Holdfény Hawaiiban

By Claire Kenneth

A világsikert aratott „Neonfény a Nílus felett” és a „Május Manhattanben” folytatása a Holdfény Hawaiiban, amely az előzőek ismerete nélkül is megállja a helyét: önálló, remek, szórakoztató mű.
A történet egy elegáns jahtklubban kezdődik. Zizi, a hajdani kis pesti lány előkelő grófnő szerepében tetszeleg. Megteheti: kalandos életútja során sikerült ősi nemesi névre szert tennie, s bár eredeti foglalkozásával sem hagyott fel, a társaság előtt ő a zárkózott, kedves, fiatal arisztokrata özvegy.
De az élet közbeszól, s amiről Zizi azt hitte, kaland csupán – abból szerelem lesz. Ronald Merlyn, a vonzó fiatal olajmérnök házassága zátonyra fut – s Zizi mindent elkövet, hogy a férfit magához kösse…Cynthia, Ronald felelsége súlyos titkokat hordoz, szorongásaitól, félelmeitől csak az új szerelem – Kertay Tibor – váltja meg. Tibpr 1956-ban érkezett Amerikába, s a sors őt is kegyetlen próbák elé állította: tragikus körülmények között veszíti el öccsét és szerelmét Editet.
A magyar származású kitűnő szerző újabb regénye, a Holdfény Hawaiiban, ismét felejthetetlen élményt nyújt az olvasóknak.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633745984

Book preview

CLAIRE KENNETH

HOLDFÉNY HAWAIIBAN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Árkádia Budapest, 1990

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-598-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

ELSŐ RÉSZ

I

A Hudson felett lassan kitisztult az ég. Az opálszínű pára felszállt, és a rojtos felhők mögül egyszerre csak előbukkant a nap.

A jachtklub teraszán kinyitották a nagy piros csíkos napernyőket, és a nyugszékeket is kihordták.

– Szép időnk lesz, grófnő! – mondta a főkomornyik tisztelettudóan, miközben megigazította a nyugszék lábtartóját anélkül, hogy figyelemre méltatta volna a rajta kinyújtózott karcsú, meztelen combokat.

Zizi rövid, jó szabású bermudanadrágot és hosszú, jó hangzású arisztokrata nevet viselt. A sortot itt vette New Yorkban, a nevet valahol Olaszországban, ahol egy öreg gróf éppen válaszúton volt a szegényház, az öngyilkosság vagy a további koldulás között. A névházasságot egy hotelportás közvetítette, az egész alig került többe, mint egy hermelinbelépő. De mennyivel többet ért! Ezzel a névvel aztán beléphetett bárhová…

Zizi egyébként Pesten született, egy József körúti meglehetősen sötét udvari lakásban. Talán ez volt az oka, hogy később annyira ragaszkodott a széles, napfényes ablakokhoz, amelyek lehetőleg valamelyik tengerpartra nyílnak.

Zizi apja egy kis sánta szabó volt, aki sokat ivott, és folyton köhögött. Ez persze kellemetlen volt a családjának, de még kellemetlenebb volt, amikor már se nem ivott, se nem köhögött, hanem meghalt. Nem maradt utána más, mint egy ódivatú varrógép, egy rettenetesen nehéz vasaló és a pepita notesza, amelybe bejegyezte, hogy kik tartoznak neki.

A mama ezzel a notesszal szaladgált hetekig, de senki sem fizetett.

– Az emberek aljasok! – állapította meg, és kisírt szemekkel főzte a mindennapi paprikás krumplit. Közben szidta az egész világot, kezdve a kenyérjegyektől, amit igazságtalanul osztanak ki, egészen Hitlerig és Sztálinig, akik a háborút okozták.

A háború utolsó éve volt. Zizi tizenhat éves volt, és az első fiúnak azért adta oda magát, mert éppen a frontra ment. A másodiknak, mert a frontról jött…

A következők már nem is voltak érdekesek. Szerelem? Lehet, hogy Zizi azt hitte, ezek szerelmek. Néhány rózsaszínű tábori lapot sokáig megőrzött, az elnémult öreg varrógép fiókjába dugdosta el őket.

Mikor a mama elcserélte a varrógépet egy zsák lisztre, a szép szerelmes lapok odavesztek. Zizi súlyos szemrehányásokat tett anyjának, és csúnyán összevesztek. Másnap hirtelen elhatározással Bécsbe utazott. Kitűnő alkalom kínálkozott egy amerikai katonával, akit Teddynek hívtak és a dzsipje tele volt csokoládéval s finom cigarettákkal.

A háború véget ért, és Zizi karrierje elkezdődött. Bécsben pincérnőként kezdte, egy amerikai katonai étkezdében. Ezt Teddynek köszönhette, ő ajánlotta be. Teddy jó fiú volt, de az étkezdében akadtak nála jóval csinosabbak is.

Ebben az időben Zizit még jobban érdekelték a csinos fiúk, mint a pénz. Később persze már másképp gondolkozott, de ehhez néhány évre és néhány csalódásra volt szüksége. Húszéves korában döbbent rá, hogy a jó állások mind be vannak töltve, a jó lakások ki vannak adva, és a rendes fiúk már meg vannak fogva. Mindenki nős vagy vőlegény.

Később ez már nem zavarta. A bécsi ékszerész, aki elvitte Olaszországba, szintén nős volt. Majd megőrült érte, teleaggatta ékszerekkel, szép ruhákat vásárolt neki, nagy nőt csinált belőle. Így kezdődött…

Zizi már nem is ment vele vissza Bécsbe. Minek? Rómában nagy lehetőségek voltak, a háború utáni években tombolt az életvágy, és egy szép nő, ha egy kis esze volt, könnyen ért el sikereket.

A siker persze pénzt is jelentett, a pénz pedig mindent…

Gróf Santuannit is, akivel aránylag olcsón sikerült névházasságot kötnie, és már mint Santuanni grófnő érkezhetett meg Amerikába.

Így minden egészen más. Senki sem súghat össze a háta mögött, hogy honnan van pénze, miből utazik, miből elegáns… Grófnő. A válasz ez, és ez elég.

Zizi eljött Olaszországból, pedig szerette Rómát, a dolce vitát, de mégis itt akart élni New Yorkban. Lehet, hogy már akkor is ide vágyott, amikor kis kopott szvetterében felült a Teddy dzsipjére.

Hány év telt el azóta? És milyen hosszú út vezetett attól a dzsiptől eddig a hófehér Cadillacig, amely most itt állt a jachtklub előtt. És a tágas tetőtéri lakásig a néger szobalánnyal.

Mindezt pedig Mr. Johnson fizette, a bronxi autókereskedő, akinek földöntúli gyönyörűséget okozott már az is, hogy egy valódi grófnő hálószobájában vetheti le a lúdtalpbetétes cipőjét.

Szerencsére nem túl gyakran, mert persze nős volt. Zizitől mindig hazatelefonált a feleségének.

– Darling, ma későn jövök haza, az üzleti megbeszéléseim későig elhúzódnak…

Mr. Johnson kopasz volt, kövér, és elmúlt ötven éves. Zizi mindig attól félt, hogy pont nála fog szívrohamot kapni.

– Grófnő, parancsol egy hűsítőt? – érdeklődött a komornyik, miközben újabb nyugszéket hozatott ki egy alkalmazottal.

– Köszönöm, majd később…

Zizi se szomjas nem volt, se éhes. Csak türelmetlen. Nem szeretett várni senkire. Méghozzá olyanra, aki talán el se jön. És akit nem is ismer…

A férfi, akire várt, múlt vasárnap itt volt a jachtklubban. Itt ült a teraszon, pont egy szemközti asztalnál.

– Jövő vasárnap megint lejövök – kiáltotta le a földszintre egy másik úrnak.

– Hánykor?

– Azt hiszem, fél tizenegyre…

Zizi a karórájára nézett. Már elmúlt fél tizenegy.

„Nevetséges, amit csinálok – állapította meg magában. – Képes vagyok itt lopni a napot egy férfi miatt, akiről az égvilágon nem tudok semmit." Csak a nevét, mert azt persze megkérdezte az inastól.

– Ronald Merlyn…

Egész héten nem ment ki a fejéből ez a Ronald Merlyn. Pedig eléggé mozgalmas hete volt. Két koktélparti, egy est a Copacabanában és egy az El-Moroccóban. Itt nagyszerű társaság volt, egy újságíró is került az asztalukhoz, és másnap már bent volt az egyik társasági rovatban, hogy gyönyörű Santuanni grófnő milyen estélyi ruhában jelent meg az El-Moroccóban.

Mikor David Johnson meglátta a cikket, a büszkeségtől szinte ragyogott az arca. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor nem tartotta túlzásnak, hogy hány ezrest költ el az ő gyönyörű Zizijére…

Zizi egyáltalán nem volt gyönyörű. Az eredeti barna hajával legfeljebb csinos kis nőnek számított volna, de ezzel a tiziánvörös hajkoronával érdekes és izgalmas volt. Ahogy itt Amerikában mondják – szexis.

Zöldesbarna szemét ügyesen árnyékolta, ezt Olaszországban tanulta meg, ahol még a legegyszerűbb kenyereslány is Sophia Loren pillantásával köszöni meg a borravalót.

Karcsú, jó alakja volt, és főleg a lába volt formás. Szerette a rövid ruhákat, és legszívesebben mindig sortban járt volna.

Harminckét éves volt. Hány férfi volt az életében, azt még hozzávetőleg sem tudta volna megszámolni, némelyiknek a nevére emlékezett, némelyiknek az arcára, volt olyan, akinek csak az ölelésére…

Ha valaki kíméletlenül közölte volna vele, hogy nem egyéb, mint egy kurtizán – azt képtelen lett volna elviselni. Önmagának is hazudott, nemcsak másoknak.

Ha azt mondta David Johnsonnak, hogy „csak te vagy nekem, senki más, sosem csalnálak meg", úgy érezte, igazat mond. Mert az az olasz kölyök igazán nem számít, az a fiatal fiú. Egy partin találkoztak, és jó volt megint olaszul beszélgetni. Különben is szerette fitogtatni, hogy hány nyelven beszél, milyen magas műveltségű. Ki tudhatná, hogy angolul az étkezdében tanult meg, az amerikai katonáktól és nem a nevelőnőtől az ősi kastélyban…

Az olasz fiú azóta már vissza is ment Torinóba. Valami versenyautóügyben volt itt, pénze is lehetett bőven, mert szórta a night-clubokban. Jó volt táncolni vele, olyan vékony volt és izmos. Olyan más, mint a kövér, petyhüdt David.

És a szerelemben… Milyen szenvedélyes egy ilyen olasz, pláne ha csak huszonnégy éves…

Persze ilyen kalandok miatt nem szabad megkockáztatni David Johnsont. Isten őrizz!

Más lenne, ha egy milliomos akadna, vagy esetleg valaki olyan, akihez férjhez lehetne menni… Egy férfi, akinek imponálna, hogy valódi grófnőt vehet el.

Egy jóképű férfi, akivel meg lehet jelenni, akivel kellemes lenne élni. Utazgatni…

Például ilyen típusú férfi, mint ez a Ronald Merlyn…

Magas. Karcsú. Kisportolt. Talán harmincöt éves, legfeljebb harmincnyolc. Nagyon úri. Van benne valami, ami…

Zizi megérzései jók voltak. Elég volt, ha egyszer látott valakit.

Ez a Ronald Merlyn, ahogy itt ült múlt vasárnap azzal a másik férfival, ahogy fogta a poharat, ahogy borravalót adott a pincérnek, ahogy fényképezett a terasz karfájához dőlve, minden mozdulatából nyugalom áradt. Előkelőség…

Persze lehet, hogy nős. Itt már a főiskolán megfogják a fiúkat, már a taknyos kölykök is nősek. De akkor vasárnap a családjával lenne. Ez íratlan szabály mindenütt a világon. Zizi aztán ezt igazán tudta. Mindig vasárnap csalta meg a nős barátait, akkor volt szabadnapja.

David Johnson is a ronda feleségével tölti a napot, és a három fiával. A felesége olyan, mint egy öreg bagoly és a fiúknak is mind bagolyarcuk van. Szegény David! Biztosan azon töri a fejét, hogy ő most hol van, kivel van, mit csinál… Milyen nyugodt lehetne, hogy itt unatkozik a jachtklubban, egyedül.

Fél tizenkettő. Ronald Merlyn már nem jön. Ne is jöjjön, fütyülök rá…

Felkelt a nyugszékből és kinyújtózott. Közben leejtette a retiküljét, és minden szerteszét gurult. Az autókulcs, a szájrúzs, az arany púdertartójából kiesett a tükör, és darabokra tört. Gurultak az aprópénzek minden irányba.

A feljárónál két férfi tűnt fel. Azonnal udvariasan el kezdtek hajladozni, hogy felszedjék az apróságokat a földről.

Az egyik férfi Ronald Merlyn volt…

II

Ezen a vasárnap reggelen Ronald és Cynthia között kitört a vihar. Napok óta egyre nyomasztóbb volt a hangulat, Cynthia sápadt arccal, szótlanul járkált a lakásban, még mindig botra támaszkodva, de így is még erősen húzta a lábát. Amerre elhaladt, a süppedő szőnyegen mély sávot hagyott maga után. A reggelizőasztalnál ültek. A néger lány már leszedte az asztalt, és most a konyhában nevetgélt a kis Ronnyval.

A széles ablakokon besütött a napfény, az erős világításban Cynthia még sápadtabbnak látszott, különösen mert az utóbbi időben soha nem használt festéket.

– Gyönyörű időnk van – kezdte Ronald –, nem volna kedved ma délelőtt a jachtklubba jönni?

– Eltaláltad. Nem volna kedvem.

– És miért nem? Kényelmesen üldögélhetsz, napozhatsz, kellemes emberek, ismerősök között. Én se mennék le a teniszpályára, természetesen veled lennék.

– Te csak menj teniszezni, ne hozz értem áldozatot!…

– Nem áldozat, drágám! Tudod jól, örülök, ha veled lehetek. Nagyon kérlek, gyere! Egész héten ülök az irodában, szeretnék legalább vasárnap kijutni a levegőre…

– Hát menj! Egy szóval se mondtam, hogy itthon maradj…

– De veled szeretnék menni, értsd meg, Cynthia! Veled…

– Én pedig sántán nem megyek sehová…

– De drágám, ezt nem értem! Mindenki tudja, hogy autóbalesetünk volt.

– Csak nekem volt balesetem, csak én lettem nyomorék…

– Nem vagy nyomorék! Hogy ejthetsz ki ilyet a szájadon? Az orvos megmondta, hogy pár hét múlva teljesen rendbe jössz…

– Az orvos csak vigasztal. Nem hiszek neki.

– És a professzornak sem? Szerinte is tökéletesen összeforrt a csont, és semmi nyoma sem maradhat.

– Ezt csak mondja, mert ő is sajnál. Nyomorék leszek egész életemre, mert a kedves férjem két whiskyvel többet ivott, és nekivezetett egy fának…

– Cynthia, te azzal vádolsz engem, hogy részeg voltam? Hát ha nem vagyok józan, képtelen lettem volna utolsó pillanatban kikerülni, hogy beleszaladjak abba a teherautóba. Heten ültek benne, mind a heten meghalhattak volna…

– Így csak a mi gyerekünk halt meg, igaz? Csak a gyerekünket ölted meg…

– Megöltem? Hogy mondhatsz ilyet?… Még a biztosítótársaság is elismerte, hogy nem voltam hibás, különben nem fizették volna meg a kocsit.

– És ha megfizették? Neked ez a fontos, Ronald? A pénz? Hát neked nem is fáj, hogy a gyerekünk… Akinek úgy örültünk előre… Elpusztult, mielőtt megszülethetett volna…

Cynthia hirtelen sírva fakadt. Egész testét megrázta a zokogás, ahogy a zsebkendője után nyúlt, a kezéből kicsúszott a bot, és nagy koppanással a földre esett.

Ronald felemelte a botot, és közben gyöngéden át akarta ölelni, de Cynthia ellökte magától.

– Hagyjál békében…

– Ennyire gyűlölsz, Cynthia? Ennyire?… Hát nem tudsz megbocsátani nekem? Nincs benned semmi megértés? Nincs?…

Cynthia nem válaszolt. A zokogása hirtelen alábbhagyott, furcsa nyugalom szállta meg. Ránézett Ronaldra, sápadt, elkínzott arccal.

– Ha mindent tudnál, ami bennem van… Ami fáj. És ha tudnád, hogy miért örültem úgy ennek a gyereknek, Isten útmutatását láttam benne, hogy veled maradjak, újra boldogok legyünk…

– Különöseket beszélsz, Cynthia, félek, az idegeidet is megviselte ez a baleset.

– Az idegeimmel semmi baj nincs. Ha én vezettem volna a kocsit, ma nem lennék nyomorék. És a gyerekünk is megszületne… De te, emlékezz csak, nem akartad, hogy én vezessek… És amikor kértelek, hogy ne igyál többet, mégis ittál!

– Ne gyötörj, kérlek, ne gyötörj! Bár én sérültem volna meg, százszor inkább elviselném, mint ezt! A testi kín az semmi ehhez képest!

– Semminek nevezed? Mikor ott feküdtem a műtőasztalon, és azt hittem, amputálják a lábamat. És mikor megtudtam, hogy a bébi nincs többé… A kínok kínját szenvedtem, és ezalatt te… Te interjút adtál az újságíróknak, méghozzá nyugodtan. Az ápolónő eltette nekem az újságokat, láttam a fényképedet is, egész nyugodtnak látszottál rajta…

– Hála istennek, nyugodt a természetem. Férfi vagyok, és igyekszem minden csapást elviselni, ami rám lesz mérve.

– Micsoda hamis pátosz ez… Nagyapád beszélhetett így, az anglikán lelkész, akire olyan büszke vagy, Ronald!

– Igen, büszke vagyok. És az apámra is…

– Ezt miért mondod? Ilyen nyomatékosan, hogy megértsem belőle, hogy én nem lehetek büszke az én apámra, igaz?… Miért nem vágod egyenesen a szemembe, hogy az apám, a szerencsétlen, a beteg apám, gyilkos volt!…

– Cynthia drágám, ne izgasd fel magad! Ne gyere elő ilyesmikkel… Bántani akarsz? Vagy magadat kínozni? Én soha nem említem az apádat… Soha!

– Hazudsz, Ronald! Mert egyszer igenis a szemembe vágtad, hogy én is őrült vagyok, mint az apám volt…

– Drágám, nem gondoltam komolyan. Bocsáss meg! Biztos vagyok benne, hogy inkább az anyádra hasonlítasz… Olyan lehetsz, mint ő volt. Szép és kedves és jó… Milyen kár, hogy fiatalon meghalt…

– Igen. Nagyon szép volt és nagyon jó… – ismételte Cynthia. Egy pillanatra mereven nézte Ronaldot, aztán hirtelen felsikoltott: – Most menj! Menj el azonnal, mert nem bírlak látni! Nem bírlak, érted?!… Dehogyis érted, dehogyis…

Ronald vette a kalapját és elment. A jachtklubba.

Már a bejáratnál beleütközött McKinneybe. A főmérnök a teniszpályáról jött, és az izzadt homlokát törölgette.

– Átkozottul meleg van! Menjünk fel a teraszra, ott akad egy kis levegő…

– A tenisz miatt jöttem ki – jegyezte meg Ronald –, nem azért, hogy a teraszon üldögéljek.

– Játszhatsz Mrs. Harrisszel, ő éppen keres valakit. Én sikeresen elmenekültem előle.

– Az a kövér nő, aki fogyókúra miatt teniszezik?

– Az.

– Isten őrizz! Csak gyerünk fel a teraszra.

– Cynthia miért nem jött veled?

– Még nincs egészen jól. Bottal kell járnia, ez zavarja őt…

– Persze a hiúság! Milyen hiúak a nők, ez fantasztikus… Nézd ezt a nőt itt, leejtette a táskáját, egész drogériaraktár esett ki belőle.

– Ne bámuld, öregem, inkább segítsünk neki –jegyezte meg Ronald.

Mindketten nekiláttak az udvarias feladatnak. McKinney nem túlzott lelkesedéssel, mert már tenisz közben is kimelegedett. Hogy a hölgy rendkívül csinos, az sem érdekelte. Nem volt nagy nőbarát. A koreai háborúban szerencsétlen sérülés érte, azóta a nők már csak elméletileg érdekelhették. Erről persze senki sem tudott. Még Ronald sem, akit elég jó barátjának tartott.

A csinos nő megköszönte, hogy a segítségére voltak. Olyan hálás mosollyal, mintha legalábbis az életét mentették volna meg.

– Maguk igazán nagyon kedvesek!…

A két férfi leült egy közeli asztalhoz, és valami italt rendeltek.

Közben a pincér kérdőleg tekintett Zizire.

– Parancsol valami hűsítőt, grófnő?

– Igen, hozhat egy gint, sok citrommal.

A pincér rövidesen visszatért. Az italokat elcserélte. Zizi ginjét vitte oda a férfiak asztalához, a Martinit viszont, amit Ronald rendelt, Zizihez.

Vannak ilyen véletlenek. Mire az italkérdés megoldódott, már együtt is ültek. A férfiak bemutatkoztak, és odatelepedtek Zizi nyugszéke mellé.

Sablonos társalgás indult meg, főleg McKinney beszélt.

„Ez egy unalmas hülye" – állapította meg Zizi, és közben kizárólag Ronald Merlynt figyelte, aki most még jobban tetszett, mint múlt vasárnap. A kezén azonnal felfedezte a jegygyűrűt, de ezen igyekezett túltenni magát.

Az egész dolog remekül indult.

A legremekebb pedig az volt, amikor ezt az unalmas McKinneyt telefonhoz hívták, és röviddel utána nagy bocsánatkérésekkel elment a pokolba.

Kettesben maradt Ronald Merlynnel.

A férfi nem látszott túlságosan vidámnak, sőt… Mintha ideges és levert lett volna. De ez nem zavarta Zizit. Egy rosszkedvű vagy elkeseredett férfit felvillanyozni, az az igazi siker!…

Zizinek jól bevált módszere volt. Legalábbis eddig minden átlagos amerikai férfi azonnal megszédült ettől a könnyed, szellemes csevegéstől.

Zizi néhány európai élményét mesélte el. Víkend Velencében egy kedves hercegi családnál, akik egyébként az unokatestvérei… Humoros epizód a belga király esküvőjéről, ahol Zizi valami koszorúslányféle volt. Aztán egy remek tréfa, amit vadászaton Umberto, az olasz exkirály mondott neki, aki rém édes ember, ha valaki közelről ismeri…

A szerény földi halandó, aki mindezt hallgathatja, persze hogy megilletődik. Ez a gyönyörű grófnő olyan természetességgel járkál ki és be az európai királyi palotákba, mint mi itt a Horn & Hardart automata büféibe…

Mikor a megilletődés már eléri a kellő fokot, jön a játék második része.

Az éles kontraszt, hogy ez a felhők magasságában lévő tünemény tulajdonképpen egy húsból és vérből való nő. De még mennyire az…

Egy kis húst rögtön mutat is, csak úgy mintának. Ha sortban van, a formás feszes combját. Ha estélyi ruhában zajlik le a játék, akkor egy kis hirtelen előrehajolással betekintést enged a keblébe, amelyet amúgy se nagyon fed el a kivágott ruha.

És ebben a lélektani pillanatban, mikor az illető áldozat éppen a combok vagy mellek hatása alá kerül, jön egy meglepő kijelentés:

– Tudja, hogy maga nagyon hasonlít valakihez?!

– Kihez? – kérdi a gyanútlan férfi.

Zizi merengve a távolba néz. Kis, átszellemült mosollyal mondja:

– Nem fontos, hogy kihez. Úgysem árulhatom el…

– Pedig kíváncsi volnék, gondolhatja, grófnő! Egy amerikaihoz?

– Nem, dehogyis. Egy illető, aki majdnem felkavarta az életemet… Ne beszéljünk róla. Jó?

Az átlagos amerikai férfi ilyenkor romantikusnak és érdekesnek kezdi érezni magát. David Johnson, két évvel ezelőtt, mikor ezt hallotta Zizitől, teljesen fel volt ajzva. Reggel, borotválkozás közben, sokáig fürkészve nézte magát a tükörben, a kopasz fejét, dupla tokáját, és arra gondolt, hogy van valahol Európában egy gróf vagy herceg, aki hasonlít rá. Mert nyilvánvalóan Zizi életét egy akárki nem kavarhatta volna fel…

Persze Ronald Merlynnel más volt az eset. Ronald pontosan olyan külsejű férfi volt, aki bármely nő életét felkavarhatta. Mivel pedig nem volt átlag amerikai, hanem angol, ezek a történetek csak mulattatták és egyáltalán nem volt megilletődve. Rögtön látta, hogy ez a műsor elkápráztatására van szánva, de ez nem zavarta abban, hogy jól érezze magát a vörös hajú grófnővel.

Egy kis kikapcsolódás volt, semmi több. Szórakoztatóbb, mint McKinney, és kevésbé fárasztó, mint teniszezni ebben a melegben.

– Nem volna kedve egyet úszni? – érdeklődött Zizi, mert szerette volna magát bikiniben is megmutatni.

– Az időmből már nem telik ki. Levetkőzni, újra öltözni csak akkor volna érdemes, ha legalább egy órát maradhatnék az uszodában.

– És miért nem maradhatna? Siet valahová?

– Haza akarok menni ebédre.

– Ó, maga milyen mintaférj?

– Honnan tudja, hogy férj vagyok?

– Egyszerű. A jegygyűrűjéről.

– Persze. Viszont maga is visel jegygyűrűt, grófnő, holott azt mondta az előbb, hogy egyedül él…

– Igen, sajnos… A drága uram, akit imádtam, meghalt…

Zizi lehajtotta a fejét, és a pillanatnyi csendben most arra a kellemetlen vénemberre gondolt, akivel mindössze kétszer találkozott. Egyszer, amikor kialkudták a névházasságot, másodszor már az esküvőn. A temetésére már el sem ment, csak örömmel értesült róla, hogy az öreg elpatkolt.

– Az élet tele van tragédiákkal – jegyezte meg Ronald részvéttel.

Közben elképzelt valami daliás, fiatal arisztokratát, aki bizonyára baleset áldozata lehetett…

És tényleg. Ahogy Zizi a keblén lévő kis arany-amulettet megmutatta, amelyben egy csinos, de kevésbé ismert olasz filmszínész képe volt, Ronald szinte meghatódott.

– Ez volt ő – suttogta Zizi. – És utána nem jöhet senki…

Ronald tudta, hogy tapintatlanság lenne most bármit mondani. Rágyújtott egy cigarettára, italt rendelt az arra járkáló pincértől.

A némaságot most Zizi törte meg. Az amulettet már visszacsúsztatta a blúzának a kivágásába, még felsóhajtott közben.

– Tudja, ez volt az utolsó felvétel róla. Egy kis csoportképről vágtam le. Umbertóval voltak együtt. A király is nagyon kedvelte őt… De beszéljünk másról. Beszéljen magáról valamit! Jó?…

Még Ronaldnak is, bár egyáltalán nem volt sznob, furcsa volt, hogy most a király után önmagáról beszéljen.

– Nem vagyok érdekes ember. És a királyok sem kedvelnek különösebben – tette hozzá, de utána azonnal megbánta.

Neveletlenség volt, érezte. De a grófnő, úgy látszik, nem neheztelt. Kedvesen és érdeklődve nézett rá.

– Tényleg, beszéljen magáról!…

– Mire kíváncsi? A nevemet tudja. Azt is, hogy nős vagyok. Még elárulom, hogy van egy édes, kicsi fiam is. Egyébként főmérnök vagyok a Great Britain Oil Companynél.

– Itt New Yorkban?

Ez fontos kérdés volt. Mert ha esetleg csak egy átutazóban lévő pofa, arra Zizi sajnálta volna az idejét pazarolni. Akármennyire is jóképű.

– Igen, itt vagyok állandóan. Már pár éve. Azelőtt Londonban voltam és még régebben Bagdadban.

– Már ott is nős volt?

– Igen. Illetve ott vettem el az első feleségemet.

– Ó, szóval maga egy olyan gyakran nősülgető típus!

Ez a megjegyzés nem tetszhetett Ronald Merlynnek, mert nem is reagált rá. Zizi hamar másról kezdett beszélni.

– És mondja, miért nem hozza magával a feleségét? Miért jár ide a klubba nélküle? Mert a múlt vasárnap is egyedül jött. Emlékszem, ott ült annál az asztalnál.

– A feleségem, sajnos, beteg. Egy súlyos lábtörése volt autókarambolból. Nem szívesen beszélek erről…

– Borzasztó! De már, remélem, jól van?

– Igen, de még bottal jár. És tudja, milyenek a nők, nem akar így mutatkozni.

– Ez természetes hiúság. És minél szebb egy nő, annál hiúbb.

– Akkor maga nagyon hiú lehet, kedves grófnő!…

Ez volt az első bók, amit Ronaldból sikerült kiprovokálni.

– Köszönöm. Kedves magától, hogy szépnek talál, de hogy őszinte legyek, a belső értékeimet többre becsülöm. A lélek, azt hiszem, minden…

– Ez igaz. Viszont van egy nagy igazságtalanság. A férfiak sosem szeretnek bele első látásra egy csúnya nőbe, akármilyen szép is a lelke.

– Maga milyen nőkbe szokott beleszeretni?

– Szoktam? Ez túlzás. Sosem voltam egy playboy…

– Kár.

– Miért? Mi volna, ha playboy lennék?

– Talán flörtölnék magával. Talán… Nem biztos.

– Csak azért, mert hasonlítok valakihez, aki felkavarta az életét?

– Nem kavarta fel, csak majdnem…

– Telefon! Santuanni grófnőt kérik a telefonhoz! – kiabálta a komornyik.

Zizi felugrott a nyugszékből. A hirtelen mozdulatával majdnem nekiesett Ronaldnak.