tőle telhető legkreatívabb módon elhessegetni fejem felől a kisebb–nagyobb jellegű, fölöttébb kellemetlen és rémisztgető pesszimizmusom viharfelhőit:

– Robikám légy már olyan jó és inkább mesél vidámabb dolgokat, mert morcos leszek ha még egyszer siránkozni látlak! Te még fiatalember vagy éld az életed! – adta minden egyes kellemetlen, és koránt–sem szívderítő nap után elválásunkkor útravalóul nekem, akár hányszor csak elköszöntem tőle.

Arcának gyönyörű, telt, cseresznyepiros ajkai minden esetben csak az Igaz Szó szentségét vélték hirdetni akár merre is ment, vagy csak fordult meg. Tehát, ha esetünkben, és általában nagyon rossz jegyet kapott, – ami többször megesett velem is –, akkor addig nem hagyta békén az illetékes tanárurat, vagy nőt, amíg az illető az érdemben neki megfelelő jegyet meg nem adta.

Ilyen volt többek között amikor egy nagyon fiatal, és nagy vérmérséklettel megáldott tanársegéd Acél Ferenc tanár úr egy afféle bemelegítős zárthelyi dolgozattal indította valamelyik XX. századdal foglalkozó órát. (A zárthelyi dolgozat azt jelentette, hogy ildomos volt a dolgozatot zárt helyen megírni, tulajdonképpen elzárva a zajos, és nyüzsgő külvilágtól!).

Ennek eredménye lett az, hogy általában minden ember ismeri a csalásnak, pontosabban a tanulmány, és a tanulási módszereknek egy olyan jellegű, könynyítettebb változatát, ami jelen esetünkben puskának nevez a köznyelv, és ami arra szolgált, hogy a megtanulandó tananyag miniatűr, szinte hangya, vagy esetleg bolha nagyságú kis vázlata mindenhol ott volt a tisztelt hallgató kezében, ahol a tanár azt nem vehette észre, és ily módon észrevétlenül a lebukás fenyegetettségével az illetőnek elég sok fogalma lehetett az éppen nem megtanult tananyagról. Ha azonban, a konkrét tudást nem is segítette elő a puska, az illető egyén, aki a puskázás szigorú bűntényébe keveredett legalább annyit megtett, hogy utánanézett, vagy olvasott az adott témának, hogy pontos csalóspapírját elkészíthesse!

Ezzel kapcsolatban a tanáremberekről általában az volt a diákság általános előítélet véleménye, hogyha meglátták, hogy valamelyik hallgató puskázik, akkor azonnal elvették a dolgozatát, és elégtelen érdem–jeggyel távozásra bocsátották az osztályteremből.

Nos éppen fordítva történtek meg ezek a fontos dolgok itt az egyetem szilárdnak hitt berkeiben, mert Acél tanár úr nemhogy nem vette el bizonyos emberek dolgozatát, de azoknál akinél puskát vélt felfedezni jobb eredményt mint akik tisztességgel, és mi főbb becsülettel megtanulták a kiadott tananyagot. Ami tegyem hozzá: meglehetősen szokatlan, különös, és furcsaság egyvelegével bírt minden egyes alkalommal.

Én, és Ramóna értetlenül hintáztattuk kicsiny kis koponyánkat a megtörtént dolgokon zsörtölődve, és örülhettünk, hogy egy–egy kettes alávall távozhattunk a tanár úr szobájából, csak azért, mert mi való–ban megtanultunk bizonyos dolgokat, és kimondtuk az Igazságot! (Amit egyesek nem néztek jó szemmel, jelen események tanúságát illetően.)

Ramóna szemüveges lány volt. Ez azonban őt egyáltalán nem is zavarta. Annál inkább, hiszen akik szemüveget viselnek azok számára megtörténik, egyfajta titkos varázslat, aminek a folytán olyan elbűvölő, és egyszersmind lélegzetelállító megvilágításba kerülhet gyönyörű szemeik csillagzatai, hogy nincsen férfi, akire ne hatna ez a megmagyarázhatatlan, és ugyanakkor különös érzésű romantika.

Ramónában éppen az volt a fantasztikus, hogy a lencséken keresztül az ember, ha egy kicsit jobban odafigyelt a szemmel nem látható, megbabonázó, és édeni pillanatokra, pontosan láthatta, hogy Ramóna szinte tágas, világos, és tengerkék szembogarai elárulják, hogy az ifjú, de éretten tapasztalt hölgy, az emberi lélek szakavatott ismerője!

Egyébiránt a kinézete minden esetben előnyösen csinos volt, annál is inkább, hiszen nagyon is kedvelte a különféle pulóvereket, kötött, vagy kézi hímzéssel készült ruhadarabokat, és ez bizony kivételes egyediséget, és nagyvonalú előnyösséget biztosított a számára.