Az utolsó nap éjszakája

By Kóbor Barbara

Séverine Bonheur, a harmincas évei közepén járó párizsi hobbiújságíró örömtelen házasságban, unalmas életet él. Gyáva ahhoz, hogy otthagyja politikai karrier előtt álló, brutális férjét. Hogy ne őrüljön meg, úgy lép ki valóságból, hogy tökélyre fejleszti az ábrándozást. Aztán egy szilveszteréjszakán rejtélyes bűncselekmény áldozatává válik, és onnantól egyszerre lélegzetelállítóan izgalmas lesz az élete...

Kóbor Barbara első regényében a kiszolgáltatottság és az öntudatra ébredés állomásain vezeti végig az olvasót; szövevényesen felépített lélektani krimijében egy olyan nő agyába pillanthatunk be, aki kalickába zárt madárkaként vergődik, egészen addig, amíg valóban foglyul nem ejti egy sorozatgyilkos. Az események felpörögnek, a szereplőgárda egyre színesebb lesz, a cselekmény szálai pedig egyre kuszábbak, egészen a bravúros végkifejletig

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Sep 9, 2016
• ISBN: 9789632936123

Book preview

cover.jpg

Kóbor Barbara

Az utolsó nap éjszakája

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Tóth-Zsiga Borbála, 2016

ISBN 978-963-293-612-3

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

DECEMBER 31. – BONYODALOM

Séverine biztos volt benne, hogy ez lesz az utolsó nap az eddigi életéből. Befejezte. Így vagy úgy, de vége. Ha meghal, akkor azért. Ez tiszta sor. Ha valami csoda folytán életben marad, akkor meg azért.

Mert ha véletlenül túléli ezt a rémálmot, akkor semmi sem gátolja meg, hogy új életet kezdjen. Nem hazudik tovább. Nem lesz olyan erő, ami a férje mellett tartja. Nincs az a kényszer, nincs az a fenyegetés. És nincs az a pénz. Nem lesz tovább a saját ellensége.

Nézegette a fürdőszoba fekete csempéjének mintáját, és megszámolta a lapokat. Pontosan negyvenöt darab csempe fedte a szemközti falat. Nagyon tetszett neki a fekete szoba. Jó lenne, ha el tudná majd mesélni valakinek, milyen szép helyen járt.

Egy orchidea állt a tükör előtt. Sokat tudott az orchideákról, és általában is érdekelte a kertészkedés. Muszáj volt elfoglalnia magát és elterelnie a figyelmét, sorra vette hát, mit is tud róluk. Tudta, hogy körülbelül harmincezer fajuk létezik. Ezek közül azonban csak egynek ehető a termése. Ezt a növényt a természetben egy apró, ritka kolibri porozza. Ha az orchideáét nem is, illatos maghüvelyének nevét világszerte ismerik. Vanília. Az egyik kedvenc illata. Szeretné érezni még.

Álmos volt, a legjobb lett volna elaludni. De ahogy hirtelen álomba merült, majd pillanatok múlva felriadt, úrrá lett rajta a pánik. Erőnek erejével hessegette el magától képzelete sötét mesélőjét. Ez volt a legnehezebb: uralkodni magán és normálisnak maradni. Éber és tiszta gondolkodású akart lenni, így muszáj volt arra gondolnia, hogy túléli ezt az éjszakát. Holott karjából már kifutott minden vér. Izmai megkövültek. Nem érzett semmit. A csuklóját szorító kötelet sem.

I. RÉSZ

Egy madár a marokban felér két szabaddal

DECEMBER 22., SZERDA

1

A város sosem volt olyan kihalt, mint a karácsony előtti utolsó napokban. Ebben a lelassuló világvégében valóban élvezni lehetett a hely szépségét. Az elegáns kapun kilépő Séverine-t az ismerős, majdnem néptelen sugárút fogadta. Úgy döntött, gyalogolni fog. A hó, amitől annyira tartott, nem érkezett meg, de azért a hidegben fázósan húzta szorosabbra magán fekete gyapjúkabátja övét. Állandó gyerekkori emléke volt, hogy fázik. Lefagy az orra, az ujja, a lába, mert sosincs igazán meleg ruhája.

Örökké vacogó lévén még fejére borította kabátja széles gallérját is, alátűrve hosszú, gesztenyés haját. Folyton fázott mostanában is, belül. Nem volt lázas, de sokszor rajtakapta magát, hogy reszket, mintha kimerült lenne. Fizikailag nem volt az, ezt biztosan tudta, és lelkileg is inkább az unalom jellemezte, mint az idegi kifáradás. Elkönyvelte, hogy gyenge ehhez a világhoz, és most azért bukott ki a gyengesége, mert feladta az ellenállást. Már nem harcol ott, ahol minden fordítva van.

Már nyolc óra volt, de a fényekből úgy tűnt, mintha éppen csak hajnalodna. A távolban felderengett a Madeleine oszlopsora. Arra gondolt, hogy visszafelé a fiával megnézik a betlehemet. Szépérzéke és enyhe sznobizmusa miatt nyilvánosan irtózott tőle, hogy elismerje, de titokban azért jólesett lelkének a könnyed giccs. A Kisjézus jászlán túl a közelgő karácsony biztos jele volt a turisták hiánya is. Annál több volt viszont az utcákon céltalanul ténfergő szegény. Egy aluljáró korlátján afrikai férfi ült, fején kapucni, könnyei potyogtak, miközben énekelt. Megint egy beteg lélek. Séverine rámosolygott, de igazán nem volt jelen. Gondolatai állandóan a következő napok fantáziával gazdagon átszőtt tervein jártak. Olyan volt, mint egy gyerek. Vagy inkább, mint egy kamasz, akit drága ruhába öltöztetve, felékszerezve kilöktek a Boulevard Malesherbes előkelő házai és fái közé, oda, ahol valaha Proust járt.

Séverine menet közben betért szokásos reggeli kalóriaadagjáért. Többet edzett, mint Madonna, de szíve, mely mindig szaporán vert, akár egy riadt madáré, olyan teljesítményre volt képes, hogy gyakorlatilag nem reagált már a terhelésre. Viszont ha sokat evett, hajlamos volt nem sokkal utána helyben elaludni. Így nem evett, csak napi kétszer. A pékségben rámosolygott a pultosra, miközben elvette a rongyos kifliket, mindjárt hármat. Nagyon szerette a vajat, benne a legelők ízét, a tehenek szőrének robusztus, tolakodó szagát. Pedig a vaj nem egészséges. Gyors mosoly és ennyi volt, már repült is tovább; még az is megfordult a fejében, hogy, jaj, csak nehogy most üsse el egy autó – mindig is esetlenül mozgott a világban –, amikor annyi izgalmas dolog készül! Hiányzott a fia, és ez visszaterelte gondolatait a normális mederbe. Amikor Matthiasra gondolt, egyből boldogságot érzett, és sokadszor könyvelte el magában, hogy mennyire egyszerű és brutális jutalmak forrása az anyaság. A legjobb drog, amiért még lelkiismeret-furdalást sem kell éreznie. És amiért egy anya annyi mindenre képes.

A mellékutcában belépett a bankba, de ez nem a férjével közös pénzintézetük volt, hanem egy számára korábban nem is ismert, szövetkezeti takarék. Ide tette be a közösből lecsípett százasokat, és ide csordogált saját rendszertelen jövedelmeinek egy része is az idők folyamán. Nem volt számlakivonat, SMS, netbank, bankkártya. A fejében volt minden. A folyószámla korábban magasabbra törő célokat szolgált, de aztán Séverine rájött, hogy így nem tudja megváltani magát, a szabadságát. Az ott gyűlő pénzre ugródeszkaként kezdett tekinteni, de ahogy nőtt a fia és ő öregedett, gyakran volt, hogy hetekig nem is gondolt erre a pénzre. Furcsa volt most a férje elől titkolt számla ügyében Párizs luxusnegyedében intézkedni. Már a banki jelszavát is majdnem elfeledte, de végül nála volt az összes pénz, vastag borítékban. Kellemesen melegítette a kabát alatt.

Kilépve a száraz télbe, alig bírta visszatartani a mosolygást. Álmot fog venni belőle, milyen közhelyes! Milyen árnyalatlan és hétköznapi. Olyan álom, amit unatkozók vesznek, amikor rácsodálkoznak, mennyire üres az életük, és nem tudják, mikor és ki rámolta ki. Kispolgári álom, egy enyhe csavarral.

Elindult anyja lakása felé, nyakába véve a gőgös Boulevard Haussmannt.

2

– Nézd, Matthias, ott a Kisjézus! – mondta Sévérine a fiának. A gyerek udvariasan megnézte, de rövid idő után inkább a tömeg felé kezdett bámészkodni.

Sévérine arra gondolt, milyen jópofa is a jászol, fel lehetett volna építeni a téma köré egy divatos desszertanyagot a decemberi print lapszámba, ha eszébe jut. De persze mindig minden későn jut eszébe. Egy teltebb színésznőt látott maga előtt, Dolce & Gabbanában, napszemüvegben, a szalmában kéjesen elnyúlva, ahogy Mont Blanc-t eszik. A fényes gesztenyepüré-halmokba kétségbeesetten kapaszkodó porcukorpillécskékből bőven hull a nő buja, rózsás dekoltázsára is.

A betlehemet nézegetve eszébe jutottak a férjével egzotikus tájakon töltött karácsonyok is. Kis, katolikus szigeteken például teljesen elképesztő, végtelenítve zenélő, neonfényes betlehemekbe botlottak, azok Matthiasnak jobban tetszettek, mint ez itt, igaz, akkor kisebb volt.

– Menjünk, mama, videojátékozni akarok. Lehet? – kérdezte a fia türelmetlenül, és ezzel visszaterelte Séverine-t a jéghideg Párizsba.

– Persze, drágám, játszhatsz. – Pár éve már a fiával is elveszítette a játszmáit. Alapvetően aggasztani szokta, hogy milyen hatással vannak ezek a játékok Matthiasra, de most nagyvonalúan állt a kérdéshez, saját önző várakozása eltompította anyai aggodalmait. Ahogy elfordult a betlehemi kompozíciótól, szeme körbesiklott a téren, és megakadt egy édes ingeren, a Roger chocolaterie-n. A fiára nézett, cinkos kacsintással.

– De te is tégy meg nekem egy dolgot: engedj meg egy kis kitérőt nekem. Szeretnék egy falat Arcátlanságot vagy Arroganciát, esetleg egy nyelet Kacagást. – Elnevette magát, közben megcsiklandozta hátul a gyerek nyakát, a sál alatt, mire az is vele nevetett. Roger bonbonjai egytől egyig talányos nevet viseltek. Finomak voltak, arisztokratikusak és játékosak. Séverine néha megkívánta az édeset. E ritka alkalmakkor tömény finomságot vett. Mandulával, alkohollal, tejszínnel, csokoládéval, jázminillattal és kakaós keserűséggel telt csókfalatokkal boldogította, kábította magát. – Valamit valamiért, Matthias.

– Oké, de fáj a lábam a gyaloglástól, úgyhogy utána menjünk haza, jó? Papa otthon van? – hangzott Matthias napi obligát kérdése, aki gyerek létére nem rajongott a csokoládéért.

– Nem, nem hiszem, még nincs. Dolgozik. De vacsorára biztosan hazajön – válaszolta Séverine.

Hazajön, persze – gondolta keserűen, hazajön nyomogatni a telefonját vacsora közben, az étkezőasztalnál. Attól függetlenül, hogy a férje egyre ritkábban volt ott lélekben, furcsa volt arra gondolni, hogy idén nem töltik együtt a karácsonyt, sőt az újévet sem. Bár Séverine pszichiátere azt a jó tanácsot adta idestova öt éve, hogy kezelje úgy Frédéricet, mint egy szobanövényt, a férfi közönyösségét nehezen emésztette meg. De a szíve mélyén pontosan tudta, hogy férje tényleg nem érdemel több törődést, mert úgysem tudja viszonozni. A szobanövény találó hasonlat volt: nem kér sokat, de azt rendszeresen, és nincs meg a jussa nélkül. Séverine azon töprengett, hány szerencsétlen nőnek adhatta ezt a görbe mankót jó pénzért a pszichiáter.

Délelőtt otthon tettek-vettek a fiával, ajándékot csomagoltak csokoládémajszolás közben: ő karamellás Vágyat, míg Matthias mogyorós Gyengédséget evett, amit Roger-tól hoztak.

Séverine elismert gasztronómiai író volt, főzni mégsem igazán szeretett, egyre kevesebbszer tette. A komoly újságírást annak idején fel kellett adnia, így ő volt az oknyomozóból lett házi cukrász és hivatásos kóstoló. Volt saját, sikeres weboldala, rovatai másutt, és egy saját negyedéves lapja is, ami sokszor a veszteségesség határán táncolt, néha viszont szolid nyereséget hozott. A hiúság íratta, és életérzést kínált, nem háziasszonyoknak szóló recepteket. Nem volt rá tömeges kereslet, de Séverine legalább eltöltötte vele az idejét, és ez alkalomadtán valóban életmentő volt számára.

Kora délután elmentek Matthiasszal ebédelni. Folytatva a hedonista napot, libamájas hamburgert ettek. Séverine imádta a kacsa- és libamájat, hízottan, tömötten. Ahogy szétomlott a szájában, az elemi élvezetet szerzett neki.

A nap során, így ebéd közben is, többször késztetést érzett rá, hogy felhívja Juant, de nem tette. Matthias már abban a korban volt, hogy titkolózni kellett előtte. Mindent értett, de még őszinte volt. Ami a szívén, az a száján. Nem szerette volna, ha valamit kikotyog Frédéric előtt, főleg, hogy még nem is történt semmi. Séverine nem érezte úgy, hogy fiát is meg fogja csalni, semmi hasonló gondolata nem volt, de azt nem szerette volna, ha a fiú akaratlanul lebuktatja a férje előtt. Ő még a mamát és a papát akarta, és azt, hogy örökké szeressék egymást, mint a mesében.

Mikor este hazaértek, Matthias berohant az elegáns társasház aulájába. A közös térben a világos márványburkolat, a vörös szőnyeg, a középen álló kőoszlop, a rajta lévő vázában álló friss virágcsokor és a finom illat mind-mind nagyon kiszámítható volt: a gazdagság szükséges jelképei. Ebbe az elegáns környezetbe kissé bele is zavart a gyerek maszatos szája és a szirupos gesztenye, a marron glacé illata. Sévérine-nél volt egy nagy kazal virág, otthonra vette, vágott orchidea, ártatlan fehér és csalárd sárga, amit az utcára nyíló vitrin mögött látott meg az egyik virágosnál. A lakásba szánta. A legostobább impulzív pénzkidobás, a leghamarabb és legfájdalmasabban múló pótélvezet. A csokoládénál is rosszabb.

– Tudod, mit, mama? Én délelőtt inkább olyan kis agancsos rénszarvast akartam volna enni. Mert az nincs mindig, az csak egyszer van egy évben. – És a gyerek már rohant is a lakásba.

Megint eltelt egy nap.

3

Séverine fejében megszámlálhatatlan alkalommal játszódott le újra a mozdulat, amint nyáron, a hűvös liftben a férfi az arcához hajolt, és odasuttogta a hajába: Bárcsak szabad lennél! Bárcsak ne lennék gyáva – gondolta akkor magában, miközben a gyűrűjét forgatta az ujján. Szorította az ujját. Már akkor is, amikor megkapta. Aranygyűrű, tökéletesen gömb alakú, fehér igazgyönggyel, melyhez nem tartozott foglalat, de nyilván, rafinált módon, gondosan rögzítették az alját a karikában található enyhe mélyedéshez. Frédéric mélyen a pénztárcájába nyúlhatott miatta.

Hogy Juannal idáig jutottak, azt pár hónap tétova metakommunikációja előzte meg. A nő sosem volt jó a finom jelek észlelésében,