Karácsonyi parti

By Karen Swan

A Titok Párizsban szerzőjétől
Parti egy elegáns vidéki kastélyban, ahol a visszafogott felszín alatt burjánzanak a titkok és a románcok...
Declan Lorne, az utolsó ír lovag váratlanul jobblétre szenderül. Az ősi cím vele együtt száll a sírba, birtokán pedig, amely az ország vad, délnyugati partvidékén található, három lánya osztozik. Az idősebb lányok, Ottie és Pip várakozásaiknak megfelelően kapják meg örökségüket, azonban mindenki meglepetésére – és csalódására – a legkisebb lány, a család fekete báránya, Willow örökli magát a kastélyt.
Miért Willow kapta a kastélyt? A három lánytestvér annak idején közel állt egymáshoz, de most elkeseredett küzdelem kezdődik. Három évvel korábban, nem tudni, miért, Willow hátat fordított a szülői háznak, Dublinba szökött, és megfogadta, hogy soha nem tér vissza. Így aztán, amikor ripsz-ropsz bejelenti, hogy eladja a kastélyt, Pip és Ottie bosszút fogad: Pip egy lapra tesz fel mindent, hogy biztosítsa a jövőjét, Ottie pedig olyan döntést hoz, amely mindhármuk vesztét jelenti.
A fényűző karácsonyi partit Connor Shaye, leendő tulajdonos rendezi: neki házavató, a három testvérnek búcsúbuli.
A titkaikra azonban sorra fény derül: Ottie, Willow és Pip számára egyetlen kérdés marad – képesek lesznek arra, hogy a jövőjüket egyengessék? Ehhez ugyanis egyszer s mindenkorra el kell engedniük a múltat.
„Igazi ínyencség... Merüljetek bele!” - Veronica Henry, az Álmaink otthona című bestseller szerzője

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 20, 2020
• ISBN: 9786156122612

Book preview

KAREN SWAN

Karácsonyi parti

Budapest, 2020

Fordította

Alföldi Zsófia

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Karen Swan: The Christmas Party

Copyright © Karen Swan 2019

All rights reserved.

Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2020

© XXI. Század Kiadó, 2020

borítófotók © Jan Tong / Getty Images és © De Agostini / Getty, Shutterstock

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Gimes Katalin

Előkészítés Borus Judit

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-6122-61-2

Jo Nana részére

Az idegösszeomlás szélén áll miattam.

Prológus

A papírlap úgy hullott ki a könyvből, ahogyan levél hull a fáról, csöndesen, ahogyan a jacht kikanyarodik a kikötőből, és suhan a vízen. Kihívóan, szabadon.

Megnézte. Ismerős volt az írás, mégsem tudta hová tenni. A boríték felső széle egyenetlenné vált, amikor valaki sietve feltépte, a név végén álló e betű hajlítása kissé elmosódott a pergamenen. Talán egy csepp pezsgő? Vagy egy könnycsepp?

Csak egy levél volt, az ösztöne mégis azt súgta, súlya van a szavainak. Akár az őzsuta a tisztáson, érzékelte a láthatatlan veszélyt. Az ártalmatlan pillanat hirtelen kritikussá vált, és most minden idegszálával arra figyelt, hogy mi következik. Visszatartotta a lélegzetét, nem mozdult, csak a tekintete futott végig a betűkön. Azonnal látta, hogy a játék már elkezdődött, és megértette, hogy veszített. Akár az őzsutának, neki is egyetlen lehetősége volt.

Elfutni.

Első fejezet

2019. november 26., kedd

Írország, Kilmally, Lorne-kastély

– A nemesség nem más, mint ősi vagyon!

– Ó, jesszusom, becsípett – súgta Pip Ottie fülébe, és szkeptikusan felvonta a szemöldökét. Az apjuk hangja visszhangzott a galériás teremben.

– Igen, biztosak lehettek benne, jól hallottátok – bizonygatta Declan Lorne. – Ördög és pokol, nem jelent többet a számomra, mint a zokni a lábamon. – Az igazát bizonyítandó lerúgta egyik bársonypapucsát, amelyre arany fonállal hímezték rá a családi címert. Piros zoknijából kikandikált nagy, sápadt lábujja. A hallgatóságon végighullámzott a jókedvű döbbenet mormolása.

– Dec – dorgálta halkan a felesége, és kétségbeesetten, úrihölgyhöz illően csóválta a fejét. – Teljesen új zokni volt.

A mormolás hirtelen nevetésbe csapott át. Declan elragadtatott tekintettel nézett végig az összegyűlt barátokon és családtagokon, akik megtették idáig a nehéz, vesződséges utat. A falusiaktól és a helikopterrel érkezőktől eltekintve egyórányira voltak Cork repterétől, az út felét egysávos dűlőúton kellett megtenni, lomha tehéncsordákat kerülgetve, gázlókon át.

– Fontos a hatásos érvelés, kedvesem – nézett szenvedélyes szerelmes tekintettel a feleségére. – Nem akarom, hogy ma este bárki azzal a gondolattal távozzon innen, hogy nem szarom le magasról a címet, amely velem együtt véget ér. Mert de. Isten három vad, ragyogó, tehetséges, gyönyörű lánnyal ajándékozott meg, és egyiküket sem cserélném el holmi vérvonal kedvéért.

– Pedig akkor határozottan elcserélt volna, amikor vazelinnel pucoltam meg a puskáját – suttogta Pip. Előrehajolt, és megbökte a könyökével Ottie-t.

– Már ha el tudott volna kapni – válaszolta az emléken mosolyogva Ottie. – Két éjszakát is a csónakházban töltöttél, ha jól emlékszem.

Pip megbillegtette sűrű, sötét szemöldökét, zöld szemében csintalan fény villant. Rövid, kócos, gesztenyebarna hajával, szeplős arcával, nyúlánk, fiús alakjával nagyra nőtt koboldnak tűnt, aki épp az eluralkodó káoszt szemléli.

– Bizony, és mire visszaólálkodtam, apu annyira megkönnyebbült, amiért előkerültem, hogy arról is megfeledkezett, miért szöktem el.

– Te mindig is az ujjad köré csavartad – csettintett a nyelvével Ottie.

– Ugyan! – gúnyolódott Pip. – Ez a ritka sikereim egyike volt. Te viszont minden gaztettet megúsztál.

– Én? – sziszegte Ottie megbotránkozva.

– Ne játszd az ártatlant – vigyorgott Pip. – Mindig is te voltál a kedvence. Az elsőszülött. A kis Miss Tökély.

Ottie arcáról lehervadt a mosoly. Pontosan tudta, micsoda, és éppenséggel nem volt az. A szemében kihunyt a pezsgő mámorának csillogása. Apját nézte, aki kitárta a karját, és az anyja hozzábújt, akár egy hízelgő róka. A férfi megcsókolta az arcát, mire a többiek kórusban elragadtatottan felhördültek – elvégre a harmincadik házassági évfordulójukra rendezett ünnepségen voltak, és az ismeretségi körben az övéké volt a nagy szerelem. Még ennyi év után is lángolt.

– Nem vitás, hogy ha nincs mellettem Serena, már évekkel ezelőtt tönkretettem volna magamat. Az elmúlt harminc évben ő volt a vezérlő csillagom és a lelki támaszom. Meg kell hagyni, nem vagyok könnyű eset, de ő nem engedte, hogy letérjek a helyes útról, közben újra életet lehelt a kastélyba, és otthonná varázsolta három gyönyörű lányunk számára.

Felnézett, végighordozta tekintetét a dupla magasságú termen, és megállapodott Ottie-n és Pipen.

– Nézzenek csak rájuk. A legtökéletesebb szépségek az egész környéken – jelentette ki büszkén.

Egyetértő éljenzés támadt. Pip hangosan felnyögött, Ottie pedig a szemét forgatta.

– Ó, istenem, mindig „csordultig van a pohara és nem szűkölködik", amikor tele van a pohara – motyogta Pip kényszeredett mosollyal.

– Na igen, én vagyok a legszerencsésebb férfi, hogy ennek a négy nőnek az áldását élvezhetem. De… – Drámai hatásszünetet tartott, és végignézett a vendégeken. Mindig is jól tudott bánni a tömeggel. – De beismerem, nem mindig voltam ezzel tisztában.

Ottie felemelte a tekintetét, meglepte az őszinte vallomás. Az apja egyenesen őt nézte, és a lányt meghökkentette, hogy a szemében a szokásos örömteli csillogás helyett izgatottság ült.

– Most már tudom. A kutyafáját, most már tudom!

Miközben egymás szemébe néztek, Ottie úgy érezte, a kastély vastag fala lehull, az ünnepség élénk színei fehérré tompulnak és az apja tekintete többet mond a szavainál…

– Tudom, hogy sokan észrevettétek, a mi csöpp Willow-nk nincs itt ma este. – Egy pillanatra megremegett a hangja, elvesztette megszokott pattogó, kérkedő hangsúlyát. – Mondanom sem kell, mennyire hiányzik. Jobban, mint gondolná.

Ottie mellett Pip megmerevedett, és nagy levegőt vett. Mi volt ez? Gyónás? De a következő pillanatban apjuk elkapta róluk a tekintetét, újra a vendégeit nézte, és az ismerős huncutság visszatért a tekintetébe. Elvégre ez mégiscsak egy parti!

– De fontos kötelezettségeknek kell eleget tennie – folytatta, olyan könnyedén átszökkenve a tengernyi titok fölött, mintha csak egy pocsolya lett volna. – … A munka. A nagy dublini társasági élet. Végtére is, legyünk őszinték, mi a fenének akarna visszajönni ide, hogy egy rakás trottyossal csevegjen, mint amilyenek mi vagyunk?

Harsogó nevetés fogadta a szavait.

– Lássuk be, barátaim, mi az Óperenciás-tengeren is túl vagyunk! De legalább együtt vagyunk itt.

– Úgy van! Úgy van! – hangzottak a kiáltások.

Declan felnevetett, pirospozsgás arca még a szokásosnál is jobban lángolt.

– Mindannyiótoknak szeretném megköszönni, hogy megtettétek ezt a kétségkívül hősies utat, hogy csatlakozzatok hozzánk ma este, és a köszöntők végén még egyszer ürítem a poharam életem szerelmére. Drága feleségemre, Serenára…

– Serenára! – kiáltotta az egész terem rekedten, és az asszony arcán megjelent a jellegzetes, titokzatos mosoly. Megőrizte az alakját és szépségét, és megszokta, hogy a figyelem középpontjában legyen.

– Imádott lányaimra, akik itt vannak velünk, Ottie-ra és Pipre.

– Ottie-ra és Pipre!

– És bár nincs itt, róla se feledkezzünk meg – az én kis madaramra, Willow-ra, aki kirepült a fészekből.

– Willow-ra!

Ottie felvonta a szemöldökét, koccintott Pippel, némán, szomorúan összevillant a tekintetük.

– Willow-ra.

Ugyanaznap este, Dublin, Croke Park

Willow lehunyta a szemét, érezte a testében vibráló hangerőt, még a bordái is rezonáltak. A levegőbe emelt karral, felszegett fejjel, teljes tüdőből együtt énekelt a tömeggel. Fogadott volna rá, hogy ha az ég lett volna a föld fedője, lerepíti a stúdióból áradó színtiszta energia. Lézersugarak cikáztak keresztbe-kasul az égen, több tízezer mobiltelefon fehér fénye imbolygott egyszerre. A színpadon grafikák villogtak a háromemeletes vetítővásznon, és bár a távoli karzatról a zenekar tagjai csupán gombostűnek látszottak, a legkorszerűbb akusztikai rendszer miatt olyan kristálytisztán hallotta Bono hangját, mintha csak mellette állt volna.

De nem a menő, többmillió eurós turné cicomájától állt fel a karján a szőr, hanem a nyolcvanezer néző tökéletes összhangjának intenzitásától, akik ezt a közös pillanatot a nyolcvanszorosára sokszorozták és erősítették fel. Idetartozott, ez maga volt az élet. Ez volt az eksztázis, amit folyton keresett. Az ő drogja.

Mellette Caz egy helyben le-föl ugrált, egyik karjával a hideg november esti levegőbe öklözött, és teli torokból énekelt – valójában kiabált. Csak póló és farmer volt rajta, de amióta a fények villózni kezdtek és a basszusgitár első pengése rezonált az erősítőkön át, nem érdekelte a hőmérséklet. Caz hosszú szőke haja libegett, a nyakára tetovált fecske ki-kikukucskált alóla, a bal fülében a több karikából álló fülbevaló villogott a fényben. Abbahagyta az ugrándozást, és mohón belekortyolt a sörébe. Willow kuncogva nézte, hogy meglepődött, és milyen sértett lett a tekintete, amikor rájött, a pohara majdnem üres. Teljesen megfeledkezett róla, hogy a sör nagy része kilötyögött a földre és a csizmájára. Döbbenten nézett Willow-ra.

– Megyek, hozok még! – kiabálta a fülébe Willow, és elvette tőle a poharat.

– Nem! Most én jövök! – kiabált vissza Caz.

– Tudom, de különben is ki kell mennem a vécére – vonta meg a lány a vállát.

– Akkor jó! – A srác nem volt bonyolult lélek, nem volt jellemző rá az álszerénység vagy az agyafúrt viselkedés. Caznél azt kaptad, amit láttál, ezért volt vele vidám és egyszerű az együttélés. Soha nem vitatkoztak azon, hogy ki ette meg a humuszt, vagy ki felejtett el tejet hozni, nem tett passzív-agresszív megjegyzéseket a széthagyott cipők miatt vagy azért, mert a farmer napokig ott maradt vizesen a mosógépben. Caz csípőből őszinte volt, amiért Willow csodálta, és szüksége is volt erre: légy önmagad. Légy hiteles. Légy cefetül őszinte.

Willow fogta a műanyag poharakat, és leszökdécselt a lépcsőn a kijárat felé, elment a jegyszedők mellett, és belépett a stadiont körülölelő folyosóra. Még mindig nagy volt a nyüzsgés odalent – az emberek a mosdókba és a büfékbe igyekeztek, sorba álltak az árusok előtt. Willow elcsigázott pillantást vetett a női vécék előtt sorakozókra, és úgy döntött, inkább kibírja hazáig.

A legközelebbi büfé felé vette az irányt. A nézők még mindig három oszlopban sorakoztak, de ez így is sokkal jobb volt a korábbi, húszas oszlopnál, mielőtt rázendített a zenekar. Harcedzett sorbaállóként nézett végig a tömegen. A gyengeség jelét kereste, a leggyengébb láncszemet, és jobb szélen becsúszott egy hirtelen megnyíló résbe. Így már csak egyetlen ember választotta el a pulttól.

Érezte a háta mögött türelmetlenül összezáródó tömeget. Ők egy pillanattal később fedezték fel a rést, és lekéstek róla. Szilárdan állt, kissé oldalra tolta a könyökét, hogy nagyobb helye legyen. Az előtte álló fickót éppen kiszolgálták. Willow türelmesen állt, próbálta felvenni a szemkontaktust a pincérrel, aki fel-alá cikázott a söröskorsókkal. Eltűnődött, hogy boldogul a fickó tálca nélkül, amikor legalább hat korsó van nála.

A büfé hátsó falát tükör borította, és Willow várakozás közben megpillantotta a saját tükörképét. Eltelt pár pillanat, mire rádöbbent, hogy magát látja. Fura volt – sőt meglepő – hirtelen észrevenni saját magát a tömegben, mintha egy idegent nézne: sűrű, kócos, vállig érő, majdnem fekete haját, amely mindig szétállt, a szemceruza tetoválásszerű nyomát jegeskék szeme körül, keskeny, sápadt arcát, telt ajkát, a fülbevalókat a bal fülében, fekete, a Rolling Stones előző évi Hot Lips koncertturnéjáról származó pólóját. Nem látta a szöges bakancsot és a feszes fekete farmert, de a szándékának megfelelően így is megnyerően rockcsajos volt. Senki nem gondolta volna, hogy egy lovag lánya.

A fickó a sor elején fizetett, szélesre tárta az ujjait, és mind a két kezével bizonytalanul megragadott három-három korsót. Körülötte mindenki tett egy fél lépést hátra, senki nem akarta, hogy rálöttyenjen a sör, amikor a férfi lassan megfordul.

Willow is kissé félrehajolt és elfordult, így helyet tudtak cserélni. A tömeg azonnal megmozdult, előrelódult, és betöltötte a keletkezett rést, ahogy a forró olaj szétterül a tepsiben. De ő fürge volt, karcsú, és igen nagy gyakorlatot szerzett a tolakodásban.

– Üdv – vigyorgott előrelépve. A büfés szemébe nézett, lábujjhegyre állt, és két könyökével a pultra támaszkodott. A pult ragacsos volt, és nedves, de nem érdekelte.

– Helló, mit tehetek érted? – kérdezte a pultos érdeklődő hangon, és Willow felé fordult, hogy jobban hallja a tolakodók zajában.

– Négy korsót kérek – kiabálta a fülébe Willow. Nem óhajtott még egyszer sorba állni.

A férfi bólintott, újra felé fordult, és a szemébe nézett.

– Máris hozom.

Willow hálás mosollyal pillantott végig a büfén. Az élet igazságtalan, de mindig a csinos lányokat szolgálják ki először. Termetes, zsémbes pasik sokasága állt mögötte, széttárt karjukkal a pultra támaszkodtak – így próbáltak fizikailag is helyet csinálni maguknak –, az öklükben tízest szorongattak.

Willow újra a tükörbe nézett, ellenőrizte a megjelenését, és észrevette, hogy valaki nézi – a fickónak egyenletesen rövidre nyírt haja volt, és a jobb szemöldökéből kiborotváltak egy csíkot. Ingerültnek tűnt. Kicsit veszélyesnek. Willow rámosolygott, mire a pasi kissé előretolta az állát. Visszaigazolta a pillanatot. Bizonyította a vonzódását.

Willow másfelé nézett, de az arcán önkéntelen mosoly terült szét. Ez érdekes. Kettővel állt utána a sorban, mögötte jó pár pasas zsúfolódott össze. Vajon lemond a helyéről, és utánaered? Érdekli annyira? És őt eléggé érdekli?

Willow zsebében megszólalt a telefon, mire előhúzta. Caz valami rágcsálnivalót szeretne? A sör mindig éhessé tette.

– Igen? – kiáltotta, miközben újra a sörökkel visszatérő pultosra nézett.

– Willow?

Egy pillanatig tétovázott, nagyon rég nem hallotta ezt az ismerős hangot.

– Ottie?

– Jesszus, hol vagy? – kérdezte a nővére, és felemelt hangon próbálta túlkiabálni a zajt.

– Nem vagyok otthon – válaszolta Willow kissé ingerülten.

Kisebb sokként érte, hogy a múltja csak így hirtelen felbukkant.

– Mi az?

– Vissza kell jönnöd.

– Tizenkét euró – közölte a bárpincér. Willow üres tekintettel nézett rá. Túl sok minden történt egyszerre.

– Én… – Meglapogatta a farmere zsebét, emlékezett rá, hogy egy húszast tett bele. A bárpincér felényújtott kézzel várt, az ökölbe szorított kezek türelmetlenül ütögették a pultot, és arra vártak, hogy végre velük foglalkozzon. Még a csinos lányok is épphogy megússzák egy ilyen zsúfolt büfében. Homlokát ráncolva átadta a húszast. – Nem – mondta egyszerűen és durván, mert ez durván egyszerű volt. Soha többé nem tér vissza.

– Willow, kérlek, sürgős! – Ottie hangja feszült volt, akár egy hosszú fonal, amit épp kibogoztak és szétszedtek. – Haza kell jönnöd, minél előbb!

– Otts, bocs, de mondtam, hogy nem. – Kinyújtotta a kezét, a bárpincér beletette a visszajárót, a tekintete máris a következő jelentkezőre siklott, és Willow is levette róla a szemét. – Ez a válaszom. Nem fogok…

– Apuról van szó! – tört ki Ottie. – Haldoklik.

– Tessék?

A zene elhalkult, a tömeg nyomása megszűnt, a gravitáció elvesztette fölötte a hatalmát. Könnyűnek, fantomszerűnek érezte magát.

Száznyolcvan mérfölddel távolabb, Corkban Ottie könnyekben tört ki a vonal túlsó végén, és boldogtalanul hüppögött.

– Nem éri meg a reggelt – zihálta, alig tudva kinyögni a szavakat a könnyein át. – Kérlek, Willow. Haza kell jönnöd.

Egyre erősebben szorította a kormányt. Elszáguldott a tábla mellett, amely jelezte, hogy hivatalosan újra hazai pályán jár: Üdvözöljük Lorne-ban. Kérjük, hajtson lassan a falunkban.

Semmi esély.

Sötét éjszaka volt, a csillagok sűrűn pislogtak az égen, akár az esküvői sátor mellett a teamécsesek, és magukra vonzották a tekintetet. A kocsi fényszóróján kívül minden sötét volt. Az utcai lámpákat már eloltották a szellemek kései óráján, egyetlen házban sem volt világos, miközben ütött-kopott, ámde megbízható fekete Golfja elhaladt mellettük. Végignézett a zöld vidéken és az utat szegélyező alacsony kunyhók körvonalán: az üzletek kék-fehér csíkos napellenzőjét behúzták, a gyümölcsös- és zöldségesrekeszeket éjszakára bevitték a járdáról.

Itt soha semmi nem változik – vagy csak nagyon kicsit. A Vadnyúl talán új cégérrel mutatkozott be, és az ünnepnapokon zászló lobogott a templom alacsony, zömök tornyának legtávolabbi csücskén, de ez volt minden. Pontosan meg tudta volna mutatni, melyik tölgyet vették körbe hóvirágok januárban és kankalinok áprilisban. Szóról szóra fel tudta idézni a tónál álló padon lévő réztábla szövegét. Semmi kétség, hogy még mindig ott volt a csúszda oldalán a rágógumi, amit tizenhárom évesen tapasztott oda a játszótéren.

Elszáguldott a templom és a temető mellett, ahol oly sok őse aludta örök álmát, és balra nézett. Megakadt a szeme a középső síremléken álló hatalmas, mohával benőtt kőangyalon, amely lehajtotta a fejét és imára kulcsolta a kezét. De ahelyett, hogy Isten kegyelmét éreztette volna, amire szánták, Willow-nak gyerekkorában rémálmai voltak semmibe meredő tekintetétől, és megborzongott, valahányszor elment mellette. Talán csak nem hitt eléggé. Talán világéletében cinikus volt.

Átrobogott a falun, végig a platánok szegélyezte keskeny úton, mely fölött a kétoldalt álló fák ágai összekulcsolódtak. Régen szeretett erre biciklizni. Olyankor áthajtott az aranyos délutáni fénytócsákon, amelyeknek valahogyan sikerült átsütniük a sűrű lombkoronán, ahol gerlicék búgtak és pintyek szólongatták ezüstösen csilingelő hangon. Amikor eszébe jutott az otthona – ami nem történt meg túl gyakran –, ez a fák boltíve alatt vezető alagút keltett benne leginkább honvágyat. Kétségtelenül ez volt az egyik legkellemesebb emléke.

Otthon.

Már látta is a nagy kőoszlopokat a tetejükön repülésre tárt szárnyú sassal, a díszes fekete kovácsoltvas kapukat, amelyeket talán az érkezésére készülve kiékeltek, bár az igazat megvallva, ritkán voltak zárva. Hevesebben vert a szíve, amikor éles kanyarral balra fordult, és kiszélesedett az út, melyet csúcsos tetejű gyertyánok szegélyeztek. Lefelé haladt az enyhe lejtőn. Kiterített abroszként feltárult előtte az ég, a pagony felszíne hanyag eleganciával hullámzott le-föl, a dérrel borított hatalmas füves térséget csupán az ősi tiszafák vastag, földig hajló ágai törték meg. A távolban a birtok szétterülő földnyelvét az alvó tenger csillogó, olajsima, sötét vize keretezte.

Ahogy a fényszóró végigsúrolta a talajt, berkenyét majszoló magányos szarvasbika emelte föl a fejét. Fokozatosan Willow szeme elé tárult az óriási mézszínű mészkő tömb, amelyet első ízben hétszáz évvel ezelőtt állítottak fel. Kicsi lányként is ösztönösen megértette, hogy az otthona különleges, sőt rendkívüli, de három év után újra viszontlátni… összeszorult a szíve. Az épület két szélén lőréses szögletes torony ágaskodott, középen, a mellvérttel szegélyezett lépcsősor tetején díszes kapualj… A Lorne-kastély éppolyan büszkén és fenségesen állt, mint mindig.

Csakhogy ez nem szentimentális hazatérés volt. A sötétben alvó faluval ellentétben az épületben úgy égtek a lámpák, mintha dühöngő tűzvész világított volna. Egyetlen szoba sem maradt sötét, mintha fényre lett volna szükség, hogy elkergessék a sötétséget, amely az apjukra tartott igényt.

Willow reszkető kézzel állt meg, és észrevette, hogy a nővérei autói – Pip sáros terepjárója és Ottie régi vágású sárga Minije – fura szögben álltak meg a lépcső alján, ami kapkodó sietségre utalt. Pánikra.

Érezte, hogy újra föléled benne az aggodalom. Miközben széltében-hosszában átszelte az éjszakai országot, azt mondogatta magának, hogy hamis riasztásról van szó. Talán a családja így akarja elérni, hogy hazatérjen, így terelik vissza a karámba, miután minden kérésüket kategorikusan visszautasította. Ugyanakkor érezte, hogy tényleg baj van. Érezte a tragédia fémes szagát az éjszakai levegőben. Kiugrott az autóból, meg sem hallotta a bagolyhuhogást a közeli fán, kettesével szedte a lépcsőket a mészkő lépcsősoron, és hirtelen nem odaillőnek és abnormálisnak érezte magát a dögös koncertöltözékben.

Beszaladt a hatalmas, karvastagságú boltozatos ajtón, be a nagy előtérbe, és hirtelen megtorpant, mintha falnak ütközött volna. Végignézett a dupla belmagasságú téren, a díszes, sötét – majdnem fekete – faburkolaton, a kettéosztott lépcsőn. A korláthoz nagy magyal- és eukaliptuszcsokrokat kötöztek, minden tele volt vázákban álló elegáns virágkölteményekkel, a galéria korlátjára ezüst transzparenst feszítettek ki „Boldog évfordulót" szöveggel. A hamutartókat megtöltötték a cigarettacsikkek, a lépcső alján félig elrejtve észrevétlenül maradt whiskysüveg árválkodott. Willow tudta, hogy a szülei a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik, mert egész nap nagyon keményen igyekezett, hogy ne jusson az eszébe. De nem is annyira az ünnepség maradványait látta, sokkal inkább a hely rosszízű állandósága tűnt fel neki. Semmi sem változott a távollétében. A hárfa a szokásos helyén állt a lépcsőpihenőn, Rozsdás – apja nagyra becsült páncélja, amely eredetileg Lorne első lovagjáé volt – mereven állt az ebédlő és a sárga szalon ajtaja közt. A Csing-kori kínai váza az egylábú asztalka közepén díszelgett, a nagyapja órája még mindig négy percet késett. Három éve ő volt az egyetlen, aki helyet változtatott.

Tompa, riadt hang ütötte meg a fülét fentről. Újra futásnak eredt, érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik. Lendületes karmozdulatokkal rohant fel a lépcsőn, elhatározta, hogy először is bocsánatot kér. Túl voltak már a vádaskodáson. Túl sokáig hagyta, hogy a múltja meghatározza a jelenét.

Elérte a lépcsőpihenőt, de megbotlott az utolsó lépcsőfokban. A lába megakadt egy foszlott szőnyegben, amelyet keresztben raktak egy másikra. Előretántorodott, széttárta a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ekkor kitárult az ajtó, egy pár zokniba bújtatott láb jelent meg, a nadrág gyűrődésébe szalmaszál ragadt.

– Willow – zihálta Pip. Megragadta a húgát, és hátratántorodott.

– Itt vagyok – lihegte Willow. – Sikerült. Hol van?

– Willow.

– Pip, menj az utamból – sürgette. Hallotta a nővére hangjában a különös élt. – Odabent van?

Pip megszorította a karját, megállította, így kénytelen volt felnézni. Megérteni…

– Willow – suttogta.

Willow megrázta a fejét, jeges kéz szorította össze a szívét.

– Nem… Ne!

– Sajnálom.

A világ kibillent a sarkából, a talaj kicsúszott a talpa alól, érezte, hogy csúszik. Hogy zuhan. Nem késhetett el. Egész éjjel vezetett, átutazta az országot. Semmivel sem érhetett volna ide gyorsabban…

– Pár perccel ezelőtt ment el.

Willow-nak megrogyott a lába, és estében Pipet is magával rántotta. És csak zuhant.

Nem érhetett ide gyorsabban. Semmit sem tehetett volna, hogy még egyszer lássa az apját.

Hacsak…

Lesújtó volt a felismerés. Hacsak egyáltalán el sem ment volna.

Második fejezet

– Edd ezt meg. – Ottie elé tett egy tálka zabkását. A tetején a méz áttetsző vénaként örvénylett, a gőze magasra szállt a mennyezet felé.

Senki sem mozdult.

– Azt mondtam, egyél – szólította fel a nővére a rangidős parancsoló hangján. – Semmire sem vagy jó alacsony vércukorszinttel, és ez egyszer nem hoztam magammal a repülősót.

Még mindig semmi.

Ottie felsóhajtott, leereszkedett a hosszú ebédlőasztal mellett a legközelebbi üres székre, és megvetően nézte a saját tálkáját. Nem volt benne biztos, hogy ő képes magába erőltetni.

– Figyelj, legalább próbáljuk meg összeszedni magunkat. Erősnek kell lennünk. Anyu nem… ez nem lesz könnyű. Úgyhogy egyél.

Újabb hosszú csend állt be, mintha egy fal mögött beszélt volna, és senki sem hallotta volna meg. De kis idő múlva Pip felvette a kanalat, és engedelmeskedett. Gépiesen, robotszerű mozdulatokkal emelte a falatot a szájához, és Ottie tudta, hogy akár kutyakaját is adhatott volna neki – nem érezte az ízeket. Willow is felvette az asztalról a kanalat, de csak ingatta a kezében. A kanál a tálka fölött lebegett, ő pedig a levegőbe bámult, a másik kezével önkéntelenül dörzsölte a rovátkákat az asztalon, melyeket tíz generáció kései okoztak. Az apja ennél az asztalnál nőtt fel, és előtte az ő apja és az övé…

Pip kanala megcsörrent a tálka alján, mire mind összerezzentek. Pip a kása alját nézte, és összegörnyedt.

– Mindjárt hányok – suttogta.

Ottie megsimogatta a karját.

– Ez a sokk hatása, Pip. Mindig az emésztés az első, ami leáll.

Willow is elengedte a kanalát, mintha Pip hányingere megszabadította volna az evés kötelezettségétől.

Ottie nagyot sóhajtott; legyőzöttnek és kétségbeesettnek érezte magát.

– Tudom, hogy lehetetlennek tűnik enni, aludni… apu nélkül folytatni… – elcsuklott a hangja, miközben kimerült testvéreire nézett. – De valahogy muszáj egyik lábunkat a másik elé tennünk és kihozni magunkból a legjobbat.

Pip rászegezte duzzadt szemét.

– Hogy hozhatnánk ki a legjobbat apu halálából? – Kivételesen nem volt szarkazmus a szavaiban, csupán sivár kétségbeesés.

Willow lehajtotta a fejét. Az asztalra támasztotta a könyökét, beletúrt a hajába, mintha szó szerint megpróbálná összetartani magát. Mióta előző este megérkezett, hátborzongatóan csöndes volt, alig szólt. Mintha kiszívta volna a levegőt a testéből a hír, hogy elkésett. Ottie még soha nem látott szívfacsaróbbat néma sikolyánál és hangtalan zokogásánál. A kishúga egyszerre volt dühös és feldúlt. Míg Ottie és Pip az anyjuk szobájában töltötte az éjszakát, Willow bemenekült a régi hálószobájába, és bereteszelte az ajtót – jelen volt, mégis hiányzott.

Valaki kopogott a hátsó ajtón, mire megfordultak, és egyszerre vették észre az üvegablakon bekukkantó Mrs. Macet. A szokásos, foltozott könyökű tweedkabátját és kesztyűt viselt, szürke haját kontyba fogta, olvasószemüvege az orra hegyén ágaskodott, és felnagyította gyengéd, okos tekintetét.

Különösebb udvariaskodás nélkül bejött, levette a kesztyűjét, és helytelenítő arckifejezéssel nézett végig rajtuk. Ottie tudta, hogy mindannyian cudarul néznek ki: a szemük alatt sötétlila karikák, akár a zúzódások, az arcuk sápadt és duzzadt. Szemmel láthatólag nem aludtak, felváltva, tanácstalanul ültek az anyjuk ágya mellett, míg ő vonyított és jajgatott, mint egy sebzett állat.

– Szegény, szegény csibéim – mondta Mrs. Mac jellegzetes mély hangján. – Hol van anyukátok? – kérdezte. Letette a kosarat, majd gyorsan, de melegen egymás után átölelte őket, a legtovább Willow-t. Mindig is közel álltak egymáshoz, Willow volt a család kisbabája, és Mrs. Mac hozzá ragaszkodott legtovább. Willow hirtelen távozása három évvel ezelőtt őt is ugyanolyan rosszul érintette, mint a többieket.

– Fönt van – motyogta Ottie. – Dr. Fitz ma reggel visszajött, és nyugtatót adott neki.

Mrs. Mac rövid hallgatás után bólintott.

– Jó. Talán ez a legjobb.

Egy pillanatra összenéztek, a tragédia nyűtt matracként terült el közöttük. Elkerülhetetlenül. Fájdalmasan. Tegnap ilyenkor az évforduló ünneplésére készültek odahaza, kikészítették a ruhájukat, hosszú fürdőt vettek az estély előtt, azután pezsgőt szürcsöltek, vidám történeteket meséltek. A faluban tapintható volt a várakozás. A Lorne család összejövetelei mindig extravagáns, bőséges, hosszan elhúzódó rendezvények voltak, és Ottie döbbenten nézte a volt házvezetőnőjüket kifestve, bársonyruhában. Nem volt biztos benne, hogy látta-e valaha kötény nélkül.

– Teát? – kérdezte Ottie, és fel akart állni az asztaltól. – Épp most főztem. Felforrt a víz.

Mrs. Mac a vállára tette a kezét, és nem engedte felállni.

– Majd én befejezem. Maga csak üljön itt. Úgy fest, mint akinek szüksége van a pihenésre.

Újra kritikus tekintettel végigmérte őket, de a szeméből szeretet sugárzott. Már öt éve nem dolgozott náluk. Huszonnégy éves szolgálata alatt részben iskolaigazgató, részben dadus, részben kém volt. Gondoskodott a gyerekek jóllétéről, arról, hogy rendesen egyenek, megírják a házi feladatot és közvetítette a faluban történtekről szóló belső információkat. A Lorne lányok gyakran fájlalták, hogy „szerencsétlenségükre" gyakorlatilag a háromszázhúsz hektáros birtok volt a börtönük, ahol sem utcai lámpák, sem járdák vagy buszmegállók nem voltak.

– Erősnek kell maradniuk, az édesanyjuk kedvéért. Ő nem olyan erős, mint szeretnék. Szüksége van a segítségükre, hogy túljusson ezen.

– És segítünk is – bólogatott Ottie, és elszántan nézett a testvéreire. Ha rá nem is hallgattak, Mrs. Mac szava maga volt a törvény.

– Mindenki az üdvözletét küldi. A kocsiban majd harminc tál étel van maguknak. Lefogadom, hogy májusig pástétomon élhetnek.

– Ez nagyon kedves tőlük – motyogta Pip, és még mindig szinte zöld volt az arca.

– Hát, úgy gondolták, ez a legkevesebb, amit megtehetnek – válaszolta Mrs. Mac. Odavitte a teáját a hosszú asztalhoz, és lezöttyent a fonott székre. Egyik kezével lustán cirógatta a két keverék kutyust, Mabelt és Dotot, akik combjához dugták bús fejüket. – Micsoda sokk ez az egész falunak. Mindenki megdermedt a döbbenettől. O’Malley bezárta a boltját, amikor meghallotta, pedig épp a vágóhídról vár szállítmányt.

Sokk. Milyen tapintható. Ottie úgy érezte, akár ki is nyúlhatna, és bele is haraphatna. Újra Willow-ra pillantott, aki csak fizikailag volt jelen, és úgy bámulta a fa erezetét, mintha csak neki szóló üzenetet írtak volna rá.

– Tudják már, hogy mi vitte el? – érdeklődött Mrs. Mac nyugtalan tekintettel.

Ottie összerándult, még a szót is gyűlölte, nem akarta, hogy formát öltsön, nem szívesen mondta ki.

– Aneurizma.

– Ó! – Mrs. Mac a szája elé kapta a kezét, szorosan behunyta a szemét, mintha a szó önmagában felért volna egy pofonnal. – Akkor gyorsan történt – motyogta bólogatva, mintha nyugtatni próbálná önmagát. – Ez végül is áldás.

– Valójában nem – mondott ellent halkan Ottie. Nem akart újra azokra a szörnyű, nyomasztó pillanatokra gondolni… – Majdnem négy órát élt még utána.

Mrs. Mac a homlokát ráncolta.

– De… én azt hittem, az ilyesmi gyorsan végez az emberrel.

– Dr. Fitz szerint csak a betegek negyven százaléka hal meg azonnal, ötből három két héten belül. – Vállat vont, utálta, hogy ez a statisztikai adat így megragadt a fejében. Egy tény, amit korábban nem ismert, és nem is akart megtudni. – Azt mondta, húsvétkor diagnosztizálták apunál, de mivel a nyaki verőérnél volt, nem lehetett megoperálni.

– Szóval tudta?

Ottie bólintott, és visszanyelte saját megdöbbenését. Dühét. Az árulás érzését.

– A konzultáns orvos azt mondta, hogy bármikor szétrobbanhat, de minden okuk megvan azt feltételezni, hogy ha óvatos, még évekig elélhet. A legtöbb aneurizma nem reped szét. Minden évben csak százból egy robban szét, szóval… – Elhallgatott, hallotta, milyen gépies a hangja. A tény ismerete nem változtatott a végeredményen. Az apját nem lehetett statisztikai adatokkal megmenteni.

– Jesszus, szegény ember! – sopánkodott Mrs. Mac. – Nem mondta el senkinek?

– Csak anyunak, de ő azt mondja, nem akarta, hogy aggódjunk. – Elkapta a tekintetét. – Tipikus apu, mindennek a jó oldalát nézte. Feltételezte, hogy ő lesz az, aki megússza.

– Hát, tényleg ezt hihette. Apátok mindig szerencsés volt.

Ottie a testvéreire pillantott, de ez egyszer nem reagáltak a kijelentésre. Bármilyen privilégiumokat élvezett is az apjuk, a szerencse nem tartozott közéjük.

– Tehát, mi történt? Hiszen ő… – Mrs. Mac nem fejezte be, de Ottie tudta, mit akart mondani. Hogy amikor eljöttek, még jól volt. Szívélyes búcsúszavakat kiabált a kastély lépcsőjéről, az arca piroslott a bortól és a boldogságtól.

– Felmentek anyuval átöltözni, amikor anyu szerint hirtelen erős fejfájásra panaszkodott. Anyu kiszaladt, hogy mentőt hívjon, de mire visszatért, apu már eszméletlen volt.

– Ó, te jó ég, szegényke. Milyen sokk lehetett ez neki.

Ottie egy pillanatig hallgatott. Az anyja részben azért gyötrődött – sőt kínozta magát –, mert egyedül hagyta az utolsó pillanatokra, amikor még öntudatánál volt.

– Igen. Dr. Fitz pár perc alatt ideért, de… – Ottie nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Azt mondta, semmit sem tehetett. Súlyos subarachnoidealis vérzés következett be. Nem volt semmi remény.

A házvezetőnő összefűzte az ujjait a bögre körül, és Ottie észrevette, hogy remeg a keze. Az idős házvezetőnő talán nem mutatta ki feltűnően az érzéseit, de jólelkű ember volt.

– Micsoda szörnyűség… és ilyen közel a karácsonyhoz – motyogta, és a többiekkel együtt zaklatott némaságba süllyedt.

A szobában csupán a régi sárga tűzhelyben villogott és pattogott a tűz, és Ottie tudta, hogy északi szél fúj. Különös módon odaillőnek tűnt, mintha a halál harci szekere lett volna. Harapós és könyörtelen, körülfogta a kőfalakat, és rájuk várt a metsző novemberi hidegben. De odabent… Ottie végigjáratta a tekintetét konyhán. A kastély sok, súlyos, pilléres szobája közül mindig ezt érezte a legbiztonságosabbnak. Ez volt a kedvence, talán azért, mert mindig olyan meghittnek érezte a magas, keskeny ólomablakokkal, a kő ablakpárkánnyal, amely hosszú fénynyalábokban engedte be a napsugarakat. A padló terrakottacsempéit generációk léptei koptatták sápadt barackszínűre; a hosszú, szabadon álló munkaasztalokat a falakhoz tolták, szakácskönyvekkel és konyhai robotgépekkel, vázákkal és Viktória korabeli csíkos porcelánnal megpakolva; hatalmas tejesköcsögök, vajasedények, sajttálak feltűnő fekete betűkkel, nehogy feledésbe merüljön a rendeltetésük. Számos, össze nem illő tányér sorakozott a konyha oldalsó polcain és állványokon, a legtöbbje csorba; a plafonról rézedények himbálóztak. Ebben a szobában semmi rossz nem történhetett, ide nem tévedt be a halál.

– Hát, mennem kell – törte meg végül a csöndet Mrs. Mac, és feltápászkodott az asztaltól.

– Ugye nem megy még el? – rimánkodott Pip kétségbeesetten. Ő mindig olyan meggyőzően erős volt, de ma nem tudott becsapni senkit. Most, hogy az apjuk elment, a húga is üresnek és rémültnek érezte magát. Apjuk volt a családban a horgony, a vezető. Anyjuk, bár gyönyörű, derűs és szerető szívű volt, sőt, bizonyos értelemben tehetséges is – ha mondjuk valaki színeket akart választani a hálószobájához, abban ő volt a szakértő –, alapvetően törékeny teremtés volt, akit az apjuk elkényeztetett a szeretetével, és megóvott a világ leggonoszabb ármánykodásaitól és csalódásaitól. Pillanatnyilag Mrs. Mac volt az egyetlen működőképes felnőtt.

A házvezetőnő gyengéden meglapogatta a kezét.

– Természetesen nem megyek sehová, kicsikém. Csak itt a házban jövök-megyek. Nekiállok a hálószobáknak. Át kell húzni az ágyakat, és most egyikőtök sincs olyan állapotban.

– Ó, de hát… – habogott Pip, és elvörösödött. Ottie ránézett, pontosan tudta, mit akar mondani.

– Nem tudjuk magát megfizetni, Mrs. Mac – fejezte be helyette Ottie. Ez volt az első kemény döntés, amit Ottie-nak meg kellett hoznia, amikor annak idején segíteni kezdett a birtok ügyintézésében az apjának. Ő világított rá a kíméletlen igazságra, hogy bármennyire fájt a szíve, nem engedhetik meg maguknak szeretett házvezetőnőjük további foglalkoztatását. Azóta is bűntudata volt miatta.

– Jesszusom, nem is fogadnám el a pénzüket – tiltakozott Mrs. Mac. – Azt hiszik, a fizetés miatt maradtam itt olyan sok éven át? – A fejét csóválta, és gyengéden, érdeklődéssel megsimogatta Willow fejét, aki soha nem volt kifejezetten nyugodt gyerek, és a hallgatása nem kerülte el a házvezetőnő figyelmét. – Továbbra is benézek, és felügyelem a dolgokat, amíg biztos nem vagyok benne, hogy újra talpra állnak.

Mintha a szavai gyógyírként hatottak volna rá, Willow megfordult, és az öreg házvezetőnő ölébe temette az arcát. Hangtalanul sírt.

– Ugyan, ugyan, édesem, idővel jobb lesz, majd meglátja.

Ottie azonban nem volt ebben olyan biztos, látván a húga némán és vég nélkül ömlő könnyeit és keserűen lebiggyesztett ajkát.

– Helló? – A magas hang felverte a nagyterem csendjét, visszhangosan haladt végig a faborítású folyosón, egészen a régi konyháig. Ottie érezte, hogy nő benne a feszültség. Hallotta a magas sarok kopogását a padlón, és röviddel ez után az anyja legjobb barátnőjének frissen beszárított frizurás feje jelent meg az ajtóban. Olyan vörös és duzzadt volt a szemhéja, hogy alig látszott ki a szeme. Ottie-ban felmerült, milyen rossz ízlésre vall, hogy feltűnően, mi több: látványosan jobban le van sújtva, mint az elhunyt saját családja, mégis mosolyt erőltetett magára.

– Helló – mondta halkan.

– Ó, te jó ég, mind itt vagytok! – kiáltotta Shula Flanagan, majd görcsös zokogásban tört ki, és az orrához nyomkodta a zsebkendőjét. A férje, Bertie bejött, és egy bólintással megállt mögötte. Az ő szeme is könnyes volt, de nem omlott össze, csak állt mereven, míg a felesége kettejük helyett is sírt. Bertie a felesége apjához hasonlóan, volt katonaként nem mutatta ki az érzéseit, de felhúzott válláról és kissé túl magasra tartott álláról Ottie tudta, hogy ezek az érzések nem sokkal a felszín alatt húzódnak.

Mrs. Mac csücsörítve, diszkréten elhagyta a konyhát. Soha nem rajongott Flanaganékért, annak ellenére sem, hogy a szomszédos birtokon, Rockhurstben laktak, alig húsz kilométerre Dunmorgantől, így gyakori vendégek voltak a Lorne-kastélyban. Rendszeresen ültek az ebédlőasztalnál hétvégenként és gyakran a másnapi reggelinél is, amikor a szülőkkel együtt úgy döntöttek, hogy mélyebben a pohár fenekére néznek.

Ottie behunyta a szemét, és megadta