A Prometheusz-rejtély

By Mesterházi Lajos

A Prométheusz-rejtély (1973) a kritikusok és maga az író
szerint is életművének csúcspontja. A művészi siker magyarázata az, hogy
Mesterházi Lajosnak ebben a művében sikerül olyan homogén közeget
teremtenie, amelynek egységét nem bontják meg idegen, oda nem illő
elemek. A Prométheusz
szervesen kapcsolódik a hatvanas évek magyar prózairodalmának egy
jellegzetes alakulatához, nevezetesen a parabola-, ál-történeti- és
esszéregény típusához. Mesterházi regénye tehát nem a műfajválasztás
szempontjából foglal el különleges helyet. Egyedisége a mitológiai anyag
rendkívül szabad, ugyanakkor sajátos módszertani következetességgel
történő kezelésében áll.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633749807

Book preview

MESTERHÁZI LAJOS

A PROMÉTHEUSZ-REJTÉLY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-980-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mesterházi Lajos jogutódja

A PROMÉTHEUSZ-REJTÉLY

Réges-rég, úgyszólván gyerekkorom óta foglalkoztat a kérdés; egy ideje azonban – mint mondani szokás – sem éjszakám, sem nappalom miatta. Kezdem érteni a föltalálok mániákus küzdelmét a közönnyel, értetlenséggel, s hogy ha másképp nem érnek célt, úton-útfélen ordítják: „Heuréka!" És pimasz ostobaságnak érzik, hogy a világ csak megy tovább a maga útján, mint addig; hogy az embereket továbbra is csak a maguk ügyes-bajos dolgai, jobbára nevetséges apróságok izgatják.

Én is, lám, mostanában minden barátomnak, ismerősömnek csak Promé­theuszról beszélek, sőt, immáron írok.

Pedig, szavamra, senki nálam jobban nem tiszteli az előítéleteket; senki nálam jobban nem vigyáz embertársainak lelki nyugalmára; tehát például, hogy ne kényszerítse őket egyszer már jól fölragasztott címkék levakarására és átírására. Jelesül: ha úgy tudják rólam, hogy „a napi témák elkötelezett írója" vagyok, hát írjak napi témáról és napra elkötelezetten, ahogy illik. S ha maradt bennem valami az egykori filológus-palántából, ám tartsam meg álmaimban, magányos töprengéseimben vagy legföljebb szűk családi körben. Ne legyek másmilyen, mint amilyennek tartanak, még akkor sem, ha vagyok. Sokáig ellenálltám tehát, nem akartam megírni, amit most megírok, sőt, igazában semmit sem akartam írni, elvégre nem vagyok dilettáns, hogy örömöm leljem a munkában, ha nem muszáj. És lám, ennyi tisztességes elszánás után: mégis írok.

Mert fölfedeztem a Prométheusz-rejtélyt.

No, nem a megoldását, arról egyelőre nincs szó. Csak a rejtélyt. A rejtély maga, majd meglátják, mennyire izgató! Nem is érti az ember, hogyan, hogy mind ez idáig senkinek a szemébe nem ötlött, vagy ha igen – hallgatni tudott róla.

Ki volt Prométheusz, minden iskolás gyerek tudja. A görög mitológiának az a hőse, aki a tüzet az égből az emberiségnek lelopta, s akit ezért Zeusz Héphaisztosszal a Kaukázusnak egy sziklájához láncoltatott. Ahol is naponta megjelent egy sas (némely források szerint keselyű), hogy naponta újra gyógyuló sebeit föltépje és máját szétmarcangolja. Mígnem végül Héraklész, arra járván, a madarat megölte, a láncot letépte, s Prométheuszt megszabadította.

Ez eddig rendben volna. Most jön azonban a rejtély! Mi történt Prométheusszal ezután? Mert hogy történt egy és más, az nyilvánvaló. De miként merülhetett homályba, tűnhetett el az emlékezetből személye, s ami vele még történt?! Tudjuk, s aki nem tudná, majd kitérek még rá: az emberiség legnagyobb jótevője volt. Hogyan, hogy az antik világban sem csillagképe nincs (a sasnak, amely a máját tépte, van!), sem temploma, de legalább oltára vagy emlékének szentelt forrás, liget, ilyesmi?! Hiszen az egész kerek csillagos ég telis–tele a mitológia és a mondavilág olykor egész jelentéktelen alakjaival, sőt, egyik-másikának valamilyen puszta használati tárgyával.

Vegyünk egy közismert példát! Jellemzésül, hogy mennyire aprólékosan pontos is tudott lenni az emberiség közös emlékezete! A Koszorú, amelyet Dionüszosz adott Ariadnénak, mindmáig az egyik legtöbbet bámult és legkarakterisz–tikusabb ábrája az égboltnak. Pedig hát gondoljuk meg: ki volt az az Ariadné? Miféle hőstettet hajtott végre?! Minosz bakfislánya volt, aki bakfismódra beleszeretett Thészeuszba. Miért is ne szeretett volna? Jóképű fiatalember volt Thészeusz, halálraszánt hős, ráadásul – külföldi. És – több megbízható forrás szerint – ügyes szívrabló is, értett a nők nyelvén. Kicsit udvarolt Ariadnénak. Vagy jobb híján, mert Phaidra még pöttöm kislány volt akkoriban; vagy – ez is könnyen lehet – tulajdonképpen már akkor is Phaidra tetszett neki, de az azóta is sűrűn alkalmazott és bevált, úgynevezett „dobva főző taktikát követte: azért udvarolt Ariadnénak, hogy Phaidra féltékeny érdeklődését fölkeltse. Végül pedig, amit legvalószínűbbnek fogadhatunk el: tudta, hogy igen rövid a rendelkezésére álló idő, tehát az okos, gőgös, szép Phaidra helyett (hiszen ki volt akkor még az a Thészeusz?! Athénban is csak „jöttment-nek csúfolták!) a kisebb ellenállás útját választotta: az anyja vére Ariadnét, aki könnyen lobbant lángra, és érzéseit nagyon is kinyilvánította, magyarán: fölkínálkozott. Azt is tudnunk kell, ha kicsit közelebbről megforgatjuk a dolgot, hogy ama bizonyos gombolyag nem Ariadné ötlete. De nem ám! Régi használati tárgy volt az a Minosz-házban, közönséges trükk, amilyen manapság minálunk, hogy a kulcsot a lábtörlő alá rejtjük. Megmagyarázom, ha valaki azonnal nem értené. (Mert ugye, megszoktuk, hogy „Ariadné fonala!) Minotaurosz, a szörnyeteg, nekünk meg általában az idegeneknek szörnyeteg. A családban, akárhogyan is, de családtag. Ha már egyszer Pasziphaét nem verték agyon tüstént a bikával történt disznóság után. Mert bármilyen megértéssel, bármekkora – meg sem engedhető – liberalizmussal kezeljük is a nemi szabadosságot, a legkülönfélébb aberrációkat – kivált, ha nőkről van szó, ráadásul ilyen régi ügyről – az, amit Pasziphaé művelt, mindenképpen: disznóság. Disznóság Minosszal szemben, aki számos egybehangzó tanúbizonyság szerint módfelett tisztességes, okos és igazságos uralkodó volt. Disznóság a családdal szemben: egy anya, akinek két szép gyereke van, méghozzá leányok! De disznóság a bikával szemben is; hiszen, mint tudjuk, egy fából faragott tehénbe bújt bele a kéjsóvár dög (nem tudom őt másképp minősíteni), vagyis a szegény bikát is becsapta, azt a meglehetősen nagy és rossz természetű, de alapjában véve tiszta gondolkodású bikát! Ha tehát, mondom, ezek után nem verték agyon, sőt, megengedték, hogy a visszataszító nász gyümölcsét, a bikafejű félember-szörnyeteget világra hozza – akkor tudomásul kellett venniük, hogy elrejthetik bár kaján szemek elől a labirintusba, de az a szerencsétlen végtére ártatlan az ügyben, s mégiscsak családtag, féltestvér: ápolni, gondozni, etetni kell. Mármost kilenc évre hét athéni ifjú és hét leány: nem valószínű, hogy ez lett volna Minotaurosz minden tápláléka, sőt, biztos, hogy nem. (Azt a tizennégy áldozati lényt a bikafejű, a maga bikaeszével, aligha osztotta be magának; de nem is tudta volna beosztani, kilencévi táplálékul!) Tehát a kilenc „üres év folyamán is rendszeresen szállítani kellett neki az élelmet, és – nem illik róla beszélni, bocsássák meg, de az élet dolgaihoz tartozik – almozni is kellett. Vagyis a család rendszeresen bejárt a labirintusba, családtagok is, belső szolgák is, és tehát rendszeresen használták ama bizonyos gombolyagot. Még akik nagyon ismerték is az utat – azért labirintus a labirintus –, biztonság kedvéért vitték a fonalat. Ahogy manapság a legbiztosabb mozgású villanyszerelő is bekapcsolja a biztonsági övet, ha magasban dolgozik. A gombolyagot tehát nem Ariadné találta föl, a gombolyag szigorú balesetvédelmi előírás volt a Minosz-házban. Ő csak beléesett Thészeuszba, és beavatta szerelmét a házi trükkbe. Ahogy Pesten is előfordulhat manapság, teszem azt, hogy a bakfislány alkalomadtán elárulja valakinek: a kulcs a lábtörlő alatt megtalálható. És ahogy nálunk is előfordulhat, hogy ilyen esetben az illető férfiember a kislány könnyelműségét nem hozza kapcsolatba életre szóló elkötelezettséggel, Thészeusz sem akarta egyszer s mindenkorra nyakába venni Ariadnét. Fiatal is volt még a házasságra, de meg a lakásviszonyai (együtt egy, a szó szoros értelmében mérges természetű mostohával)! Szépen megköszönte a kellemes kalandot, és hajóra szállt. Vagy meg sem köszönte, csak hajóra szállt. Ariadné pedig hogy s mint élt azután: azt tudjuk, hogy alkoholizált, ami az ilyenfajta nőkkel gyakran megesik; és amit a hagyomány finoman úgy fogalmaz meg: „Dionüszosz szeretője lett".

Lehetséges, hogy kicsit sarkítottam, kicsit profánul viccelődtem egy szerencsétlen kislány tragédiáján, de végül is ez a tragédia nem olyasmi, ami ne történnék meg úgyszólván lépten-nyomon. Én azt a kislányt szívemből sajnálom, különösebb megbecsülést azonban nem érzek iránta, miért is éreznék?! Az esetet pedig, ugyebár, példaként idézem, hogy íme: ennek az Ariadnénak olyan csillagkép jutott emlékül az égen, mint a Fiastyúk. És többfelé Göröghonban meg a szigeteken különféle ünnepek, szertartások, istennőnek kijáró tisztelet! (Hogy netán összekontaminálták személyét egy hasonló nevű termékenység-istennővel? Mindegy, az is jellemző, kétszeresen jellemző!)

Prométheusznak pedig semmi, de semmi.

Továbbá: hadd emlékeztessek rá: a görög-római mondavilágnak kerek tucatnyi főistenéből egyik-másik mind a mai napig nemcsak az égen, de itt, a földön, a mindennapi életünkben is jelen van. Egy sor nyelvben, amit Európában és Amerikában százmilliók használnak, a hétfő a Hold, vagyis Diana napja, a kedd Marsé, a szerda Mercuriusé, a csütörtök Jupiteré, a péntek Venusé. Még mindig! És hány antik isten él a közmondásainkban, szólásainkban! („Amit szabad Jupiternek…, „Junói termet, „Apollói szépség" stb.)

Prométheusz? Nincs!

A legműveltebb klasszikus filológus sem tudná könnyen fölsorolni a kisebb istenek, félistenek és félig-meddig isteni lények hadát; azután a lokális isteneket, akik barlangokban, hegyeken, erdőkben, vizekben, szanaszét az egész akkor ismert világon lakoztak; végül a családoknak és a házi tűzhelyeknek isteneit: és ezek mind-mind számot tartottak országoknak, városoknak, emberek kisebb-nagyobb csoportjának alkalmi vagy állandó tiszteletére, számot tartottak szoborábrázolatokra, számot áhítatra és áldozatra. Ha azt mondom milliónyian, keveset mondtam. (Csupán Rómában és csupán a házi istenek száma több millió volt.)

És Prométheusznak, az emberiség legnagyobb jótevőjének – ezt nem én mondom, hogy az emberiség legnagyobb jótevője, ezt évezredekkel ezelőtt és évezredek óta mindenki elismeri! – nem volt, nincs sem szobra, sem oltára.

Pontosabban: ha mégis ábrázolták, azt ábrázolták példáján, hogy milyen hatalmasak az istenek, és milyen rettenetes az ő büntetésük. Egyszerűen összetévesztették – képtelenül hangzik, de igaz – ezzel–azzal a cégéres gazemberrel! S ha van istenszobor – egyetlenegy –, amelyet neki tulajdoníthatnánk, kiderül: dehogyis az övé, az is Zeuszé, a tűzcsiholó a villámra utal!

A romantika mintha valamit pedzett volna már ebből a rejtélyből. Gondolok például Goethére, Byronra, Beethoven–ra; és a fiatal Marxra is, aki első tanulmányát Prométheusznak ajánlotta. Minden hódolatom ezeké a géniuszoké; a Prométheusz-problémát azonban – s tán nem tiszteletlenség, ha megmondom –, félreértették. Ők is és mindazok, akik Prométheuszról úgy beszélnek, írnak, vagy a képzőművészetben úgy ábrázolják, hogy az embert szimbolizálják vele, az istenekkel és a természeti erőkkel szemberugaszkodó Embert. Bizony csak olyan ez, mintha, mondjuk, évezredek múltán az emlékezés a Kápolnai Földosztót olyképpen ábrázolná, mint amilyen Szántó Kovács hódmezővásárhelyi szobra: mezítlábas cselédnek. S nem annak, aki volt: Magyarország legnagyobb földesurának.

Prométheusz ugyanis nem ember volt, hanem isten.

És istennek sem akármilyen. Elsőszülött ágon származott. Ha valaki nem emlékeznék rá, hadd idézzem föl: kezdetben volt Gaia, a Földanya és Úranosz, az Égbolt. Az ő frigyükből először különféle szörnyek jöttek létre, százkarú óriások, egyszemű óriások, végül pedig az első emberformájú lények: a titánok és titánnők. A legidősebb titán Íapetosz volt, a legfiatalabbik: Kronosz. Gaia és Kronosz, tudjuk, Úranosszal kurtán-furcsán elbántak. Miként nemsokára Kronosszal is viszont a fia, Zeusz. Az első titánnak, Íapetosznak pedig elsőszülött fia Prométheusz volt. Mármost a matriarchátus – és a mese – logikája szerint rendben volna, hogy a legkisebbik gyermek az örökös. Ám egyrészt akkor az az örökös – leánygyermek. Másrészt maga Zeusz a patriarchátus élharcosa és az olümposzi apauralom megteremtője volt. Vagyis az ő tulajdon logikája szerint: az isteni uralom unokatestvérét, Prométheuszt illette volna! (Más dolog, hogy – mint majd látjuk – Prométheusznak egyáltalán nem voltak hatalmi ambíciói.)

Mindenesetre: azok az ábrázolások, amelyek szerint Prométheusz – az Ember, a dacos, az égre törő, a természet erőivel szembeszálló Ember, szépek, szépek és lelkesítőek is, de – alapvetően tévesek.

És tévesek azok a beállítások is, amelyek Luciferrel azonosítanák Prométheuszt. Megértem, kínálkozik az analógia: „tűzhozó emez, „fényhozó amaz. Ámde már most jelzem, és további kutatásaink során is figyelmeztetek majd a fontos filológiai szabályra: a túlságosan kínálkozó párhuzamokat kezeljük nagyon bizalmatlanul! Mert nézzük! Lucifer lázadó angyal. Prométheusz nem az; sőt – ha nem is gazsulál, de – lojálisán és a leghathatósabban támogatja Zeuszt. Továbbá: Lucifer azzal a fénnyel, amit hoz, rosszat akar az embernek; a Tudás Fájának gyümölcse: arcunk verejtéke, fájdalmas szülés, ezernyi betegség, halál. Prométheusz a bajokat lepecsételt korsóba rejtette, s amikor – nem az ő hibájából – onnan ránk szabadultak: tüzet adott nekünk és mesterségeket, hogy védtelen fajunkat megmentse a Föld védettebb állatai között. Érdekes azonban, hogy még Lucifer is mennyivel jobban járt Prométheusznál, ami az emberi hálát illeti!

Mert – hogy mást ne mondjak – ördög ide, ördög oda, voltak még vallások is, melyeknek követői Lucifert imádták, akár mint főistenséget, akár úgy, mint a jóistennek rossz, de egyenrangú társát. Imádta Lucifert Zarathustra, imádta, legalábbis fiatal korában, Szent Ágoston, imádták az albigensek, a bogumilok: keresztények!

Végül csak úgy mellékesen: A romantika rehabilitációs kísérletei, mint láttuk, tiszteletet nékik, de – melléfogtak, megfosztották Prométheuszt isteni rangjától. Ugyanígy melléfogott az a tudós is, aki afrikai ősemberleletét – nagy-nagy jóindulattal – elnevezte Australopithecus Prometheusnak, mivelhogy az már használta a tüzet. Kiderült hamarosan, hogy a lelet egyáltalában nem Australopithecustól – azaz Déli Majomtól – származik, hanem Homo Erectustól, vagyis Embertől. Kiderült továbbá, hogy a lelet származási idejében a Homo Erectus Pekingtől Vértesszöllősig, az egész Óvilágban, már jó kétszázezer év óta használta a tüzet. Szinte fatális, hát nem?

A hálát és hódolatot, úgy látszik, ekkora késéssel már nem is lehet többé ilyenfajta baklövések nélkül pótolni. (S máris gyorsan kijelentem: én nem rehabilitálni akarom Prométheuszt! Csupán tárgyilagos kutatómunkát végzek egy rejtély ügyében.) Annak a hálának és hódolatnak akkor és ott kellett volna megjelennie, ahol maga a történet megjelent. Miért nincs tehát Prométheusznak szentélye, miért nem ő az isten az istenek között, miért nem is volt soha vallásos tisztelet tárgya? S ami látszatra külön kérdés volna: tulajdonképpen mi történt Prométheusszal azután, hogy Héraklész megszabadította? Látszatra külön kérdés, de bizonyosra vehetjük, hogy összefügg az előbbivel, sőt, valamiképpen azonos vele.

Prométheusz valamit tett, vagy valamit nem tett! Ha rendre-sorra megfejtjük, mi történt vele a kiszabadulása után, akkor alighanem nyomán vagyunk a teljes válasznak, és megoldjuk a rejtélyt.

KÖNYÖRGÉS

Miután pedig így elmondtam, miről is lesz szó, s miféle kalandos útra készülünk, hadd forduljak – illetékes isten híján – az Olvasóhoz, az Olvasó megértéséhez. Nem az értelméhez, hanem a megértéséhez!

Mert sokat töprengtem én ezeken a dolgokon: valahol talán Prométheusz tragédiájának is az rejtőzik a mélyén, hogy az értelmet és a megértést (nem lévén oly istenigazában járatos az emberi dolgokban) nem tudta kellően megkülönböztetni. Nem szabad értelemmel, azaz rációval közelítenünk ősi történetünknek és világképünknek ehhez az úgy-ahogy épségben megmaradt és izgalmas darabjához. Ha értelemmel közelítünk hozzá – távolodunk tőle! A Prométheusz-rejtély megfejtéséhez sok adatunk nincs. Bár mint majd látni fogják: több van azért, mint amennyit első nekifutásra gondolnánk. Előtanulmányaim során elég támpontot találtam ahhoz, hogy szigorú filológiai módszerekkel meg merjem kockáztatni a rejtély földerítését. Viszont valóban ragaszkodnom kell és az útra velem vállalkozó Olvasónak is ragaszkodnia kell a szigorú filológiai módszerekhez.

Az, amit általában „mitológia" néven emlegetünk, heterogén hagyomány. Egy része mese. Maguk, akik először elmondták, majd akik szájról szájra formálgatták, tudták, hogy mese, annak szánták. Még akkor is, ha a mesében istenek fordulnak elő, és az egész mese az istenek tiszteletére, istenfélő jámborságra int. Vegyük példának Arakhné történetét! Az ember nyilván előbb ismerte már a pókot, a pók hálószövését, életmódját, s hogy mire szolgál neki az a háló, sokkal előbb ismerte, semmint Arakhné történetét kitalálta volna hozzá. Vagyis hogy egyszer volt, hol nem volt egy ügyes kezű leány, aki oly szépen szőtt, hogy halandó versenytársat már nem is talált magának, ezért Athénét hívta ki. A versenyt az istennő, természetesen, nagy fölénnyel megnyerte, s büntetésül elbizakodottságáért a leányt pókká változtatta. Szép mese, de aki kitalálta is tudta: mese. Gombhoz a kabát: valami volt, ami elindította fantáziáját, hogy mesét teremtsen. A mitológiának tehát nem kis része ilyen: természeti jelenségekhez vagy homályba vesző eredetű szokásokhoz utóbb kitaláltak valamit. (Akárcsak, mondjuk: az ősi-ősi busójáráshoz azt, hogy a mohácsiak ilyen álarcokkal ijesztgették el a törököket. Holott a törökök még sehol sem voltak, amikor busóálarc és busójárás már volt.)

A mitológiai történeteknek más része: allegória. Itt, egyedül itt, helyénvaló a racionális megközelítés: az allegóriát végül is a ráció teremtette. (Ismernünk kell, persze, a ráció útjait, a korabeli közmegegyezést.) Egy jelenség magyarázatára, egy erkölcsi igazság illusztrálására kitaláltak valamilyen szimbólumrendszert. Ilyenfajta hatás fedezhető föl a Prométheusz-történetnek némely ragadványelemében. (És mellesleg az újkori Prométheusz-történetekben.)

Nézzük csak. Az egyik változat szerint Prométheusz teremtette az embert; sárból gyúrta a testét, majd lelopta az égből a tüzet, abból lett a lélek. Több dolog keveredik itt. Egyrészt a mezopotámiai-sémi teremtéslegenda; másrészt a tűznek mint a lélek szimbólumának alkalmazása; végül pedig annak korai fölismerése, amit Engels úgy fogalmazott meg, hogy „az embert a munka teremtette". Ilyen ragadványmotívum az is, hogy Prométheusz Apollóntól vagy pontosabban: Héliosztól lopta a tüzet, mégpedig Athéné segítségével. Világos az allegória: az Ész istennője támogatja a vállalkozást, amelynek során az Ember a Nap elemének, a tűznek birtokába jut.

De idegen, racionális – „okozathoz okot kereső – ragadvány már maga az a megfogalmazás is, hogy Prométheusz „lopott!

Prométheusz isten volt, neki a tűzhöz, ha úgy tetszik: égi tűzhöz, ugyanolyan szabad bejárása volt, mint bárki más églakónak, legalább olyan szabad bejárása, mint a nála fiatalabb és kisebb rangú istenségnek: az általa világra segített Athénénak. Ha valóban „lopás lett volna a „bűne, akkor a büntetése nem lett volna olyan kegyetlen. Tudunk róla, hogy Apollónt valóban meglopta valaki, nevezetesen Hermész. És Apollón, ez a „legemberibb isten, csak nevette. Ha a „bűnben Athéné segített volna, Zeusz büntetése nyilván őt is sújtotta volna. Vagy Athéné Prométheusz büntetését enyhítette volna. (Ehhez minden istennek joga volt!) Sem erről, sem arról nincsen tudomásunk.

A Prométheusz-történet nagyon-nagyon régi hagyomány. S ha meg akarjuk érteni, úgy kell elfogadnunk, mindenfajta későbbi, racionális ragadvány nélkül, ahogyan azt messzi őseink előadják. Azok az őseink, akiknek a tűz valóban a tüzet jelentette, a mesterségek valóban a mesterségeket jelentették; akik a maguk érzékszerveivel, még mindenfajta racionális szűrés nélkül, a dühösen gomolygó esőfelhőben nem hitték-vélték, hanem látták a bozontos, haragvó Zeuszt; a villámban nem hitték, hanem látták Zeusznak a hajító fegyvereit, amelyeket Héphaisztosz kovácsolt; és nem kerestek semmiféle emberméretű ok-okozati kapcsolatot Prométheusz eljárása és az őt ért büntetés között. Hanem, primitívségükben is, ennél sokkal mélyebbre láttak!

De nem kerestek holmi teremtésmondát sem, nem is választották volna még külön ilyen módon az embert meg az állatot. Az állatot, amelyben hiszen ők még közvetlenül az őseiket tisztelték. (Láttak tehát az állatvilágban valamit, amit sok-sok évtízezred múlva nagy nehezen a tudomány bebizonyított. S ugyanígy láttak az istenekben is valamit, amit a tudomány most van bebizonyítófélben!) Magával a teremtéssel kapcsolatban pedig: minden problémázás nélkül észlelték, amit a filozófia valamikor időszámításunk fordulója táján mondott ki: hogy a természeti jelenségeket megtestesítő istenek – maguk a jelenségek; s hogy ezeknek „oka" vagy valamilyen emberi mértékkel nem mérhető Világszellem, Mens Mundi – amelyről nincs mit mondani, mert nem is lehet mit mondani emberi szóval, mit gondolni emberi gondolattal –, vagy pedig – ami egyremegy – az Anyag Törvénye, a Natura Naturans. Vegyük tehát tudomásul: messzi-messzi őseink intuíciójához képest bizonyos dolgokban a nagyon távoli igazságot a mi eszünk sem tudja lényegesen jobban megközelíteni. (Mert ami a teremtést illeti, legújabb tudásunk szerint: valami fölrobbant, szertefröccsent, nem először és nem is utoljára, mi pedig ennek a Szertefröcskölésnek egyik cseppjében, amelyet Tejút-rendszernek hívunk, és amely körülbelül kétszáz milliárdnyi csillagból és sokannyi bolygójukból áll, az egyik csillag egyik bolygóján száz- és százmillió évnek viszontagságai közepette kialakultunk, amint ma vagyunk. De hogy mi volt az, ami fölrobbant, és miért, és hogy végül mi lesz ebből?)

Hadd ismétlem tehát: ha nyomára akarunk jönni a Prométheusz-rejtélynek, szó szerint kell értelmeznünk a mítoszt, a legősibb változatában. Vagyis:

Volt egy isten az istenek között, aki meglátta, hogy a Földet benépesítő egyik lénynek – akár mert Epimétheusz már eleve elügyetlenkedte, akár más miatt – nincs sem igazán versenyképes karma, sem agyara, sem nagy ereje, sem gyors lába, sem védőpáncélja, sem rejtő testszíne, így hát védtelen és kiszolgáltatott; egy mód van rá, hogy megéljen: birtokába kell adni a tüzet. (Ami egyben egy tőle idegen, különlegesen nagy hatású eszköznek a használatát is jelenti; vagyis birtokába kell adni az ügyességet a legkülönfélébb mesterségekre.) Volt egy isten, aki velünk ezt a csodát véghezvitte, amely csodára sem azelőtt, sem azóta semmiféle állat nem képes: lett egy ember, az első, aki nem pánikban üvöltve menekült a villám okozta erdőtűztől, hanem megfogta, összegyűjtötte, táplálni, szítani, célja szerint hasznosítani kezdte a pusztítás rettentő elemét.

Így nézzük, így próbáljuk vizsgálni Prométheusz történetét! Szó szerint, mindenfajta allegória és mindenfajta hamis párhuzam nélkül. Mert az allegóriákból igen könnyen hozzáférhető, de valójában csak a dolgok felszínéig jutó közhelyeket kapnánk. A hamis párhuzamok pedig tévútra vezetnének, nemcsak Prométheusz titkának megértésében, de az ember és a dolgok lényegének megértésében is. És így lenne még akkor is, ha látszatra az „ész nyelvére" fordítanánk vele a mítoszt. Mert a mítosz itt valóbb, mint amit az ész igazságként kikalkulálhat.

Ezért fordulok az Olvasó megértéséhez, és kérem, feledje most, hogy értelme is van. A megértéssel, meglátja, többet megismerhet ezúttal, mint az értelemmel.

MIKOR ?

Prométheusz kiszabadításának idejét majdnem évre pontosan meg tudjuk állapítani. Héraklész ugyanis nem a homályba vesző ősidők figurája, hanem jól meghatározható történelmi korban élt, a trójai háborút megelőző nemzedékhez tartozott.

Az Iliász szerint, amely ha az ironikus hangvételéhez illő túlzásokat leszámítjuk, meglepően pontos történelmi adatokkal is szolgál: egy fia, Tlépolemosz és két unokája, Antiphosz és Pheidipposz, harcolt az akháj hadseregben. Az utóbbiak Eurüpüloszból jöttek, s harminc hajó népének élén álltak. Tlépolemosz a rhódosziakkal ment Trója alá. Rhódoszba rokongyilkosság miatt, a többi Héraklész-fi bosszúja elől menekült. (Fontos adat a későbbiekre: a többi, számlálhatatlan sok Héraklida nem vett részt a trójai háborúban!)

Héraklész a máglyán az ifjú Philoktétész javára végrendelkezett. Ez a Philoktétész némely kései krónikások szerint „arra járó pásztorfiú volt, és „szívességből gyújtotta meg a máglyát a még eleven Héraklész alatt, minthogy arra a hős barátai nem vállalkoztak. Más hagyomány szerint Philoktétész Héraklész harcostársa és az öregember utolsó fiúkedvese volt. És ez a hiteles változat! Először is: a máglyagyújtás nem akármilyen tisztség, a legkedvesebb hozzátartozó dolga. Másodszor: Héraklésznak, az Atyaisten fiának, saját lábán kellett a máglyára lépnie, ez a kínhalál volt a megistenülés feltétele. A Nesszosz vérétől megmérgezett, haldokló hős régi és szent parancsot teljesített, s a szertartáshoz nem akárki jöttment segítségét vette igénybe. Héraklész a végrendeletében reá hagyta egyebek közt azokat a nevezetes nyílvesszőket, amelyeket a lernai Hüdra vérébe mártott. Mármost Philoktétész kulcsszerepet játszik a trójai mondakörben. Isteni jóslat szerint Trója Héraklész nyilai nélkül be nem vehető. Az akhájok mindent elkövetnek, hogy a hadjáratba bevonják, majd pedig, amikor Lémnoszon megbetegszik, hogy az ostromlott vár alá vigyék. A betegségét egyes változatok szerint kígyómarás, mások szerint Héraklész nyila okozta, amellyel a lábát véletlenül megkarcolta; de mindkét változat szerint: ez a büntetése Héraklész elárulásáért. (Fontos motívum ez is; majd tisztázzuk, miben is állott tulajdonképpen az az árulás!) Homérosz egyébként számos adattal bizonyítja, hogy Philoktétész – ha nem is gazdag király, de – nem akárki „arra járó pásztorfiú". Hét hajóval jön Trója alá; a Kis Ajasz testvére a helyettese; s végül: Parisz az ő kezétől esik el. Apja sem akárki: Poiász, a krétai rézember megölője, argonauta, Héraklész több vállalkozásának részese.

Kapcsolódik Héraklész személye közvetlenül is Trója mondaköréhez. A várat egy földrengés elpusztítja. Újjáépítésére Laomedón király az épp akkoriban kegyvesztett Apollónnal és Poszeidónnal köt egyezséget. A két isten tisztességesen teljesíti a szerződést: pazar várost és bevehetetlen falakat épít. (Pontosabban: hogy ne legyen egész bevehetetlen, vagyis ne dacolhasson az istenekkel, bevonják a munkába a mürmidónok szent királyát, az aiginai Aiakoszt; ő építi a nyugati falrészt, Trója gyönge pontját.) Laomedón azonban nem fizeti meg az isteneknek a kialkudott díjat. Bezárkózik a fellegvárba, és kiüzen: ők végül is Zeusz parancsára ingyen kötelesek szolgálni, egy vasat sem kapnak, s ha sokat ugrálnak, a fülüket levágatja, és – van a kikötőben néhány föníciai hajó – eladja őket rabszolgának. A dühös Apollón erre nyilával súlyos járványt bocsátott a városra, Poszeidón pedig egy tengeri szörnyet küldött a partra, aki váltságul Laomedón leányát (vagy unokáját), a még gyermek Hésziónét követelte. (Az utóbbi talán idegen motívum; előfordul a mintegy nyolcszáz évvel korábbi Perszeusz-mondában s azóta is több történetben.) Tény viszont, hogy akár a szörnyetegtől, akár más veszedelemtől a várost – ismét csak kialkudott díj ellenében – Héraklész szabadította meg. Héraklész az argonautákkal indult Kolkhiszba. Ez az út – a nemzetközi hajózási szövetség felbomlása után, a kalózkodás mérhetetlen elharapózása idején – nagyon komoly vállalkozás volt: jelentős tett a békepolitika szolgálatában. A fiatal hajósok azonban sokat éretlenkedtek, huligánkodtak – elkeserítették az akkor már negyven felé járó s egyébként is szigorú erkölcsű Héraklészt. A Boszporusznál lemaradt tőlük. Igazában odáig is volt csak érdekes az út: átjutnak-e békén a szorosokon? Hazafelé menet épp jókor érkezett Trójába, hogy a városon segítsen. Laomedón azonban őt is becsapta. Nem fizetett. Héraklész erre megostromolta a várat, agyonverte Laomedónt, elfogta és sátrába vitte a trónörököst, az ifjú Priamoszt, és ezúttal már csak fölemelt váltságdíj ellenében adta őt vissza a trójaiaknak. Priamosz ekkor kezdte meg uralkodását, amely mint tudjuk, öregkorában, Trója pusztulásával ért véget.

Folytathatnám tovább, hiszen ebből a már nagyon is közeli korból rengeteg az adatunk. (Jóformán az egész mitológia az i. e. XIII. században játszódik.) De talán ennyi is elég lesz bizonyítékul: Héraklész a trójai háborút megelőző nemzedékhez tartozott.

Nézzük akkor hát: mikor is volt pontosabban a trójai háború?

Miután Schliemann sikeresen kiásta a Dardanellák mentén fekvő Hiszarlik halom rejtette romokat, s azóta is tudósok serege tanulmányozta ezt a feltárást, tudjuk, hogy Trója: kilencszer önnön romjain fölépült, ősi város. A harmadik évezred során négyszer pusztult el; negyedik alkalommal feltehetően már a hettiták gyújtották föl és igázták le. Egy későbbi formáját, az úgynevezett „VI. Tróját, a kor színvonalán – a romokból megállapíthatóan – leggazdagabb és legerősebb kisázsiai várost kétségkívül földrengés pusztította el. Ez lehetett a Laomedón-féle Trója. Az újjáépült, ún. „VII/A Trója pedig ostrom és tűzvész áldozata lett, Schliemann szerint i. e. 1200 körül. Ez az időpont egybevág a hettita birodalom pusztulásának idejével, és azokkal az adatokkal, amelyeket az akháj szövetség ázsiai betöréséről – a „Tenger népeinek hadjáratáról – egyiptomi levéltári anyag őrzött meg számunkra. Kétségtelen tehát, hogy a „VII/A Trója azonos Priamosz Trójájával, a homéroszi Trójával.

További közelítés: a görög hagyomány, az úgynevezett „lokriszi átok. Aiasz Oileusz, a Kis Aiasz, Trója elfoglalásakor a templomban, az istennő szobra előtt, meggyalázta Kasszandrát. Engesztelésül a szentségtörésért a lokrisziak egy évezredre kötelezték magukat évenkénti áldozatra Trójában. (Eleinte véres emberáldozat volt, később inkább vidám szertartás, „búcsú lett.) Az ő számításuk szerint a fogadalom i. e. 264-ben járt volna le. De már Eratoszthenész kiszámította, hogy a lokrisziak kerek száz évet csalnak. Vagyis hogy Trója i. e. 1164-ben pusztult el. Eratoszthenészt a tudomány legújabb eredményei majdnem pontosan igazolják. A radiokarbon–vizsgálatok szerint a trójai ostrom i. e. 1195–1185 között volt. Vegyük ezt alapul. Annál is inkább, mert az egyiptomi adatokhoz is ez igazodik a legszorosabban.

Még egy megközelítés. Héraklész fontos szerepet játszik a dór mondakörben is. A dórok vele bizonyították ősi jussukat a Peloponnészoszra. Királyukat, Aigimioszt, egy Árkádiában toborzott hadsereg élén Héraklész segítette a lapithák elleni háborúban. Aigimiosz akkor, mint tudjuk, hálából országának harmadával akarta jutalmazni a hőst. Héraklész az ajándékot egyik – dór nőtől származó – fiára, Hülloszra ruházta. Hülloszt később Aigimiosz örökbe fogadta és utódjául jelölte. Ő vezette a dórok első támadásait a peloponnészoszi akhájok ellen. A delphoi jóslat szerint a Héraklidáknak meg kell várniuk a „harmadik gyümölcsöt, s akkor győzelmesen atyjuk örökségének birtokába jutnak. Ezt először tévesen értelmezték: a jóslatot követő harmadik évben próbáltak áttörni az iszthmoszi földszoroson, de vereséget szenvedtek. Sőt, párviadalban Hüllosz is elesett. A „harmadik gyümölcs a harmadik nemzedéket jelentette a jóslatban. Vagyis a Héraklidák dédunokáinak sikerült a Peloponnészoszt elfoglalniuk. Itt is egybevágnak az időpontok. A görög hagyomány a dór „honfoglalást" a trójai háborút követő nyolcvanadik évre teszi. (Kicsit gyanúsan kerek dátum; de a körülbelüli időpontot a régészeti leletek is igazolják.) Eszerint Hüllosz első kísérletei a trójai háborút közvetlenül megelőző évekre eshettek, az i. e. XIII. század legvégére. Ami egyben valószínűsíti Héraklész halálának időpontját. Hüllosz és dórjai nyilván azonnal jelentkeztek, legalábbis a Püthiánál jóslatért, hogy jogukat érvényesítsék!

Ezek után pedig, ha egész pontosan akarjuk meghatározni Prométheusz kiszabadításának idejét, már csak két kérdésre kell válaszolnunk:

Héraklésznak melyik hőstettéhez kapcsolható az esemény?

És mi volt a hőstettek pontos sorrendje?

Az első kérdésre a mitográfusok nem adnak választ, vagy ellentmondó válaszokat adnak. Többen afféle mozaikkőnek kezelik, mint még sok más eseményt is a hős életében: illeszd, ahová tetszik. Mások (egyéb „mozaikkövekkel" együtt) a legkalandosabb vállalkozáshoz, Gérüón gulyájának hazahajtásához kapcsolják, önkényesen és hibásan. (Ugyanakkor a, szerintük, korábbi hőstetthez, a Heszperiszek almáinak megszerzéséhez, Héraklész már igénybe vette Prométheusz segítségét!) Elég a térképre néznünk, hogy megértsük: csak azoknak lehet igazuk, akik szerint Héraklész az amazón-háborúból hazamenet találkozott a leláncolt Prométheusszal. Fölösleges itt, azt hiszem, Plutarkhoszra és az ő forrásaira hivatkoznom. Elég annyi: ez volt Héraklész egyetlen útja a Kaukázus vidékére. Észak-Európától Egyiptomig sokfelé megfordult, de ezen a tájon sem előtte, sem utána nem járt.

A hőstettek sorrendjét illetően igyekeztem a legrégibb és legmegbízhatóbb forrásokból meríteni. Tehát eleve figyelmen kívül hagytam, például, azokat, amelyek a hőstetteket a Zoódiákuszhoz kapcsolják; ez afféle tetszetős „észjáték, de – szamárság. Ugyanígy meg kellett szabadítanom a történetet a „Pokoljárás ragadványelemétől. Ez a „szállá alá a poklokra, harmadnapon halottaiból föltámada – olyan ősi motívum a Mediterraneumban (éspedig nem is csak a földművelés kezdetei óta), amit a soknevű Adonitól Jézusig minden hérosz legendájához kötelezően hozzáköltöttek. (Valószínű, hogy a földbe tett és kisarjadó Gabonaisten előtt, már a tavasszal megújuló Napisten korában is élt.) Továbbá ott látjuk mindenfelé a titokzatos mocsarakat meg barlangokat, amelyek mind a „Pokol kapui, és egészen a magyar Tar Lőrincig fölsorolni sem lehetne, ki mindenki jött-ment rajtuk az idők során. (Maga Héraklész legalább három ilyen helyen.) Én tehát – tekintélyes antik szerzők sugallását is követve –azon a véleményen vagyok, hogy a hőstett során nem az Alvilág kutyájáról, Kerberoszról esik szó (ez, ugye, mindenképpen abszurdum!), hanem a hellén világ félelmetes vérebeiről, a híres molossziszi kutyákról. Ilyen kutyafalkát kellett Héraklésznak, Kikhürosz városából, a híres ebtenyésztő Aidóneusz király udvarából Mükénébe vinnie. Ennek a kalandnak a során szabadította meg a szerencsétlen Thészeuszt. Akinek ugyan a kutyák a fenekéből egy darabot kiharaptak. De nem ezért mondom szerencsétlennek; hanem mert ez volt az utolsó kaland, amelybe nagy vagány barátja, a féktelen Peirithoosz belevitte. Thészeusz afféle betyárbecsületből, kedve ellenére, segíteni akart neki Aidóneusz csinos kis feleségének az elrablásában: „Minek az egy olyan vén szivarnak?!" Bizony csúnyán ráfizetett. És Peirithoosz még jobban: cafatokra tépték a király vérebei. Semmi szükség Kerberoszra, épp eléggé hihető, hogy Eurüsztheusz ilyen molossziszi vérebfalkától is halálra rémült, amikor Héraklész beállított vele Mükénébe.

Ezzel a magyarázattal arra is lehetőség nyílik, hogy a hőstettet a megfelelő helyére soroljuk. Biztos, hogy nem ez volt az utolsó. Thészeusz vonatkozásában is csak így lehet igaz: Peirithoosz neki egészen fiatalkori barátja volt, férfiként és uralkodóként efféle garázdaságokba már nem bonyolódhatott.

Közbevetve: az Alvilág-mesét az athéni önérzet is igyekezett makacsul fönntartani. Az athéniak ezer éven át szégyellték őseik árulását. Mentséget találtak benne, hogy hiszen „Thészeusz már évek óta az Alvilág foglya volt", ezért tudták a Dioszkúroszok föllázítani őket, ezért választották államalapító nagy hősük helyett a hitvány demagógot, Menesztheuszt. Holott aki csak ismeri az ügy szereplőit, világosan látja: Héraklész életében Thészeuszt senki sem tudta és merte volna megbuktatni!

Miután mindezt tisztáztuk, a helyes sorrend megállapítása végett – a hagyomány megbízhatónak látszó elemein kívül – még két dolgot kell figyelembe vennünk:

A technikai feltételeket, tehát hogy milyen felkészültség és mennyi kísérő, mekkora hadsereg szükséges a feladat végrehajtásához. (Nyilvánvaló, például, hogy a már népszerű hős könnyebben tudott társakat toborozni, mint a még szinte ismeretlen kezdő.)

A történelmi-társadalmi viszonyokat, tehát Eurüsztheusz szándékát a feladatok megszabásával. Mert az is nyilvánvaló, hogy nem vaktában bízta meg Héraklészt ezzel-azzal, pusztán csak, hogy az isteni parancs teljesedjék, és a történet kerek legyen!

Ily módon mindenekelőtt néhány olyan vállalkozást látunk, amelyek Mükéné megerősödését, a társvárosok között vezető rangjának megszilárdítását szolgálják. Ezek:

A nemeai rézbánya s az onnan Mükénébe vezető út megszabadítása az ott pusztító oroszlántól (egyes magyarázatok szerint: rablóbandától).

A lernai Hüdra megölése és a sztümphaloszi madarak kipusztítása. (Megbízható antik kommentátorok szerint: a mocsarakban rejtőző és a környéket nyugtalanító „óhitűek, emberáldozó boszorkánypapnők – a Hüdra is, „amelynek feje mindig újra kinő, és a madarak is.)

Augeiász „istállójának kitakarítása", s egyben az Augeiászra támadó püloszi király megrendszabályozása. Ehhez már komolyabb haderő kellett. Héraklész egy csapásra két legyet ütött: megszilárdította a szövetséges Élisz belső és külső biztonságát; letörte Pülosz ellenállását, megölte csatában a rivális Néleuszt és tizenegy fiát; azzal viszont, hogy a legkisebbik fiút, Nesztort életben hagyta és trónra segítette: a gazdagsága s kivált erős flottája miatt oly fontos Püloszt is Mükéné hűségére térítette.

Ezután azonban valami történt. Eurüsztheusz érvényteleníti két hőstettét is, Augeiász