Mohács özvegye

By Miklya Luzsányi Mónika

Alig múlt húszesztendős II. Lajos, amikor meghalt Mohácsnál. Nála egy évvel volt idősebb a királyné, aki egyetlen szerelmét gyászolta haláláig. Mária nem tudhatta, és egész életében azt kutatta, hol nyugszik a négyszer eltemetett király teste, és hogy pontosan mi okozta a halálát.  Miklya Luzsányi Mónika II. Lajos feleségének portréját rajzolja meg könyvében. A nagyközönség számára talán kevésbé ismert Habsburg Máriáról a mai történetkutatási források alapján bizonyosan tudni, hogy nemcsak olvasott, művelt és a gazdálkodáshoz is értő asszony volt, hanem nagyformátumú politikus, aki hasztalan próbált nyomást gyakorolni a megátalkodott magyar hűbérurakra - reformjai így végül Németalföld gazdaságának felvirágoztatását szolgálták. A regény egy sírig tartó szerelem története, s emellett képzeletbeli nyomozás: hogyan jutott a magyar királyság Mohácsig? Az Időutazó sorozat kortárs történelmi regényei olyan népszerű vagy kevésbé ismert élettörténeteket beszélnek el, amelyek kivételesek és egyediek. Saját korukat megelőző, erős asszonyok, bölcs mesterek, vagy éppen gyarlóságukban emberi történelmi alakok elevenednek meg a könyvek lapjain. Az olvasó bepillanthat a hírességek hálószobatitkaiba, vagy csemegézhet a történelemkönyvekből kimaradt életrajzi epizódokból. Az író pedig – mint hivatásos időutazó – régi korok asszonyainak és férfijainak bőrébe bújva mesél egyszerre múltról és jelenről.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Jul 3, 2023
• ISBN: 9789635433438

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Miklya Luzsányi Mónika

Mohács

özvegye

ATHENAEUM

© Miklya Luzsányi Mónika, 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978-963-543-343-8

ISSN 2939-8509

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Besze Barbara

Szerkesztette: László Zsófia

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

img3.jpg

1558. Rózsafüzér hava,{1}

Szent Jeromos monostora,

Cuacos de Yuste, Hispánia

Még nem is virradt, de már felébredt. Érezte, hogy a Lélek ott áll fölötte. Nem kellett kinyitnia a szemét, hogy tudja, megérkezett. Ha vak volna is látná az arcát, ha süket, akkor is hallaná a hangját. De most nem látta, nem hallotta, csak érezte, amikor Lajos megjelent. A fejét kicsit félrehajtja, ahogyan szokta, és őt nézi, azzal a kedves, szinte kisfiús mosollyal az arcán, amit Mária annyira szeretett. Tudta, hogy elkíséri, vele lesz ezen az úton is, mint minden napon, amióta a halászok eljöttek hozzá.

– A Léleknek addig nincs nyugta, amíg neked sincs… – magyarázta neki Áfra, hűséges javasasszonya, amikor Lajos lelke először megjelent neki. Akkor szinte halálra vált, annyira megijedt, pedig nem gonosz lélek, dehogy. Lajos lelke hogyan is lehetne az? Nem sanyargatja, nem követelőzik, csak követi, bárhova is megy. Időnként megáll az ágya mellett, néz rá: Én királynőm, én úrnőm, hogyan történhetett meg mindez velünk?

– A Lélek tudatlan és mindent tudó – magyarázta Áfra –, a földi világ emlékei elhagyták, üres, mint a csimasz a föld alatt, ha kirepül belőle a bogár. Csak az égről van tudása, ahova tartozik. De amíg teljesen meg nem üresedik, nem tud égre szállni. A múlt parányi szikrája is lehúzza. Ami sötét, ami bizonytalan, ami titokkal terhes, kolonc a lábán, kő a szívében, és hiába iparkodik az ég felé, nem távozhat el.

Mária tudta, hogy Lajos lelkének szabadításra van szüksége. Ahogy az övének is. De hiába iparkodik, hiába feszíti meg minden inát, minden idegszálát, képtelen feloldani a titkot, ami több mint harminc éve béklyózza a lelküket. Lajosét is, az övét is.

Töredékes minden emlék, minden beszámoló, nem áll össze a kép. Pedig mennyi-mennyi bizonyság tárult elé az évek alatt! Némelyiket csak az udvari népek sugdosásaiból vette ki, vagy röpiratokon terjesztették. Máskor levelek és beszámolók kerültek a kezébe, tanúságtételeket hallgatott meg, de a hiteles igazságot képtelen volt kitudni, akárhogy igyekezett.

Annyiban lehet biztos csupán, hogy már jóval Mohács előtt eldőlt a sorsuk. De hogy kik döntötték el itt, a földön és fent, az égben, talán soha nem tudja meg. Akárhogy is, észre sem vették a vészjeleket, csak rohantak bele a sorsukba. Bárányokként mentek a vágóhídra; bégetés nélkül, némán.

Mária ébren volt már, de mozdulatlanul feküdt a szépen faragott diófa ágyban. A takaró alatt végighúzta kezét az arcán, a nyakán, aszott mellein, sovány csípőjén. Furcsa volt neki ez a vén test. Hiába viselt özvegyi fátylat Lajos halála óta, önnön teste hanyatlását nem tudta megszokni. Belül valahol ugyanaz a fiatalasszony maradt, mint egykor, Budán, akinek a teste szerelmet várt és adott, akár naponta többször is. Aki azt hitte, hogy Vénusz kertjében fogja leélni az életét, ehelyett benn ragadt a tévelyítőben,{2} örök időkre.

Az idős királyné kinyitotta a szemét. A szobájában sötét volt, csak az éjszakai mécses pislákolt a bejárati ajtó mellett. A ládák útra készen sorakoztak. Jobbára vasalatos, nagy faládák, koporsó lehetne bármelyik. Néhány bőrrel vont ládáját is magával vitte, köztük az aranygombosat, aminek a tetejét elefántcsonttal ékesítették, s cápabőrrel vonták be minden oldalát. Ezt a ládát Lajostól kapta, amikor Bécsújhelybe készültek, és olyan csúnyán elkéstek a királyi találkozóról. Nagyobb láda volt vagy tizenöt, a kisebb fias ládákba az ezüst került, az ónládácskákba meg a patikaládába pedig az aprólék holmi: a boglárok, násfák, gyémántos láncocskák, no és az ő néhány megmaradt könyve, meg Áfra esszenciái, olajai, gyógyító kencéi. Áfra a cipőket egy láda külön fiába rakta. Nem volt nehéz dolga, mert már nem hordott szattyán{3} cipőket. Pedig Budán mennyire szerette ezeket a puha bőrből készült sárga, karmazsin vagy éppen zöld színű topánokat! Puhán lehetett bennük járni, hangtalanul, s élénk színük igézően villant ki a szoknya alól. Táncolni is könnyen tudott bennük, mintha angyalok repítették volna, vagy Hermész szárnyas saruit húzta volna a lábára. Ma már csak fekete kordoványból{4} készült cipői vannak, néhol arannyal, gyönggyel díszítve. Meg a sarkos vadászcsizmái, amikről le nem mondana, mert a topánkákban, de még a sarkatlan udvaronccsizmákban sem lehet rendesen lovagolni.

Végignézett a ládákon. Tudta, Áfra rendre lajstromba vette minden ingóságát, biztonságosan elhelyezte különnemű ládákba a felsőruhákat, a rokolyákat, az ingvállakat, a mejjeseket,{5} a köntösöket és utazóruhákat, a hálóruhákat meg a finom fejéringeket. A patyolatfelkötők nem kerültek ládába, hiszen elhagyta a női baj már hosszú évekkel ezelőtt.

Nincs más dolga, mint lezárni a ládákat, rájuk nyomni a pecsétjét, hogy a többhetes úton bajuk ne essék. De ráér erre is, hiszen még nem is pitymallott. Odalent, a rózsakertben csattogott a csalogány, az éji madár társát kereste szívszakadva. A monostor hajnali imára hívó harangja még nem szólalt meg. Ráért öltözködni is. A ruhája ott várta a pamlagon, ahová este Áfra kikészítette. A javasasszony tudta, hogy Mária egyedül öltözik fel most is, mint minden reggel. A halcsontos ingvállhoz kellett volna segítség, de olyat Mária már rég nem viselt. Sovány volt amúgy is, nem kellett összehúzni a derekát. Egyébként se akart ő már tetszeni senkinek. Legalábbis embernek nem.

Az ágyból is látta a fekete ruhát: úgy feküdt a karszéken, mint egy nagy, fekete madár. Bársonya tompán ragyogott az éjszakai őrmécs fényében. Hozzá se kellett érnie, hogy bőrén érezze az anyag puha melegét. Szerette ezt a ruhát, talán legjobban ezt az összes közül. Mégis ugyanúgy fájt felvenni most is, mint három dekáddal{6} ezelőtt, amikor először öltötte magára a fekete gyászt. Aznap temették el Lajost. Immár harmadszorra vagy negyedszerre. Ki tudja…

Lajos halálakor csupán huszonegy éves volt. Hiába volt fiatal, végtelenül törődöttnek érezte magát. Tudta, hogy számára nem maradt más, mint ez a puha feketeség, amibe beleringatózhat. Lajossal odalett a férje, a szerelme és az élete is. Legalábbis az az élet, amiben értelme van felvenni a színes ruhákat, fűzős ingvállat, aranyport hinteni a selyemmel bodorított hajfonatokra. Amiben lehet nevetni, táncolni, szeretni, álmodni. Amit az első szerelem tüze éltet. Mert égető, nagy szerelem volt az övék. Kislánykorától erre vágyott, ezért imádkozott. Olyan földöntúli szerelemre, mint amit a szülei is végigéltek, aminek lángolását hordozták a halálig meg azon is túl. És Isten megadta nekik ezt a nagy szerelmet, ezt a boldogságot. Ha csak öt évre is.

Szinte gyerekek voltak még, Mária épphogy süldőlány,{7} Lajosnak meg épphogy pelyhedzett a bajsza, amikor először találkoztak. És első látásra nem öntötte el őket a hévség. Csak a másodikra.

* * *

1515. Virágvasárnap, Bécs

Mária évek óta várta ezt a napot, amikor végre találkozik a vőlegényével, akivel még csecsemőkorában jegyezték el. Eddig csak egy festményt látott róla, de most majd előtte áll teljes valójában! Nem csoda, hogy a fürdési és öltöztetési ceremónia közben alig tudott nyugton megmaradni.

– Kisasszonykám, aranymadaram, ha nem tartod a karodat, nem tudom lemosni – feddte a dadája Máriát, mély gyengédséggel a hangjában.

– Jaj, Lieke, ne vacakolj már annyit! – kapta ki lány a spongyát{8} a szolgáló kezéből, és nyakig belemerült a rózsaszirmokkal illatosított vízbe. Lieke születése óta szoptatós dajkája volt, megfürdette már vagy ezerszer, ismerte minden porcikáját. Máriát most mégis zavarta az érintése, de még a pillantása is, ahogy végigmérte a testét, ami kezdte elveszíteni gyermeki formáját.

A szépen kimívelt szappanok ott várakoztak a fadézsa mellett. Egy kagyló formájút vett fel, kellemes, hűvös illata volt, talán kamilla meg liliom, azzal kezdte szappanozni magát a víz alatt.

– Meg tudom én is mosni az alfelemet! Nem vagyok már gyerek!

– Gyerek már nem, hogy is lehetnél! Lassan már nagyleány leszel, s ha a Jóisten is megáld a hószámoddal,{9} akkor aztán akár rögtön férjhez is mehetsz, szülhetsz gyereket te is vagy hatot, mint anyád. Drága Atyám, csak arra kérlek, hogy ezt a leánykát is áldd meg könnyű szüléssel! Anyádból, te lány, csak úgy potyogtak ki a gyermekek… – kezdte a litániáját Lieke, de Máriának nem volt kedve újra végighallgatni, hogy édesanyja olyan könnyen szült, mint ahogy más megiszik egy pohár bort, s elég is volt a férjének reá vetni a pillantását, már viselős is lett újra. Gyorsan kiugrott a kádból, és egy nagy lenvászon törölközőbe burkolózva, ahogy volt, mezítláb átfutott az öltözőszobába.

– És a citrusolajjal mi lesz? – kiabált utána a dada. – Bé se kentük a vele a lábad közit! Nem állhatsz büdös valaggal a jegyesed elé!

De Mária nem törődött a citrusolajjal. Majd hint rózsavizet a ruhájára, vagy jázminolajat a csuklójára meg a füle mögé. Annyira izgatott volt, hogy szüntelenül szaladgált a próbababákra kikészített ruhák között, de mindegyikben talált valami kivetnivalót. Az öltöztetőnők, az udvari leányok hiába könyörögtek, hiába futkostak utána a patyolat ingvállakkal, a brokátszalagokkal meg a selyemcipellőkkel.

– Elég legyen, te lány, ne ficánkolj már annyit! – csapta tréfásan fültövön Máriát a nővére, amikor elviharzott mellette. Hét év korkülönbség volt közöttük, Eleonóra már felnőtt nőnek számított, csaknem vénlánynak. Mária megtorpant a szavára, hiszen a nővére kicsit anyja helyett anyja volt ebben a nagy főúri árvaságban.

Eleonóra a húga karja után kapott, nehogy megint elpenderüljön mellőle. Szeretettel nézett végig a lányon. Gyermeki báját már elhagyta, de még nem ütköztek ki rajta a nőies vonások. Márpedig nem baj, ha most asszonyformának néz ki, vagy legalábbis olyannak, aki majd sok gyermeket hoz a világra. Eleonóra szakértő szemmel mérte végig a húgát. Kicsit megnyúlt, megsoványodott, a melle is lapos még, de ezen könnyedén lehet segíteni egy jól megtömött farpárnával meg egy zárt ingvállal, amiben elfér egy kis tömés, hogy begyesebbnek látszódjék a menyasszony. Odalépett egy ébenfával rakott fias ládához, és felpattintotta a vasalatot. Hosszan keresgélt az ingvállak között. A vajfehér tafotából varrott vállasért nyúlt, vert patyolatcsipkét választott mejjesnek, jó széles, szinte stólaszerű anyagdarabot, amit majd gazdagon fel lehet redőzni Mária karcsú nyaka köré, a maradékkal meg ki lehet tömni az ingvállat, és úgy tűnik majd, hogy zsenge kora ellenére jól kifejlett leány ez. Eleonóra tudta, hogy a brugge-i csipkestóla kisebb vagyont ér, de hát azért is választotta, hogy megmutassa a magyar követeknek: a Habsburg-házban nem lesz gond a hozománnyal.

Bella gerant alii, tu felix Austria nube – Háborúskodjanak mások, te, boldog Ausztria, házasodj!{10}– jutott eszébe dédnagyapjuk mondata, míg a húga nyaka körül szépen ráncba szedte a csipkét. Eleonóra megpenderítette a húgát, és kezdte befűzni az ingvállat. Rajongásig szerette a testvéreit, legalább azokat, akiket ismert. Szívből kívánta hát, hogy Máriának boldog házassága legyen. És erre látott is némi esélyt. Mert ugyan nem egy hatalmas, gazdag ország uralkodónője lesz, de a férje legalább fiatal, s ahogyan a királyi udvarokban rebesgetik, reményteljes uralkodósarj: nemcsak a lovagi művészetekhez ért, hanem a hét szabad művészetre{11} is oktatják a nevelői, akik Európa jelesei közül kerültek ki.

Nővére szavára engedelmesen álldogált egy darabig a lány, és várta, hogy felöltöztessék. Gyűlölte az öltöztetési szertartást, de tudta, hogy ez is tanulása része, hiszen reggelenként több órába telik, mire a királynét felöltöztetik. Még se volt képes akár csak két percet is megmaradni nyugton. Eleonóra kezéből is kirántotta magát, és odatáncolt az ékszeresládikához, amiben a Lajosnak szánt ajándék várt sorára. Előkapta a láncon lógó, súlyos ékszert, és felpattintotta a medaliont. Az aranyszívben ott mosolyogtak ők ketten, Lajossal, egymással szemben egy-egy miniatűr portrén.

– Mit gondolsz, tetszeni fog neki? – kérdezte izgatottan a nővérét, és jól bele is pirult a kérdésbe. Mert ez már igazi szerelmi ajándék. A jegyességüket ugyan többször megerősítették, de ajándékot személyesen még sohasem váltottak. Mária elgondolkodva nézte a képeket.

– Annyira vágyom már látni… Milyen lehet? Lesz olyan szép, mint apánk volt? Lesz olyan deli?

Eleonóra egy pillanatra elhallgatott. Mária gyűlölte ezt a hallgatást. Mert mindig ez van, ha a szüleiről kérdezget.

– Kötve hiszem – nyögte ki végül a nővére. – Úgy tartják, apánk volt a legszebb férfi szerte Európában. – Hiába nem akarta, belesajdult a szíve, ahogy a szüleire gondolt. Ő még halványan emlékezett rájuk. Igazság szerint csak az udvari pletykákból csipegetett fel ezt-azt. De Mária fülébe még annak a kevésnek sem szabad eljutnia semmiképpen, soha.

Pedig a kislány is hallotta nemegyszer, hogy az anyját őrültnek nevezték, Őrült Johannának. Hogy pontosan miért, azt nem tudta, de sejtette, hogy köze lehet a szülei szerelméhez. A szerelemről azonban még csak halvány elképzelései voltak. Mint minden királyi gyermeknek, neki is ismernie kellett a görög és latin irodalmat, így természetes volt számára, hogy a szerelemért csalnak, lopnak, ha kell, háborúkat indítanak, mert hát a szerelem vad dolog, istenek játékszere. Elveszi az ember eszét, mint Parisz meg Helené történetében, akik csak a vágyaiknak engedelmeskedtek. És ezzel a vággyal tették a földdel egyenlővé Tróját. De a szerelem nemcsak ilyen vad, hanem olyan földöntúlian vágyakozó is lehet, mint Trisztáné és Izoldáé, vagy Guinevere királynőé és Lanceloté. A kamaszlány bizonyos volt benne, hogy mindegy, melyik szerelem találja meg, ő imádni fogja a hites urát. És beleszeret első látásra. Mert azt úgy kell!

Ám ahogy meglátta Lajost, elpárolgott minden reménysége, minden álma. Mert a magyar herceg nem hasonlított se Lancelothoz, se Trisztánhoz, se Pariszhoz, de még az apjukhoz, Szép Fülöphöz sem. Szalmaszínű hajú, kövérkés fiú állt feszengve előtte, aki rákvörösen mondta fel a betanult latin nyelvű köszöntőszöveget.

Mária meredten nézte, és igencsak meg kellett tartóztatnia magát, nehogy hátat fordítson ennek a pufók hercegnek, aki sokkal inkább tűnt aranyfürtös kis puttónak, mint reményteljes királyfinak. Szíve szerint elfutott volna, de a botrányt el kellett kerülni, mert annak legkevesebb az lenne az ódiuma, hogy őt is őrültnek bélyegzik, mint az anyját. Megszokta már, hogy elég, ha egy kicsinykét áthágja az udvari úzust{12}, máris az anyjával jönnek elő. De itt, most többről volt szó. Ha odahagyja Lajost, azzal keresztülhúzza a nagyapja diplomáciai praktikáit, és akkor könnyen olyan sorsra juthat, mint Eleonóra, aki már elhagyta a tizenhetedik évét, és szégyenszemre még mindig nem adták férjhez. Végigmosolyogta hát Mária az audienciát, ahogyan tanulta, de amint a szobájába ért, azonnal duhogni{13} kezdett.

– Én nem akarok Lajoshoz hozzámenni! Nem akarok! – toporzékolta, amikor a hivatalos ceremóniáról visszaérkeztek a szobájukba, hogy ruhát váltsanak az estvéli fogadáshoz.

– Mi okod van rá? – csodálkozott el Eleonóra, aki semmi kivetnivalót nem talált a magyar királyfiban.

– Hájas és csúf. Ráadásul vagy fél fejjel alacsonyabb nálam! – fakadt ki Mária.

– Ugyan, hiszen még szinte gyerek! Fiatalabb egy évvel nálad! Majd kinövi magát!

– Nem érdekel! – vágta ki Mária dühödten. – Sohasem lesz olyan daliás, mint apánk.

– Az lehet – nevetett a nővére –, de inkább örülj neki, hogy veled egyidős férjed lesz. Vagy tán jobban örvendenél egy vénembernek? Ha gondolod, szívesen beszélek nagyapánkkal, hogy te inkább a portugál királyhoz mennél, Manuelhez, akit nekem mostanában kinézett – szólt Eleonóra, és hogy felvidítsa a húgát, remegő fejjel totyogni kezdett, mint egy vénember, amilyennek Manuelt gondolták, aki jó harminc évvel volt idősebb nála.

De nem sokat használt Eleonóra figurázása. Mária durcásan ülte végig a vacsorát, amikor felnőtt módjára kellett volna csevegnie ezzel az úrfival, aki elvörösödik, ha csak ránéz. Ráadásul, amikor a szolgák behozták az embermagas tortákat, úgy eltátotta a száját, hogy a falat is majd’ kiesett belőle.

– Nem láttál még cukortortát? – kérdezte lenézően Mária.

– Nem, és nem is ettem – válaszolta a fiú. – Cukrot már igen, egyszer kóstoltam, de ilyet… nem láttam még soha.

Mária fitymálva méregette a csodálkozó herceget, aztán a cukortortára vetette pillantását. Szép darab volt, meg kell adni. Rabah, a mór cukrász igencsak értette a dolgát. Nem csoda, hiszen Granadából, Motril városából származott, ahol a mórok már évszázadokkal ezelőtt is termeltek cukornádat,{14} és értettek ahhoz, hogy a cukorszirup megpörkölésével bármely formát megalkossanak a cukorból, legyen az légies vár, farkát széttáró páva vagy akár egy nehézpáncélos lovas teljes harci öltözetben.

– Nálatok nincs cukornád? – kérdezte Lajost, de a fiú értetlen képét látva világossá vált számára, hogy még csak nem is hallott ilyesmiről.

– Nád van – makogta megilletődötten –, de nem cukorból.

Mária felnevetett.

– Nálunk, Spanyolországban egész erdők vannak belőle – vágta ki büszkén. Bár igazság szerint ő sem látta soha a mórok granadai cukornádültetvényeit, de azt tudta, hogy a szerecseneket többek között a cukornádtermesztés miatt tűrik meg Spanyolországban.

Lajost nem igazán érdekelte a cukornád meg a mórok helyzete. Két kézzel esett neki a cukortortának, és úgy tömte a szájába, mint egy éhező.

– El kell hoznod… – lihegte két falat között – azt a sütőmestert magaddal, aki ezt készíti! – bökött a torta felé. – Ha a feleségem leszel, mindig csak ilyet eszünk! – vigyorodott el, és letört még egy óriási darabot a tortából.

Mária fintorogva fordult el. Mert igen, a cukor királyi eledel, a cukortorta meg talán csak a spanyol udvarban szokás, sehol másutt, ahol tényleg bőviben vannak ennek az édes ritkaságnak, amelynek aranyban mérik még az iccéjét{15} is. No, de akkor is! Így viselkedni… mintha még csecsszopó lenne.

El is határozta, hogy nem foglalkozik többet Lajossal. A testvérei beszélgetését figyelte inkább, akik arról vitatkoztak éppen, hogy melyik a legfontosabb lovagi erény.

– A lovagok a hit védelmezői – kezdte Károly –, természetes hát, hogy a bátorság és a hit a legfontosabb.

– Az lehet, de karddal meg lándzsával még egyetlen hölgyet sem hódítottak meg – kuncogott Izabella, Mária fiatalabb nővére. – A hit és a bátorság mellé nem árt, ha gyengéd is az a lovag, és nagylelkű, hogy minden jóval elhalmozza a választottját.

– Mindez mit sem ér hűség nélkül – vetette közbe Eleonóra komolyan. Hiába nem akarta, megint a szüleiről szóló udvari pletykák jutottak az eszébe. – Legyen hűséges mindhalálig a szíve választottjához! Ez az igazi lovagi erény! – válaszolta határozottan.

– És legyen szép! – kotyogott bele Mária. – És daliás! Meg mértékletes! – vetett egy ferde oldalpillantást Lajosra, akinek az állán végigcsöpögött a cukorszirup, a keze is ragadt a barna létől.

A testvérei azonban hangosan felnevettek, mintha valami tréfás dolgot mondott volna:

– A szépség és a jó testfelépítés nem tartozik a lovagi erények közé – húzta el a száját Károly, aki kicsit sértve érezte magát, mivel nem tartozott a legszebb orcájú ifjak közé. Már most látszott, hogy nem sokat örökölt apja szépségéből, hanem a nagyapja, a vén Miksa császár húsos ajka, előreugró Habsburg-álla, hosszú, szinte lelógó orra fogja elcsúfítani az arcát, amint idősebb lesz egy kicsit. – Már Homérosz is megmondta, hogy nem minden a szépség… Amikor… izé… Odüsszeusz arra a szigetre került… – nyögte, és az arca bíborszínre vált. Nem igazán emlékezett erre a részre, ami szégyen egy koronaherceg számára, akit kisded korától egyetemi professzorok tanítanak antik műveltségre.

De Lajos kisegítette a bajból jövendőbeli sógorát:

– A phaiákokhoz. – Bár a szája még tele volt cukorral, Homéroszt kezdte idézni:

„Hát csak nem kap meg mindent mindenki az égtől,

jó alakot, jó észt s jelesen szólás tudományát.

Mert van olyan, ki a földön gyarlóbb külsejü férfi,

ám szavait nagy szépséggel koszorúzza az isten,

és mindenki gyönyörrel néz rá, büszke beszéddel szól"{16}

– mondta, és Károlyra emelte égszínkék szemét. – Úgy hiszem, ezeket a sorokat akartad idézni, bátyám.

– Igen, igen… – dadogta Károly –, épp ezekre gondoltam.

– Betéve tudod az egész Odüsszeiát? – nyitotta kerekre a szemét Izabella. – És az Íliászt is?

Lajos fülig pirulva szabadkozott:

– Nem, dehogy. Csak néhány éneket ismerek fejből; a kedvenceimet.

Károly felnyerített:

– Jó részt választottál! Mert, ugye, itt van, amikor Odüsszeusz kikél a habokból anyaszülten – kacsintott pajzánul a magyar hercegre.

– Az nem itt van – szólt közben határozottan Mária –, az Vénusz születése. Ő kél ki a habokból pőrén.

A két fiú összesomolygott a lány feje fölött. Máriát elöntötte a düh, hogy kinevetik:

– No, akkor mondjad! Szavald nekünk, hogyan kélt ki Odüsszeusz a habokból! – szólt gúnyosan, mert biztos volt benne, hogy a fiú most rajtaveszt a dicsekvésén.

– Homérosz nem minden sora való ifjú hölgyeknek – szólt Lajos kicsit szégyenkezve. Erre Károly megint fölröhentett.

– Főleg a phaiákok nem. Nauszikaa elég vérmes teremtés.

– Mit beszéltek itt! – fortyant fel Mária. – Adrián atya nekem is tanítja az antik autorokat, magam is ismerem Homéroszt, Anakreónt, Platónt, Vergiliust.

– Tanítani taníthatja, de nem ugyanúgy – vigyorgott Károly. – Biztos vagyok benne, hogy a szabados részeket nálad kihagyja. Azokat a szerzőket meg főleg, akik nagyobb bátorsággal beszélnek a szerelemről, mint Homérosz.

Mária alig tudta magát türtőztetni. Mit képzel magáról Károly?! Hiszen Adrián atya számtalanszor megmondta, hogy lány létére sokkal jobb görögből és latinból is, mint a bátyja. Akkor most mit ingerkedik vele? Ráadásul Lajos előtt!

– Nem hiszem! – vágta ki végül dühösen. – Nem hiszen, hogy Homérosz leírt volna olyasmit, amit egy leány nem hallgathat meg pirulás nélkül! Vagy bármely antik szerző.

A két fiú felnyerített.

– Hát, pedig írtak! Jócskán írtak! – kurjantotta Károly, és odaintett Lajosnak. – Nem tudsz valami jó kis szaftosat, mondjuk, Ovidiustól?

– Dehogynem! – vágta rá Lajos, és már szavalta is:

„Az a kéj netovábbja, ha férfi

S nő ugyanegy percben hull elaléltan alá."{17}

– Ne, ne! – kiabálták a lányok pirulva. – Nem akarjuk hallani!

– Pedig még csak most kezdtünk bele – kajánkodott Károly. – No, mondjad, kuzin – verte hátba Lajost –, ha tudsz még ilyen csudás epigrammákat.

– Hát hogyne tudnék – vigyorodott el a magyar herceg –, van jó néhány a tarsolyomban. Mint ez is:

„Vesd le ruhád, gyönyöröm: had öleljük meztelen egymást

s szomjas testemhez fűzd buja tagjaidat!"{18}

A lányok már visítottak, és úgy tettek, mint akik befogják a fülüket. De valójában nagyon is figyeltek Lajos minden szavára, aki a siker láttán egyre jobban belemelegedett az évődésbe.

– Szeretnétek Silentiariostól hallani még valamit? – kurjantotta, és odapattant Izabella és Eleonóra közé. A fülükhöz hajolt, és úgy suttogta a verset. De közben a tekintete Máriát pásztázta.

„Markolom a mellét… ajakát ajakamra… vakító

vállát, drága nyakát szomjasan issza szemem.

Még nem egészen enyém a gyönyör."{19}

– Pfuj – fordította el a fejét Mária –, ez undorító.

– Van ennél undorítóbb is – kacagott Lajos –, csak figyelj:

„Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel,

hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat."{20}

De Máriának ez már valóban sok volt. Úgy szájon csapta Lajost, hogy csak úgy csattant. A teremben hirtelen csend lett, és minden szem rájuk szegeződött.

– Mi történt? – kérdezte Margit, Mária nevelőanyja.

– Pimaszkodott – vágta ki dühös pirulással a lány. A Habsburg infánsnő felemelkedett az aranyozott karszékről. Magas volt, felséges, de nem úgy, mint egy királynő, hanem inkább, mint egy katona. Mély hangján dörögve szólt oda Lajosnak:

– Felség, a jegyesével szemben illendőséget kell mutatnia! Főként az eljegyzése napján!

Lajos illendően, mélyen meghajolt Habsburg Margit előtt, aki nemcsak Németalföld infánsnője volt, hanem valóban az anyja lehetett volna életkora szerint.

– Én csak egy neves magyar költőt idéztem, Janus Pannoniust.

– Egy poéma miatt vágott szájon Mária? – kétkedett az infánsnő. – Halljam, miféle költemény az.

Lajos arcát megint elöntötte a vigyor. Kipattant a terem közepére, és hangosan szavalni kezdte:

„Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel,

hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat.

Szentül ígéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak,

s hogy rááll-e faszom, az kiderül, gyönyörűm…."{21}

Mária ezt már végképp nem akarta hallani. De úgy tűnt, Lajosnak sikere van a felnőtteknél is, mert a teremben felcsapott a taps és a röhögés. A magyar királyfi meghódította a brüsszeli főrangúak szívét. Csak egyelőre Máriáét nem.

* * *

Lieke visszaemlékezései, ahogy asszonytársainak elmondta

Ti, szívemnek kedves asszonybarátaim, ismeritek az én sorsomat, de most elibétek adom sokadjára is, mert tudom, szeretitek hallani, miként éltem én víg napjaimat. Akkor még zengett bennem az élet, a csecsem is oly kemény volt, hogy bimbaja majd átbökte az alsó ingemet, de még a mejjesemet is, combom is feszes, tomporom széles, kerek, kívánatos, mint