A várostól a világig: Emlékezések - Találkozások - Városok

By Gyergyai Albert

A gyermekkori éveit festő Anyám meg a falum
(1972) és a kamaszkor világát idéző A falutól a városig (1979)
folytatásának szánta Gyergyai Albert emlékezéseinek harmadik kötetét,
melynek A várostól a világig címet adta. Az első ciklus, Emlékezések címmel a pályakezdés, az Eötvös-kollégiumban eltöltött évek, a hadifogság ideje alatt a betegségének köszönhető svájci tartózkodás tényeit, tapasztalatait eleveníti fel.
A Találkozások ciklus híres és névtelen, számra mindenképpen jelentékeny emberekkel való ismeretségének novellisztikus megfigyeléseit rögzíti.
A Városok pedig legkedvesebb külföldi barangolásainak helyszíneihez: Párizshoz, Genfhez, Zürichhez, Rouenhoz, Lausanne-hoz fűződő élményeit.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633742143

Book preview

GYERGYAI ALBERT

A VÁROSTÓL

A VILÁGIG

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Korrektor: Nagy Katalin

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-214-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jugutódja

I.

EMLÉKEZÉSEK

PÁLYAVÁLASZTÁS

Pontosan magam sem tudom, mikor s hogyan született meg bennem ez az elhatározás. Szüleim orvosnak, mérnöknek szántak, vagy talán rendes hivatalnoknak (akkor, több mint ötven éve, egy falusi tanító fia nemigen válogathatott a pályák között), én viszont érettségi után kijelentettem anyámnak: tanár leszek – és ha arra gondolok, milyen gyenge, szófogadó, félénk és „anyás" kamasz voltam, utólag is csodálkozom, hogyan mertem szembeszállni az anyai akarattal. Talán apám példájára, akit, bár egyszerű tanító volt, az egész megyében becsültek, s akihez nemcsak a faluból, de még vidékről is küldték a gimnáziumba szánt növendékeket, talán regényhőseim, Jókai, Gárdonyi, Móricz Zsigmond nevelőinek példájára, talán mert nem mertem továbbnézni a magam kis horizontján, s a további tanulás (mert ezt láttam a tanárkodásban) az iskolai esztendők egyenes, közvetlen, szinte szerves folytatásának tetszhetett. – Tanár? – álmélkodott anyám, s mint mindig, hogyha felindult, most is kiesett tanítónés, vagyis irodalmias beszédmódjából, s megint oly falusiasan beszélt, mint régen, leánykorában – kódis akarsz maradni, akár egész életedre? Láttál már tanárt a maga portáján, adósság meg gond nélkül? S mit várhatsz özvegy anyádtól (apám azon a nyáron halt meg), hogy még én oskoláztassalak tovább? – De én, talán először életemben ellenálltam az anyai érvelésnek, s azt feleltem, majd leckéket adok, vagy bejutok a Tanítók Házába, s ha másképp nem, hát padlásszobát bérlek, és sajtot vacsorázok minden este! A padlásszoba biztosan Petőfi Apostol-ából származott, de a sajtnak ma sem találom irodalmi eredetét: lehet, hogy akkor, vidéken, ahol csak a meleg étel számított „rendes" étkezésnek, a száraz sajt kenyérrel a szegénység végső fokát jelentette. – Sajtot! – szörnyülködött anyám, olyan teljes kétségbeeséssel, hogy ezen aztán egyszerre mind a ketten nevetni kezdtünk, s a jövőre bíztuk, hogy segít-e, akadályoz-e a szándékomban. Szerencsém volt, a nyár végén felvettek nem is a Tanítók Házába, hanem az Eötvös-kollégiumba, ahol maga Horváth János volt az én ismeretlen pártfogóm. Olvashatta érzelgős és ügyefogyott folyamodványomat, s megszánta bennem a vidékit, mivelhogy ő is vidéki volt, mint ahogy azóta (hadd valljam be) ma is a falusi diákot érzem a szívemhez közelebb, mivel annak sokkal több akadállyal kell megküzdenie, mint a városban született s állandóan s akaratlanul is művelődő fiatalnak.

Másutt már elmondtam részletesen, mi mindent kaptam az Eötvös-kollégiumtól: otthont, védelmet, menedéket, legjobb tanáraimat és legbensőbb barátaimat, legdöntőbb olvasmányaimat és legmélyebb serkentéseimet – s ma se tudok felballagni a Himfy út lépcsőin, hogy magamban meg ne áldjam ezt a terebélyes házat, annak is a könyvtárát, ahol a könyvekkel rakott polcok s a donátorok képmásai között teljes biztonságban érzem magam, s ahol az egyes íróktól és könyvektől nyert buzdítások jobban belém vésődtek, mint a tű a hanglemez viaszába, s ma is csak fel kell idéznem az egykori kísérő körülményeket, s máris zeneként hangzik mindez a megtermékenyült képzeletben. Nem szeretnék hálátlan lenni magához az egyetemhez, hisz mi mindent tanulhattam ott, a Múzeum körúti palotában, s hány kitűnő tanár készített elő sok százunkat jövendő hivatásunkra! Szerettem Riedl Frigyes kicsit pózos, de sohasem tudákos, sosem száraz előadásmódját s mindig újnak és rögtönzöttnek tetsző közvetlen és hatásos magyarázatait; szerettem a jókedvű, már-már pajzán Heinrich Gusztáv aprólékos és mindemellett üdítő filológiai csevegéseit; eljártam Alexander Bernát túlságosan, bár talán nem egészen feleslegesen „népszerű" filozófiai előadásaira – de legtöbbet mégiscsak a Kollégiumban tanultam, irodalmat Horváth Jánostól, nemcsak magyart, franciát is, nyelvészetet Gombocz Zoltántól, s minden mást a könyvekből, a barátoktól, a példaképektől, s így erősödött bennem a hit, hogy mégsem választhattam rosszul, bár ugyanekkor nem hunyhattam szemet bizonyos jelenségek előtt, amelyeket a kívülállók kollégiumi tünetekként tartottak számon, amelyek azonban, attól félek, a Kollégium légkörén túl magának a tanári s tudományos hivatásnak a velejárói.

Az egyiket, a legveszélyesebbet, azt hiszem, a jezsuitáktól örököltük, s félek, hogy még máig sem szabadultunk meg tőle egészen – s ez nem más, mint a versengés, a legváltozatosabb formákban, bizonyosan önérzetünk s képességeink fejlesztésére, de míg a célra gondolunk, elfelejtjük az eszközöket, a verseny melléktermékeit, a hiúságot, a féltékenységet, az elsőbbségért való hajszában az erők korai felőrlődését, a becsvágy belső megtörését vagy káros elváltozásait, s ki tudja, hogy még mennyi rosszat, mintha a jó cél érdekében ezer alacsony szenvedélyt és ösztönt szabadítanánk fel a serdülő és nem is csak a serdülő lelkekben. Mindez persze nemcsak nálunk, hanem máshol is szokásos, különösen a franciáknál, akik ezt tudatos rendszerré, a versenyvizsgák sokat szidott és máig is fennálló rendszerévé fejlesztették. A nagy francia iskolák főképpen „vezetőket nevelnek, az ijesztő mennyiségű és jobb sorsra érdemes, amellett mindenképp megmentendő s megmenthető „selejt rovására – s így ahelyett hogy legyőznék, egyenesen utánozzák a természetet.

Egy másik sajátos kinövése a tanári hivatásnak, vagy talán magának a tudománynak az a furcsa fölényérzet, amellyel a nevelők s a tudósok köztársaságának szinte minden fokán és mindegyik korosztályában találkozunk, amely pedig olyan ellentétes a többnyire lenézett vagy legalábbis megmosolygott tanárok és tudósok társadalmi tekintélyével, mintha ennek a hiányát amannak a hangsúlyozásával iparkodnának helyreütni. Diákkoromban, külföldön, egy nyári francia tanfolyamon egy olasz diák, aki diplomatának készült, csalódva vette tudomásul, hogy én meg tanárjelölt vagyok, mivel náluk, Olaszországban, a tanárok, szerinte, mind megalomániában szenvednek! Örültem, hogy nem vagyok olasz, ma viszont, pályám legvégén, kezdem hinni, hogy ez a tünet túlárad Olaszország határain. A tanár, legtöbb esetben, fiatalabb s tájékozatlanabb hallgatósággal áll szemben, s ez az első magyarázata ennek a nem oly kivételes jelenségnek; amellett, hogy biztosabb legyen az elérendő hatásban, sokszor nagyon is hangsúlyozza helyzete s szerepe felsőbbségét, s ahelyett hogy csökkentené, csak növeli a közte s a hallgatóság közti távolságot: színész lesz, ünnepeltetésre vár, s mint ahogy ismertem tanárokat, akik végső mondataikat a taps céljából formálták, hallottam olyanokról is, akik elvül tűzték ki a minél homályosabb előadásmódot, hogy így vívják ki a naiv és kábult diákjaik elismerését. Hát még a sokszor híres és érdemes tudósok, akik oly buzgón fáradoznak önnön legendájuk megteremtéséért, holott már maga a „tudós szó is, pláne ha magunkra alkalmazzuk, annyi fölényt, önteltséget, egyszóval megalomániát tartalmaz! Vörösmarty Liszt-ódájában „a hangok nagy tanárát ünnepli: mennyivel szerényebb s találóbb ez a tán rosszul képzett szó, mint akár a „tudós vagy még inkább az „alkotó, s mennyivel nemesebb és méltóságosabb az ily naivul önbecslő formuláknál!

Folytathatnám a hibák, a gyengék, a furcsaságok felsorolását, amelyek a tanári vagy tudósi léthez tapadnak, s míg egyfelől aláássák egy szép hivatás jóhírét, másfelől mintha önvédelmül, vértezetül szolgálnának az eleve elkerülhetetlen kicsinylés vagy csúfolódás ellen. Forduljunk inkább a tanári pálya vonzó tájai felé, s beszéljünk arról, mi a varázsa ennek a hol „tüskés, hol „virágos életútnak, mért érdemes követni egy egész hosszú életen át, s mért választják céljuknak ma is értelmes, épkézláb fiatalok, nem csupán habozok, akik jobb híján sodródnak felé, nem csupán a félénkek, akik így vélnek megbújni az élet követelményei elől, nem csupán a törtetők, akik Balzacból úgy tanulták, hogy a tanárság, mint az újságírás, mindenhova elvezet, hogyha persze otthagyjuk; s nem csupán a kis zsarnokok, akik alig várják, hogy bármilyen kis körben, de korlátlanul uralkodhassanak. Az igazi nevelő először is egy sokszázados és – ezredes hagyomány követője, s ősei közt ott találja Szókratészt a Nagy Platón mellett, Epiktétoszt Marcus Aurelius, Bornemiszát Balassa s hány nagy elmét ugyanannyi fiatalabb s még híresebb neveltjének árnyékában – s már az elődök példája is, a nagy költő és filozófus-nevelők beláthatatlan sora büszkeséggel s lelkesedéssel tölthet el minden egyes tanárt, a legkisebbet éppen úgy, mint akár a legrangosabbat. Másodszor, a tanári pálya minden más pályánál tágasabb, távlatosabb, határtalanabb, s mint a Nílus termékeny vize, túlárad saját partjain. A jó tanár nemcsak pedagógus, hanem kertész, filozófus, esztétikus, lélekbúvár, művész és mesterember egy személyben, s nemcsak tudását közvetíti (bár az sem kevés), hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a gyakorlati kertész, életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó s eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és a tapasztalás közé, s valóságos Proteus, aki ezer formát ölt a személyek, a körülmények, a tudnivalók természete szerint, s legfeljebb a művésznek van tágabb és telítettebb élete.

Egy harmadik éltető erőforrása a tanári létnek, hogy az emberi társadalom legszebb, mert legígéretesebb, legromlatlanabb rétegével, a fiatalsággal van dolgunk, s azért is, mert mind a szülők, mind a felelősek, egész népünk ránk bízta legfőbb kincsüket, fenntartóikat s folytatóikat az időben s a történelemben, s vajon van-e, lehet-e ennél szebb feladat, nagyobb tisztesség? A magam részéről, s most, a pálya végén, nyugodt lélekkel állíthatom, hogy sohase bántam meg kamaszkori elhatározásomat, s a lét megpróbáltatásai között, amelyek főképp a mi időnkben, szinte senkit sem kíméltek meg, nemegyszer épp a pálya adott erőt, hitet és vigaszt ahhoz, hogy nyugodtan s önérzettel várjam a jobb idők hajnalodását. A hivatás szempontjából, a hivatás, a jól felfogott hivatás eredményeképpen úgy érzem, nem szűkült horizont vár rám hátralévő éveimben, mert hisz a pálya arra tanít, hogy semmit, ami emberi, ne tartsunk magunktól idegennek. A fiatalság szempontjából talán sikerült továbbadnom, bármily gyengén s bármily töredékesen, amit az elődöktől kaptam, s amit a magam élményeivel s tapasztalásaival megnöveltettem. S végül, a magam szempontjából, hálával és szeretettel gondolok a tanítványokra, akiknek jókedve, rokonszenve, figyelme és fiatalsága százszorosan megjutalmazott minden értük és velük való munkámért és fáradozásomért, s ha még egyszer újra kezdhetném, megint csak azért küzdenek, hogy igazán megérdemeljem a rám bízott fiatalok barátságát, mosolyát és jó emlékezetét…

1964

AZ ELSŐ LÉPÉSEK

Egyszerre két meghívót is kaptam a nyár folyamán, pár héttel az érettségi után. Az egyik Kolozsvárra szólt, a Tanítók Házába, fizetéses felvételre, a másik az Eötvös-kollégiumba, teljesen ingyen helyre. Mindegyikhez volt „protekcióm" (kinek nem volt akkoriban?), s amennyire emlékszem, kettő is, sőt három a Kollégiumba: a legelső Dsida Ottó, gimnáziumi igazgatóm és matematikatanárom, szigorúan vallásos, sőt térítő hajlamú, gimnáziumunk Szent Imre-kápolnájának igazi megteremtője, kitűnő tanár, kimért modorú, de jószívű pedagógus, ma is őrzöm az emlékét, első jótevőim között. A másik két pártfogómat véletlen kapcsolatoknak köszönhettem, az egyik Kozma Andor volt, akkor ismert költő és közíró, az iskolákban szavalták híres versét, A karthágói harangok-at, s az Újság-ban vasárnaponkint mindenki olvasta Koboz krónikáját a hét közéleti eseményeiről; képviselőnek lépett fel nővéremék kerületében, s bár megbukott, engem azért, úgy látszik, mégis ajánlott, sógoromék, hű kortesei kedvéért. Öt persze éppúgy nem ismertem akkor, mint harmadik protektoromat, Horváth Jánost, egy távoli rokonom kollégáját kezdő korából, aki később, a Kollégiumban, legkedvesebb tanárom lett, míg a távoli rokont – ez a közvetítők sorsa – hálátlanul elfelejtettem. Én persze a pesti Kollégiumot választottam, anyámmal teljes egyetértésben (apám abban az évben halt meg), egyrészt mert nem kellett fizetnem, másrészt mert Pest közelebb volt Kolozsvárnál, míg a Kollégium hírét-nevét csak később tanultam megbecsülni. Anyám hát készült a „stafírungomra, amelynek egyes darabjai külön listán voltak felsorolva, még egy – a listán szereplő – fekete ruhát is szerzett, apám egy ránk maradt ünneplőjéből szabta át szomszédunk, Pirkner úr, az „úriszabó, s szeptemberben egyedül utazhattam Pestre, egy nagy deszkakofferrel, amelybe minden belefért, s amely talán ma is megvan a Kollégium padlásán vagy pincéjében, s elvittem hegedűmet is, mert már a székvárosban is tanultam évekig hegedülni, s gondoltam, Pesten virtuóz leszek, egykönnyen, méltó mesterek kezében! Egy jártasabb ismerősünk a legelső éjszakán az Adria-szállót ajánlotta, ott volt a Rákóczi úton, közel a Keletihez, messze a Kollégiumtól, azt hiszem, a mai Palace-szálló helyén? Onnan kellett másnap reggel bemutatóra mennem a Ménesi útra, s mindjárt meg is kérdeztem az emeleti szobaasszonyt, hogyan, milyen villamossal jutok el odáig. A szobaasszony, tiszta feketében, éltes, kissé kövérkés hölgy volt, mondta mindjárt, hogy nevezzem Teklának, és ne „nagyságos asszonyozzam, ahogy én illendőnek gondoltam. Sovány, nyurga, iszonyúan félénk és suta kamasz voltam, s örültem a figyelemnek, amelyben ez a hölgy részesített, mivel többször is benyitott hozzám, hol poharakat, hol törülközőt hozott, hol az ágyon igazított, egyszer meg egy kézitáskát hozott be azzal, hogy aznap kapta névnapjára egy ismerősétől. Megcsodáltam, megtapogattam, puha, sötét bőrből volt, de mikor a hölgy csak beszélt és nem akart elmenni, két kézre fogtam a bátorságom, és mondtam neki, igen udvariasan, hogy mivel korán kell kelnem, szeretnék korán is lefeküdni. Úgy éreztem, kissé haragudott, de, gondoltam, majd másnap a borravaló megbékíti. Anyám már otthon a lelkemre kötötte, hogy tartózkodó legyek a „pestiekkel szemben, mert ravaszok, fölényesek, lenézik a vidékit, megtréfálják, sőt be is csapják – ne sokat beszéljek velük, mert mindig „akarnak" valamit!

Reggel nagyobb baj nélkül elértem a Ménesi útra, s megtaláltam az akkor szinte egyedülálló palotát, mert a Lágymányos abban az időben nem volt úgy beépítve, s emlékszem, hogy a Kollégium emeleti ablakaiból a Dunáig is elláttunk. János fogadott, a kapus unokaöccse, velem egykorú, de jóval erősebb, kedves és szolgálatkész fiatalember, aki később majdnem barátom s bizalmasom lett a Kollégiumban, és mivel a telefon a portásfülkében volt, ő pedig sűrűn helyettesítette nagybátyját, lassankint, a telefonálások révén, mindenkit ismert, mindent tudott, s tudtommal meglepőn hallgatag maradt. Bejelentett az igazgatónak, s pár perc múlva már ott álltam az ismeretlen, a teljhatalmú, a félelmes „B. G. úr"{1} előtt. Évekig féltem tőle az első perctől, s csak akkor oszlott el ez a félelmem, amikor Farkas Gyula ajánlatára meghívott óraadónak az intézetbe, s szélütéstől megrokkanva fogadott, szótlanul ülve karosszékében, de láthatólag szívesen, s meséltem neki az egyetemről és a Kollégiumról. Mint egy villámsújtott tölgy, öregen és betegen azt a benyomást tette a látogatóra, még mindig szép, szabályos vonásokkal, a századvégi generációhoz, 48-at, a Bach-korszakot, a kiegyezést többé-kevésbé megért magyarokhoz (tartozik), akik még büszke, sőt nyakas, öntudatos hazafiak voltak, klasszikus műveltségűek és erkölcsűek. Most a bemutatkozáskor még javaerejű, bár idős férfi volt, ezüstös hajú és kék szemű, most is, mint mindig, gondosan öltözve, mintegy váratlan vendég fogadására (ami az akkori Kollégiumban akárhányszor előfordult, főképp franciák részéről). Hidegen, kimérten beszélt velem, s mindjárt kijelentette, hogy magyar-latin szakos tanárjelölt leszek, nem pedig magyar-német, mivelhogy németül nem jól tudok. Mivel latintanárom még a gimnáziumban megszerettette velem a latint, magyar tanárom pedig nem tudott eltántorítani a magyartól, csakugyan magyar – latin szakos tanárnak készültem, míg B. G. úr, joggal, az egész ország szükségletét nézte vagy pedig az én tudatlanságomat? És akkor, máig sem tudom, hogyan, én, a félénk, sőt gyáva, vidéki, tájékozatlan kamasz, vitatkozni merészeltem ezzel a hatalmas, szálfaerős, magabiztos és fölényesen tájékozott imperátorral, hevesen, szívósan, makacsul, mert azt hittem, hogy a jövőhöz, az élethez való jogomat védem, s azzal váltunk el, hogy majd az intézet német tanára, Hoffmann Frigyes (Hoffmann Edit, a művészet-történésznő apja) fogja eldönteni, „bírom-e vajon a német szakot? A fogadás végével új barátom, János megmondta, hol lakik Hoffmann úr, és hol van a Szondy utca, s akkor makacsságomban nekivágtam gyalog a hosszú útnak, és a meleg őszi napban izzadtan, fáradtan, izgatottan becsöngettem Hoffmannékhoz. Otthon volt, leültetett, frissítőt hozatott az ismeretlen diáknak, aki értelmes beszéd helyett csak hulló könnyeivel tudott felelni, de aztán lassan megnyugodtam, s Hoffmann úr megígérte, hogy másnap bejön az intézetbe, s B. G. úr előtt megvizsgálja az én német tudásomat. Meg is történt (akkor már benn laktam), emlékszem, Raabe egy novelláját olvastatta velem a tanár, s úgy tett, mintha tudásomat elegendőnek tartotta volna, és így lettem alapvizsgáig magyar-német tanár, amit B. G. úr sokáig nem bocsátott meg, én viszont az első két évben örökké németül tanultam és olvasgattam, még anyámmal is németül leveleztem, s az első nyáron, középiskolai takarítmányomból, Jénába mentem németül tanulni. A kollégisták sajnálva-lenézőleg nézték az én emberfölötti harcomat, viszont csapatostul kivonultak a félelmes Bleyernél való vizsgámra, s ők rohantak versenyt B. G. úrhoz, hogy jelentsék az én „jelesemet. Nem tudom, hogy akkor vagy később tört-e meg a jég, de – talán Horváth János közbenjárására – a harmadik nyárra már ösztöndíjat kaptam Párizsba, s ő, B. G. úr vett még fel francia óraadónak a Kollégiumba – de azért még ma is félelemmel gondolok a Kollégium igazi megtestesítőjére. Úgy látom, élete végén, mikor már élő sem volt, s némán és mozdulatlanul ült, pokróccal letakarva, szélütés következtében, lakószobája karszékében, mint egy hatalmas, villámsújtott tölgy, leányaitól körülvéve, mind a négyen kedvesek, műveltek voltak, tanárnők, s mintha fogadalmat tettek volna, egyikük se ment férjhez, s ők gondozták öreg korában ezt a sorscsapások sújtotta Lear királyt, aki betegségén kívül elvesztette egyetlen fiát az első világháborúban, felesége zárt intézetben halt meg, a Kollégiumot már nem igazgathatta (Gombocz Zoltán volt a helyettese, majd utódja), csak lányai maradtak hűek hozzá.

Anyám, aki jól sejtette, hogy eleinte igen egyedül érzem magam, írt egykori szakács-néjának, aki, mióta elkerült tőlünk meg a falunktól, börtönben is ült, mert az utcán megverte hűtlen kedvesét, a kalapost, és aztán Pestre szegődött, hogy végleg felejtse Somogyot, de anyámnak néha írt, talán hűségből, talán hogy halljon valamit a falunkról – és ő, Paula (így hívták, egyik asszonya adta rá ezt a nevet) egy vasárnap délután találkozót adott az akkori Nemzeti Színház utcai órája előtt. Ketten jöttek, kalaposan (otthon, a falunkban fejkendőt hordtak volna), kiöltözve, púderosan (akkor ez volt a divat), a másik a nővére volt, házvezetőné egy „nagy" házban, ő hívta Paulát, és sétálni kezdtünk a körúton, az akkori Erzsébet- és Terézvárosban. De olyan nagy tömegben hömpölyögtek a járókelők, minduntalan elszakadtunk egymástól vagy összeütköztünk a szembejövőkkel. Egykettőre elfáradtam, s kértem Paulát, várjuk meg egy sarkon, amíg elfogy ez a sok nép, mert én nem bírom már. Amire nevettek mind a ketten, mondták, hogy akkor estig is kell várni, mert a sétálók addig nem fogynak el, látszik, hogy vidéki vagyok! Így aztán beültünk egy kávémérésbe, a Király utca és a körút sarkán, ahol Paula nővére tejeskávét rendelt kalácscsal mindhármunknak, s ott beszélgettünk a meleg és telt kávémérésben a faluról, a Kollégiumról meg Pestről, ahol Paula igen otthonos volt már, bár eljegyzett menyasszonya a székvárosi börtönőrnek, aki özvegy volt, s beleszeretett Paulába, mikor az még foglya volt. Már nem is beszélt somogyiasan, hanem mint a pestiek, csupa nyílt e-vel, ami a vidéki fülnek afféle affektálásnak tűnik fel. Megbeszéltük, hogy minden második vasárnap találkozunk, de én már hétkor hazakészülődtem, mivel a Kollégiumban szigorúan betartották az étrendet. Nem mondom, jólesett, hogy a falunkról beszélgethettem, de utána olyan üres és nehéz volt a vasárnapi elcsöndesült Kollégiumban, mindenki a városban vendégeskedett, még a társalgó is néptelen volt, csak a díszteremben gyakorolt zongorán egy szegedi társunk, aki gyönyörűen játszott, az első világháborúban esett el. Mi mást tehettem volna? a könyvtárba mentem, ahol este tízig lehetett olvasni, aztán lefeküdtem.

A kollégiumi órákon s az egyetemi előadásokon kívül csak ődöngtem a századeleji Pesten, eljártam a múzeumokba, még a Ráth György gyűjteményét is megnéztem a Rembrandt mészárszékével, de csak később, a Louvre-ban ébredtem rá Rembrandtra és a képek formáló erejére, de legtöbb időmet a könyvtárban töltöttem, ahol a nagyobbképűek nyolc-tíz könyvet raktak maguk elé, hogy mindenki lássa, milyen komolyan dolgoznak. Egyszer az Andrássy úton láttam az Új Idők könyvkereskedését a Singer és Wolfner Kiadó házában, s mivel még hazulról küldött kis novellámra nem feleltek, hirtelen bátorságomban felszaladtam, hogy személyesen beszéljek a szerkesztővel. Akkor már nem voltam gimnazista, hanem „egyetemi polgár", s gondoltam, nem lesz nagyobb bajom, legfeljebb kidobnak kéziratostól. Kérdezősködésemre Farkas Pál szobájába küldtek, ő, az egyik tulajdonos, Wolfner fia volt az igazi szerkesztő, Herczeg Ferenc inkább csak kirakati címer{2}. Beengedtek, s egy kövér fiatalember, aki úgy ült az asztal előtt, hogy még a lábának is külön széket adott (ez, úgy látszik, angolszász divat), fel se kelt, csak helyet mutatott, s szívta a vastag szivarját, talán havannai szivar volt, akkoriban a legdrágább. Mondtam neki, ki vagyok, még a beküldött novellámra is emlékezett, s nagylelkűen megígérte, hogy az apróbetűs rovatban közlik, s még azt is kérdezte, írok-e újat? Megvallom, bizalmat keltett bennem, vastag szivarja, székre tett lába, s nekem furcsa, gorombának tetsző beszédmódja ellenére, s elmondtam neki, hogy egy tanulmányutamról írok novellát, egy al-dunai város szállójában, ahol egyik osztálytársam a velünk utazó tanárnénak „udvarolna", de a férj elkergeti, s ő a szálló kaszírnőjénél keres kárpótlást. Míg én mindezt illedelmesen, sőt szemérmes mondatokban igyekeztem elmondani, ő az egészet a legdurvább, otthon még soha nem hallott szavakkal kísérte, magyarázta vagy tanácsolta, úgy, hogy egészen belevörösödtem, s magamban rögtön megfogadtam, hogy nem fogok rá hallgatni. Jóindulatúnak találtam, de cinikusnak, erkölcstelennek, s már-már kezdtem megérteni gimnáziumi igazgatómat, aki még azt is kifogásolta első megjelent novellámban, hogy egy anya gyermeket szül benne.

1979

A „COLLEGIUM"

Egy kedves hölgyismerősöm nemrégiben arra kért, magyarázzam meg neki, írjam körül, határozzam meg valahogyan, miben rejlett az Eötvös-kollégium „titka, miben különbözött más kollégiumoktól, mi teszi olyan büszkévé annak minden volt tagját, olyan előkelővé, olyan megkülönböztethetővé őket, mintha valami titkos lovagrendhez tartoznának? A felelet nehéz volt, mert az egész kérdéskörhöz semmi különösebb titok nem fűződik, viszont a kérdező makacsul követelte a vélt titok megfejtését. Mindenki tudja, hogy a múlt század végén néhány tudós és pedagógus a magyar tanárok jobb képzésére alapította ezt az intézményt, eredetileg nem tudósok, hanem középiskolai tanárok magasabb, európaibb művelésére, s magát az intézményt Eötvös József ugyancsak híres fiáról, Lorándról nevezték el, s eleinte, jobb híján, a Ferencváros egy Csillag utcai bérházában helyezték el, s csak később, az új században építettek neki önálló palotát a lágymányosi, akkor még majdnem néptelen Ménesi úton. Első „státusos tanárai az akkori tudósok fiataljaiból kerültek ki, utódaik már saját választott tanítványaik lettek, tagjai pedig legtöbbnyire vidéken élő jó tanárok jól tanuló s tanárnak készülő fiaiból kerültek ki, minden felvételi vizsga nélkül, egyszerű bemutatkozó beszélgetésre az igazgató, Eötvös Loránd egykori asszisztense, Bartoniek Gézával s a köréje sereglő fiatal tanári karral. A kísérlet – mert alapjában az volt – éppúgy megbukhatott volna, mint ahogyan sikerült, hisz tudjuk, hogy a háború előtt Zilahy Lajos villáját s vagyona egy részét adta egy „Kitűnőek Iskolája alapítására, ez pedig csak ideig-óráig élt, s még emlékét is elfeledték. Az Eötvös-kollégium viszont, bár először szegényes körülmények között jött létre, különös szerencsével sikerült és megmaradt, jók voltak a tanárok, jók az első tanítványok, szerencsések a körülmények s kedvező a szakkörök és az ország közvéleménye. Az első tanárok között ott voltak Péterfy Jenő és Riedl Frigyes, Hoffmann Frigyes, a művészettörténész, Hoffmann Edit édesapja, Gyomlay Gyula, a klasszikafilológus, Alexander Bernát, a filozófus és mások a régi egyetemi nagyok közül. Az én időmben már ezeknek a tanítványai lettek az új tanárok, Horváth János Péterfy és Riedl után, aztán Gombocz, a nyelvész, Szekfű Gyula, a történész, még hegedű- és zongoratanárunk is volt, Waldapfel Imre hegedűs apja és Resovszky, s főképp idegen lektorok, elsősorban franciák, az École Normale végzettjei közül, mint ahogy a Kollégium is kissé a Normale magyar fiókjának számított. De mindez még nem magyarázza a Kollégium „titkát, sem azt a bizonyos becsvágyat, amit Alexander fejezett ki egyszer, hogy egy igazi kollégista, mint Napóleon katonái, az egyetemi tanár marsallbotját hordozza a tógájában. Így volt-e, nem-e, nem tudom, de biztos, hogy jó néhányan lettek egyetemi tanárok, s ezek később, akarva, nem akarva, afféle zárt csoportot alkottak, amelyet a kívülállók nem néztek mindig jó szemmel. A titok maga nem ebben volt, hanem kissé a hagyományban, az első sikeres évtizedek után, a tehetségesek példájában, az egész intézmény szellemében, amelyet a francia „balközépnek, Gide maga (és önmagáról) „extrème-milieu-nek nevez, s amely jótékony ellenállásnak tetszett a századvég zavaros, hol fajvédő, hol internacionális, hol pogány, hol katolikus, hol hagyománytisztelő, hol szecessziós keverékével szemben, a régi Nyugat itt találta első buzgó olvasóit, olykor nem egy szerzőjét is (Laczkót, Balázs Bélát, Szabó Dezsőt, Kuncz Aladárt), s ugyanott toborozták Tisza István, később meg Szekfű Gyula szószólóit, s nekünk tetszett ez a múlékony, ideiglenes zűrzavar, ahol a forradalom még nem volt érett, a hagyományban meg sok volt még a lényeg, s ahol mindenki szabadon s egyszerre választhatta a vadul egyénit és a valamihez szorosan tartozót. Talán még ez volt a legállandóbb kapocs a százfőnyi s évente megújuló növendékseregben, a többi vagy kívülről kapott vagy nehezen kiépített belső hagyományokra épült, így az őszi „ismerkedő kirándulásokra a budai hegyekben, a farsangi diákkabaréra, ahol az elevenebb diákok buzgón megtáncoltatták a vendégtanárok lányait, vagy a „sörös vacsorákra, ahova régieket is meghívtak. A népszerű, vasárnap délelőtti hangversenyekre is csoportosan mentünk (ezek az esti koncertek főpróbáinak számítottak, Kun László, akkor ismert karnagy szereplésével), többnyire Beethoven- és Csajkovszkij-művek hallgatására; az első áradó retorikája, az utóbbi cigányos érzelmessége akkoriban egészen háttérbe szorította Bachot és Mozartot, a ma járványszerűen divatos barokk muzsikáról nem is szólva.

Mindez legfeljebb közelebb hoz e „titokhoz, de még mindig nem oldja meg. Akkor a legtöbb „filosz szegény volt, s többnyire magántanításból élt, vagy vidéken nevelősködött, s csak vizsgaidőkre jött a fővárosba (ezek voltak a „mezeiek"), esetleg szörnyű albérletben laktak, külvárosban, egy szobában többedmagukkal, míg a kollégisták bő ellátásban, sőt zsebpénzben is részesültek, ingyen tanultak idegen nyelveket, és válogattak a nyári