Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)

The Project Gutenberg eBook, Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet), by Sándor Endrődi

This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org

Title: Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)

Author: Sándor Endrődi

Release Date: May 15, 2012 [eBook #39699]

Language: Hungarian

Character set encoding: UTF-8

***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGYAR NÉPBALLADÁK (MAGYAR REMEKIRÓK 55. KÖTET)***

E-text prepared by Albert László

from page images generously made available by

Internet Archive

(http://archive.org)

MAGYAR REMEKIRÓK

A MAGYAR IRODALOM FŐMŰVEI

Sajtó alá rendezik

55. KÖTET

MAGYAR NÉPBALLADÁK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

MAGYAR

NÉPBALLADÁK

Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta

ENDRŐDI SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

Franklin-Társulat nyomdája.

BEVEZETÉS.

Mikor Erdélyi János a Kisfaludy-Társaság megbízásából 1847-ben a Népdalok és Mondák czímű népköltési gyűjtemény második kötetét befejezte: némi levertséggel és szomorúsággal vette észre, hogy a különben gazdag anyag közt mily kevés az epikai dal, a balladás vers, s a mi esetleg e fajta is, nagyrészt erősen töredékes. A lelkes gyűjtő idevágó panaszai a Népdalok és Mondák ugyane kötetének végén egy, a magyar népdalról írt, alapvető értekezésben (később, újra lenyomatva, Kisebb Prózáinak első kötetében) hangzottak el. Ötven-hatvan év előtt tehát úgy látszott, hogy népies epikai dalaink – ha ilyenek voltak is valaha – teljesen elkallódtak az idők forgatagában. De aztán, szerencsére, csakhamar kitudódott, hogy ez a feltevés voltaképpen optikai csalódás volt.

Az érdeklődő kutatók kissé jobban szétnéztek, szorgalmasabban utána jártak a dolognak s lassanként sok értékes kincsre bukkantak abban az irányban is, hol a jelzett hézag mutatkozott.

1858-ban a Kolozsvári Közlöny 81-dik számában Nagy Lajos ‚Barcsai‘ czímmel egy székely népballadát közölt, melyet saját vallomása szerint, a közlés előtt öt évvel írt le elmondás után a Nyárád mentén.

Erdélyi János, a jeles műbiráló és népdal-gyűjtő, teljes elragadtatással üdvözölte és méltányolta ezt a szép költeményt, melyben, nagy örömére, a nyomaveszett népies epikai dalnak egyik őseredeti alakját, valódi tipusát látta.

A Barcsairól szóló balladás vers tényleg az is volt. Harmincznégy sorában, sűrű szóismétlései daczára, egy nagy történetet görget le, szapora mozgásban, teljes elevenségben, drámai tömörséggel s oly jellemző stil kiséretében, melyben nincs egy szemernyi fölösleg sem.

Ez volt az első visszatérő fecske a multak rég feledésbe merült, nagy és apró történetekről zengő nyarából. Azután meglehetős gyors egymásutánban jött a többi.

Jött 1863-ban Kriza János Vadrózsáinak gazdag kötete Kádár Katával, Bátori Boldizsárral, Szép Juliával, Kőmives Kelemennével. Megannyi ó-zamatú, az angol-skót balladákra emlékeztető, de azért izről-izre magyar, epikai dal, melyekben a belső idom teljessége s az előadás indulatoktól lüktető drámaisága szinte ámulatba ejtett bennünket. Nagy és erős művészi formákként bukkantak elénk a rég lezajlott idők népies költészetéből. Mint mikor a föld alól, vagy a romok közül műremekeket, ép szobrokat ásnak ki.

Két év mulva (1865) megjelent Pap Gyula Palócz népkölteményeinek kisebb terjedelmű, de igen becses gyűjteménye, mely néhány szép népballadával ismét gyarapította a meglevőket. Majd a Kisfaludy-Társaság vette kezébe újra a dolgot s Arany László és Gyulai Pál, később Vargha Gyula szerkesztésében megindítva Népköltési Gyűjteményének új folyamát, (e vállalatból ez idő szerint már nyolcz vaskos kötet áll rendelkezésünkre) végkép eloszlatta azt a balhiedelmet, hogy nincs népies epikai dalköltészetünk. Évről-évre mind sűrűbben jelentkeztek gyűjtők (Szabó Samu, Gálfi Sándor, Vas Tamás, Benedek Elek, Sebesi Jób, Török Károly, Abonyi Lajos, Vikár Béla, Mailand Oszkár, Sebestyén Gyula stb.), kik ez irányban immár a multak minden mulasztását helyrepótolták.

Külön kell megemlékeznünk Thaly Kálmán kuruczkorbeli pompás gyüjteményeiről (Régi Magyar Vitézi Énekek 2 köt. 1864. Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor Irodalomtörténetéhez. 2 köt. 1872. Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi korról. 1885.), melyek ennek az eseményekben gazdag szines kornak igazi költői műremekeit hozták napvilágra a feledés homályából, köztük gyönyörű balladás költeményeket is. Külön említjük itt fel Kálmány Lajos nagy gyűjteményeit is (Koszorúk az alföld vadvirágaiból. 2 köt. 1877–78. Szeged népe. Ős-Szeged és Temesköz Népköltése. 3 köt. 1881–91.), melyek a népköltés minden ágára kiterjeszkedve, a pécskai, szegedvidéki és temesközi népballadákat foglalták össze s a magyar puszta világának betyárromantikájából sok becses terméket mentettek meg az elkallódástól. És végül külön a Magyar Nyelvőrről meg az Ethnographiáról, mely folyóiratok kezdettől fogva állandó rovatot tartottak fenn a magyar népköltés újabban felfedezett termékei számára.

Eme gyűjtések révén immár tisztán áll előttünk a magyar népballada képe. Most már tudjuk, hogy az epikai dal nemcsak napjaink népköltészetében virágzik, de virágzott a multban is. A székely balladákon legalább erősen megtetszik a régiség patinája. Tárgyuk többnyire zord, egy már rég eltünt élet tragikus eseménye. Motivumaik: a hűtlenség megboszulása, a legyőzhetetlen szerelem, irtózás a kelletlen házasságtól. Többnyire strófátlanok és rímtelenek, sűrűn használják az alliterácziót s a szóismétlést. Sötétek, tömörek, mozgalmasak, mint az északi balladák, melyekkel kétségkivül rokonok is. Részben történeti jellegűek, mintha valamely történeti monda szilánkjai volnának.

Nem így a magyarországi balladás versek. Ezeknek szintere inkább a puszta, a csárda, legfelebb a mesebeli palota. Ezekben nem várurak, lovagok, vitézek stb. szerepelnek, de főkép a katona és szegénylegény. A nagy hírre vergődött zsiványok majd mindegyikének – Zöld Marczi, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Fábián Pista, Bogár Imre, stb. – jut egy-egy epikai dal. Az alföldi balladákban, melyek már a déli románcznak megfelelő formákat öltik fel, szinte kivétel a strófátlanság, rendesen négysoros szakokra oszlanak, dallamos menetűek és rímesek. Levegőjük is verőfényesebb, mint az erdélyi komor bérczek közt született balladáké.

Ezt a nyilván látható különbséget főkép a természeti viszonyok magyarázhatják meg, melyeknek befolyása kétségkivül kihat a műformák sajátságainak fejlődésére, a nélkül azonban, hogy magának a műfajnak voltaképpeni egységét megváltoztatná.

Gazdag gyűjteményeinkből a magyar népballadák szine-javát szedegettem össze a jelen kötet számára s megpróbáltam őket csoportosítani, a szerint a mint egy és más eltérő vonások, sajátságok észlelhetők bennök. A legrégiebb zamatúakat a Székely balladák czímű cziklus foglalja össze, mely után a kuruczkorbeli balladák következnek. Apró történetek czímmel a románczos verseket csoportosítottam s végül a Népballadák vegyesen fogják össze a többi epikai dalt.

A magyar népballadáknak ilyen összefoglaló gyűjteménye még nem lévén, hiszem, hogy kötetemet, mint hézagpótlót, jó szívvel fogadja a magyar olvasóközönség.

Endrődi Sándor.

SZÉKELY BALLADÁK

SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI.

«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom!

Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk

Császár tömlöczébe, két gerezd szőlőért;

Azután nem láttuk a napnak járását,

Hódnak, csillagoknak változó forgását.»

Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya.

Szóval így felmondja császár szép leánya:

«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!

Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak:

Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek,

Hogy Magyarországba engemet bévisztek?»

Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós:

«Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!»

Azonnal elmene császár szép leánya

Az apja házába;

A kezéhez vevé tömlöcznek kócsait,

A zsebébe tevé kevés aranyait,

Sietve elmene s megnyitá az ajtót.

Megindulának ők, onnan el, sietve,

Mikor mentek volna, vissza-visszanéze

Császár szép leánya.

«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!

Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak,

Imhol jön, imhol jön az atyám tábora;

Jaj, már ha elérnek, tüktöket levágnak

S engem visszavisznek.»

«Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya,

Münket sem vágnak le, ha kard el nem törik,

Téged se visznek el, ha az Isten segit.»

Azon megérkezett a kegyetlen tábor.

«Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz,

Ne hagyjam magunkat.»

Elérte a tábor, harczba mene vélle.

Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott,

Visszajövetibe szekérutat csapott;

A nagy táborból csak élve egyet hagyott:

A ki menne haza s a hírt mondaná meg.

Mikor az eltelék, – hogy elindulának,

Igy mondja, igy mondja Hajmási László ezt:

«Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,

Hogy melyiké legyen császár szép leánya?»

«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,

Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak!

Érettem, de soha ne vagdalkozzatok:

Hanem térdre állok, vegyétek fejemet.»

Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:

«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom,

Én neked bocsátom császár szép leányát,

Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm:

Hittel elköltözött hütes feleségem.»

Err’ a szóra császár szép leánya

Hajmási Lászlónak ottan elmarada.

Nagy Szilágyi Miklós haza elindula,

Hajmási László is kisasszonyt elvivé.

MOLNÁR ANNA.

Elindúla Ajgó Márton

Hosszú útra, rengetegre;

Megtalálta Molnár Annát:

«Gyere velem Molnár Anna,

Hosszú útra, rengetegre.»

«Nem mehetek, Ajgó Márton:

Vagyon nékem csendes házam,

Csendes uram, jámbor uram,

Karon ülő kicsi fiam.»

Hívta, nem jött, elrabolta.

Elindúltak most már ketten

Hosszú útra, rengetegre;

Megtaláltak egy burus fát,

Leülének árnyékába.

«Nézz egy kicsit a fejembe.»

Hullni kezd az asszony könnye,

«Mér’ sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?»

«Nem sirok én, Ajgó Márton,

A mi hull, a fa harmatja.»

«Nem hull most a fa harmatja,

Mert éppen álló dél vagyon.»

Fölindúla Ajgó Márton

Ekkor a fa tetejébe;

Visszaejté a pallosát.

«Add fel, add fel, pallosomat!»

Felhajítja a pallosát,

Ketté vágja az derekát.

Felöltözik ruhájába,

Térdig érő angliába.

Elindula hazájába,

Megállott a kapujába’.

«Csöndes gazda, jámbor gazda,

Adsz-e szállást az éjtszaka?»

«Nem adhatok vitéz uram,

Vagyon nekem síró fiam.»

Addig kérte, mig megadta.

«Csöndes gazda, jámbor gazda,

Van-e jó bor a faluba?

Hozz egy kupát vacsorára.»

Mig az ura borért jára,

Kigombolta a dolmányát,

Megszoptatta síró fiát.

FOGARASI ISTVÁN.

Ablakba’ könyököl Fogarasi István,

Mellette könyököl az ő testvérhuga.

«Hallottad-e hírit, édes testvérhugom,

Elköteleztelek bé Törökországba,

Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?»

«Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám!

Adjon isten nékem inkább víg vacsorát,

Víg vacsora után könnyü betegséget,

Szép piros hajnalba’ világból kimulást.»

Meghallgatá isten az ő kévánságát,

Ada isten neki egy jó víg vacsorát,

Víg vacsora után könnyü betegséget,

Szép piros hajnalba’ világból kimulást.

Eljöve, eljöve a nagy török császár,

Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»

«Virágos kertiben virágokat plántál.»

Oda mene, oda a nagy török császár;

Hát a virágok is mind elhervadoztak,

Az ő