Halálos háromszög

By Claire Kenneth

Claire Kenneth talán minden eddiginél izgalmasabb könyvét tartja kezében az olvasó. A szerelem és halál regénye ez, mely New Yorkban játszódik, de a történet szálai visszavezetnek Magyarországra, ahol a háború utolsó felvonása zajlik. A mély lélekrajzzal jellemzett főszereplő, Nicole gazdag amerikai asszony, a felső tízezer szépsége. Mindegyik házassága súlyos tévedés volt… Jonathan Jordan, a színész hollywoodi ambíciói miatt hagyja el. A második férj, David Harper, a milliomos bankár meghal. Talán megérkezik a boldogság: az elszegényedett, Magyarországról menekült lengyel grófi sarj, Nedinszky Ádám oldalán. A New York-i és a Palm Beach-i társasági világ csodálattal adózik a harmonikus kapcsolatnak. Ám különös viharfelhők gyülekeznek. Nedinszky az ifjú és buja Stella karjaiban köt ki, s Nicole egyetlen fiáról kiderül, homoszexuális… A felszínén azonban még minden zavartalannak, békésnek látszik, egészen a végzetes pillanatig.
Minden idők legsikeresebb magyar írónője regényében sűríti a meglepő fordulatokat, az izgalmakat, a drámai eseményeket.
A Halálos háromszöget egyszerűen nem lehet letenni!

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633746080

Book preview

CLAIRE KENNETH

HALÁLOS HÁROMSZÖG

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Világ Kiadó

Korrektor: Békyné Kiss Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-608-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

I.

– Szerelem?… Beszéljünk másról, annyi más téma van, nem kell mindig hazudni!… – mondta Stella.

Ádám letette a cigarettáját, éppen rá akart gyújtani. A keze mintha megakadt volna a levegőben, lehet, hogy a lány vállát akarta megsimogatni vagy közelebb húzni magához. De csak a szék karfájára tette a kezét, mert a szomszédos asztaltól mintha idenéztek volna.

– Drágám! Tudod, hogy szeretlek, és soha nem hazudok neked! Soha! Nem ígértem semmit, és most sem ígérhetek… Egyelőre nem válhatok el Nicole-tól, megoldhatatlan…

– Ezt pontosan tudom! Négy éve hallom ezt, és már kezdem unni! Ha tényleg szeretnél, találnál valami megoldást… De így kényelmesebb neked! A házasságod tökéletes! Boldogak vagytok! Nicole élvezi, hogy most grófné, te meg élvezed az ő pénzét…

– Ezt úgy mondod, mintha egy közönséges dzsigoló lennék, akit a gazdag felesége tart el!

– Soha nem használtam ezt a kifejezést! De legyünk őszinték, mielőtt Nicole-t elvetted, nagyon szegény voltál… Papírból etted a parizert vacsorára a nyomorult kis lakásodban, ahol még lift se volt, gyalog kellett felmászni az ötödik emeletre.

– Tévedsz, volt lift!

– Csodálom, ilyen rozoga, lebontásra ítélt, régi házban! Most a Park Avenue-i Penthouse-ban laksz, és állandó asztalod van a Four Seasonsben. Mercedest vezetsz, azelőtt subwayen[1] jártál be a vacak állásodba! Hát ez kis különbség!

– Nagyon bánt, hogy így beszélsz, Stella! A hangod gúnyos és szinte ellenséges! Mindezt tudtad rólam, mikor megismerkedtünk… De egyet, úgy látszik, nem tudtál, hogy Nicole tetszett nekem, határozottan megkedveltem…

– Tetszett neked?… A vagyona tetszett, nem ő! Legalább tíz évvel idősebb nálad és csúnya, hervadt, hiába varratta fel az arcát! Semmi sem valódi rajta, csak a gyöngysora, a fogsora az hamis! A hajával is baj lehet, mert parókát visel!

– Honnan veszed ezeket a rosszindulatú hazugságokat? Soha nem láttad Nicole-t, ő még ma is szépasszonynak számít! És csak öt évvel vagyok fiatalabb nála, ami nem korkülönbség. A fogai pedig ugyanolyan valódiak, mint az ékszerei. Parókát csak akkor tett a fejére, mikor egy jelmezbálon mint Mária Antoinette jelent meg.

– Hát mi más jelmezt viselhetett volna? Csakis egy királynő lehet, és te, Ádám, a királynő férje vagy, semmi több!

– Ha bántani akarsz, hát az sikerül! Jobb lesz, ha fizetek, és ezt a mai találkozást befejezzük!

– A viszonyunkat is fejezzük be, Ádám! Elég volt ez a négy év, amit bedobtam az életemből erre az úgynevezett nagy szerelemre… Harminchárom éves vagyok, férjhez kellene mennem, gyereket is akarok, normális, rendes életre vágyom…

– Mi történt veled, hogy most egyszerre ilyeneket mondasz? Van valakid, titokban megismerkedtél valakivel?

– Nekem nem kell titokban ismerkedni, a szerkesztőségben akad elég férfi. Hívnak löncsölni és randevúkra, de eddig nem mentem…

– Eddig? Szóval ezután fogsz menni,– ez a szándékod? Meg fogsz csalni, és ezt ilyen könnyedén be is jelented!

– A lakásom kulcsa nálad van, tehát senkit sem hívhatok meg magamhoz! Arra pedig, hogy motelekbe menjek bárkivel, képtelen lennék…

– Ezt úgy mondod, mintha férfiaknak nem lenne saját rakásuk!

– A legtöbben nősek, akik a szerkesztőségben vannak.

– Na látod, Stella, ezzel megcáfoltad saját magadat! Azok is nősek, tehát nem komoly szándékkal közelednek feléd, futó, kellemes kalandra vágynak! Szép vagy és szexi, persze hogy kikezdenek veled. Ingyen kalandhoz mindenkinek van kedve!

– Ezt, hogy ingyen, kár volt kihangsúlyozni. Arra célzol, hogy sok pénzedbe kerülök, berendeztél nekem egy lakást… De miért? Mert kényelmetlen lett volna, ha továbbra is a szüleimmel lakom, és ki kell járnod hozzám Brooklynba. Itt a Second Avenue-n bármikor felugorhatsz hozzám, ha csak fél órára is. És én várlak, mindig várlak, mint egy rabszolganő…

– Azt hittem, úgy vársz, mint egy szerelmes asszony, aki boldog velem… Abban a kis lakásban veled én mindig nagyon boldog voltam, és inkább éreztem az otthonomnak, mint a Park Avenue-n, ahol Nicole-lal kell élnem!

– Kell? Miért? Feltalálták a válást!

– Már megmagyaráztam, hogy a válás még nem időszerű…

– Te mindent nagyszerűen meg tudsz magyarázni, kitűnő kifogásaid vannak! Kíváncsi volnék, mint mondasz Nicole-nak, hogy miért nem mész be hozzá a hálószobájába? Vagy mégis bemész, és megjátszod a gyengéd férjet?…

– Stella! Már kértelek többször is, hogy erről ne beszéljünk. Ez a téma tabu! Ízléstelenség a részedről!

– Igazad van, lehet, hogy ízléstelen vagyok, sőt modortalan is! De nem nevelkedtem svájci intézetben, se előkelő magániskolában, mint a te Nicole-od! Az apám villanyszerelő Brooklynban, az anyám egyszerű varrónő. Egyszerű emberek, láttad őket, találkoztál velük.

– Drágám, sose kritizáltam a szüléidet! Emlékezz, milyen barátságosan elbeszélgettem az apáddal…

– Hogyne! Nagyon meg volt tisztelve, pedig nem is sejtette, hogy gróf vagy… De azt se, hogy nős vagy… Csak látta a Mercedes kocsidat a házunk előtt. Ez főleg a testvéremre hatott, Jimmyre, aki autószerelő.

– Ikrek vagytok, ugye?

– Igen, hasonlítunk is, de csak külsőleg, Jimmyvel sok baj van, furcsa fiú… Most is állás nélkül van, de ezzel nem untatlak…

– Nem untatsz, és ha segíthetek valamiben, csak mondd meg!

– Köszönöm, de nem segíthetsz semmit! Stella nagyot sóhajtott. Ha Ádám tudná, hogy az ikertestvére jelenleg letartóztatásban van autólopás meg kokainárusítás gyanújával. A védőügyvédnek már adott előlegbe kétezer dollárt, hogy a fiút valahogy húzza ki a csávából. Az is lehet, hogy maffiakapcsolatai vannak, ez még nem derült ki. Ádám intett a pincérnek, hogy hozza a számlát.

– Most feljövök hozzád, van egy óra időm, és ezt a sok vitatkozást majd elfelejtjük…

– Egy óra múlva hová kell menned?

– A Metropolitan Clubba, pontosan hétre.

– Ez az, ami legjobban fáj nekem! Ezek a kiszámított félórák, amiket velem tölthetsz, mert utána ott kell lenned valahol, ahová Nicole odarendelt! A királynő férje vagy…

Ádám erre már nem reagált. Felsegítette Stellára a kosztümkabátot, a vállig érő haját egy megszokott mozdulattal a kabátka hajtókáján kívül helyezte.

A fehér selyemblúz szinte tapadt a testére, és pontosan kirajzolta telt, gömbölyű mellének izgató formáit.

A gondolat, hogy ezt a selyemblúzt perceken belül lehámozza róla, és ezt a szép, fiatal testet magához ölelheti, Ádámot máris felgyújtotta.

Nagyszerű, hogy ez a coctail lounge[2], ahová járnak, ilyen közel van Stella lakásához, de közel a Park Avenue-hoz is, ahol ő lakik. Egy másodrangú hotelben volt ez a lounge, ahová biztos, hogy soha nem tévedhet be ismerős. Nem valami divatos, elegáns hely, ahová sikkes társaság jár meginni a délutáni koktélt.

A helyiség ilyenkor majdnem mindig üres, több mint három asztal sosem foglalt. A néger pincér már ismerte őket, és kérdezés nélkül hozta a szokásos rendelést. Stellának egy Manhattant, Ádámnak Martinit.

A nagy borravalót mindig mély meghajlással köszönte meg. Ahogy kimentek, odafordult a másik pincérhez, aki ma volt először itt. Csak kisegítőnek vették fel. Öregedő ember volt, közel a nyugdíjkorhatárhoz.

– Ezt a párocskát szeretem kiszolgálni! A gróf meg a girlfriendje[3]! Milyen gyönyörű nő, micsoda alakja van! Nekem sajnos csakis fehér nők tetszenek, ezért nem nősülök meg. Ezt persze maga nem tudja megérteni, mert fehér ember!

– Manapság már sok a vegyes házasság!

– Ez igaz! Ha egy nagy baseballsztár lennék, aki milliókat keres, vagy a show businessben működnék Las Vegasban, heti tízezerért, hát buknának rám a szép, fehér nőcskék! De így? Ezzel a rongy pincérfizetéssel? Egy ilyen rohadt helyen, mint ez a hotel? Itt tényleg csak a borravaló számít! A gróf nagy gavallér, mindig egy tízest ad, pedig csak két drinket fogyasztanak…

– Miféle gróf? Német vagy olasz?

– Magyar gróf, azt tudom biztosan. De a nője amerikai…

– Én is magyar vagyok, hát ez érdekes! Legközelebb majd én szeretném őket kiszolgálni…

– Hát azt nem! Bolond lennék a tízesemet magának átengedni!

Az öreg pincér vállat vont, nem akart a négerrel vitatkozni. Nem a borravalóért akarta kiszolgálni a magyar grófot.

Alföldi parasztgyerek volt, és a poros, Tisza menti falu határában is volt egy grófi uradalom. Mezítlábas kis kölyök volt, a libákat legeltette a mezőn, mikor mindig elképzelte a grófékat – elöl, hátul kastély, négylovas hintó…

Sosem találkozott velük, még messziről sem látta őket, aztán jött a háború, a forradalom, a grófok és a parasztgyerekek is szétszóródtak a világban.

Most aztán, itt a New York-i hotel bárjában, alkalma lett volna magyarul megszólalni:

– Mit parancsol, gróf úr?

II.

A halványlila levélpapíron a hétágú korona és alatta a név:

COUNTESS NICOLE NEDINSZKY

Jól mutatott, határozottan jobb benyomást keltett, mint a régi névjegyek, azokon csak az állt, hogy: Mrs. NICOLE HARPER.

Igaz, hogy Ádám is jobban mutatott, mint szegény, megboldogult David Harper…

Nicole az utolsó években már szégyellt vele megjelenni. Hirtelen teljesen megkopaszodott, a feje egy hatalmas biliárdgolyóra emlékeztetett, döbbenetesen el is hízott, és így még alacsonyabbnak tűnt. Nicole lapos sarkú cipőket viselt, hogy ne tűnjön olyan groteszknek mellette a férje.

Sok meghívást lemondtak, remek partykat és utazásokat mulasztottak el, mert Davidnek mindig volt valami baja. A vérnyomása ment fel, máskor gyomorfájdalmak gyötörték, úgysem tudott volna se enni, se inni, a gourmet[4] ételekből és a finom italokból még kevésbé. Időnként humorizált – a koleszterinem magas, a vérnyomásom magas, a cukrom is, csak én vagyok alacsony!

Nicole nem bírta ezt a humort, egyáltalán semmit sem bírt Daviddel kapcsolatban. Gyakran felvetődött benne a kérdés, hogy miért is ment hozzá?…

Miért hagyta magát a szüleitől rábeszélni erre a lehetetlen házasságra?

A Harper-vagyon nem volt az ok, mert az ő szülei is gazdagok voltak, a két nagy bérház a West Side-on rengeteget hozott. David apja bankár volt, a Wall Streeten saját cége, és Davidet már a Harvardra járatta. David nagyon intelligens volt, művelt, és mindenről lehetett vele beszélgetni, nem úgy, mint Jonathannel…

Jonathan fiatal, kezdő színész volt, rendkívül csinos fiú. Csakis önmagáról beszélt, a szerepekről, amiket majd játszani fog, és az intrikákról, amelyek az off-broadwayi színházban zajlottak, ahol egy nyúlfarknyi szerepet kapott. Az ügynökökről is beszélt, akik között sok a „gay"[5], ezek mind aljas ajánlatokat tesznek, na, de ő persze undorodik tőlük, és megpróbálja felküzdeni magát a saját tehetségével, és nem ilyen módon… Isten őrizz!…

Lehet, hogy nem is volt olyan rossz színész, mert Nicole elhitte neki, hogy ez szerelem…

Egy ilyen gazdag lányt elvenni biztos út volt a siker felé. A háztulajdonos papa esetleg finanszírozna egy Broadway-produkciót, azzal a feltétellel, hogy ő lenne a főszereplő. Jonathan elképzelése az volt, hogy ha Nicole másállapotba kerül, akkor sürgősen megtarthatják az esküvőt.

Nicole nemrég jött vissza a svájci leánynevelő intézetből, Lausanne-ból. Tizenkilenc éves volt. Megtanultak franciául, elolvastak néhány klasszikust, zongoraleckéket is vettek, de mindez nem érdekelte őket – csakis a szex…

Éjszaka, a hálótermekben csak szexről fantáziáltak, a képzeletüket teljesen felgyújtotta egy előkelő angol lány, akinek már tapasztalatai is voltak… Még pedig saját mostohaapja, a politikai életben ismert lord volt az, akivel… Mikor kiderült, bedugták ide az intézetbe, ahol első dolga volt kikezdeni a zongoratanárral, de az féltette a jó állását, és visszautasította a szép angol lány közeledését.

Jonathannek ilyesmikről nem beszélt, igaz, nem is lehetett, mert a fiút csakis a színházzal kapcsolatos témák érdekelték, és ő volt az, aki mindig beszélt.

Nicole-t teljesen megszédítette. Nem is kellett sokat könyörögnie, hogy eljöjjön a lakására.

Jonathan a Chinatownban lakott, borzalmas környezetben. A ház bejáratánál egy masszázsszalon volt, itt ázsiai lányok álldogáltak, és hívták be az arra járó férfiakat. A lépcsőházban erős hagymaszag keveredett valami patkányirtó szer maró szagával.

– Hogy lehet ilyen helyen lakni?… – kérdezte Nicole döbbenten.

– Közel van a színházhoz, nekem az a fontos… – magyarázta a fiú.

A szobát egy öreg kínai asszonytól bérelték, ketten laktak itt a barátjával, aki persze nem volt itthon. A falakon felnagyított fényképek az akkori sztárokról. Marlon Brando, Rock Hudson, Paul Newman…

– Ezek a példaképeim! Meglátod, Nicole, ilyen nagy sztár lesz belőlem is!

Hát a hollywoodi filmfőszerep még nagyon messze volt attól a kis szereptől, amit az off-broadwayi darabban játszott.

Nicole-t meghívta az egyik előadásra. Másra volt elkészülve, valami intim, kis teremre, s nem arra, hogy egy eldugott mellékutca ócska házának a basementjében[6] van, ahol a nézőtér negyven vagy ötven összecsukható vasszékből áll, és a színpadon több mint három szereplő el sem fér, azok is mindig beleütköznek az asztal sarkába.

A darabot nem is értette. Zavaros ostobaság volt, és állandóan trágár szavakat mondtak, amit a közönség nagy hahotázással és tapssal honorált. És micsoda közönség! Szakállas, torzonborz teenagerek, miniszoknyás lányok rágógumit köpdöstek állandóan.

Jonathannek kis szerepe volt, összesen kétszer jött be a színpadra mint inas.

Mialatt a szövegét mondta, a tekintetével intett Nicole-nak, aki az első sor közepén ült, és már alig várta, hogy kint legyen innen.

Ez délutáni előadás volt, utána mentek a Chinatownba, Jonathan lakására.

Este Nicole nem maradhatott ki, mert a szülei meglehetősen szigorúak voltak.

Úristen, ha látták volna bemenni abba a házba, a Masseur parlor[7] melletti kapun!

Az első látogatásakor nem is történt semmi. Csak csókolóztak, Nicole még a kosztümkabátját sem vetette le.

De mikor másodszor jött, esős, zivataros őszi délelőtt volt, akkor igen…

Jonathan ajándékkal várta. Kíváncsian bontotta ki az aranypapírba csomagolt dobozt. Egy hímzett kínai kimonó volt benne, fényes, kék selyemből, sárga virágmintával.

– Próbáld fel! Azért választottam kéket, mert a szemed is kék!

Ez kedves volt és megható.

Nicole a nagy paraván mögött levetkőzött, és felvette a kimonót.

Néha ilyesmin múlnak a dolgok. Ezzel a nyolcdolláros kimonóval, amit a szomszédos bazárban vett, meghódította a milliomos lányt.

Merthogy Nicole apja, Mr. Fieldston milliomos, ahhoz nem fér kétség. Azok a bérházak a Central Park Westen csillagászati értékűek lehetnek.

Mikor Nicole már a kimonó nélkül, meztelenül feküdt a karjaiban, már biztos volt benne, hogy sikerült megnyernie a főnyereményt…

De Jonathan tévedett.

Két hónapja tartott már a viszony, mikor Nicole rájött, hogy másállapotban van…

Meg volt rémülve, kétségbe volt esve, hogy most mi lesz?…

Arra sohasem gondolt, hogy férjhez mehetne Jonathanhez, csak egyszerűen boldog akart lenni, belekóstolni egy ilyen szerelembe…

És boldog is volt, és ha most, negyvennyolc éves korában visszagondolt arra a chinatowni kis szobára, úgy tűnt neki, hogy soha senkivel sem volt még olyan boldog, mint Jonathannel…

Mr. Fieldston mérhetetlenül fel volt háborodva, dührohamot kapott.

– Hol szedted fel ezt a fickót? Ki ez?

– Egy partyn ismerkedtünk meg…

– Miféle partykra jársz te, ahol ilyen hosszú hajú alakokkal keveredsz? És mi a foglalkozása ennek?

– Színész.

Ettől a papa még jobban dühbe gurult. Abban az időben még senki sem tudta volna elképzelni, hogy eljön az idő, mikor egy másodrangú színészből USA president[8] lesz…

– És hol lép fel? Van olyan gázsija, hogy téged el tud tartani? Vagy az én pénzemből szándékoztok élni? Mi? Erre válaszolj!

– Jelenleg az egyik off-broadwayi színpadon szerepel…

– Nem is érdekel! Holnap csomagolsz, és mész vissza Lausanne-ba, az intézetbe! Ezt az alakot pedig, ha még egyszer ide merészkedne, a doorman[9] be sem fogja engedni!

Ekkor nem volt más hátra, minthogy Nicole bevallotta, hogy gyereket vár…

Mamának vallotta be, azt remélte, hogy ő megértőbb lesz, de tévedett. Mama sírógörcsöt kapott, és csak azt hajtogatta: micsoda szégyen! A mi családunkban!

Most már dr. Shapirót, a háziorvost is be kellett avatni, először is vizsgálja meg Nicole-t, nem vaklárma-e, vagy csak trükk, hogy beleegyezzenek ebbe a lehetetlen házasságba…

A doktor megállapította, hogy a terhesség már hathetes, és jó lesz sietni az esküvővel.

– Erről szó sem lehet! – jelentette ki a papa. – Más megoldást fogunk találni! Nicole lerepül Puerto Ricóba, ott megcsinálják az ilyen műtéteket!

Az ötvenes években még bűncselekmény volt az abortusz, nyolcévi börtönt kaphattak érte. A bajba jutott nők Svédországba, Japánba, de főleg San Juanba mentek, ahol ez jövedelmező business volt, külön turistaattrakció.

Nicole már becsomagolt, a repülőjegyek rezerválva – mert mama természetesen elkísérte volna –, mikor váratlan fordulat történt.

Váratlan és megdöbbentő, amire Mr. Fieldston nem számított…

Jonathan kijelentette, hogy azonnal a rendőrségre megy, és feljelenti Mr. Fieldstont, hogy kiskorú leányát kényszeríteni akarja tiltott műtét elkövetésére. Majd a börtönben morfondírozhat afelől, hogy meg akarta akadályozni két fiatal szerelmesnek a házasságát. Jonathan ragaszkodik a gyerekhez és a házassághoz…

A botrány és a börtön gondolata azonnal megváltoztatta Mr. Fieldston elhatározását. Hogy ez a fenyegetés közönséges zsarolás, az világos volt. De nem tehetett mást, beleegyezett az expressz házasságba minden cécó nélkül, egy presbiteriánus pap előtt, valami kis kápolnában. A szertartásra természetesen nem ment el, és a mamának is szigorúan megtiltotta, hogy jelen legyen. De az nagy titokban mégis elment.

Jonathan meg volt elégedve magával, az arany-halacska mégsem csúszott ki a kezei közül…

A milliomos após majd megbékül, ha megszületik az unoka. Így képzelte…

Arra, hogy Mr. Fieldston máris megbeszélte az ügyvédjével, hogy a bébi születése után azonnal meg kell történnie a válásnak, arra nem számított.

Mama imádta az egyetlen lányát, és igyekezett ezt a kínos helyzetet valahogy enyhíteni. Bőven ellátta Nicole-t pénzzel úgy, hogy nászútra is mehessenek.

Jonathan még soha nem volt Floridában, egyáltalán sehol sem volt, New Yorkban nevelkedett, és maximum Coney Islandre járt ki, ahol gyerekkorában fagylaltot árult a mutatványosbódék között.

Most nagy esemény volt neki a floridai út. Nicole-nak be sem vallotta, hogy most ül először repülőgépen.

Miami legelegánsabb hoteljében, az Eden Rocban volt szobájuk, az erkélyük az óceánra nyílt. Ezt is a mama intézte, előre kifizetve mindent.

Jonathan remekül érezte magát, élvezte ezt a luxust, ami körülvette. Már a reggelihez különlegességeket rendelt, nem érte be a szokásos kávéval és ham and eggs-szel. Lehet, hogy a spanyolul beszélő pincér is csodálkozott, hogy ez a fiatal, hosszú hajú gentleman már reggel lazacot és kaviárt óhajt enni, de hozta, gyönyörűen szervírozva.

Nicole-nak viszont semmi étvágya nem volt, minden reggel émelyegve ébredt, s alig tudta kiinni a teáját. Közben aggódva figyelte Jonathant, aki így beleélte magát ennek a grand hotelnek az atmoszférájába. Hogy ez csak pünkösdi királyság, azt tudta. Ismerte az apját, hogy konok és hajthatatlan.

Kora délelőtt lementek a tengerhez, Jonathan már két nap múlva csokoládészínűre sült le. Nicole-nak nagyon fehér bőre volt, hiába fedte el magát egy kis kabátkával, a válla, a háta tele lett szeplőkkel, és azonnal hámlani kezdett.

Az Eden Roc alagsorában pompás üzletek voltak, Jonathan azonnal vett egy fényképezőgépet. Maga csak ritkán csinált felvételeket, Nicole-nak kellett őt állandóan lefotografálnia.

Kidüllesztette mellkasát, karizmait megfeszítve állt egy pálmafa alá.

– Ez jó kép lesz! Ebből csinálhatunk többet is. Ezek a fürdőnadrágos felvételek fontosak, itt láthatják, hogy nemcsak felöltözve mutatok jól!

– Kik fogják ezt látni?

– Az ügynökök, akikhez beküldőm majd a nagyításokat!

A Hotel Eden Roc a Collins Avenue-n volt. Szemközt a hotellel az öbölben jachtok horgonyoztak. Jonathan itt is akart fényképezni. A fehér tengerészsapkájában, amit szintén most vásárolt, és a búzakék, aranygombos zakójában odatámaszkodott a karfához, háttérben a jacht. Közben szalutált és mosolygott.

Másnap már el is készültek a fotók. Jonathan nagyon meg volt elégedve – mindig tudtam, hogy jó filmarcom van! Nézz ide, ezen olyan vagyok, mint Errol Flynn, fénykorában! Ezt Hollywoodba fogom küldeni!

A két hét Miami Beachen hamar letelt. Vissza New Yorkba, a trópusi nyárból a zimankós télbe. A napfényes boldogságból a szürke valóságba…

Mama egy meglehetősen szerény lakást bérelt ki számukra, közel a Central Parkhoz. Egy néger cselédlányt is felfogadott, aki majd naponta bejár Harlemből. De a furcsa az volt, hogy a lakás bérlete csak egy évre volt lekötve.

Ezt Nicole nem is mondta meg Jonathannek, jobb, ha nem tudja… Azt sem tudta, hogy papa még mindig nem hajlandó vele szóba állni, és a hitelkártyáit is letiltotta, úgyhogy nem mehetett vásárolni a Bloomingdale-hez, se a Lord & Taylorhoz.

Jonathan is szebb lakásra volt elkészülve, de mindezt csak átmenetinek tartotta. Majd beadja a derekát a vén gazember – gondolta. Az apósát mindig vén gazembernek nevezte magában.

Az anyósával nem volt semmi baja. Egyszerűen igyekezett elkerülni a vele való találkozást. Ahányszor feljött hozzájuk, hogy titokban meglátogassa Nicole-t, mindig tele volt csomagokkal, finom süteményeket hozott a francia cukrászdából, babaholmikat a leendő unokája számára – na meg mindig lapult egy csekk a nagy krokodilbőr retiküljében.

De bármily időben jelent meg náluk, Jonathan sietett eltűnni, azzal, hogy ő most próbára megy. Ez jól is hangzott, és igaz is volt. Új darabra készültek az off-broadwayi színházban.

Jonathan megint csak inast játszott, de nem akármilyen inast, aki csak bejön és bejelenti, hogy vendég érkezett. Ez az inas az úrnőjével fekszik az ágyban, pikáns bohózat, biztos, hogy siker lesz.

– Miről szól a darab? – érdeklődött állandóan Nicole, mikor Jonathan a szerepét tanulta a másik szobában. A gépírásos szöveget sem engedte neki megnézni.

– Majd meglátod a premieren! Sokkal frappánsabb lesz, ha nem tudod előre!…

– Hívjam el anyámat? Talán hatna rá, ha téged a színpadon látna!

– Isten ments! Eszedbe ne jusson őt elhívni! Ez nem neki való!

Végre elérkezett a premier napja. A New York Times-ban is hirdetve volt, persze csak apró betűkkel, a színházi rovat legvégén.

Nicole izgatott várakozással ült a helyén, a harmadik sorban. A nézőtér tele volt, a bemutatóra rengeteg potyajegyet osztogattak. Ezúttal nemcsak torzonborz csőcselék, de néhány normális öltözékű férfi és nő is akadt közöttük.

Az előadás fél nyolcra volt