Szindbád megtérése

By Gyula Krudy

Szindbád Krúdy szívéhez nőtt s nagyon úgy tudja csinálni, hogy mi is kedveljük. Vele tartsunk, mikor tengerentúli útjairól megérkezik, s a szárazföldön tovább álmodja álmait. „Semmit nem írtam csak színhazugságot”, vallja egy helyütt. De hát ki kere

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633747582

Book preview

KRÚDY GYULA

SZINDBÁD MEGTÉRÉSE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-758-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ADDIG ÉR AZ EMBER VALAMIT, AMÍG A SZÜLEJE ÉL

Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, még egyszer útra kelt és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát…

– Csakhogy itt vagy! – mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön.

– Csakhogy eszedbe jutott a főztem! – ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta.

A jégmadár-fejű, régi fényképalbumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná. Aztán egy zsámolyra ült, amelyre gyermekkorában szokott telepedni, ahonnan anyja szépséges arcában és szépséges mesemondásaiban gyönyörködött.

– Hallom, hogy kártyát szokott vetni a parasztoknak – kezdte egy sóhajtásnyi szünet után Szindbád. – Tán nekem is tudna valamely jó tanácsot adni.

A kis fazék nevetve pöfögött, mintha örülne a lángnak, amely ismét bekormozza:

– Ó, a vetőkártya csak amolyan bolondság, parasztoknak való mulatság. A füveim, a teáim sokkal többet érnek, mert magamon próbálom ki előbb. Nem fáj tán a gyomrod? Nem hasogat a lábad?

– A szívem – felelt egyszerűen Szindbád.

– Igen, atyád is szívbajban halt meg. Ismerem… A Vág-folyó partján feküdt egy halászkunyhó eresze alatt, amíg a komp a túlsó partra járt-kelt. De sohasem jutott eszébe elindulni a vásárosokkal. Csak mindig szomorúan nézett az elmúló habokra és a halakra, amelyek a beteg ember kedvéért néha kidugták a fejüket a folyóból.

– A szívem – ismételte Szindbád, mert gyermekkorában meglehetősen makacs természetű volt.

A kis fazék már javában kormosodott. Szindbád képzeletben már érezte a gyermekkori levesek illatát – sőt, messziről édesded tejszag is közeledett feléje, amilyen édes az anyatej lehetett.

– Sokat jártunk atyáddal mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz. Akkor tanultam meg, ami keveset tudok. Vannak bizonyos teák, amelyek úgy meggyógyítják a vért, mintha újonnan kezdődne az élet. Nagyon egyszerű dolog ez… A vér felszed magával bizonyos anyagokat rosszul sikerült ételek ízéből, hamis borokból, még hamisabb asszonycsókokból. Nem akarnál ebből a teából inni?

– Ó, jaj nekem! – felelt Szindbád, mintha ismét gyermek volna és leesik az eperfáról.

A kis fazék a tűzhelyen abbahagyta a pöfögést és csodálkozva felkiáltott:

– Hát nem hiszel nekem, anyádnak? Nem hiszed, hogy meg tudlak gyógyítani? Csak rám hallgass, csak az én szájamra figyelj, úgy megetetlek abból orvossággal, mint a madár a fiát. Nagyon rossz volt az az asszony?

– Nagyon jó volt! – nyögte Szindbád.

– Este fésülködött vagy pedig reggel?

– Mindig csak reggel és olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának. Kétfelé fonta szárba a haját, amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe.

– Milyen színe volt a papucsának? – kérdezte darab idő múlva a kis fazék.

– Lángpiros volt és a sarka nem volt soha elferdülve, akármilyen hosszúra nyúlott a tél és az otthonülés.

– Mit mondott álmában? Nem figyelted?

– Olyan halkan aludt, mint az esti szél, amely a falevelek között bogarászik. Égi tünemény volt ilyenkor az arca, mert nyilván angyalokkal álmodott.

– Sarkantyús angyalokkal – pöffent közbe a kis fazék.

Szindbád olyan izgatott lett a gyermekkori zsámolyon, hogy körülnyargalt a zsámollyal a szobában. Az otthon szőtt szőnyegek nagyot néztek a lovagló hosszú lábakra, az arcképek előredőltek a falon, régi székek ijedten tértek ki, a gömbölyű ebédlőasztal csaknem kimenekült a szobából, csak a kormos kis fazék rotyogott egykedvűen a tűzhelyen.

– Majd megvizsgálom a szíved verését, mert úgy látszik, megétettek. Mondd, nem volt nagyon édes a víz, amelyet éjszaka ittál poharadból? Mondd, sohasem találtad álmodból felocsúdva az ujjaidat női hajszálakkal összekötözötten? Nem volt borsószem a csizmádban? Sem gombod, sem nadrágszíjad nem volt hibás, amikor reggel fölébredtél?

Szindbád alábbhagyott a lovaglással, mintha végleg megkötötte volna paripáját az asztal lábánál.

– Miért kínoz? Nem tudok róla semmi rosszat sem mondani, csak annyit, hogy szeretett, szerettem… A pattanásokat kinyomkodta a nyakamon – amíg szeretett. A harisnyámra foltot vetett – mintha attól félt volna, hogy lyukas harisnyában kerülök el valamerre, valahová. Megnyírta a körmömet, amíg aludtam; kétoldalt megsimogatta az arcomat, ha felnyögtem álmomban. Dalolt a fülembe, hogy ismét elaludjak.

A kis fazék csak a fejét csóválgatta:

– De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked? Halat vagy madarat? Kakast vagy tyúkot? Levette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Megszámolta-e a lyukakat a nadrágszíjadon, a mellényeden? Örvendezett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett inggallérodat? Tudott-e valami orvosságot a hasfájás, a forróság, a lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megverted néhanapján?

– Úrnő volt, anyám.

A kis fazék a csodálkozástól elhallgatott:

– Úrnő? Mi az? – kérdezte. – Hamis haja volt, mint a bábuknak? Kente-fente az arcát, a kezét és egyéb testrészeit? Hamispénzverőktől vette a mosolyát, házalóktól a szavát, rossz nőszemélyektől a kézfogását és a járását mihaszna táncosnőktől? Talán bizony a barchentet sem kedvelte már, hanem selyemben járt olyan helyen is, ahová a férfiak sohasem láthatnak?

– Gyászruhában járt.

– Mert bizonyosan szőke volt…

– Olyan szelíd volt, mint a galamb…

– Mert így leplezte alattomosságát.

– Sohasem csókolta meg a szájamat.

– Mert bizonyosan rossz szaga volt a szájának a fűzőviselettől.

Szindbád a szívéhez nyúlt és könyörgő hangon szólott anyjához:

– Itt, itt, nagyon fáj!

A kis fazék már forrott, pattogott, süstörgött, mert közeledett örömteli ideje, a főzés teteje:

– Majd én meggyógyítalak… Igaz, hogy legegyszerűbb dolog volna kártyát vetni, amint a nyavalyás parasztjaimmal csinálom, de én magam sem hiszek a kártyában, mióta nem vetette ki se a bajodat, se az érkezésedet. Ámde, ha akarod, megemelheted.

A fazekacska a földre telepedett, mintha apró gyermekekkel készülne játékhoz. A kerekre kopott kártya a szokásos pattogó hangot hallatta, mintha megérkezett volna az a bizonyos szellem a szobába, akit a kártyavetők mindig megidéznek. Szindbád előrehajolt és anyja kidolgozott kezét nézte:

– Gyógyíts meg, anyám, kérlek, gyógyíts meg…

Az öregasszony a kártyáiba nézett és a homlokát összeráncolta:

– Amitől legjobban féltem: a Halál meglehetősen távol esik még tőled. Tudod, nagyon szegény asszony vagyok, nem tudnálak eltemettetni, ha véletlenül a fedelem alatt halnál meg.

– Mikor halok meg? – kérdezte szepegve Szindbád.

– Ó, sokan vannak előtted… Itt vagyok én is, a menyasszonyi ruhámban. De mit látok? Egy szakállas férfi is előtted hal meg… Talán csak nem ez forgatta el fejét asszonyodnak?

– Esküszöm…

– Jól van, elhiszem. Te mindig az én gyermekem maradtál, hiszékeny, álmodozó, akit minden vásáron megcsalnak. Mit is mutatna még a kártya? Ej, bolondság!… Hagyjuk… Hadd tapintom meg a szíved.

– Itt, itt van és nagyon fáj.

– Az én kezem már öreg, hiába simogatnám, a fájás csak nem állana ki belőle. De majd hozok neked valakit, akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja a vén emberek szemét is, ha hozzájuk ér… Majd hozok neked valakit, akinek a hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé, akinek a lába olyan fürge, mint a fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön, akinek az íze olyan, mint tavaszkor a bárányé. Itt lakik, nem messzire az utcasoron és Magdalénának hívják.

– Magda – mormogta Szindbád, és amíg az anyja a szíve gödrét simogatta, megjelent előtte egy kép, amelyet gyermekkorában sokszor látott. Az anyja képe mirtusszal, menyasszonyruhában, Jeney műterméből, ama Jeneyéből, akit később bankóhamisítás miatt bezártak. Az arckép mindig a falon függött és az örök ifjúság egyszerű bájával mosolygott, akármint növekedtek a gyermekek. A fiúk kardot hordtak és levagdalták a lányok bábuinak a fejét. De az arckép csak szelíden, mint egy ábrándos dal, csak mosolygott a messziségből.

– Itt lakik nem messzire és amint bealkonyodik, elmegyek érte, hogy jönne el meggyógyítani az én egyetlen fiamat. Bizonyosan megteszi, mégpedig szívesen, mert hiszen jóságomban bőven volt része, amikor rászorult katonák vonultak végig a városon… Vadász urak fújták a kürtöt… Diákok énekeltek az ablakai alatt… Névtelen üzeneteket küldtek a túlvilágról kis angyalok, akik a földre kívánkoztak… Ilyenkor mindig ott voltam én a jó tanáccsal. És az én varrógépemen varrta azt a ruháját, amelyben a legszerencsésebb volt.

– Eljön?

– Majd megtanítom, hogy úgy fésülje a haját, mint én leánykoromban, ne essen le a kontya, ne süsse ki túlságosan a frufruját. Jól gombolja be a kapcsokat ruháján, mert a férfiak szeretnek az ilyesmivel bíbelődni. Egyforma csokrot kössön a cipőjére és a szoknyájára. Szelíd és szemérmetes legyen, mert ez áll jól a leánykának. Ne sokat fecsegjen; csak akkor szóljon, ha kérdezik. Mindig mosolyogjon és az egész kezét adja oda, ha kérik… Majd estefelé felveszem a nagykendőmet és elhívom a szomszédból.

Szindbád az ablakra pillantott:

– Már alkonyodik, anyám.

AZ ÉLETMENTŐ KÉKFESTŐ

Régi templomok gyóntatószékeinél könnyebben megy a gyónás, mert nagy vigasztalásunkra szolgál már az is, hogy a gyóntatószékhez vezető úton kimélyedt, kikopott templomköveket ér lábunk, amely kövek bizonyára, sokkal nagyobb bűnösök léptei alatt vájódtak ki, mint amilyen bűnösöknek mi érezzük magunkat. Ugyancsak megkönnyebbülésünkre szolgál, hogy a gyóntatószék rostélya olyan sűrű, hogy nem ismerni fel a rostélyon át sem a fejedelmet, sem az útszéli rablót; nem ismerjük meg a dúsgazdag polgár arculatát, valamint nem a hamispénz-verőét sem – legfeljebb bevallott bűneik mondják el csak kiről-kiről, hogy ki micsoda… Habár a bűnök között sincs olyan nagy különbség, mint azt messziről hinnénk az áhítatosan meggörnyedt vállakról és a térdeplőzsámolyról, amelyet tölgyfából faragtak szentéletű ácsok, hogy az le ne szakadjon a lelket rázó bűnbánat vonaglásai alatt sem. Szívesebben gyónok olyan helyen, ahol már előttem hercegnők és királyok gyónták meg bűneiket, ahonnan a bűnbánat már olyan jól tudja az utat az ég felé, mint a sas, amely az odvas toronyban lakik, mert hiszen a sas erős szárnyaira van szükség eme előkelő bűnösök bűneinek szállításánál, nem pedig a galambokéra, amelyek a városi templomok párkányain tanyáznak és csak apró bűnöket bírnak el postaútjukon. – Egy régi kolostorba megyünk tehát a húsvéti gyónás elvégzéséhez – mondá Szindbád fiának, akit most már mindenféle csavargásaiban magával hordott.

– Inkább állok bíbornokok tanácsa előtt vádlottként, mint valami falusi bíró előtt – szólt még biztatásul Szindbád fiához, amikor az egykori lengyel határszélre megérkeztek, ahol az a bizonyos ódon kolostor kipillantgatott a hegyek közül, mint a hosszú útban halálosan elkeseredett utazók bizonyos menedéke, ahol már a fenyőfa nagyságú kapustól gorombaságot vagy kupa bort kaphatnak…

A poprádfelkai fiákeres, aki olyan széles hátú volt még, mint azok a régi kocsisok, akik a tátrai fürdőhelyeket látogató kövér alföldi asszonyságoknak mutogatták az ostornyéllel az útközben feltünedező hegyeket és ugyanakkor arról panaszkodtak, hogy milyen nehéz oda a feljuthatás, holott ők maguk talán soha életükben nem szállottak le a fiáker bakjáról… akik csak azért hívták fel a pasasérok figyelmét a különböző veres hasú tornyokra, amelyek a távolból közeledni látszattak, hogy ama bizonyos torony alatt fekszik egy kocsma, ahol egy késhegynyi túróhoz is nagy kupa sört adnak, és ahol majd meg lehet igazítani a kocsi szerkezetében előforduló rendetlenséget… A poprádfelkai fiákeres nagyot nézett, mikor Szindbád egy gyalogútnál, amely a hegyoldalon át kanyarodott, megállította a hajtást.

– Maga csak menjen P.-be, álljon meg a cókmókkal annál a fogadónál, ahol a két legkövérebb asszony a határszélen a kocsmárosné. Mi majd gyalogszerrel megyünk, mint ahogy a búcsúsok szoktak. Ha meglát a toronyból a harangozó: legalább eszébe jut neki a vers, amelyet harangjaival játszania kell.

Aztán fiához fordult Szindbád és így folytatta:

– Mert jegyezd meg magadnak, hogy a harangozás nem olyan könnyű dolog, amint mi itt a földön halljuk. A harangozónak pontosan kell tudnia, hogy milyen alkalomkor melyik harangját szólaltassa meg. Más harangot kell meglódítani ünnep előtti estéken és több verset kell elmondani a haranggal, mint valamely közönséges estén. Másképpen folyik a harangozás búcsúnapokon, amikor már mindenki részeg, csak a harangozónak kell józannak lenni. És mást játszik a harang, például, a király neve napján. Ezeket mind tudni kell az embernek, aki nem akar eltévedni az életben. Ha történetesen nincs kalendáriom kéznél, akkor is meg lehet állapítani a harangszó alapján, hogy mely táján tartunk az esztendőnek.

Szindbád egy darab ideig vezette fiát a kolostor felé, hogy Szindbád fia már azt kezdte gondolni atyjáról, hogy az az utóbbi időben valamilyen bankócsináló bandába keveredett és ilyenformán akar könnyíteni a lelkiismeretén. A kolostor bástyái előttük kerekre koptak, mint sokat használt vetőkártyák. A bástyákról lengyel királyok szobrai unatkozva nézegetnek alá, amely régi királyok azért faragtatták ki magukat szentek ismert ruháiba, hogy ilyenformán tán könnyebben beszökhetnek a mennyország kapuján. (Tavaszodott; a folyó alant sustorgott, mintha összegyülekezett volna benne a sok mesemondás a téli csend alatt – no, lesz majd mit hallgatni a tutajosoknak, horgászoknak, rákászoknak és a partokon bámészkodó nyájőrzőknek, mire valóban beköszönt a tavasz. A nyárfa kérgének még esze ágában sem volt tündökölni; megviseltek voltak a fák, mint