Randevú Rómában

By Claire Kenneth

A nagy sikerű, magyar származású szerző romantikus szerelmi története a negyvenes években hazánkban is igazi könyvsiker volt. Azóta számtalan kiadást ért meg külföldön, most pedig a hazai olvasóközönség újra találkozhat régi, de nem elfeledett kedvenc regényhőseivel.
George Dowery, a daliás angol gárdakapitány és szerelme, Anna, a gyönyörű, szőke magyar asszony boldog napjainak véget vet a második világháború. A vérzivataros idők – úgy tűnik – mindörökre elszakítják egymástól a szerelmeseket. Dowery kapitány azonban nem felejt, s rendíthetetlen kitartással keresi Anna nyomait a feldúlt Európában.
Anna Magyarországon éli át a háború rettenetes napjait, támasza, oltalmazója, férje, Zoltán oldalán. De a sorscsapások nem kerülik el őket, a Gestapo a nyomukban van…
Vajon hogy fordul életük sora? A felejthetetlen kairói napoknak lesz-e még folytatása? Vajon el tudta-e felejteni Anna élete egyetlen szerelmét? Mindezekre a kérdésekre felel a Randevú Rómában, amely továbbszövi az Éjszaka Kairóban meséjét, és meglepő fordulatokat tartogat az olvasók számára…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633746004

Book preview

CLAIRE KENNETH

RANDEVÚ RÓMÁBAN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Budapest, Árkádia, 1989

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-600-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

Ezen mű szereplői képzelt személyek.

A szerző

ELSŐ RÉSZ

I.

A kertben még nyíltak a magnóliák. Édes illatuk összekeveredett a kesernyés füstszaggal, amit a hulló pernyékkel együtt idesodort a szél.

A lány a magnóliacserjék védelmező árnyékában egészen az ablakig osont. Kissé félrehúzta a függönyt, és benézett a szobába. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy azok odabent észrevegyék.

Most látta őket először. Ott ültek a nagy ebédlőasztal körül, vidáman beszélgettek, az egyik éppen nagyot nevetett.

Nem értette egy szavukat sem, angolul beszéltek.

„Angolok! Ellenség…" – gondolta valami babonás rémülettel.

Ma délután jöttek be a kis olasz faluba. Hajnalban még a németek voltak itt, a templom melletti nagy ház, amit felgyújtottak, még most is égett. Nem messze a háztól egy kilőtt harckocsi állt, mint valami megbénított óriási szörny. Lent, a Volturno-parton még ott hevertek a német katonák holttestei, mert nem volt, aki elföldelje őket. A faluból elvitték a férfiakat, csak a megrémült asszonyok és gyerekek maradtak itt, elrejtőzve a pincék mélyén.

– Giovanna! Giovanna!… – suttogta most egy hang a kert sötétjéből.

– Giovanna, hol vagy?

A lány nem mert megszólalni, mert azonnal észrevették volna, csak állt némán az ablak alatt, és hagyta, hogy az anyja keresse.

Azok, odabent, megint nevettek. Az egyik tiszt, éppen aki az ablakkal szemközt ült, egy nagy dobozból kekszet kínált. Nagy, négyszögletű csokoládés kekszet ettek.

Ettek…

A lány gyomrába fájón belemart az éhség. Hány napja nem ettek már rendesen! Tegnap még volt egy kis kenyér, de mára elfogyott minden, amit levittek a pincébe. Ki gondolhatta, hogy a harc ilyen sokáig tarthat? És ki gondolta, hogy a németek közben elvisznek mindent az éléskamrából, még az üres zsákokat is.

Vajon ezek is rabolnak? Ölnek?…

Talán nem… Nem látszanak olyannak. Ez, aki a kekszet kínálta, milyen fiatal. Milyen szőke a haja, és a szeme szelíden kék. A másik is szőke, aki folyton úgy nevet.

Nem lehetnek ezek olyan rosszak! Mi történne, ha bemenne, és kérne tőlük, akármit – csak ennivaló legyen! Ennivaló! Valami maradék, nem is magának. Beppónak vinné.

Szegény fiú, ott fekszik a pincében a szörnyű sebével, sír a fájdalomtól, és olyan éhes. Ha egy ilyen csokoládés kekszet vihetne le neki, csak egyetlen darabot…

Hirtelen elhatározással beszaladt a tornácra, de mielőtt bekopogott volna, a félhomályban megkereste tekintetével a falba vésett Madonna-képmást.

– Madonna mia, segíts!

Egy beidegzett mozdulattal keresztet vetett, aztán félénken bekopogott. Bentről hangos nevetés hallatszott, nem is vehették észre a halk kopogtatást.

Ismét kopogott, most már erősebben, bár közben egy pillanatra az az érzése támadt, hogy elszalad, mégsem merészkedik be.

– Come in! – hangzott most bentről.

Négy szempár szegeződött a bizonytalanul nyíló ajtóra, ahol félszegen, rosszul palástolt félelemmel állt egy fiatal lány. Vállig érő, kékesfekete hajával, nagy, sötét szemének riadt pillantásával végtelenül bájos volt, szinte megható. Tizennyolc éves lehetett, talán még annyi sem.

A tisztek közül Barcker kapitány beszélt legjobban olaszul. Ahogy megpillantotta a lányt, azonnal felugrott a helyéről, odasietett, és udvariasan az asztalhoz invitálta. Olyan hangnemben szólt hozzá, mintha legalábbis a londoni Mayfairben volnának, és nem egy most elfoglalt kis olasz faluban.

A lánynak jólesett ez a barátságos fogadtatás. Mind a négy tiszt bemutatkozott, és az asztalfőre ültették.

Barcker kapitány szorosan mellé ült, és rögtön heves udvarlásba kezdett. Többször is elismételte, hogy egész Olaszországban eddig nem látott ilyen szép kislányt, már csak ezért is érdemes volt megcsinálni a partraszállást. Micsoda kellemes meglepetés, igazán remek lesz, ha velük tölti az estét…

Közben kínálgatta mindenfélével, szendviccsel, süteményekkel és itallal. Így közelről jól szemügyre véve megállapította, hogy tényleg nagyon csinos. Ma éjszakára mindenesetre megfelel…

Barcker kapitány az a férfi volt, aki egyetlen kínálkozó alkalmat sem akart elmulasztani. Egy-egy kaland nem jelentett számára többet, mint a pohár whisky, amit szomjasan felhajt, aztán továbbmegy.

– Ez a kislány vagy egészen naiv, vagy már teljesen romlott. Beállít ide, késő este, vadidegen férfiak szobájába…

Barcker kapitány végigment már néhány kifosztott, kiéheztetett olasz városon. Látta a fiatal lányokat, akik egy doboz konzervért vagy egy tábla csokoládéért árulták magukat a megszálló katonaságnak.

Ez is nagyon éhes. Akármilyen illedelmesen eszik. Látszik rajta, ki van éhezve. Szegényke! A szeme olyan ártatlan gyerekszem.

Talán még szűz…

Nem, ez nem valószínű, a németek sokáig voltak itt, erőszakoskodtak mindenkivel. Jó lesz vigyázni, nincs az a kaland, ami megérné, hogy rossz következményeivel bemenjen egy hadikórházba. Az a sok csinos doktornő mind mulatna rajta…

Bunny, a kis szőke hadnagy is megkínálta a lányt a csokoládés kekszéből. Neki is nagyon tetszett. Az egészen északi típusú férfiak elragadtatásával bámulta a kreol bőrét, mélyfekete haját.

De tudta, hogy számára csak a bámulás lehetősége marad. Barcker úgyis lefoglalja saját magának a lányt.

Bunny még nagyon tapasztalatlan volt, a tisztek tréfáinak ez volt a kedvenc célpontja, a Bunny ártatlansága…

Clarcke főhadnagy nem örült a váratlan vendégnek, már szeretett volna lefeküdni. Ma végre ágyban alusznak. Micsoda gyönyör!

Ha maga a milói Vénusz hívná nászéjre, akkor is inkább egy kényelmes ágyat választana, ahol kedvére kialhatja magát. Ebben a házban négy ágyat is látott, már kinézte magának a másik szobában azt a nagy, bárkára emlékeztető alkotmányt, matracok is voltak benne. Csak az a nagy Szent Antal-kép ne függne felette, a vastag rámában, még ráesik éjjel. A fedezékből élve került ki, itt meg majd Szent Antal végez vele! Remélhetőleg Dowery őrnagy nem ezt a bárkát választotta, ő a rangidős, övé a választás joga.

Dowery őrnagy némán ült, egyikük sem vette észre a megdöbbenést, amikor a lányt megpillantotta. Barnára sült arca hirtelen elsápadt, majdnem felkiáltott: Mirjam!…

Hihetetlen volt ez a hasonlatosság. Mintha Mirjam lépett volna be, a nagy, égő fekete szemével… Varázslat játszik vele? Ugyanaz a riadt kis mosoly az arcán, amivel Mirjam lépett be hozzá, azon a téli estén, mikor megjelent az életében…

Az évek távlatából most felmerült a kis félvér lány, az egyiptomi szeretőjének képe.

Ez, aki itt ül az asztalnál, mégis más. A bőre világosabb, a szája vékony. Mirjam szája olyan volt, mint senki másé. Mintha a perzselő forróságát, a vad, szenvedélyes szerelmét mint egy bélyeget viselné az ajkán.

De a hangja ugyanaz. Halk, lágy, kicsit éneklős. Vagy csak ez a dallamos olasz nyelv teszi olyanná.

Eddig még nem szólt a lányhoz, pedig tudott olaszul. Most felé fordult, és megkérdezte a nevét. Egy pillanat századrészéig úgy érezte, valami csoda folytán ezt is csak Mirjamnak hívhatják. De nem.

– Giovanna a nevem – mosolygott a lány, és felnézett az őrnagyra, aki eddig olyan mereven hallgatott. A többiek mind beszéltek, a fiatal, szőke hadnagy még egy szótárt is elővett, abból állította össze a mondatait.

A lány már levetette félszegségét, a gin, amit megitattak vele, megoldotta nyelvét. Elmondta, hogy apja itt, a faluban tanító, de elvitték, hogy hová, nem lehet tudni. Vőlegénye is van, mondta büszkén – repülő! Már három hónapja az sem írt, ki tudja, mi történt vele?…

– Biztosan talált egy másik menyasszonyt magának! Látja, nem érdemes hűnek lenni – tréfálkozott Barcker kapitány. – Leghelyesebb, ha sürgősen visszacsalja! Illetve csaljuk, mert én boldogan vállalkozom erre a feladatra!…

A lány egész gyengén elmosolyodott. Aztán gyerekes komolysággal hozzátette: – Filippo nem olyan! Mielőtt elment, megcsókolt, és ez a csók a jegyesemmé tette…

Barcker kapitány majdnem elnevette magát. Ilyen ostoba kis teremtés! Talán még a gólyamesében is hisz.

– És a jegyese legalább jól tud csókolni? – kérdezte gúnyosan.

Giovanna elpirult. Sápadt, kreol bőre bíborszínt váltott. Nagyon szép volt ebben a pillanatban. Barckernek most még jobban tetszett, most már semmiképp sem akarta kihagyni.

„Mégis szűz" – gondolta, és a sok mulatóbeli olcsó lány után, akik itt Olaszországban az útjába akadtak, ez igazán remek fogás lett volna…

Micsoda szerencse, hogy éppen ebbe a házba szállásolták be magukat. Bunny ötlete volt. Úri háznak látszott, és eléggé tisztának. Ráadásul ez a szép lány…

Szegény Bunny, most ismét lecsúszik, ha ez így megy, hát a háború végéig megőrizheti az ártatlanságát. De ez a kislány, ez kevésbé…

– Hol alusznak?– kérdezte.

– Odalent a pincében. Ott rendezkedtünk be, mert folyton bombáznak a repülők. Ilyenkor este borzasztó!… Nem is értem, hogy ma nem jönnek, ilyenkor már mindig…

– Hát hogy jönnének, hiszen azok a mieink voltak, Royal Air Force! Most, hogy kifüstöltük innen a németeket, nyugodt lehet, saját magunkat csak nem fogjuk bombázni!

– Már nem lesz több légiveszély? – kérdezte bizakodva a lány. – Talán már fel is költözhetnénk a pincéből?

– Nyugodtan, egész nyugodtan feljöhet – biztosította Barcker, de közben rájött, jobb, ha a lány családja a pincében marad. Neki elég, ha a lány felköltözik. – Kik vannak még odalent? – kérdezte.

– Az édesanyám meg az öcsém. A szolgálónk az elmenekült. Szegény öcsém sebesülten fekszik, nagyon rosszul van. A németek elvitték sáncot ásni, pedig még csak tizenöt éves. Jött egy akna és… A repeszdarabok a lábába mentek, de ott hagyták a sáncnál, vérében, félholtan… Másnap egy falubeli öreg bácsi hazahozta a taligáján…

A lány hangja remegett a felindulástól, de visszatartotta a sírást. Tekintete a kekszes dobozra esett.

– Vihetnék neki egy szeletet ebből a csokoládésból?

Bunny arca felragyogott.

– Hogyne, természetesen! Nem egyet, vigye az egész dobozt. Van még egy másfajta kekszem is, azt is szívesen odaadom, azon még több a csokoládé.

Már ugrott is fel, és a szoba sarkában felhalmozott poggyászok között keresgélt.

– Megvan! – kiáltotta diadalmasan. Örült, hogy most lefőzheti Barckert, aki csak udvarol, beszél, de arra nem is gondol, hogy valamit adhatna a lánynak.

– Nagyon köszönöm – mondta a lány Bunnynak. – Szegény Beppo nagyon fog neki örülni. Sietek le hozzá, úgyis már át kell kötni a sebét, estére mindig átázik, borzasztó…

– Van steril kötszerük? – kérdezte Dowery őrnagy. – Mert ha nincs, szívesen adunk.

– Köszönöm – rebegte Giovanna –, maguk olyan jók!

A könnyes, hálás tekintete most megint megzavarta Doweryt, mintha csak Mirjam nézne rá…

Bunny rögtön vállalkozott, hogy ő majd bekötözi a fiú sebét. Kijelentette, hogy a tiszti iskolában is ő volt a legügyesebb az elsősegély-nyújtási gyakorlatokban.

Barcker kapitánynak ez sehogy sem tetszett… – Mi az ördögöt tolakszik Bunny, hagyná őt kettesben a lánnyal. Biztosan nem unatkozna vele odakint a koromsötét kertben. De Bunny velük megy, fontoskodik, ő is jön a pincébe. Kötözni! Na sebaj, később majd csak lerázza, elküldi.

A lány a hóna alá szorította a két nagy dobozt, mint valami értékes zsákmányt. Illedelmesen megköszönte a vacsorát is, aztán hirtelen eszébe jutott egy angol szó, hogy mondják: jó éjt. Egy divatos dalnak volt a refrénje, gyakran hallotta a rádióban.

– Good night! Good night!

A hangja édes volt, és szinte belenyilallt George Dowery szívébe. Szerette volna megsimogatni a lány arcát, vagy valami gyöngéd szót mondani neki. Igen, valami furcsa gyöngédség fogta el a lánnyal szemben, már az első pillanatban. Vajon Barcker mit akarhat vele? Nem kétséges, csak egyet akarhat… Jó, hogy Bunny velük megy.

Barcker dühös volt. Ahogy kiléptek a sötét kertbe, rögtön belekarolt a lányba. Közben mintegy véletlenül hozzáért a lány melléhez. Keményen feszülő kis melle még izgatóbb volt a vékony selyemblúzon át, mintha födetlen volna…

Barcker most ismét hozzáért, de ez már simogató mozdulat volt, bár még mindig véletlennek vehette, tekintve a teljes sötétséget, ahogy ügyetlenül botorkáltak a pince felé.

A lány mintha mégis észrevett volna valami szándékosságot, most Bunnyhoz húzódott, sőt megfogta a hadnagy kezét.

– Majd vezetem magukat, itt lépcső van, vigyázni kell!

A ház végében külön kis épület volt a pince. Rozoga lépcsőkön haladtak le, ócska hordók, kerti taligák és egy fok nélküli létra tűnt fel Barcker most felkattantott zseblámpájának éles fényében. Újabb ajtó következett, mielőtt ide beléptek, a lány bekiáltott:

– Én vagyok! Én vagyok, ne féljetek!

Az ajtó kinyílt, kövér, fekete hajú asszony állt az ajtóban, rémülten tekintett a két idegen katonatisztre. De ezek barátságosan, olaszul köszöntötték. Az egyik, a fiatalabb még kezet is nyújtott neki.

– A tiszt urak igen jók! – mondta Giovanna. – Nézd, anyám, mit adtak nekem, egyél belőle! És Beppónak kötszert, orvosságot… És a hadnagy úr beköti a sebét. Beppo meg fog gyógyulni, jobban lesz rögtön!

Az asszony lassan felengedett. A rémület lassan bizakodó mosollyá vált az arcán, és szapora, gyors beszéddel betessékelte őket a helyiségbe.

Egy füstölgő mécses világította meg a szobának alig nevezhető lomtárt, ahol a falak mellé kerti szerszámok, ásók, kapák, gereblyék voltak támasztva, a sarokban egy sezlonon magasra polcolt dunyhák alatt egy fiú feküdt. Sovány gyerekarcából nagy, lázasan csillogó fekete szempár tekintett rájuk. A fogai vacogtak a láztól, keskeny homlokán verítékcseppek gyöngyöztek.

– Beppo drágám, nézd, mit hoztam neked! Finom csokoládét!

Kibontotta ezüst burkából a kekszet, és odanyújtotta az öccsének. De az félrehúzta láztól cserepes ajkát.

– Beppo, carissimo mio! Beppo, egyél, nagyon finom! Hiszen éhes vagy! Nem vagy éhes?…

A fiú nem válaszolt. Fátyolos, révült tekintetével mintha a mennyezet dohos boltívét nézegetné, nem is nézett a nővérére.

Az asszony az ágy lábánál sopánkodott. Pergő, gyors szavaiból alig érthettek valamit. Átkozta a németeket, elvitték ezt a gyereket sáncot ásni, pedig mondta nekik – kérem, ez csak tizenöt éves, még nem köteles menni! De vitték mégis! Most itt van, csupa repeszdarab a lába, el is gennyedt már, majd még nyomorék lesz örök életére, vagy meghal… Úr Jézus, még meg is halhat!

– Mentsétek meg a tiszt urak, Jézus szent szívére kérem, mentsék meg, ez az egyetlen fiam! Mindenünk odaveszett, ki lettünk rabolva, az uramról sem tudok, csak ez az egyetlen szép fiam, ez ne haljon meg nekem!…

A két tiszt tanácstalanul állt az ágy mellett. A fiú szemlátomást nagyon rosszul volt. Tekintete a semmibe meredt, nem látta se a nővérét, se őket. Valami ködös messzeségben egy parancsnokot látott, nagy tornacsarnokban menetelni kellett…

– Nem bírok! – akarta kiáltani. – Nem bírom emelni a lábam, fáj! Fáj! De a parancsnok csak vezényelt, a balilláknak most éljenezni kellett:

– Evviva Mussolini! Evviva il duce!

Rekedten tört elő a hang a fiú cserepes ajkáról. Barcker ránézett Bunnyra. A fiatal hadnagy zavarban volt, kínos, mikor a megszálló angol haderő tisztjei előtt éppen Mussolinit éltetik. De hát ez a fiú önkívületben van szegény…

– Megpróbálom átkötni a sérüléseit, itt a steril géz – mondta, és felhajtotta a takarót.

Giovanna és az anya is segített. A fiú lábai törülközőkbe voltak kötözve, mindegyiken már átütött a vér és genny. Mikor Bunny hozzáért, a fiú felordított fájdalmában.

Bunny még egyszer megpróbálkozott, de a fiú még nagyobbat ordított, és fájdalmában szinte feldobta magát. Az átázott törülközőkből undorító gennyszag áradt, és az aludt vér émelyítően édeskés szaga.

Barcker elfordította a fejét. Sehogy sem volt ínyére ez az egész dolog. Ez a családi jelenet, a siránkozó asszony meg ez a fasiszta kölyök. Semmi köze hozzájuk, a lány szép, az tetszik neki, de ezekkel nem hajlandó az idejét vesztegetni. Akkor inkább lefekszik, végre is napok óta nem aludt ágyban.

– Kórházba kell vinni a fiút, csak ez az egy megoldás – mondta.

– Igen, kórházba, ott megmentik, ugye? Ott nem hagyják meghalni az én kis drágámat! – siránkozott az asszony. – Kedves jó tiszt urak, vitessék kórházba!

– Sajnos azt most nem lehet. Talán egy-két hét múlva, ha előrébb jön a hadtápvonal, lesz kórház is itt. De most… Nem is tudnám megmondani, milyen távolságra van innen a legközelebbi hadikórház.

– Egy-két hét… – ismételte a lány. – De hisz addig meghal! Biztosan meghal… Nézze, már egészen eszméletlen. Most lett ilyen rosszul, mikor felmentem, még beszélt, szólt hozzám, kenyeret kért. Ó, mentsék meg, próbálják kórházba juttatni!…

Most a lány könyörgött, és ez inkább hatott Barckerre. De nem tehetett semmit.

– Nézze, a legközelebbi kórház innen elérhetetlenül messze van. Különben is az öccse polgári személy. Ez itt szigorúan hadizóna, most nem tehetünk semmit. Igazán sajnálom…

– Talán az őrnagy úr tehetne valamit – ajánlotta Bunny, aki röstellte, hogy sebkötözési tudományát nem mutathatta be a lány előtt. – Az őrnagy úr talán tehetne valamit…

– Meg fogom kérni – mondta a lány –, most azonnal megkérem!

Mikor ismét kijutottak a pincéből, Barcker szinte fellélegzett. Már egyenesen az idegeire ment az olasz asszony sopánkodása, ez az egész buta helyzet. A lány tetszett neki, de ez nem ok, hogy ott virrasszon abban a bűzben, a fiú mellett.

Háború van, különb emberek is meghalnak. Dowery sem tehet semmit, legfeljebb valami biztató ígérettel megnyugtatja a lányt. Legalább nyugodtabb lesz, és akkor kihívja a kertbe sétálni. A többi aztán jön magától… Jó, hogy a sarokszobát választotta magának, kulcs is van az ajtón.

Gyönyörködve nézett a lányra, aki kipirultan és izgatottan sietett most az őrnagyhoz.

George Dowery már éppen lefeküdni készült. Még elszívott egy cigarettát, megitta a maradék whiskyjét. Clarke főhadnagy nagyokat ásított, és azon bosszankodott, hogy elhagyta a pizsamáját.

– Ma végre ágyban alhatom, és erre nincs meg az egyetlen pizsamám! Nem láttad a pizsamámat? – kérdezte a belépő Bunnytól. – Te rakosgatsz mindig!

– Azt a csíkosat? De láttam, kölcsönadtam egy zebrának. Szerencse, hogy elveszett, olyan voltál benne, mint egy Sing-Sing-rab!

Clarke elnevette magát. Ez a széles, vidám nevetés most bántóan hatott a lányra, aki a félholt testvére mellől jött be.

– Őrnagy úr, kérem, könyörgök, juttassa kórházba az öcsémet! Meghal különben, biztosan meghal…

Könnyes tekintetével könyörögve nézett fel Doweryre. Megragadta a kezét, úgy kérte.

– Őrnagy úr, tegye meg, biztosan meg tudná tenni, szegény Beppo már eszméletlen, biztos vérmérgezése van. Kórházban még meg tudnák menteni! Mentse meg, az egyetlen testvérem, oly nagyon szeretem.

George Dowery elfordította a fejét. Nem bírta el ezt a pillantást, mintha csak Mirjam könyörögne. Mirjam, aki hiába könyörgött neki…

Hiába, mert otthagyta, és mégis Kairóba ment. Ott feküdt Mirjam meztelenül a kereveten, karcsú, bronzszínű testét szinte rázta a vad zokogás, ő mégis elment… Azután nem látta többé, csak egyszer még, a gyilkolás tébolyult pillanatában. Mirjam ölni akart. Ölni tudott volna féktelen szenvedélyében… Mi történt aztán? Szegény kis Mirjam halálának titkát az alexandriai rabkórház őrzi… Pedig meg lehetett volna menteni. Meg kellett volna menteni idejében, de ő elkésett.

„Elkésett, kapitány úr – mondta az írnok, ott, a börtönirodában –, tegnap temették…"

– Őrnagy úr, ha most nem vitetjük kórházba, elkésünk vele! Tegye meg, tegyen valamit!…

Giovanna nem értette, miért fordítja el az őrnagy az arcát, talán haragszik, talán mégis túl nagy merészség a kérése.

– Rendben van. Én magam viszem kórházba. Bunny, intézkedj, a kocsim perceken belül legyen itt! Most pedig adjatok egy térképet!

A tisztek összenéztek. Az őrnagy tisztára meg van őrülve. Ma végre kipihenhetné magát, ágyban alhatna, a napokig tartó támadás elvégre nem volt gyerekjáték, és erre fogja magát, és sebesültet szállít.

Az őrnagy a térkép fölé hajolt.

– Azt nézem, hogy juthatnék el a 418-as hadikórházba.

– Sehogy! – szólt közbe Barcker, akinek egyáltalán nem tetszett ez a fordulat. Még nem tudta, a lányt is viszi-e, vagy az itt marad. Ha igen, akkor rendben van, de ha a lány is megy, akkor…

Az őrnagy tovább tanulmányozta a térképet.

– A Volturno túlsó partján volna egy amerikai hadikórház, de úgy látom, a híd fel van robbantva. Marad mégis a 418-as.

A lány megbabonázva nézett az őrnagyra. – Hát megteszi, megmenti Beppót…

Nem is tudott most szólni, csak várt, mi lesz most, mi következik.

– A fiút csomagolják takarókba, aztán mehetünk. Úgyis késő van, hajnalra pedig szeretnék visszajutni! Addig is, ha valami előadódna, Barcker kapitány helyettesít. Ha esetleg keresnek… – hát terepszemlén vagyok…

– Itt a kocsi – jelentette a sofőr.

Néhány perc múlva Barcker megrökönyödve látta, hogy a lány is megy. Az eszméletlen fiút felrakták a kocsira, az anyja siránkozva segítette fel, és még egy takarót borított rá.

A lány mellé ült, félig az ölébe vonva a beteget.

– A jóságos Jézus vezérelje az útjukat! – rebegte az asszony, és siránkozva keresztet vetett.

II.

Terrandolában, egy falunál nagyobb, de városkának mégsem nevezhető helységben volt a 418-as hadikórház. Egy iskolát alakítottak át erre a célra, kívül-belül kifestették az ódon, kétemeletes épületet, amely most szinte ragyogott a tisztaságtól, vakító fehérségtől. Az osztályokból kórtermek lettek, a földszinten külön terem a polgári sebesülteknek.

Ha valaki belépett a kórházba, rögtön olasz beszéd ütötte meg a fülét, mert az olaszok még sebesülten, betegen is örökösen zsibongtak, kiabáltak, ha jobban voltak, még énekeltek is. Mikor a kedvencük, Gibbs doktor kisasszony lépett a kórtermükbe, nem törődve a többszöri figyelmeztetéssel, hogy ez tilos, mindig éljenezni kezdtek.

– Evviva la dottoressa! Evviva la bella dottoressa!

A doktornő ilyenkor elmosolyodott, de kijelentette, ha még egyszer így lármáznak, akkor holnap egyáltalán be sem jön hozzájuk. Elvégre késő este van, a többi kórteremben alusznak már.

Ma éjjel, mint leggyakrabban, megint Gibbs doktornő volt az ügyeletes. A két másik alorvos jobb szórakozásnak tartotta bemenni a városkába, ahol egy tavernában jó cinzanót mértek, és valódi jambózenekar játszott.

Ellen Gibbs főhadnagyi rangban szolgált a hadseregben. Ha valaki először látta, nyugodtan nézhette fiatal medikának. Simán hátrafésült, világosbarna hajával, csontkeretes szemüvege mögül élénken csillogó tekintetével olyan volt, mint egy diáklány. De a szája sarkában volt egy energikus vonás, és olykor, ha túlságosan kimerült, ez a vonás élesen kirajzolódott, és szinte szigorúvá tette különben kedves arcát.

Ellen rengeteget dolgozott, sokáig teljesített szolgálatot kint a tűzvonalban, egy segélyhelyen, ahová nőket csak nagy ritkán osztottak be. Igaz, hogy a zubbonyán olyan kitüntetést viselt, amelyre bármely férfi is büszke lehetett volna.

– Remélem, ma könnyebb éjszakánk lesz, mint tegnapelőtt – mondta Miss Perkins, az ügyeletes ápolónő, miközben a tükör előtt feltette a fityulát gondosan kibodorított fürtjeire.

– Már megint kifestette a száját, Miss Perkins, mi értelme van ennek, ha szolgálatban van? – kérdezte a doktornő, és a hangjában határozott rosszallás volt.

– Mi értelme van?… – mosolygott az ápolónő. – Szeretek mindig csinos lenni, hiszen sohasem tudhatom, melyik percben hoznak be valakit, akinek érdemes lenne megtetszeni! Minden hordágyra úgy nézek, hogy nem tudhatom, a rajta fekvő sebesült nem a nagy sanszot jelenti-e számomra…

– Ha így gondolkozik, Miss Perkins, helyesebb lenne, ha egy cukrászdába menne kiszolgálónőnek, és nem a frontra ápolónőnek!

– Téved, doktornő! A cukrászdába a férfiak mindig párosával térnek be, de ha egyedül, akkor sem érzik azt a meghatott hálát, ha egy csésze teát szendviccsel elébük teszek, mint ha itt egy lényegesen prózaibb edényt tolok alájuk, és orvosságot adok szendvics helyett…

A doktornő elnevette magát. Tetszett neki ez a gátlástalan őszinteség.

– És mondja, eddig hány kérője akadt a sebesültek közül?

– Négy vőlegényem volt eddig, de sajnos, mint utóbb kiderült, a legtöbb ezek közül nős volt.

– Na látja, kár volt a sok rúzst elpazarolni, főleg pedig azt a sok időt, amit ezzel a hajbodorítással eltölt!

– Dehogy volt kár! Sőt, megbocsát a doktornő, ha azt mondom, szintén jól tenné, ha kibodorítaná a haját, sokkal jobban állna, mint így simán hátrafésülve.

– Én nem akarok senkinek sem tetszeni – mondta elutasítólag a doktornő, és a kórháznaplót kezdte lapozgatni.

Miss Perkins vállat vont. „Furcsa nő – gondolta –, túl komoly, az a baja. Pedig milyen csinos még így is, ezzel az örökös szemüvegével. Azt mondják, a kórházparancsnok megkérte a kezét. Vajon igaz-e? Mi lenne, ha egyszerűen megkérdezném tőle?"

– Ne vegye tolakodásnak, doktornő, de mikor szabad gratulálni? Úgy tudjuk, rövidesen férjhez megy a kórházparancsnok úrhoz…

– Rosszul tudják, mert nem megyek hozzá. Egyáltalán soha nem megyek férjhez – tette hozzá, és hangjában mintha valami fojtott keserűség bujkált volna.

Miss Perkins már meg is bánta, hogy megkockáztatta a kérdést. Felesleges bizalmaskodás volt, legjobb, ha most sürgősen eltűnik. Halkan kiment a szobából, ha kell, majd csengetnek érte.

Ellen Gibbs összecsukta a kórháznaplót. – Soha nem megyek férjhez… Furcsa. Ezt ilyen határozottan még nem jelentette ki senkinek. Most mintha saját magát is meglepte volna ez a kijelentés. Úgy látszik, ez a mondat így készen, megfogalmazva már benne élt régen, csak alkalom kellett rá, hogy kimondja. De miért?… Tényleg hozzámehetne Sullivan doktorhoz. Jó ember, okos ember, kitűnő orvos. Ha véget ér a háború, közös rendelőt nyithatnának Londonban, a Harley Streeten. Kis Sullivanokat szülhetne, aztán lassanként abbahagyná a kutatómunkát, kísérleteiről nem írna cikkeket a szaklapokba, hanem pudingreceptekkel kísérletezne, amelyeket a szakácsnőjével tárgyalna meg.

Nem. Nem vágyik erre. Az önállóságát, a függetlenségét nincs kedve feláldozni. Ezt egy férfi sem érné meg. Vagy mégis…

Eszébe jutott valaki, akiért mindezt boldogan feláldozta volna. De annak nem kellett ez az áldozat. Sőt. Ő maga sem kellett. Egy napon elment, udvarias búcsúszavai már nem jelentettek semmit… Fájt nagyon, de Ellen tudta fegyelmezni magát. Egyetlen könnyet sem ejtett. A szerelmi bánatot szentimentális varrólánykáknak találták ki, nem neki…

Sullivan doktorral odakint a tűzvonalban ismerkedett meg. Kölcsönösen csodálták egymást. Ellen a doktort, aki a legnagyobb aknatűzben olyan hidegvérrel operált, amputált, mintha egy jól felszerelt szanatórium nyugodt légkörében tenné. Sullivan viszont Ellent bámulta, aki képes volt a saját fekhelyét átadni egy sebesültnek, még akkor is, ha már több éjjel egyhuzamban dolgozott, és hetvenkilós operáltakat cipelt le egymaga a bunkerba, ha hirtelen senki sem volt kéznél.

Most, hogy Sullivant parancsnoknak nevezték ki a 418-as hadikórházba, első dolga volt, hogy Ellen Gibbset behozta ide. Itt már volt alkalom hosszabb beszélgetésekre, nagyon sokra becsülték egymást, mint orvos és mint ember is – de mint nő és férfi, nem, így sohasem álltak szemben egymással.

Az örökösen pletykázó ápolónők persze félreértették ezt a barátságot, de flörtnél még ők is többre tartották, és házasságot szimatoltak. Sullivan doktor tényleg házasságra gondolt, ha egyelőre nem beszélt is róla, de nem akart elébe vágni a dolgoknak. Egy esetleges visszautasítás nagyon bántotta volna. Túl volt már a negyvenen, viszont Ellen csak huszonnyolc éves volt. Tökéletesebb élettársat, mint Ellen, nem tudott volna elképzelni a maga számára. Ugyanaz a lelki konstrukció, mint ő maga. Testileg valószínűleg kissé frigid, mert ha nem volna az, alkalmat adott volna a közeledésre, vagy viszonya volna valamelyik fiatal tiszttel. De nincs, ez biztos.

Tényleg, Ellent nem érdekelte