Johannes Johanna

By Anita Pegan

1582-öt írunk, amikor John Barclay (Johannes Barclaius) skót-francia író megszületett. Az ő életét mutatja be ez a regény. Életét meghatározta a történelmi időszak, amikor a világi és az egyházi hatalom – amelyek addig szoros kapcsolatban álltak egymással – egymásnak feszültek. Vajon hogyan küzdött meg a hite keresésével? Megtalálta-e a lelki békéjét miközben apja a legjobbat akarván irányítani akarta a sorsát? Feleségül vette-e a nőt, akibe első látásra beleszeretett? Sikeres lett-e hivatásában?

Egy másik helyen, egy másik időben pedig él egy nő. A 21. században, Európában, ahol a vallás kötelező ereje már csak történelem. Johanna napjai kissé szomorkás, melankolikus mederben folynak. A gyermekét egyedül nevelő újságírónő tanulással tölti szabadidejét. Egyszer csak két váratlan esemény dúlja fel a életét. Egyrészt feltűnik gyermeke apja, akit már évek óta nem látott, másrészt – egy dolgozat megírása kapcsán – egy különös véletlennek köszönhetően találkozik John Barclay munkásságával. Így az életébe visszaköszön a múlt és a rég múlt. John Barclay életének tanulmányozásával új megvilágításba kerülnek saját életének eseményei. Vajon meg tud-e bocsátani szüleinek és gyermeke apjának a sérelmeiért? Tanul-e a múltban elkövetett hibáiból?

A regény két szálon futó cselekményében több párhuzam található, mind a szereplők élethelyzeteiben, karaktereiben, problémáikban és azok megoldásaiban. Ezeknek a felfedezéséhez is kívánok jó olvasást!

• Language: Magyar
• Publisher: Anita Pegan
• Release date: Apr 8, 2022
• ISBN: 9798201062552

Book preview

Ajánlás

Szüleimnek

John Barclay emlékére

A regény John Barclay (1582-1621) skót-francia író élete alapján íródott

–

„szinte úgy hibázni fog, a’ ki e’ költeménynek okát tudni kévánnya, mint az, aki ezen írást a’ történtt dolgoknak valóságára nem rámázza"[1]

(John Barclay)

Előkép

(1582. január 28-án, Pont-à-Mousson-ban, Lotharingiában)

A Moselle-völgyben merészen kanyargott a folyó. Áttetsző jégdarabok siklottak lefelé a hullámokon a szűk mederben. A domboldalon szabályos ívekben futottak végig a szőlőtőke sorok, mintha fentről, a nagy Kéz ültette volna őket szigorúan kettőslépésenként. Mintha még arra is gondja lett volna, hogy minden tőke a szebbik oldalát mutassa a völgy felé, hogy lakói egy pillanatra se feledkezhessenek el róluk, mindig eszükbe juttatván e szépség kihívását az örökké tartó gondoskodásra. S az emberek, rájuk nézvén, az ösztöneikben most is érezték a hívást, amikor a hófödte tőkékben ott aludta álmát a mindig meg-megújuló élet. Tudták, hogy tavasszal ismét munkáért sír majd a növény, könnyeivel követeli a törődést, és saját testük-lelkük csak a gazdag szüret végeztével pihenhet meg kissé. A szőlő pedig ezután kezdi el nemes munkáját, midőn tölgyfa hordóban testes borrá érik. Az embernek pedig tudnia kell: a szőlő mindig dolgozik, és munkája mindig az embert szolgálja. 

Most azonban a völgy lakói valóban pihentek. Késő éjszaka lévén, csak ama lágy érintés hallatszott, ahogy a fehér pelyhek a már számukra megvetett, pihe-puha ágyakra, a folyópart házainak hófödte tetőire érkeztek.

És csak egyetlen ház ablakából szűrődött ki halovány fény.

– Fia született! – nyitotta ki hosszú órák után a kicsiny szoba ajtaját felderült tekintettel a bábaasszony. William Barclay arca nem rezzent. Bólintott, és belépett a helyiségbe. Az újszülött már bebugyolálva feküdt a bölcsőben, és az angyalok álmát álmodta.

Apja hűvös némasága rátelepedett a szoba hangulatára. Anne behunyt szemmel pihent. Pillái meg-megrebbentek, de férje jelenlétére nem mozdult. A gyönyörű francia asszony vitalitása még a hosszú órák szenvedése után is visszatükröződött arcáról. Az életvidámság és az érzelmes tekintet volt az, ami a férfi számára első látásra különössé tette Anne de Malleviller-t. Később aztán ez volt az, amit irigységgel nézett feleségében, és számára örök, megérthetetlen titokként lengte körül őt. A bölcsőhöz lépett. Fia vonásaiban már ekkor felismerhetően keveredtek a skót és a francia jegyek. És most, ebben a pillanatban, gyermeke világra jötte utáni első percekben, fel is fedezte benne anyja természetét, amellyel azután élete végéig szembesülnie kellett. Most a kisdedet kivette a bölcsőből, és felemelte. Egy pillanatig tartotta, majd visszatette az alvó gyermeket. Igazából még nem fogta fel, hogy apa lett, a jelképes mozdulatsort önkéntelenül csinálta végig.

Csak a padló néhány halk koppanása jelezte távozását. Anne még sokáig ébren feküdt. Az arcán végigfutó könnycseppek maguktól száradtak fel. 

–

Arrébb, egy másik helyen, egy másik időben, egy lány meredten bámulta a monitort. Az ágyában feküdt, ölében a laptopjával. Felhúzott lába elgémberedett, jobb lábfeje szurkálón zsibbadt. A lakásban csend volt, a város zaja éjszakára teljesen elhalkult. Hannát átjárta a nyugalom, amit a néptelen utcák tényének tudata árasztott szét benne. Úgy érezte, mintha most mindenki aludna, ahogy a lánya a másik szobában.

A szinte félálomban töltött internetezés nem hozott eredményt. Egy tanulmányához gyűjtött anyagot, de érezte, hogy mind az ihlete, mind a lelkesedése rohamosan fogy. Még megnézte az e-mailjeit. Nem érkezett levele. Egyben azt is látta, hogy ez már a következő nap: 2005. január 28-a 00:15. Lehajtotta a képernyőt, és az éjjeli szekrényre tette a laptopját. Bebújt a takarója alá. Mielőtt szokása szerint a bal oldalára fordult volna, még egy ideig a holdat nézte. A telihold fogyatkozóban volt. Bár alig láthatóan, de hiányzott egy kis íve. Egy idő után a sápadt arc a sötét égbolttal összeolvadt. A feketeségben csak a komódon égő mécses adott némi fényt. Ekkor az ablakok kivágódtak, és erős szél áramlott be a szobába. A fuvallat száz meg száz papírt hozott. A mécses leesett a földre, majd megsokszorozódva adta ki energiáját, apró csillámokat küldve ezerfelé a térben. A lány a levegőben a fekete tintával teleírt lapok után kapkodott, de a forgatagban mind tovaszálltak, s egyszerre saját mozgását is koordinálatlannak érezte. Össze akarta szedni a papírokat, és el akarta olvasni, mi is áll rajtuk. Azután – megfeledkezve erről – az ablak felé közeledett, és bizonytalan lebegéssel a lapok eredetét kereste. Míg eddig a kíváncsiság hajtotta, most a rémület lett úrrá rajta. Fülében a szél zúgása egyre erősödött. Hol itt, hol ott felhangzó koppanásokat hallott. A mécses lángja néhány papírra barna szegélyt égetett, és az ablakpárkányon újabb kis fények jelentek meg, mint táncoló tűzmanók egy éji bálban. Kaján nevetésük hangját messzire vitte a szél. „Ki kell jutnom innen valahogy! – gondolta, bár tudta, hogy álmodik. Ekkor a kezében egy kulcsot vett észre. Óriási, de súlytalan kulcs volt, amely talán az ajtót nyithatta. „Túl nagy ez a kulcs! – sziszegte egy felszálló kis füstgomolyagból a félelme. Hanna bátorságot kért, és megpróbálta a zárba illeszteni a kulcsot. Ahogy beletette, azonnal összezsugorodott, felvette annak pontos kicsiny formáját, és az ajtó szinte magába szívta. Viszont nehezen fordult, így a lány rángatni kezdte az ajtót. A tűzmanók kacagása egyre harsányabbá vált. A szél mind hangosabban zúgott, és a papírokat is egyre gyorsabban kavarta fel a szél...

––––––––

A lélek csak akkor talál megnyugvást, hogyha elvégezte vállalt feladatát.

Első

(2005 januárjában, Szent Mihály-hegyen, a Dunakanyarban)

A szűk, jeges autóút meredeken vezetett felfelé. A fák hóval borított ágai szabályos ívekben hajlottak az út fölé. Hanna lassan haladt felfelé. „Az ereszvény a legrövidebb út a házig – mondta sokszor az apja –, de télen kockázatos. Az „ereszvény – ahogy Nyírjes Erik és a helybéliek hívták a felfelé vezető kanyargós földutat – valóban csúszós volt. Hanna viszont, mint ahogy legtöbbször, most sem hallgatott az apjára. A rövidebb utat választotta, bár most érezte, hogy a következő kétszáz méteren minden vezetői tudására szükség lesz. Még szerencse, hogy a mellette lévő ülésen a halk zenére álomba szenderült Susanne, így nem idegesítette megjegyzéseivel. „Apád is megmondta, hogy ne az eresz..." és így tovább, folytatta volna egészen a házig. Mit a házig!? Talán még másnap a reggelinél is szóba került volna az eset. Sue bizonyos értelemben sokkal komolyabb volt, mint ő. Holott Hannának volt már egy lánya, míg Sue még csak nem is tervezett gyermeket vállalni. Hanna ezen elmosolyodott, és most már annak is örült, hogy a kerekek biztonsággal tapadtak a havas aszfalthoz. – Túl vagyok az ereszvényen! – gondolta. – Látod, Apa, megcsináltam! – s bár tudta, hogy a férfi soha nem fogja ezt értékelni – mint ahogy sok minden mást sem őbenne –, mégis büszkén fogta a kormányt, és villámgyorsan elfelejtette a néhány perce még szinte halálfélelemmel teli gondolatait. Néhány méter és elérik az erdei házat – nyugodott meg végleg. Igazság szerint az apjáé volt ez a ház, mint minden a családban, de alkalom adtán, néhány napra Hanna kölcsönkérte tőle. Most Susanne unszolására szakított egy kis időre kényelmes városi otthonával. Ami – be kell látni – részéről nem kis teljesítmény volt. Budapesten nőtt fel, és – még ha ez nem lett volna elég – soha nem is kívánkozott ki a könyvei közül a természetbe. A konyha ablakából látszó fák számára a természet tökéletes és elegendő megtestesítői voltak. Barátnője néhány hete kezdte a rábeszélést erre a rövid hétvégi kiruccanásra:

– Látnod kell a Machholz üstököst! – lelkendezett – Meglátod, az életed új fordulatot vesz! – tette hozzá sejtelmesen. Sue némileg jártas volt a csillagászat kifürkészhetetlen tudományában. Vagyis inkább lelkes amatőr volt, aki számára a dolgok rendjéhez hozzátartozott az is, ahogy az eget kémlelve sem érzi magát úgy, mint egy végeláthatatlan útvesztőben. Tulajdonképpen Hanna is kíváncsi volt az égi jelenségre, bár mintha számára úgy rémlett volna, hogy az efféle dolgok bajt, katasztrófát hozhatnak.

– Sue, ha a fordulat szerencsés... – húzta ki magát –... állok elébe, de ha nem – mutatóujjával némileg fenyegetően intett –, akkor nem állok jót magamért! – Mindkét lány hangosan nevetett.

A házhoz érve Hanna lassított, és a távirányítóval kinyitotta a kertkaput. A kocsi motorjának zúgása elhallgatott. A fagyott néma csend hirtelen tört rá, és a lány gondolatai az éj sötétjébe vesztek. A kormányra könyökölt, és az eget nézte. A soha ki nem mondott szavak, el nem hangzott vádak, titkolt vágyak kavarogtak a csillagok között.

Sue ekkor megmozdult.

– Megérkeztünk? – szemét dörzsölgette, és nagyot ásított.

– Igen – mondta Hanna, majd gondolatait elhessegetve kiszállt a kocsiból.

Hanna apja délután még a házban volt. Éppen elkerülték egymást. Ahogy a lányok benyitottak az előszobába, enyhe melegség áramlott feléjük.

A kandallóhoz is oda volt készítve néhány fahasáb, így rögtön begyújthattak. Miután Susanne ezzel végzett, észrevette az asztalon hagyott üveget és a mellé tett néhány finom csokoládét.

– Villányi Cabernet Franc. 1997-ből – olvasta fel a címkét. – Ez igen! – forgatta a kezében az üveget. – Milyen rendes az apád! – Álmossága ebben a pillanatban tova is tűnt. – Megkóstoljuk? – fordult Hannához, és a következő pillanatban már a dugóhúzót kereste az egyik fiókban.

– Persze! – mondta, miközben tüntetően, elmélyülten a zacskókban kotorászott, majd néhány dolgot a hűtőszekrénybe tett. Sue-nak is feltűnt, hogy barátnője mennyire nem akart tudomást venni apja kedves gesztusáról, de szó nélkül hagyta a dolgot. Inkább betett a lejátszóba egy CD-t. A zene nyugodt hangulatot varázsolt a házba.

Szendvicset készítettek vacsorára. Egy zöldségekből készült tálat az asztal közepére tettek, és abból válogattak.

– Holnap elmehetnénk ebédelni a „Zöld Mókus"-ba. Itt van a közelben. Mit gondolsz? – nézett Hanna kérdően a barátnőjére. – És bár az apám egyik kedvenc helye, azért megkockáztathatjuk! – tette hozzá. Most, ahogy ránézett Sue-ra, érezte, hogy nem tetszett neki ez a megjegyzés, úgyhogy egy poénnal próbálta elütni a dolgot. – No, meg ne kérdezd, hogy miért zöld az a mókus!

– Biztosan befestették! – nevetett Susanne. S bár tudta, hogy barátnőjének nem fog tetszeni, mégis folytatta:

– Viszont attól, hogy apád kedvenc helye, még nem biztos, hogy borzalmas a főztjük – szögezte le komolyan.

– Jól van, na! – válaszolta nyafogósan Hanna, és nekilátott a szalámis szendvicsének.  Paprikát és paradicsomot is tett a tányérjára, így a néhány percre beállt kínos csendben elfoglalta magát.

– Még annyi dolgom van otthon!  – Végül Hanna sóhajtott fel, főképp azért, hogy az előző témáról végképp elterelje a szót. – Te hogy állsz a szakdolgozatoddal?

Hanna a választ meg sem várva Susanne-ra mosolygott:

– Persze, akinek Henry Brown professzor úr a nagybátyja, annak könnyű!

– Csak képzeled! Tőlem már kikövetelte a témát! De azt hiszi, hogy rögtön el is kezdem! – nevetett Sue. – Szerintem, még van egy hónapom nekiállni. Persze azért jó, hogy a téma megvan, de a többit majd meglátjuk.

Hanna arra gondolt, hogy ő maga miért nem tudja ilyen lazán venni ezt az egészet. Persze Sue nem nevelt gyereket, és Frank sokat segített neki a háztartásban.  Bár neki sem volt könnyű: anyja magyar, apja angol és már rég elváltak. Nem volt egyszerű gyerekkora. De az életet mégis könnyedebben veszi.

– Én az avignoni pápaságról szeretnék írni, de még egy kicsit utána kell néznem a dolgoknak – mondta Hanna. – Szerencsére pont most kértek meg, hogy írjak egy cikket erről a témáról. Majd később megyek be Mr. Brownhoz, ha ezzel a tanulmánnyal elkészültem.

– És Nóra mikor utazik Párizsba? – kérdezte Susanne.

– Április elején. Augusztusig ott marad. Azt hiszem, akkor az időm is több lesz. Egyébként nagyon várja már! A bátyámmal állandóan e-maileznek. Szerintem, jól fogja érezni magát náluk.

– Hihetetlen, hogy tizenhárom éves a lányod! – mosolygott Sue.

– Néha én is elgondolkozom rajta. Szerencsére Nóra egy angyal, úgyhogy szavam sem lehet!

A vacsora maradványait elpakolták, miközben Sue már izgatottan sürgette Hannát:

– Azt hiszem, éppen ideje megnézni azt, amiért valójában jöttünk! – Néhány perc múlva már jó meleg ruhában álltak az egyik padlásszoba erkélyén, ahonnan a kilátás tökéletes volt.

– Ezt az üstököst csak nemrég fedezték fel – kezdte kis tudományos értekezését Susanne. – Egy amerikai amatőr csillagász látta meg először. Képzeld csak, milyen érzés lehet, amikor a távcsöveden keresztül meglátsz egy fényes pontot, és kiderül, hogy az nem más, mint egy fel nem fedezett üstökös! – lelkesedett a lány.

Hanna kicsit hitetlenül állt, mivel el sem tudta képzelni, hogy vajon az óriási égbolton hogyan is fogják megtalálni azt a több millió kilométerre rohanó kicsiny fényt.

– Egyébként először a déli féltekén pillantották meg szabad szemmel. No persze nem nyújt olyan égi látványt, mint Halley, de meglátod, gyönyörű lesz! – Most már ő is csendben maradt, és várt. Mivel tudta, hogy a Bika csillagkép felé halad az üstökös, megkereste, majd Hannának is megmutatta azt az irányt, ahol vélhetően látható lesz az égi csoda.

Az égbolt tökéletesen sötét és tiszta volt. Minden csillag mosolyogva várta, hogy a Földről őt is felfedezzék, megcsodálják, és a fényét befogadják.

A lányok egy ideig csöndben álltak. A vastag ruha ugyan védte őket, de arcukat pirosra csípte a hideg. Sue barátnőjére nézett, és rákérdezett:

– Ugye Markra gondolsz?

– Áh, nem... – válaszolt bizonytalanul.

– Szóval igen – állapította meg Susanne.

Hanna beletörődve bólintott, majd azt az egyetlen csillagot kereste, amelyet ő is bármikor megtalál az égen, az Esthajnal csillagot. Úgy látta, hogy a szikrázó csillag egészen magányosan világít társai között, kissé távolabb a többiektől.

Sue nem kérdezett mást, inkább a távcsövével foglalatoskodott, majd felnézett az égre. Azután egyszer csak átkarolta a barátnője vállát:

– Nézd csak! Ott van ő! – A Machholz teljes pompájában tűnt fel számukra az égen. Az üstökös ékessége, a dupla csóva tökéletesen kivehető volt. Ebben a pillanatban földöntúli érzés kerítette őket hatalmába. Az az érzés, ami magában rejti a mindent tudni vágyás és a végtelen kiszámíthatatlan hatalmának összességét.

Hanna később egyedül ült az ágyon, a padlásszobában. Kicsit fázott, de még nem burkolózott be a vastag takaróba. Inkább magára borított egy plédet, és az ablakhoz lépett. Furcsa érzés ragadta el. Borzongás járta át. A közeli hegyeket beborító fehér hó élesen világított az éjszakában. A fehérség nehezékként fedte a fenyőfák ágait, amelyek mind meghajlottak a hó súlya alatt. Eszébe jutott, hogy apja biztosan most is hagyott eleséget a madáretetőben. Hanna még gyerekkorában készítette a kis házikót, az iskolában. Ha apja hosszabb időt töltött itt, mindig teleszórta magvakkal, és alig várta, hogy egy-egy cinege feltűnjön. A férfi egészen megváltozott ebben a házban, bár Hanna erről az oldaláról kevéssé ismerte őt. A lány menekült erről a helyről. Valami megmagyarázhatatlan okból ritkán jött ki „Szent Mihály"-ra – ahogy a családban emlegették a telküket. Vagy az okot nem akarta magyarázgatni magának... Abban viszont biztos volt, hogy senki sem feltételezte volna az öltönyös, állandóan mobiltelefonáló, komoly üzletemberről, Nyírjes Erikről, hogy cinkéket etet egy húsz éve készült kis faetetőből a hegyek között. Hanna szerint, ez az egy teljesen biztos volt!

A lány testét megint átjárta a hideg, ezért inkább bebújt az ágyba. A takaróra még a plédet is ráterítette, hogy mihamarabb elmúljon a borzongás. Gondolatai nem hagyták nyugodni. Jó időbe telt, míg álomba merült.

–

(2005 áprilisában, Budapesten)

Hanna napjai megállíthatatlanul rohantak előre. Sűrű volt a Nóra utazását megelőző két hónap. Már csak azon kapta magát, hogy ott áll a Ferihegyi repülőtéren nyüzsgő tömegben, mert visszavonhatatlanul eljött a pillanat, amikor négy hónapra búcsút vesz a lányától. Életében először ilyen hosszú időre.

A reptéri csarnokban alig találták meg a 2-es pulthoz vezető sor végét, pedig a kijelzőn már megjelent a párizsi járat indulási ideje. Nóra szőkésbarna haját rendezgette, miközben egyik csomagját – amelyet a földre tett – módszeresen lökdöste a lábával, ahogy méterről méterre haladtak előre. Nagy, kék szemével ábrándosan tekintett előre, és láthatólag nem vett tudomást a körülötte kialakult zűrzavarról.

Hanna idegesen állt mellette. Fogalma sem volt, hogyan kell a gyermekkíséretet elintézni, és csak remélte, hogy húsz perc alatt beveszik a bőröndöket. Közben az apja – kicsit messzebb – egymás után intézte mobilján az ügyeit. Ő is kikísérte a repülőtérre az unokáját, aki életében először utazott egyedül. Nóra magabiztosan készült az útra, és alig várta, hogy megérkezzen Párizsba. Gyermeki kíváncsisága átlépte a félelem korlátait.

– Szia, kicsim! – ölelte át anya és lánya egymást a sűrű forgatag közepén. Majd Nóra a nagyapjához fordult.

– Szia, papa! – a két puszi közben Erik néhány papírpénzt adott a kislánynak.

Hamarosan a stewardess is megjelent. Kedvesen mosolygott, és „Miss Nora"-t – ahogy ő hívta – már vitte is magával.

– A gép indulását legyenek szívesek megvárni! Ugye már elköszöntek egymástól? – fordult Hannához, és a választ szinte meg sem várva elindult a lánnyal.

A fotocellás ajtó kinyílt, Nóra mosolyogva hátranézett, még egyszer intettek egymásnak, majd a füstüveg suhogva bezárult.

Hanna az apjával felment a teraszra, és egy kávézóban kerestek