Rongyos királyság

By Saláth Barbara

A novellák a múltból haladnak a jelen felé, hogy a kötet második részében a jövőbe repítsék az olvasót. Az elgondolkodtató, helyenként humoros történetek között, a díjnyertes munkák mellett helyet kaptak olyanok is, amelyek első ízben kerülnek a nagyközönség elé.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Szív-titkok-könyv
• Release date: Apr 25, 2018
• ISBN: 9786155752223

Book preview

RONGYOS KIRÁLYSÁG

Novelláskötet

Saláth Barbara

2018

Kiadó: Szív-titkok könyv

ISBN: 978-615-5752-22-3

Minden jog fenntartva!

C:\Users\Zsuzsa\Desktop\kulcs logó.png

1.rész:KÖZELI ROKONSÁG

RONGYOS KIRÁLYSÁG

A hétesztendős Sanyi megszeppenve állt a konyha közepén. Ajka remegett, arca könnytől volt maszatos, üres tekintettel bámulta a döngölt padlóra hulló hajtincseit.

‒ Miért kell kopaszra? ‒ kérdezte meg sokadjára Laci, aki csupán egyetlen évvel volt fiatalabb a bátyjánál, jövőre ő is nagyfiúvá válik.

‒ Laci! ‒ szólt rá az anyjuk, mert unta már a gyerek kántálását.

‒ Csak még egyszer! ‒ affektált a kicsi.

‒ Hogy ne lepjék el a tetvek ‒ sóhajtott az asszony.

Sanyi egyetlen idősebb testvére, Anna, édesanyjuknak segített a háztartásban, a fiú joggal gondolta tehát, hogy az ő helye az apja mellett lesz. Egy világ omlott össze benne, amikor megtudta, hogy elküldik a háztól. Attól kezdve csak titokban szerette a szüleit. Olyan mélységes titok volt ez, hogy még önmagának sem vallotta be.

‒ Nem örökre ‒ guggolt elé az anyja, miközben a Sanyi csupasz bőrére ragadt hajszálakat kefélte le.

‒ Ne babusgasd azt a gyereket! ‒ szólt rá a férje, de olyan lágyan, hogy egyenesen dicséretnek hangzott.

Sanyi kisiklott az anyja kezei közül.

‒ Hagyjon! A kútnál lemosakszom ‒ dacolt.

Az asszony a fiú után lépett, de a férje megfogta a karját. A nő ránézett, szemében ijedt szomorúság ült. A férfi hegekkel szabdalt tenyere nyugtatóan zárult felesége arca köré.

‒ Nincs más megoldás, te is tudod.

‒ Erős gyerek, kibírja ‒ suttogta az asszony, de nem sikerült meggyőznie magát.

Nem a kakas ébresztette Sanyit. A baromfik még javában aludtak, amikor a puli az orrával megbökdöste a gyerek karját. Állát a földre fektetve, fenekét magasba tartva vakkantott párat, hogy játékra hívja új pajtását. Neki csak móka volt a pásztorkodás, a terelés képességét a génjeiben hordozta.

A fiúnak fájt még a magány. A sötét ürességbe bámult, és először az az érzése támadt, hogy otthon van. Tapogatva kereste maga mellett az öccsét, de ujjai Laci puha teste helyett csak a szalma sprőd szálait markolták. Egyszerre megérezte maga körül a pajtát, beszívta a bálák kesernyés illatát, átjárta a tehenek meleg párája.

Soha életében nem aludt még egyedül, külön ágya sem volt, és most saját birodalma lett. Igaz, alattvalói ostoba marhák és ez a nyüzsgő hoppmester puli. Azért mégiscsak király lett. Észrevétlenül a gondolatai közé kúszott a szülői ház emléke. Dölyfösen elkergette a képzetet, egyre inkább felnagyítva frissen kapott hatalmát.

A kutya most a lábát böködte. Csak akkor hagyott nyugtot neki, amikor munkához látott. Kibotorkált a sötétből. Odakint már derengett. A kútnál nyakon öntötte magát egy vödör vízzel, megborzongott a hírtelen hidegtől, majd úgy, félmeztelenül, víztől csöpögő testtel nekiállt feltölteni az itatót.

A ház felől vékony, csicsergő hangok közeledtek, a puli mindent feledve szaladt eléjük. Két lányka és a Sanyinál alig idősebb bátyjuk szökdécselt a pajta felé fejőszékkel és sajtárral felszerelkezve. Sanyi le sem tudta venni a szemét az idősebbik lány kerek arcáról. Mosollyal akarta üdvözölni, de félt, hogy csak bamba vigyorra futotta az igyekezetéből.

A lány megállt előtte, amíg testvérei folytatták útjukat.

‒ Te vagy az új őrzőgyerek ‒ közölte a lány, mintha Sanyi tudtára akarta volna hozni a helyét a családban. A fiú egyre agyalágyultabbnak érezte magát. ‒ Tudsz fejni?

Sanyi majdnem igent mondott, de időben észbe kapott, és némán megrázta a fejét.

‒ Gyere! ‒ parancsolta a fruska, és megindult a többiek után. Parancsa, mint a mézes zsinór feszült a levegőben, és húzta maga után a fiút.

A petróleumlámpák bársonyos fénnyel árasztották el a pajtát. A három testvér, mint három uralkodó, átvette a parancsnokságot Sanyi birodalma felett, visszaszorítva őt helytartóvá; de ő nem bánta, amíg a gőgös szépség közelében lehetett.

A lányka leült egy tehén mellé, szétvetett lábai közé vette a sajtárt. Meglehelte, és összedörzsölte a tenyerét.

‒ Nem szeretik, ha hideg kézzel nyúlsz hozzájuk ‒ magyarázta. Előregörnyedt vállal, komoly tekintettel ragadta meg az állat tőgyét. A tej apró csermelyként spriccelt a bimbókból, a lány ügyesen irányította a sugarakat a sajtárba. Sanyi szeme ide-oda cikázott a lány kendőbe rendezett fürtjei, okos arca és serény keze között. Eddig azt hallotta, hogy tehenet fejni összetett feladat, és lám, ez a lány milyen könnyedén boldogul vele!

‒ Fejhetek én is? ‒ kérdezte mohón.

‒ Te az őrzőgyerek vagy. Mi fejünk ‒ vetette oda a kislány bátyja.

‒ Ne légy modortalan, Miki! ‒ szidta le a pajtába lépő asszony, aki szintén fejéshez volt öltözve. ‒ Eridj be a házba! Rózsika gondoskodik a reggelidről.

A gyerekek anyja nem nézett rá, de a megváltozott hangsúlyból Sanyi értette, hogy neki szól. Kiszaladt az udvarra, és megkerülte a házat. Bár tegnap sötétedés után érkezett, és egy vastag karéj vajas kenyér társaságában azonnal aludni küldték, azt azért még megmutatták előtte, hogy hol a cselédbejáró.

Sivár előtérbe lépett, de az illat, ami körüllengte olyan gyönyörű volt, amilyet még életében nem érzett. Sietve kampóra akasztotta a kalapját, és benyitott a konyhába.

Sanyi édesanyja a környék legjobb vasalónője hírében állt, ezért több módos család is vele mosatott. A fiú rendszeresen elkísérte a nővérét, Annát, ha nehezebb kosarat kellett kiszállítania. Amíg a lány az üzleti ügyeket intézte, ő gyakran beosont a cselédbejárón át a konyhába némi kényeztetésért. Látott jól felszerelt, drága holmikkal telezsúfolt konyhákat, amelyek mégis hiányérzetet hagytak maguk után; vagy okosan berendezett, minden célt kiszolgáló, díszteleneket; volt, amelyik majd agyonnyomta hivalkodó pompájával; megszokott volt számára a villanyáram és a folyóvíz; de ehhez fogható konyhát még sohasem látott. Ahogy ide betoppant, rögtön megragadta a meleg színek összhangja. A falak mentén L alakban tarka üvegtáblás ajtók mögött csipkemintás porcelánedények csücsültek, a stelázsin takaros fűszertartók kínálták tartalmukat. A sparhelt is árasztotta a meleget, szélére húzva teafőző állt. A forró, aromás gőz felemelkedett, elszállt a falvédő előtt, amelyen folyondárral és rózsaággal körbefuttatva állt türkiz betűkkel a háziasszony intelme:

Tudod mi a virág? A földnek jósága.

Tudod mi a jóság? A lélek virága.

Sanyi nem volt oda ezekért a falvédőkért, őt inkább a katona- és vadászjelenetek kötötték le. Órákig eljátszott a képzeletével, csatába indult vagy magányos vadászatra, ha kedvére való fali szőttesbe botlott. De ebben a konyhában még ezt a lányos falvédőt is rögvest megszerette.

Tekintete a helység közepét elfoglaló asztalra vándorolt. Két terítéke mellett, kenyér és hagyma társaságában, annak az illatnak a gazdája hevert, amely megcsapta az orrát belépésekor.

‒ Jól béleld ki a gyomrod, fiam! Ebédig nem látsz más ételt.

Az öregasszony a kamraajtón át sántikált be, és az egyik tányér mellé telepedett. Szemével intett Sanyinak, hogy üljön csak le vele szembe. Gyűrött arca és fáradt mozdulatai ellentéteként tekintete élettől ragyogott.

Bizonyára ő Rózsika, gondolta a fiú.

‒ No, egészségünkre! ‒ nyúlt a szalonnáért az asszony. Sanyi a hokedlinél termett, de mielőtt asztalhoz ülhetett volna, az öreg újat gondolt. ‒ Előbb tölts mindkettőnknek teát! Ha kell cukor, a stelázsin találod. Ott, abban a cinegés tartóban.

Sanyi a vénségre nevetett, az vissza rá, és ezzel megszületett kettejük barátsága, amelynek szilárd alapot biztosított a kiszolgáltatottság. A fiú pillanatokig csak bámulta a reggelit, évek óta nem volt ilyen gazdag étel előtte, aztán nekiesett. Rózsika abbahagyta az evést, és mosolyogva figyelte a rekordsebességgel eltűnő falatokat.

***

A rét harmata gyorsan elillant. Kényelmesen hasalt végig Sanyi a pázsiton, hiszen Sipirc önállóan is egyben tartotta a csordát. A puli sötét szőre vidáman úszott a levegő hullámain, ahogy csaholva rohangált az állatok körül. A fiú roppant mulatságosnak találta, hogy ez a semmi kis jószág az apró hegyes fogai segítségével micsoda rendet tart az ostoba patások között.

Volt, amelyiknek nem kellett egyéb a kutya hangjánál, és máris visszacammogott társaihoz. Ilyenkor a fiú vidáman kalimpált csupasz lábszárával az ugatás ütemére. A makacsabbja megpróbált ellenállni, de Sipirc jól irányzott harapásai azokat is engedelmességre bírták.

Az újdonsült tehénpásztort elnyomta a friss levegő, egy lány éneke riasztotta fel. Új gazdái középső gyermeke, Sára hozta az ebédjét. Sanyi felpattant, sebtiben számba vette a jószágot, és mindent rendben talált. Megnyugodva dörzsölte ki a csipát a szeméből, és mire Sára a közelébe ért, vidáman fütyörészve rágcsált egy fűszálat.

‒ Nem sok a kettő egyszerre? ‒ húzta fel az orcáját Sára mókásan.

‒ Milyen kettő?

‒ A fű meg a füttyszó. Elaludtál, mi?

A lány csak incselkedett, hiszen az apja számára egyre ment, hogy ébren van-e a gulyás vagy sem, amíg rendben megy a legeltetés, de Sanyit elevenében találta.

‒ Dehogy aludtam! ‒ felelte a fiú önérzetesen, de a pír az arcán árulója lett.

‒ Nem eszel? ‒ dugta az orra alá a kosárba csomagolt ételt Sára.

‒ Te állandóan faggatózol? ‒ kérdezett vissza a fiú, elvette a kosarat, és várakozásteljesen bontogatta a kendőt. Sára melléje telepedett, szoknyáját gondosan eligazította.

‒ Honnan jöttél? ‒ folytatta a kihallgatást.

Sanyit bosszantotta, hogy örökké csak kérdez, de mágnesként vonzotta a lány, hát megengedett egy-egy kurta választ magának.

‒ Tizenháromvárosból.

‒ Az milyen?

‒ Édes.

‒ Érdekest akartál mondani?

Sanyi elmosolyodott az emléken, de a lányka elértette, azt hitte neki szól.

‒ Minden utcán másfajta gyümölcsfák állnak a kertek előtt. A mi utcánkban szilvafák nőnek. A lakók az ágakon hagyják a termést, sohasem maradsz éhes gyümölcsérés idején.

‒ Miért nem szedik le?

‒ A munkából hazatérők, a vándorok és a gyerekek miatt.

‒ Édes ‒ ismételte el Sára is. Észrevétlenül közelebb húzódott a fiúhoz.

‒ Hány testvéred van?

‒ Aki még él, az négy.

‒ Mi az apád?

Sanyi némán kanalazta be a főzelék utóját. Mi az apád, harsogott a fejében. Hiszen éppen ezért van ő itt.

‒ Köszönöm! ‒ adta vissza az edényt Sárának.

Az megütközve hideg tekintetétől összenyalábolta az asztalkendőt, a kosárba gyűrte, és szó nélkül faképnél hagyta a fiút.

Sanyi rosszkedve kitartott az esti fejésig, ahol is Sára újra csak cserfelt és fellengzősködött, és Sanyi egyre kevésbé bánta ez a parasztkirályságot.

‒ A konyhában vár a vacsorád ‒ figyelmeztette a gazdasszony.

Sanyi most érezte meg, mennyire éhes valójában. Szedte a lábát a házig, ott megtorpant, talpát a járdához dörzsölte, úgy nyomult be a cselédajtón. Berontott a konyhába, és a kellemes illatoktól elcsábultan a hokedlire térdelt az egyetlen teríték mellé. Egyik kezével a tányér mellett heverő kanálért nyúlt, másikkal egy