Aztlán

By Paul Hut

  Ő már biztonságos távolból, a kunyhók mellől nézte végig, amint Thea meztelenül az erdőbe, Peti pedig, a lány ruhájával a portálba veti be magát, és most nagyon nem örült neki, hogy nem maradt ott mellettük.
  − Mit csinálsz öcskös? − mormolta ijedten maga elé.
Tenni azonban semmit nem tehetett érte.
Egyszerűen túl messze volt tőlük…
  És csak végignézhette amint az öt fenevad, meg a három, egyértelműen azték pap, alig egy-két pillanatnyi habozás után bemasírozik az átjáróba…
A lányt vagy nem látták, vagy nem hitték el, hogy ő maradt itt.
És most már tudta mi volt Péter célja.
Ami végtére is sikerült neki.
  'Hát akkor nekem kell a gondodat viselnem hercegnő' − csalt szomorkás mosolyt az arcára a hervasztó gondolat.
  Nem tehetett róla, de végtelenül elszomorította Peti távozása. Valahogy úgy érezte magát nélküle, mint Batman Robin nélkül. Ugyan szuperhős volt még így is, de már nem ért annyit.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Sep 26, 2022
• ISBN: 9786158213516

Book preview

I. Thea

Péter

− Te is látod?! − Peti önkéntelenül is megdörzsölte a szemét, olyannyira hihetetlen volt a szó szerint a  semmiből előtűnő, és a téli este sötétjében halványan ugyan, de határozottan ragyogó tizenegy-két éves forma kislány ámulatba ejtő látványa.

Aki odébb szaladt pár métert… majd megtorpanva feszülten figyelt valamire…

A testét csak egy könnyű tunikaszerű valami takarta.

− Szerintem a ruhája világít… − meresztette a szemét a Péter mellett lépdelő fiú is a nem mindennapi látványra.

Hát igen! Még ha hat év korkülönbséggel is, de csak testvérek voltak, és neki nem kellett külön elmagyaráznia a tizenhét esztendős bátyjának, min ütközött meg az imént. Sőt! A szeme sarkából látta, hogy Márkot legalább ugyanannyira felcsigázta a különleges jelenség, mint őt.

Illetve a maga részéről nem csak az.

A lány még óvatosan megfogalmazva is gyönyörű volt.

− Szerinted angyal? − habár vagy harminc méternyire voltak tőle, és a jelek szerint a lány még csak észre sem vette őket, Peti önkéntelenül is suttogóra fogta hangját.

Nehogy elriassza a nem e világi tüneményt…

És a bátyó is így gondolkodhatott, mert ugyanúgy suttogva válaszolt:

− Nem tudom… végtére is lehetséges − nézte figyelmesen a „angyalt". − Habár… ő szemmel láthatóan nagyon fél.

− Akkor nem angyal − a félelem, mint olyan, Peti határozott meggyőződése szerint is kizárta a lány angyal mivoltát.

Ami nem jelentette azt, hogy már nem is akarta megismerni.

− Odamegyünk hozzá?

− Miért ne! − indult el a bátyja… majd hirtelen megtorpant, és a válla felett szúrós tekintettel visszanézett Petire: − Csak fogd vissza magad!

Petit ugyan, mint mindig, most is sértette az „okostojásnak", ez a szinte állandó jelleggel elő-előbukkanó parancsolgató stílusa, de jelen pillanatban sokkal jobban érdekelte a lány annál, mintsem leálljon vitatkozni vele ezen.

Így válasz helyett csak ellépett mellette, és határozottan, de vigyázva nehogy megijessze az időközben már őket néző riadt, viszont így is valamiféle megfoghatatlan kedvességet sugárzó teremtést, az arcán egy kifejezetten jól „megmunkált" barátságos mosollyal elindult feléje.

− Szia! − kiáltott már messziről oda neki. − Én Peti vagyok. és ő itt a bátyám, Márk. − mutatott a háta mögé.

A lány úgy tett mintha meg sem hallotta volna őt, és pár másodpercig továbbra is csak riadtan forgatta körbe-körbe a tekintetét.

Ami akár nyugtalanítónak tűnhetett volna, ha nem látszik rajta egyértelműen, hogy nem tőlük fél.

− Csen-de-seb-benn − fordult végre Peti felé −, mert ész-re-ve-het-nek! − ripakodott rá suttogva, de ami még ennél is furcsább volt, láthatóan nagyon nehezen formálva meg a szavakat.

− Kik?! − Márk a maga komótos stílusában még csak most ért oda hozzájuk.

− Hát a vanbergálok!

Petinek rögtön feltűnt, hogy a lány ezúttal már nem dadog. Sőt, az az utolsó, az előbbieknél sokkalta dallamosabban csengő „vanbergálok" szó valamiért olyan hatással bírt mintha nem is ugyanaz a személy mondta volna!

Perpillanat azonban a nyelvtudománynál sokkal jobban érdekelte maga az angyal:

− Kezdjük elölről! − lépett közvetlen a fejét összevissza forgató lány elé, megakadályozva, hogy rajta kívül mást is láthasson. − Szóval, ki vagy te?

− Meriarthena − a névénél is ugyanazon a dallamos nyelvet használta, mint a vanbergáloknál −, de csak Thenának szoktak hívni.

Az elmúlt alig fél perc alatt ugyan sikerült egy kissé megnyugodnia, de még mindig látványosan reszketett.

Szóval csak idő kérdése volt, mikor omlik össze végleg.

Márpedig Péter ezt nagyon nem akarta!

− Eddig remek vagy Thea − simogatta meg nyugtatólag a lánynak a tunika alól elővillanó, meglepően meleg jobb vállát. − De mik azok a van... ber... izék?

Csak beszélgetni akart, és amúgy sem emlékezett már az iménti furcsa szónak csupán az elejére, viszont még ezen két szótagfoszlány kimondásával is hatalmasat hibázott…

Thea összeomlott:

− En… gem keresnek! − fakadt sírva. − És biztosan meg is fognak találni, mert nagyon okosak… ráadásul… minden más élőlénynél jobb a szaglásuk… − eddig egy szuszra kipréselte a szavakat, de hiába próbálta tartani magát, úgy rátört a félelem szülte görcsös zokogás, hogy innentől már képtelen volt folytatni.

Azonban az igencsak hiányos információból amit eddig sikerült kierőszakolnia magából, arról Petinek a kutya jutott az eszébe…

Meg az, hogy azoknak is meg lehet téveszteni a szaglását:

− Ezt vedd fel! − bújt ki a dzsekijéből…

Amit a következő pillanatban, ahogy szembesült a téli este dermesztő hidegével, rögvest meg is bánt.

Thea viszont kapva-kapott az alkalmon, és engedelmesen belebújt a felkínált kabátba… és ezzel megszűnt a halvány ragyogás.

Amely a jelek szerint tényleg a ruháé volt.

'A feltűnő látvány tehát megoldva!' − villant Petibe az elégedett gondolat.

Abban viszont csak reménykedhetett, hogy igaz amit erről olvasott, és tényleg sikerült elfedni a lány szagát is…

'És elrejteni azok elől … az izék elől… bármik legyenek is!'

Hazudott volna, ha azt állítja, hogy biztos a dolgában…

Pedig a dzsekijén nem múlott!

− Most jövök a vívóedzésről − motyogta zavartan maga elé, amint meglátta a határozottan kedves arcon megjelenő kelletlen fintort.

− Nem azért… csak… − pillantott fel zavartan Thea.

És nyilván jót akart.

A kínos magyarázkodásával mégis csupán annyit sikerült elérnie, hogy Péter számára az egész jelenet kezdett egyre kínosabbá válni.

Végül Márk közbeszólása mentette meg helyzetet…

Már amennyiben menekvésnek lehet nevezni azt, hogy határozott félelemmel a hangjában felhívta a figyelmüket a tizenkét lábon közelgő végzetükre:

− Szerintem ezek azok az izék − mutatott a sarki lámpa fényében előbukkanó három, hatalmas kutyaszerű lényre.

Péter azonnal mozdult.

Ahogyan Márk is.

És a két testvér szinte egyszerre kanyarította le a válláról a zsákját, és rántotta elő belőle a vívótőrt… és ugrottak gondolkodás nélkül a riadtan felsikkantó Thea elé.

Holott a „kutyák" mindegyike akkora volt mint egy-egy bárány!

És úgy is álltak mozdulatlanul jó harminc méterre tőlük, csak a fejüket forgatva tanácstalanul jobbra-balra.

− Talán el kellene szaladni! − a rekedtesen vinnyogó hangjából ítélve Márk halálosan félt.

Legalább ugyanannyira mint ő maga.

Mégsem mozdultak!

A tőreiket előrenyújtva álltak elszántan az ismeretlen lány előtt.

És Peti biztosra vette, hogy a bátyja is ugyanarra gondol mint ő:

'Ha kell az életük árán is megvédik Theát!'

A vanbergálok pedig, mert egészen biztosan ezek a „kutyák" azok voltak, lassan megindultak feléjük… hogy a vicsorgó pofájuk pedig még azt is elfeledtette Petivel, hogy mennyire fázik így pulóverben.

Egy dologban már teljesen biztos volt: még sohasem félt ennyire!

Ezt pedig csak tetézte, hogy a szeme sarkéból látta, valószínűleg Márk sem érzi sokkalta jobban magát.

És erről tanúskodott a talán még az iméntinél is vékonyabb hangja is.

Amint a válla felett hátraszólt Theának:

− Meg ne moccanj!

− Engem akarnak − ellenkezett szipogva a lány −, ha odébb álltok, titeket nem bántanak!

Ennél nagyobb ostobaságot Péter el sem tudott képzelni.

Ahogyan a jelek szerint Márk sem:

− Elmenni?! − tért vissza az erő a hangjába. − ÉN?!

− Hát azt leshetik! − kontrázott rá ő is.

S habár a hangja remegett egy icipicit, az elszántságához még így sem férhetett kétség.

Holott a vanbergálok már csak alig egy méterre voltak tőlük… de ismét megtorpantak… és újfent tanácstalanul szaglászták a levegőt…

A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak tova…

Miközben körülöttük a levegőben a félelem szülte feszültség lassacskán az egekbe szökve egyetlen hisztérikus kiáltásként tört ki Theából:

− MIÉRT TORPANTAK MEG?!

A vanbergáloknak, akik, Peti egyre inkább meg volt győződve felőle, hogy csupán azért tétováztak, mert elvesztették a lány szagát, most felismerve a hangját egycsapásra eltűnt a bizonytalanságuk.

És már támadtak is…

Peti behunyta a szemét… előre nyújtotta a tőrét… és várta, hogy nekicsapódó hatalmas test ledöntse a lábáról.

Mert szentül meg volt győződve afelől, hogy ez fog történni…

De hiába peregtek a másodpercek,