A lélekmadár: Ikerregény

By Agócs Károly

A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.

– Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiá­ba­valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mind­ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Jun 28, 2023
• ISBN: 9786156555472

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítóterv: Agócs Erzsébet

© Agócs Károly, 2023

© Napkút Kiadó, 2023

ISBN 978 615 6555 47 2

I. Madarak

Az öreg­em­ber jó ide­je éb­ren volt, de csak fe­küdt az ágyán ha­nyatt, moz­du­lat­la­nul me­red­ve a hul­lott va­ko­la­tú, pe­nész­fol­tos mennye­zet­re. Oda­kintről már a nap­pal vi­lá­gos­sá­ga szűrő­dött be az el­füg­gö­nyö­zött ab­la­kon át, ami­kor fel­éb­redt. Vagy­is fel­ri­adt. Nem em­lé­ke­zett, hogy va­la­mit is ál­mo­dott vol­na, a szí­ve még­is he­ve­sen vert, és ho­má­lyos fé­le­lem tar­tot­ta meg­száll­va. Mint­ha ösz­tö­ne­i­nek csal­ha­tat­lan­sá­gá­val érez­né, hogy va­la­mi­lyen ve­szély le­sel­ke­dik rá. Elő is vet­te a pus­ká­ját a pár­na alól, és fel­ült, de hi­á­ba hall­ga­tó­zott jó da­ra­big szin­te lé­leg­zet-vissza­fojt­va, csak a fa­li­óra ne­héz­kes ke­tye­gé­sét hal­lot­ta, meg a neki-ne­ki­va­du­ló szél sü­ví­té­sét oda­kint. Vé­gül az­tán vissza­ha­nyat­lott a pár­ná­já­ra, két ke­zé­vel gör­csö­sen mar­kol­va a mel­lén ke­reszt­be fek­te­tett pus­kát.

Nagy so­ká­ra nyu­go­dott meg. Szo­kat­la­nul erőt­len­nek, ki­me­rült­nek érez­te ma­gát. Már-már el is nyom­ta az álom megint, ami­kor ütött egyet a fa­li­óra, mire össze­rez­zent, és ijed­ten esz­mélt fel új­ból.

Egyet­len rö­vid, foj­tott kon­ga­tást hal­la­tott min­den egész óra­kor az ócs­ka szer­ke­zet, köz­vet­le­nül előt­te pe­dig egy ér­ces reccse­nést, mint­ha el­pat­tan­na ben­ne va­la­mi, de még egy utol­sót ütne az­tán.

Sok esz­ten­de­je volt már, hogy elő­ször kap­ta fel a fe­jét erre a bán­tó, szin­te bal­jós hang­ra, s azt hit­te ak­kor, hogy va­la­mi baja lett az órá­nak. De az­tán úgy em­lé­ke­zett, hogy va­ló­já­ban min­dig is olyan volt a hang­ja. Ta­lán egy ár­nya­lat­tal még­is­csak meg­vál­to­zott azért, meg­le­het per­sze – gon­dol­ta –, amitől már szo­kat­lan­ná, ide­gen­né is lett egy­sze­ri­ben.

At­tól fog­va min­dig össze­rez­zent, ha vá­rat­la­nul érte a kon­ga­tás. Mint­ha ez a fakó, szá­raz hang ma­gá­hoz té­rí­te­né olyan­kor, és eszé­be jut­tat­ná újra meg újra, go­nosz áll­ha­ta­tos­ság­gal, hogy az ő szá­má­ra az idő már nem csu­pán mú­lik, ha­nem egy­re fogy is.

Vé­gül el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­sza­ba­dul az órá­tól: el­ad­ja vagy el­cse­ré­li va­la­mi­re, ha leg­kö­ze­lebb be­megy a vá­ros­ba. Még­is, ami­kor – alig né­hány nap múl­va – be­zör­ge­tett hoz­zá egy ócs­kás, és meg­kér­dez­te tőle, nincs-e va­la­mi régi hol­mi­ja, amit el­ad­na vagy el­cse­rél­ne, ha­bo­zás nél­kül, szin­te mél­tat­lan­kod­va vág­ta rá, hogy nincs. Az­tán pe­dig, ahogy vissza­ment a szo­bá­já­ba, soká el­néz­te az or­mót­lan, ko­pott szer­ke­ze­tet az ágyá­val szem­közt a fa­lon. Va­la­mi­fé­le cin­kos­ság té­to­va örö­mét, egy­faj­ta össze­tar­to­zás me­leg­sé­gét érez­te.

A kon­ga­tás azon­ban mint­ha még in­kább bán­tot­ta vol­na at­tól kezd­ve.

Egy na­pon az­tán ki­ta­lál­ta, hogy nem húz­za fel töb­bé.

Az éj­sza­ka kellős kö­ze­pén azon­ban hir­te­len fel­éb­redt. Nyug­ta­la­ní­tot­ta, nyo­masz­tot­ta va­la­mi, üres­sé­get ér­zett maga kö­rül, egy­re tá­gu­ló, egy­re fé­lel­me­te­sebb üres­sé­get, és csak for­go­ló­dott az ágyá­ban te­he­tet­le­nül. Nagy so­ká­ra jött rá, hogy ép­pen a csend, a tö­ké­le­tes, vég­te­len csend üres­sé­ge az. Nem is tu­dott el­alud­ni, csak haj­nal felé már, ahogy az új­ra­in­du­ló élet mo­ra­ját hal­lot­ta a vá­ros felől, meg egy né­pes var­jú­csa­pat lár­má­ját.

At­tól fog­va kü­lö­nös gond­dal, szin­te ün­ne­pé­lyes szer­tar­tá­sos­ság­gal húz­ta fel az órát min­den este, és sok­szor úgy aludt el, hogy a ke­tye­gé­sét fi­gyel­te, vi­gyáz­ta.

Csak a kon­ga­tá­sá­val nem tu­dott meg­ba­rát­koz­ni se­hogy sem.

Most is arra esz­mélt fel, mint va­la­mi bal­jós fi­gyel­mez­te­tés­re. Rá­né­zett a fa­li­órá­ra, és el­ké­pedt. Nem akart hin­ni a sze­mé­nek: dél felé járt már az idő.

Úgy érez­te, alig aludt va­la­mit, mint­ha egy-két pil­la­nat múlt vol­na csak el az­óta, hogy le­fe­küdt előző este.

Ta­lán ab­ban a má­sik vi­lág­ban járt; az időt­len­ség, az örök­ké­va­ló­ság bi­ro­dal­má­ban.

Egy­re job­ban fá­zott, és az éh­ség is gyö­tör­ni kezd­te, ami csak­ha­mar ki­zök­ken­tet­te ko­mor tűnő­dé­se­iből. Ki­ká­szá­ló­dott hát az ágy­ból. Ru­hás­tól aludt, így csak elnyűtt, dur­va posz­tó­mel­lé­nyét vet­te még ma­gá­ra. Az­tán fog­ta a pus­kát, és gon­do­san vissza­he­lyez­te a pár­na alá.

Ócs­ka sö­ré­tes pus­ka volt, de nagy becs­ben tar­tot­ta, és szen­tül hit­te, hogy egy­szer még hasz­nál­nia is kell majd. A föld­szin­ti lakó hagy­ta rá jó pár éve, ami­kor el­köl­tö­zött. Az­óta egy­ma­ga élt a hegy­ol­da­lon álló ma­gá­nyos, ódon ház­ban.

Vé­gig­dör­zsöl­get­te el­gém­be­re­dett tag­ja­it, majd oda­lé­pett az ab­lak­hoz, hogy ki­néz­zen raj­ta. Némi üggyel-baj­jal el­húz­ta a sok esz­tendő­nyi por­tól fe­ke­téllő, sza­ka­do­zott füg­gönyt, te­nye­ré­nek élé­vel jó­ko­ra da­ra­bon le­tö­röl­get­te a pá­rát az üvegről, s az­tán csak bá­mult ki­fe­lé meg­le­pet­ten, el­cso­dál­koz­va; le az el­ha­gya­tott, gaz­dát­lan kert­re, a fák csu­pasz ko­ro­ná­ján át az alant, a hegy lá­bá­nál el­te­rülő vá­ros­ra, a szür­ke ho­mály­ba vesző messze­ség­be, és a mél­tó­ság­tel­je­sen go­moly­gó sö­tét, ko­mor fel­le­gek­re az égen.

– Hát per­sze! – mo­tyog­ta elé­ge­det­ten bó­lo­gat­va, mint­egy a böl­csek vissza­fo­gott örö­mé­vel nyug­táz­va, hogy megint be­kö­vet­ke­zett az, ami­nek el­jö­ve­te­lét annyi­ra vár­ta, s ami évről évre be is kö­vet­ke­zett min­dig, el­ke­rül­he­tet­le­nül, ter­mé­sze­te­sen.

Be­kö­szön­tött a tél. Ko­ráb­ban is a szo­kott­nál. Az éj­sza­ka ér­ke­zett ez­zel a vi­ha­ros szél­lel, kí­mé­let­le­nül le­ta­rol­va az előző na­pon még az ősz szí­ne­i­ben pom­pá­zó el­va­dult, buja ker­tet, és sú­lyos hó­felhők­kel bo­rí­tot­ta be az ég­bol­tot.

Az öreg­em­ber el­mo­so­lyo­dott. Vég­re sza­bad­nak érez­te ma­gát újra: a fák lomb­ja már nem ta­kar­ta el a ki­lá­tást elő­le. Elé­be tá­rult a vá­ros, és túl­nan a ha­tal­mas sík­ság. Tisz­ta idő­ben pe­dig a hal­vány, kéklő he­gyek vo­nu­la­tát is lát­hat­ta a messze­ség­ben.

De sze­ret­te is a te­let. Csak a te­let. A ta­vasz in­kább csak ke­serű­sé­get éb­resz­tett ben­ne, meg va­la­mi té­to­va el­vá­gyó­dást, ta­lán a rég­volt múlt­ba, ami­kor az erő­re ka­pott nap, a lan­gyos szél, az első ma­dár­dal, a duz­za­dó rü­gyek és fa­ka­dó bim­bók a sa­ját sor­sa bol­dog ki­tel­je­se­dé­sé­nek re­mé­nyé­vel, szin­te bi­zo­nyos­sá­gá­val töl­töt­ték el. Nyá­ron pe­dig nyo­masz­tot­ták a hosszú nap­pa­lok, bán­tot­ták a lom­bo­kon át­vil­ló­dzó éles, szik­rá­zó fé­nyek, a vi­ru­ló, ri­kí­tó szí­nek, a meg­ré­sze­gült zson­gás, a har­sány csi­vi­te­lés, a ter­mé­szet fül­ledt tob­zó­dá­sa. Az ősszel már meg­bé­kélt ugyan, de iga­zán csak a te­let sze­ret­te. A szür­ke ég­bol­tot, a kur­ta nap­pa­lok ho­má­lyát, a sej­tel­me­sen go­moly­gó kö­döt a vá­ros fe­lett, a vég­te­len­be vesző hó­föd­te táj der­medt csend­jét, ha­lot­ti, időt­len­nek tűnő mél­tó­sá­gát.

Ha­ma­ro­san meg­jön­nek a ma­da­rak is, gon­dol­ta va­la­mi gye­re­kes fel­lel­ke­sü­lés­sel, és megint le­tö­rül­get­te az arca előtt az üve­get. Ta­lán még ma, tet­te hoz­zá ma­gá­ban, és kö­ze­lebb is ha­jolt az ab­lak­hoz, hát­ha meg­pil­lant­ja né­pes csa­pa­tu­kat, amint ép­pen alá­eresz­ke­dik a ma­gas­ból, a sö­tét fel­le­gek kö­zül, vi­dá­man ka­va­rog­va-ejtőz­ve.

Leg­alább­is így kép­zel­te el az ér­ke­zé­sü­ket. Va­ló­já­ban sem meg­jön­ni, sem el­men­ni nem lát­ta őket soha. Amint be­kö­szön­tött a tél, egy­szer­re csak ott ter­met­tek a kert­ben, ott gub­basz­tot­tak a fák csu­pasz ága­in min­dig, ami­kor elő­ször meg­pil­lan­tot­ta őket. Az­tán pe­dig, ahogy el­múl­tak a nagy hi­de­gek, de még sem­mi jele nem mu­tat­ko­zott an­nak, hogy kez­de­ne ki­ta­va­szod­ni, vá­rat­la­nul el­tűn­tek, egyik nap­ról a má­sik­ra. Így hát ők ma­guk je­lez­ték, még­is­csak, a ta­vasz kö­ze­led­tét.

Most el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­le­si őket; az ab­lak előtt ül­dö­gél­ve fog­ja ki­vár­ni meg­ér­ke­zé­sük ti­tok­za­tos pil­la­na­tát. Min­de­ne­kelőtt azon­ban en­nie kel­lett va­la­mit, és be is kel­lett fű­te­nie a kály­há­ba. Egy­re job­ban gyö­tör­te az éh­ség, és igen­csak át­jár­ta már a hi­deg.

Mi­köz­ben sze­gé­nyes reg­ge­li­jét fo­gyasz­tot­ta, majd pe­dig a be­gyúj­tás­sal fog­la­la­tos­ko­dott, egy­re csak a ma­da­rak jár­tak az eszé­ben. Szin­te gye­re­kes iz­ga­tott­ság­gal ké­szülő­dött, mint va­la­mi csíny­re, hogy meg­le­si az ér­ke­zé­sü­ket.

Va­ló­ban kü­lö­nös lé­nyek vol­tak. Ott gub­basz­tot­tak a fá­kon nap­hosszat szin­te moz­du­lat­la­nul, metsző szél­ben, kí­mé­let­len fagy­ban, ádáz hó­esés­ben, és nem kap­tak élet­re ak­kor sem, ha vá­rat­la­nul meg­eny­hült az idő. Igaz, so­sem fi­gyel­te meg őket ala­po­sab­ban, hosszabb időn át egy­foly­tá­ban. Meg­le­het, hogy nap­pal al­sza­nak, gon­dol­ta egy­sze­ri­ben, a kály­ha előtt gör­nyed­ve, s en­nek le­hető­sé­ge szö­get ütött a fe­jé­be, úgy­hogy fel is egye­ne­se­dett, ke­zé­ben egy fa­ha­sáb­bal, me­lyet ép­pen a már lo­bo­gó tűz­re akart vet­ni. Ak­kor pe­dig éj­sza­ka jön­nek, ju­tott mind­járt a kö­vet­kez­te­tés­re, és el­ked­vet­le­ne­dett. Hi­szen így egész vá­ra­ko­zá­sa, ké­szülő­dé­se hi­á­ba­va­ló. De azért csak­ha­mar fel­de­rült még­is, ahogy me­le­ge­dett a kály­há­nál, fö­lé­be tart­va és össze-össze­dör­zsöl­ve a te­nye­rét. Az­tán oda­ment az ab­lak­hoz megint, és le­né­zett a kert­re.

El­mo­so­lyo­dott. A ma­da­rak ott gub­basz­tot­tak a fá­kon. Moz­du­lat­la­nul, mint­ha csak alud­ná­nak. És mint­ha el sem men­tek vol­na soha, mint­ha ott gub­basz­tot­tak vol­na min­dig, ugyan­úgy, öröktől fog­va. Igen, szin­te csak egy pil­la­nat telt el az­óta, hogy utol­já­ra lát­ta őket, hogy el­múlt az előző tél – és meg­annyi tél an­nak előt­te. A leg­elsőt, me­lyet itt élt meg sok-sok esz­tendő­vel azelőtt, egy­sze­ri­ben épp­oly kö­ze­li­nek, szin­te je­len­va­ló­nak érez­te, akár a leg­utol­sót. Csak néz­te a ma­da­ra­kat el­ré­ved­ve, mi­kor egyi­kük hir­te­len meg­ráz­ta ma­gát, és szár­nyá­nak egyet­len reb­ben­té­sé­vel át­szök­kent egy má­sik, ala­cso­nyab­ban lévő ágra. Ő mint­egy fel­esz­mélt ak­kor, s e más­kü­lön­ben je­len­ték­te­len ap­ró­ság, e ke­cses, könnyed szárny­reb­ben­tés lát­tán egy fur­csa em­ber rém­lett fel em­lé­ke­ze­té­ben: a ma­dár­ke­res­kedő…

* * *

Ak­ko­ri­ban még lent la­kott a vá­ros­ban; egész pon­to­san alig pár hete köl­tö­zött csak oda egy tá­vo­li vi­dékről. Ja­vá­ban ősz volt már, de me­le­gen sü­tött a nap, és el­szór­tan né­hány apró fe­hér felhő ár­vál­ko­dott csu­pán a tün­döklő kék ég­bol­ton. A hi­va­tal­ban el­töl­tött hosszú, egy­han­gú órák után nagy kedv­vel in­dult amo­lyan fel­fe­dező sé­tá­ra a ra­gyo­gó idő­ben. Egy­sze­ri­ben sza­bad­nak érez­te ma­gát ezen a job­bá­ra még ide­gen he­lyen, ide­gen­ként, ma­gá­nyo­san sod­ród­va az ele­gáns főut­ca szí­nes-za­jos for­ga­ta­gá­ban, a szin­te hi­val­ko­dó vi­dám­ság, a szer­te­len jö­vés-me­nés, a har­sány üd­vöz­lé­sek, ka­cér mo­so­lyok és gyen­géd pil­lan­tá­sok meg­ka­pó szín­já­té­ka kö­ze­pet­te, me­lyet va­la­mi­kép­pen még­is mint­ha a tá­vol­ból hal­lat­szó, el-el­foj­tott kin­tor­na­mu­zsi­ka szo­mor­kás dal­la­má­ra rög­tö­nöz­né­nek a sze­replők. Könnye­ket csalt a sze­mé­be ez a futó be­nyo­más, és si­et­ve be­for­dult egy mel­lék­ut­cá­ba, fé­lig tán ön­kén­te­le­nül.

Igen, sza­bad­nak érez­te ma­gát vég­re: most nem kí­sér­tet­te a múlt, nem nyo­masz­tot­ta „előző éle­te, egy­re ide­ge­nebb­nek és mél­tat­la­nabb­nak ér­zett, ám zok­szó nél­kül, szín­lelt be­le­törő­dés­sel vi­selt sor­sa, mely elől vé­gül is meg­fu­ta­mo­dott, ide me­ne­kült, ebbe az is­me­ret­len vá­ros­ba – ha­bár e me­ne­kü­lés­hez nem kis bá­tor­ság kel­lett, való igaz. Fe­lej­te­ni jött hát ide, „te­met­ni a múl­tat – ám vele együtt te­met­nie kel­lett im­már a fi­a­tal­sá­gát is. Sza­bad­nak érez­te ma­gát, igen, és leg­fő­kép­pen sze­rel­mi bá­na­ta sem gyö­tör­te most, bár ott lap­pan­gott a szí­vé­ben, és érez­te, tud­ta, hogy bár­mi­kor rá­tör­het megint, és rá is fog tör­ni még so­ká­ig.

Ha­ma­ro­san el­ma­radt mö­göt­te a vi­dám lár­ma, és már csak a sa­ját lép­te­i­nek ko­po­gá­sát hal­lot­ta, mely pe­dig mint­ha egy­re erő­tel­je­seb­ben és bán­tób­ban vissz­hang­zott vol­na a sor­ban egy­más­hoz épült négy-öt­eme­le­tes, ko­mor hom­lok­za­tú, kis­sé el­ha­nya­golt há­zak kö­zött. Hir­te­len rá­jött, hogy egy lé­lek­kel sem ta­lál­ko­zott még, s ak­kor el­bi­zony­ta­la­no­dott, kü­lö­nö­sen, hogy egyik vé­gét sem lát­ta a ka­nyar­gós, meg­le­hető­sen szűk ut­cá­nak. Nyo­masz­tó előér­ze­te tá­madt, és leg­szí­ve­seb­ben vissza is for­dult vol­na, de az­tán arra gon­dolt, hogy még­is­csak fel­fe­dező sé­tá­ra in­dult, így hát bi­zo­nyos mér­ték­ben vir­tus dol­ga is, hogy men­jen csak to­vább, és hogy eb­ben a kis­sé ba­rát­ság­ta­lan, sze­gé­nyes ut­cá­ban is akad­hat va­la­mi lát­ni­va­ló, va­la­mi ér­de­kes­ség. El­szán­tan sza­po­ráz­ta hát meg a lép­te­it. Nem­so­ká­ra, egy éle­sebb for­du­ló után meg is pil­lan­tot­ta az utca vé­gét, egé­szen kö­zel már. Egy tér­re nyílt, né­mi­képp ki­szé­le­sed­ve, mely­nek túl­ol­da­lán, át­el­len­ben ép­pen, egy fel­tűnően ma­gas, kar­csú temp­lom állt. Mint lát­ni­va­ló, egyet­len üz­let volt csak az egész ut­cá­ban, az is a leg­vé­gén, majd­nem a sar­kon: egy ma­dár­ke­res­ke­dés.

Fel­lé­le­gez­ve állt meg a ki­ra­ka­ta előtt, s némi szé­gyen­ke­zés fog­ta el imén­ti ok­ta­lan fé­le­lem­ér­ze­te mi­att, an­nál is in­kább, mert egy ifjú pár for­dult be az ut­cá­ba ép­pen, kart kar­ba ölt­ve, su­gár­zó arc­cal, és ügyet sem vet­ve őrá, össze­ha­jol­tak né­hány pil­la­nat­ra, az­tán men­tek, vo­nul­tak to­vább di­a­dal­mas mél­tó­ság­gal, ün­ne­pé­lye­sen. Va­ló­ság­gal fel­de­rült, ahogy né­zett utá­nuk. Amint el­tűn­tek a for­du­ló­ban, egy futó pil­lan­tást ve­tett még a ki­ra­kat­ra, és in­dult is vol­na to­vább, ami­kor egy szín­pom­pás, tán ga­lamb nagy­sá­gú ma­dár he­ves ver­de­sés­be kez­dett a ka­lit­ká­já­ban, mire ő meg­tor­pant és oda­for­dult, hogy job­ban szem­ügy­re ve­gye. Meg­hök­kent, és az a fur­csa, nyo­masz­tó ér­zé­se tá­madt, hogy neki szól ez a dü­hödt, ám hi­á­ba­va­ló, szá­nal­mas tom­bo­lás.

Gyer­mek­ko­rá­nak ti­tok­za­tos ma­da­ra volt.

* * *

Lát­ni egyet­len nyá­ron lát­ta csak, me­lyet aty­ja bi­zo­nyos ne­ve­lé­si meg­fon­to­lá­sa­i­nak kö­vet­kez­mé­nye­ként egy vi­dé­ki ro­kon­nál töl­tött, ak­kor elő­ször – ám úgy hoz­ta a sors az­tán, hogy egy­ben utol­já­ra.

Meg­le­het, elég nagy volt már ah­hoz va­ló­ban, hogy el­sza­kad­jon a szülői ház­tól hosszabb idő­re, hogy szert te­gyen „kellő ön­ál­ló­ság-ra, le­hető­leg „ne­héz­sé­gek, meg­pró­bál­ta­tá­sok árán per­sze, de min­de­ne­kelőtt, hogy szok­ja s egy­ben ta­nul­ja is meg „be­csül­ni, sőt sze­ret­ni a két­ke­zi mun­kát, lé­vén hogy ez irány­ban min­dig is „ag­gasz­tó­an cse­kély haj­lan­dó­sá­got mu­ta­tott.

Szo­ron­gás­sal ült vo­nat­ra azon a kora nyá­ri, kis­sé még hű­vös reg­ge­len, rá­adá­sul éle­té­ben elő­ször kí­sé­ret nél­kül, ám el­szán­tan a helyt­ál­lás­ra, bát­ran néz­ve a végső so­ron, de ta­lán már ele­ve is tel­je­sít­he­tet­len ki­hí­vás elé­be: meg­fe­lel­ni aty­ja el­vá­rá­sa­i­nak. Apró sze­ren­cse is szegő­dött mel­lé, ami a bát­rak­nak min­dig ki­jár, jól­le­het ettől mind­össze kel­le­me­sebb­nek ígér­ke­zett az uta­zás. Va­la­mi kü­lö­nös, szin­te ért­he­tet­len mó­don – bár alig­ha­nem csu­pán úti­tár­sa­i­nak ilyen irá­nyú kö­zöm­bös­sé­ge foly­tán – a leg­jobb hely ju­tott neki: az ab­lak mel­lett, szem­ben a me­net­iránnyal. Ké­nye­lem­be he­lyez­ked­ni azon­ban még­sem mert, sőt össze­húz­ta ma­gát amennyi­re csak tud­ta, hi­szen tisz­tá­ban volt az­zal, hogy a leg­ke­vés­bé őt il­le­ti meg ez a ki­vált­sá­gos hely, és tar­tott is at­tól, hogy va­la­ki el­pa­ran­csol­ja on­nan előbb-utóbb, vagy leg­alább­is meg­ké­ri, hogy cse­rél­jen he­lyet vele, amit ő nyil­ván­va­ló­an nem ta­gad­hat meg. És csak­ugyan, bár tün­tetően ki­fe­lé né­zett az ab­la­kon, a sze­me sar­ká­ból mind­járt ész­re­vet­te, hogy az ele­gáns, idő­sebb úr, aki vele szem­ben ült, egy­re mé­re­ge­ti őt. Meg­pró­bált úgy ten­ni, mint­ha tu­do­mást sem ven­ne róla, ám egy­szer­re csak el­len­áll­ha­tat­lan kény­szer fog­ta el, hogy oda­for­dul­jon felé, és egye­ne­sen a sze­mé­be néz­zen. Az úri­em­ber ak­kor je­lentő­ség­tel­je­sen fel­húz­ta a szem­öl­dö­két, alig ész­re­ve­hetően meg­csó­vál­ta a fe­jét, majd pe­dig in­tett neki, hogy ha­jol­jon kö­ze­lebb, mi­köz­ben ő is elő­redőlt egy ki­csit.

– Az­tán messzi­re lesz-e az uta­zás, fi­a­tal­úr? – kér­dez­te hal­kan, szin­te sut­tog­va, és cin­ko­san rá­ka­csin­tott, ám meg sem vár­va a vá­la­szát, már­is fel­egye­ne­se­dett, kis­sé hát­ra is szeg­te a fe­jét, és úgy né­zett rá az­tán, szú­rós te­kin­tet­tel.

– I…igen – nyög­te ki ő nagy ne­he­zen, meg­il­letőd­ve.

A kü­lö­nös em­ber vá­rat­la­nul el­mo­so­lyo­dott, mint­ha fel­de­rül­ne az ő za­va­rán.

– No lám csak – mond­ta kis­vár­tat­va, és elis­merően bó­lo­ga­tott.

Töb­bet az­tán nem is szólt, csak ült egy­kedvűen maga elé me­red­ve, szo­bor­szerű mél­tó­ság­gal, a tér­de közé fo­gott bot­ján nyug­tat­va két ke­zét. Ő pe­dig fel­lé­leg­zett, és óva­to­san, szin­te ész­re­vét­le­nül ugyan, de ké­nye­lem­be is he­lyez­ke­dett vég­re. Már nem tar­tott at­tól, hogy át kell ül­nie más­ho­vá, és úgy érez­te, igen­is meg­il­le­ti őt az a hely, épp­úgy, mint bár­ki mást. Mint­egy va­rázs­szó­ra, egy­sze­ri­ben sem­mi­vé lett a szo­ron­gá­sa, sőt va­la­mi soha nem is­mert derű áradt el ben­ne: az ön­be­csü­lés­nek és ma­ga­biz­tos­ság­nak az ő ko­rá­ban még csak­ugyan oly szo­kat­lan derű­je. Az a va­rázs­szó pe­dig va­ló­ban el­hang­zott: „fi­a­tal­úr"-nak szó­lí­tot­ták, éle­té­ben elő­ször.

Igen, ak­kor jött rá, ak­kor fog­ta fel, hogy el­uta­zá­sá­val egy­szer­s­mind a gye­rek­ko­rát is maga mö­gött hagy­ja, és büsz­kén gon­dolt arra, hogy már egye­dül jött ki az ál­lo­más­ra – még ha ke­ser­ves volt is ci­pel­nie a bő­rönd­jét a hosszú úton –, de még in­kább arra, hogy nem bú­csúz­tat­ja sen­ki. Sza­bad­nak, ön­ál­ló­nak, egy ki­csit már­is felnőtt­nek érez­te ma­gát.

Még­is, amint nem­so­ká­ra, a ka­la­uz hosszú síp­je­lé­re egy dur­va rán­du­lás­sal el­in­dult a vo­nat, össze­szo­rult a tor­ka, és szin­te két­ség­be­eset­ten ha­jolt az ab­lak­hoz, hát­ha meg­pil­lant oda­lent a so­ka­ság­ban egy is­merős ar­cot; va­la­kit, aki egy biz­ta­tó mo­solyt kül­de­ne felé, aki bú­csút in­te­ne neki. De csu­pa ide­gent lá­tott, akik mind más­fe­lé néz­tek, más­nak in­te­get­tek – és mind­járt el is nyel­te őket a moz­dony szür­kés­fe­hér, sűrűn go­moly­gó füst­je, me­lyet alig­ha­nem egy hir­te­len tá­madt szélör­vény csa­pott rá­juk.

Csa­ló­dot­tan dőlt hát­ra, a könnye­i­vel küsz­köd­ve, mi­köz­ben arra gon­dolt, hogy az a bi­zo­nyos „kellő ön­ál­ló­ság", mely­re aty­ja oly nyo­ma­ték­kal hi­vat­ko­zott, ta­lán nem je­lent mást va­ló­já­ban, mint ma­gá­nyos­sá­got. A kü­lö­nös em­ber­re né­zett,