Az utolsó csók: F. Scott Fitzgerald transzcendens történetei

By F. Scott Fitzgerald

Ki hitte volna, hogy Fitzgerald, Francis Scott, ilyen történeteket is tudott írni? Hogy egy csók mégis csak képes ölni a valós életben is, és nemcsak a mesében? És hogy egy asszony, aki feleség és anya, előtt megjelenik a Jövő, és elmondja, hogy az csak tőle, az asszonytól függ, hogy az milyen lesz. És hogy kísértetek igenis vannak, és nem is kell messzire menni, mert rögtön itt van a szomszédban, egy régi házban, és felül veled a vonatra, hogy romlásba döntsön, ha nem vigáyzol. Szóval, ilyen és ehhez hasonló történeteket id tudott írni a mi Fitzgeraldunk, és közben elmondani, hogy milyen csodálatos lény is az emeber.  Minden kicsinyes és gyakran sok hibája ellenére is ember, mert van szíve és tud szeretni. 

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Mar 9, 2019

F. Scott Fitzgerald

Francis Scott Fitzgerald (1896, St. Paul, Minnesota-1940, Hollywood, California) creó uno de los mitos de la literatura del siglo XX, el gran Gatsby, y contribuyó de un modo fundamental a la invención de su época. Su primera novela, A este lado del paraíso (1920), narró la educación sentimental de su generación, y sus cuentos inventaron la Edad del Jazz y configuraron las emociones y la imaginería de los años veinte. Hermosos y malditos (1922) adivinó el fin de la fiesta inagotable («la mayor orgía de la historia», según el propio Fitzgerald) y lo preparó para escribir El gran Gatsby (1925). Pasó por Hollywood, a la busca de dinero en el nuevo paraíso cinematográfico, y fracasó. La Depresión económica de 1929 la vivió como depresión y quiebra personal: Suave es la noche (1934), su cuarta novela, volvió a demostrar la extraordinaria capacidad de Fitzgerald para sentir y contar la compenetración indisoluble entre los grandes hechos históricos y la historia íntima de los individuos. En diciembre de 1933 su mujer, Zelda Sayre, había sido internada en una clínica psiquiá­trica. En 1937 Fitzgerald volvió a Hollywood como guionista. Su nombre sólo aparecería en los créditos de una película sonora: Tres camaradas, y por bebedor fue despedido de su último trabajo en Holly­wood, donde murió de un ataque al corazón. Su novela final, inacabada, El último magnate, hablaba de la desilusión de Hollywood. T. S. Eliot había juzgado así El gran Gatsby: «Me parece el primer paso que da la ficción americana desde Henry James.»

Book preview

Az utolsó csók

F. Scott Fitzgerald transzcendens történetei

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Ortutay Péter

2018

Az utolsó csók

Az ünnepi dáridó hangja igazi édes muzsika volt James Leonard, alias Jim füleinek. Vadonatúj limuzinja miatt kicsit szégyenkezve haladt a vörös szőnyegen a tömeg sorfala mellett. Az arcok feszülten feléje fordultak, olyanok voltak, mint a kísértetek a reflektorok vakító fényében – de egy perc múlva már senki sem törődött vele. Korábban bosszankodok, mert senki sem ismerte Hollywoodban, de most már egyáltalán nem bánta a figyelem hiányát. 

Elsie Donohue, aki egy magas, szimpatikus, nyakigláb széplány volt, már várta előre lefoglalt asztalánál. – Ha korábban sem volt sok esélyem nálad – mondta –, akkor most már biztosan semmi sincs, hogy ilyen nagy ember lettél. – Félig meddig ezt szemrehányásnak szánta, de csak félig meddig.

– Makacs egy ember vagy – mondta a lány. – Amikor először találkoztunk, a nem kívánatos személyek közé soroltál. Miért? – Kétségbeesett mozdulattal vetette hátra vállait, amikor Jim szeme egy kis kínai szépségre tévedt a szomszéd asztalnál. – Már megint Csinglu Puput nézed, Csinglu Puput! Azok után, hogy már öt éve itt vagyok ebben a borzalmas városban…

– Te mindenütt ott vagy – mentegetőzött Jim. – Mindenki lát valahol – a Stork Clubban, a Palm Beach–en, Dave Chasennél.

Ma este valamiért nyugodt akart maradni. Jim most harmincöt éves volt, és sikerült a győztesek sorába felküzdenie magát. Egyike volt azoknak, akik eldöntötték, hogy melyen legyen egy film, miről szóljon. Szép tiszta érzés volt a csúcson lenni.

Mindenki biztos lehetett abban, hogy minden a legnagyobb rendben van és egyre jobb lesz: a reflektorok fényében csodálatosan szép hölgyek és bátor férfiak állnak, a zongorák a legjobb melódiát játsszák, és az azt éneklő fiatal ajkak boldog szíveknek zengik a dalt.

Ők, ezek a fiatal arcok abszolúte boldogok kell, hogy legyenek, abszolúte.

És aztán a félhomályos rumba alatt elsuhant Jim asztala mellett egy arc, mely nem volt egészen boldog. Legalább is ezt a látszatot keltve tűnt el Jim szemei elől, hogy aztán néhány pillanatig mély nyomot hagyjon az emlékezetében. Egy lány volt ez az illető, aki majdnem olyan magas volt, mint ő, a szeme áttetsző barna, s az arca olyan porcelán fehér, mint azé az aprócska kínai lányé. 

– Legalább ismét a fehér faj iránt érdeklődsz – mondta Elsie Jim szemének járását követve.

Jim nyersen akart válaszolni: Te már kitomboltad magad – három férjed is volt. De én! Harmincöt éves vagyok, és mindent nőt, aki meghalt, egy gyermeki szeretettel próbáltam imádni, és fatális módon minden lányban hasonlóságokat találok és nem különbségeket.

Amikor az erős fények ismét kihunytak, Jim az asztalok között a bejárati hallhoz ment. Itt és ott barátok üdvözölték – természetesen többen, mint az előtt, mert aznap délelőtt a kinevezése már benne volt a Reporter–ben, de Jim már tett néhány lépést felfelé, és megszokta. Ez itt most egy jótékonysági bál volt, és a lépcsőnél állt egy ember, aki egy tapétát utánozva fellépésre és mutatványra szólított; ott volt Bob Bordley is egy szendvicses táblával a hátán: Ma este tízkor a Hollywoodi Arénában SONJA HENNIE Forró Kocsonyán fog korcsolyázni.

A bárban a pultnál Jim ott találta a producert, akit holnap ki fog rúgni, gyanútlanul iszogatva az ügynökkel, aki a bukását okozta. Az ügynök mellett volt a lány, akinek az arca oly szomorúnak tűnt, amikor a rumbát táncolta mellette.

– Ó, Jim – mondta az ügynök. – Ez itt Pamela Knighton, eljövendő filmjeidnek egyik legnagyobb sztárja.

A lány profi érdeklődéssel fordult feléje. Az ügynök hangjából ugyanis rögtön kiérezte, hogy ez az ember, aki most a maga valóságában itt áll előtte, nem akárki.

– Pamela csatlakozott a nyájamhoz – mondta az ügynök. – Azt szeretném, ha Boots lenne a neve.

– Én úgy hallottam, azt mondta, hogy Toots – mondta a lány nevetve.

– Toots vagy Boots. Teljesen mindegy. A hangzás a lényeg. A szép Toots és a jóképű Boots. Hoots, a bíró. Ugyanaz. A Pamela egyébként angol. Az igazi neve egyébként Sybil Higgins.

***

Jim úgy érezte, hogy a kirúgott producer őt nézi, és valami végtelen akármi van a szemében – nem gyűlölet, nem féltékenység, hanem egy mély és furcsa értetlenség, mely azt kérdezi, hogy miért? Miért? Az Isten szerelmére, miért? Ez jobban zavarta, mint a gyűlölet, és Jim azzal lepte meg önmagát, hogy felkérte az angol lányt egy táncra. Amint a parketten egymás szemébe néztek, Jim kora esti ujjongása visszatért.

– Hollywood egy nagyon jó hely – mondta mintegy azért, hogy minden lesújtó kritikát a lány részéről megelőzzön. – Szeretni fogja. A legtöbb angol lány szereti is – nincsenek nagy elvárásaik. Volt szerencsém angol lányokkal dolgozni.

– Maga rendező?

– Már minden voltam – sajtóreferenstől kezdve minden. Most írtam alá egy szerződést, mint producer. Holnap kezdek.

– Nekem tetszik – mondta a lány rövid hallgatás után. – Az ember nem tehet róla, de mindig azt várja, hogy történjen valami. Ám ha nem jön be semmi, akkor is visszamehetek tanítóskodni egy iskolába.

Jim elhajolt tőle egy keveset és jobban szemügyre vette – az volt a benyomása, hogy rózsa– és fagyos ezüstszíneket lát. A lány annyira nem volt egy tanítónéni–típus, még vadnyugati értelemben sem, hogy elnevette magát. De ismét látta, hogy van valami szomorúság a lány szájának és szemének háromszögében, amitől egy kissé elveszettnek látszott.

– Ki a kísérője ma este? – kérdezte.

– Joe Becker – felelte az ügynök nevét említve. – És még három barátnő rajtam kívül.

– Nézze… el kell intéznem valamit. Talán egy fél óra. Találkoznom kell valakivel – ezt nem csak úgy mondom. Higgyen nekem. Nem jönne velem, hogy ne legyek egyedül a friss levegőn?

A lány beleegyezően bólintott.

Amint mentek kifelé, Elsie Donohue kifürkészhetetlen pillantást vetett a lányra és megrázta kissé a fejét, hogy jelezze nemtetszését Jimnek. Kint a tiszta kaliforniai éjszakában Jim életében először örült annak, hogy ezzel a nagy autóval jött és nem neki kell vezetni. Ebben az időben az utcák, melyeken elhaladtak, már kihaltak voltak. Miss Knighton nem próbált beszélni. Hagyta a férfit megszólalni.

– Mit tanított az iskolában? – kérdezte.

– Számtant. Kettő meg kettő az négy meg ilyesmit.

– Nem kis ugrás Hollywoodig.

– Hosszú mese.

– Nem lehet annyira hosszú – hisz még csak tizennyolc éves. Vagy még annyi sem.

– Húsz vagyok – Aztán aggodalmasan nézett a férfira. – Azt hiszi, hogy ez itt már sok.

– Ó, dehogy! Kitűnő kor. Tudom… én is már huszonegy vagyok, és egyáltalán nem érzem magam öregnek.

A lány komolyan nézte, felmérte a korát, de a véleményét megtartotta magának.

– Szeretném hallani azt a hosszú mesét – mondta Jim.

A lány sóhajtott. – Szóval, jó sok vénember lett belém szerelmes. Nagyon sok öreg és csúnya vénember… Vénemberek babája voltam.

– Úgy érti, huszonkét éves öregapóké?

– Nem. A hatvantól hetven éveseké. Ez az igazság. Aranyásó  lettem, és elég aranyat találtam ahhoz, hogy New Yorkba menjek. Itt–tartózkodásom első napján múltam húsz éves, és Joe Becker észrevett.

– Ezek szerint még nem volt filmes szerepe? – kérdezte.

– De igen… Ma délelőtt voltam próbafelvételen – mondta a lány.

Jim nevetett. – És mondja, nem bánta meg, hogy pénzt fogadott el azoktól a vénemberektől? – kérdezte.

– Nem igazán – válaszolta a lány őszintén. – Szívesen adták. Meg aztán az a pénz nem is igazán volt pénz. Ha ajándékot akartak nekem adni, elküldtem őket egy bizonyos ékszerészhez, akinek visszavittem az ajándékot, és a négyötödét megkaptam készpénzben.

– Szóval magácska egy olyan kisebbfajta szélhámos!

– Igen – ismerte el a nő. – Valaki kioktatott, hogy kell ezt csinálni. Én meg nem voltam szívbajos.

– És az a sok ízé… szóval, az a sok vénember mit szólt, amikor látta, hogy maga nem hordja az ajándékaikat.

– De hordtam – egyszer. A vénemberek általában rosszul látnak, és feledékenyek. Ezért is nincs saját ékszerem.  – Elhallgatott. – Ez, ami rajtam van, bizsu.

Jim vetett rá még egy pillantást, és aztán hangosan elnevette magát. – A miatt nem izgassa magát. Kalifornia tele van vénemberekkel.

Befordultak egy lakónegyedbe. Az egyik saroknál Jim a szájához emelte a beszélőcsövet. – Itt álljon meg! – Aztán Pamelára nézett. – Itt van egy kis piszkos ügyem.

Megnézte az óráját, kiszállt az autóból, és felment az utcán egy épülethez, melynek névtábláin több orvos neve is szerepelt. Lassan elment a ház mellett, ahonnan rögtön utána kilépett egy ember, és követte. Jim bevárta, átadott neki egy borítékot, és mondott valamit röviden. Az ember elindult a másik irányba, Jim pedig visszament a kocsihoz.

– Minden vénembert le fogok puffantani – magyarázta. – De van, ami rosszabb a halálnál.

– Miattam ne fáradjon. Már nem vagyok szabad ¬– jelentett ki a lány. – El vagyok jegyezve.

– Ó! – Egy perc múlva azért megkérdezte. – Angol az illető?

– Hát, persze. Vagy azt hitte, hogy… – Itt elhallgatott, de későn.

– Talán mi, amerikaiak nem vagyunk elég érdekesek? – kérdezte Jim.

– Ó, dehogy. – A lezser hangnem miatt a kijelentés kimondottan ügyetlennek tűnt. És amikor elmosolyodott, abban a minutában, amikor egy utcalámpa fénye szépségét ragyogó fehérségbe öltöztette, még bosszantóbb lett.

– Azért áruljon el nekem valamit – kérte a lány. – Mi volt abban a titkos boritékban?

– Csak pénz – felelte szinte szórakozottan. – Az a kis görög orvos azt hajtogatja egy bizonyos hölgynek, hogy vakbele van – nekünk meg kell az a nő egy filmben. Ezért pénzt adtunk neki, hogy mondjon mást. De Isten bizony, most utoljára végeztem piszkos munkát mások helyett.

– És biztos, hogy nem kell annak a hölgynek a vakbelét kivenni?

Vállat vont. – Talán nem. Legalább is azt hiszem, az a kis patkány sem tudja. A sógora annak a nőnek, és szereti a pénzt.

Hosszabb szünet után Pamela rosszallóan megjegyezte.

– Egy angol úriember ezt nem tenné.

– Lehet – mondta kurtán. – … némelyik amerikai sem.

– Egy angol gentleman nem tesz ilyet – kardoskodott tovább a lány.

– Úgy véli, hogy egy amerikai igen? – pattogott. – Ha itt akar maradni, ne mondjon ilyet.

– Ó, nekem semmi bajom az amerikaiakkal – a rendesekkel.

A lány tekintetéből Jim azt olvasta ki, hogy őt is a rendesek közé sorolja, de azért még haragudott egy kicsit a rend kedvéért. – Azért sokat kockáztat – mondta. – Tulajdonképpen nem értem, hogy volt bátorsága velem jönni. Hátha volt egy hátsó gondolat valahol a tarsolyomban.

– Nincs is tarsolya – felelte a lány nyugodtan. – Azon kívül Joe Becker is ajánlotta. Azt mondta, hogy maga tud segíteni nekem, ha akar.

Végül ő mégis csak egy producer, és semmi értelme bántani a lányt. Azzal úgy sem megy sokra. – Biztosan tudok. Találok magának szerepet – mondta, és észrevette, hogy hangja kezd alattomosan dorombolni.

– Komolyan? – kérdezte. – Azt hiszi, jó leszek valamiben, vagy csak egy az ezer közül?

– Máris jó valamiben – folytatta Jim ugyanazon a doromboló hangon. – Tánc közben mindenki magát nézte. – Nem tudta eldönteni, igazat mond–e vagy sem, vagy csak félig. Csak ő egyedül látja, hogy ez a lány nem egy mindennapi példány?  ¬– Igen, maga egy új típus – folytatta. – Egy olyan arc, mint a magáé, egészen új az amerikai filmvilágban… sokkal civilizáltabb úgymond.

Ezt csipkelődésnek szánta ¬– de legnagyobb meglepetésére a lány komolyan vette.

– Ó, csakugyan ez a véleménye? – kiáltotta. – És akkor ad nekem egy esélyt?

– Már hogyne adnék? – Nehezen tudta elhinni, hogy a lány nem érzi gúnyt a hangjában. – De holnap már annyi lesz a jelentkező, hogy…

– Ó, én sokkal szívesebben dolgoznék magának – jelentette ki a lány bombasztikusan. – Akár meg is mondhatom Joe Beckernek…

– Ne mondjon neki semmit – szólt közbe Jim.

– Jó. Csak azt teszem, amit mond – ígérte.

A lány szeme nagy volt és tele reménnyel. Jim egészen zavarba jött, úgy érezte, hogy valaki a szájába teszi a szavakat, melyeket mondania kell, vagy egyáltalán nem azt mondja, amit kellene. Ennyi ártatlanságot és ennyi rámenős keménységet egyszerre soha nem várt volna el tőle finom angol kiejtése alapján.

– Ne aprózza el a tehetségét – kezdte a mondókáját. – Az a fontos, hogy kapjon egy jó zsíros szerepet… – Elhallgatott, de aztán folytatta. – Maga egy nagyon erős egyéniség, úgy hogy…

– Ó, ne! – Látta, hogy könnyek csillognak a lány szeme sarkában. – Ez nekem mára elég, hogy jól tudjak aludni. Hívjon fel a délelőtt – vagy amikor gondolja, hogy kellek.

A limuzin a bálteremhez vezető piros szőnyeg előtt állt meg. Amint meglátta Pamelát, a tömeg egyszerre lódult előre valahogy furcsán, autogrammát kérve. De mivel rájött, hogy nem ismeri, visszament a kötelek mögé.

A bálteremben Becker asztalához táncolt vele.

– Hallgatok, mint a sír – mondta Pamela. Elővett kistáskájából egy névjegyet. A szálló neve is rajta volt ceruzával felírva. – Ha más valakitől is jön ajánlat, elutasítom.

– Ne tegye –mondta Jim gyorsan.

– De igen. – Megajándékozta egy ragyogó meleg mosollyal, és egy pillanatig Jimnek megint olyan érzése támadt, mint amikor először meglátta. Igazi meleg együttérzés, a fiatalság és a szenvedés érzése volt ez így egymás mellett. Minden erejét összeszedte még egy gyors csapásra, hogy kipukkassza a most képződő buborékot.

– Cirka egy év múlva talán… – kezdte volna. De a zene és a lány hangja elnyomta, amit mondani készült.

– Várni fogom a hívását. Maga a… maga a legrendesebb amerikai, akit ismerek.

Hátat fordított neki, mert biztos zavarba jött attól, hogy ilyen nagyszerű bókkal ajándékozta meg. Jim visszaindult asztalához – de amikor azt látta, hogy Elsie Donohue az ő üres széke felett egy nővel beszélget, észrevétlenül elfordult. A terem, az est érdesen rekedté vált – a zene ás a beszélgetések keverékében nem volt semmi harmónia, véletlenszerűnek tűnt, és ahogy végignézett a teremben csak féltékenységet és gyűlöletet látott – irigységet, mely olyan volt, mint egy dob– vagy harsonaszó. Még nem volt túl a csatán, csak azt hitte.

Elindult a ruhatár felé, és azon törte a fejét, milyen üzenetet is adjon át a pincéren keresztül a háziasszonyának: „Épp táncoltál." Aztán észrevette, hogy már–már ismét Pamela asztalához készül menni, de aztán erőt vett magán, és elindult a kijárathoz.

***

Egy filmproducer meglehet intelligencia nélkül, de tapintat nélkül nem. Jim Leonard kénytelen volt annyira a tapintatra koncentrálni, hogy másra már nem is volt ideje. A hatalomnak háttérbe kellett volna szorítania a diplomáciát, szabadon hagyva őt magát, de e helyett csak kiélezte minden kapcsolatát az emberekkel – a beosztottakkal, a rendezőkkel, az írókkal, a színészekkel és az egységéhez rendelt műszaki szakemberekkel, az osztályvezetőkkel, a cenzúrával, de még azokkal is, akik „most jöttek Keletről." Úgy hogy egyetlen angol lányt lerázni, akinek semmi fegyvere sem volt a telefonon és egy kis cetlin kívül, melyet a portáról küldtek be neki, igazán nem volt nehéz.

Épp erre jártam a stúdió mellett és magára gondoltam, meg arra a közös kirándulásra. Kaptam néhány ajánlatot, és Joe Beckert is távol tudom tartani még egy darabig. Ha lépek, közlöm magával.

Egy nagyváros tele fiatalokkal és reménnyel szólította meg őt ebben a levélkében – a két jól látható hazugságban, a stílus bátor hamisságában. Ezt a lányt nem érdekelte semmi – sem a pénz, sem pedig a dicsőség, mely ott van a bevehetetlen falak mögött. Csak épp erre járt – egyszerűen csak erre járt, ugye?

Ez két héttel ezelőtt történt. Rá egy héttel meg megjelent Joe Becker, hogy beszéljen vele. „Arról a kis angol csajról, Pamela Knighton a neve, emlékszel? Mi a véleményed róla?"

– Nagyon csinos.

– Valamiért nem akarta, hogy beszéljek veled. – Joe kinézett az ablakon. – Biztos nem tudtál zöld ágra vergődni vele akkor este.

– Dehogy nem!

– Annak a lánynak van egy vőlegénye valahol Angliában.

– Említette – mondta Jim bosszankodva. – De én semmit sem ígértem neki, ha erre gondolsz.

– Ne izgulj – nekem nem újság az ilyesmi. Csak mondani akartam neked valamit róla.

– Miért? Nincs más érdeklődő?

– Csak egy hónapja van itt. Mindenkinek el kell kezdeni valahogy. Én csak azt akarom mondani, hogy amikor azon a napon, amikor belépett a 21–be,  azok a majmok ott a bárpultnál úgy eltátották a szájukat, mint a… mint valami majmok. Hadd mondjam el, hogy perceken belül csak róla beszélt mindenki.

– Nagyszerű – jegyezte meg Jim szárazon.

– Igen, az. Lamarr  is ott volt azon a napon. Figyelj csak, mondok valamit. Pam egészen egyedül volt, egyszerű angol ruhában, semmi rendkívüli, amit másodszor is megnéz az ember – egyszerű ruhácska meg bundácska meg ilyesmi. De ő maga úgy ragyogott benne, mint a nap.

– Igen?

– A többi nő – folytatta Joe – elsírta magát a francia hagymalevese mellett. Elsa Maxwell például…

– Joe, nagyon el vagyok most foglalva, ha nem haragszol.

– Megnézted a próbafelvételt?

– Az nem az én dolgom – mondta Jim türelmetlenül. – De nem hiszek a jó próbafelvételekben. A rosszakban meg amúgy se.

– Vannak saját elképzeléseid, mi?

– Valami ilyesmi – értett vele egyet Jim. – Már sok rossz döntés született a vetítőkben.

– Az íróasztalok mögött is – mondta Joe és felállt.

***

Egy hét múlva jött a következő kis levél: „Amikor tegnap telefonáltam, egy titkárnő azt mondta, hogy maga nincs bent, egy másik meg azt, hogy tárgyal. Ha kerül engem, mondja meg őszintén. Én sem leszek fiatalabb. A huszonegy már itt kopog az ablakomon – maga meg az óta biztosan lepuffantotta az összes vénembert."

Nagyon komor lett az arca. Most úgy emlékezett a finom arcvonásokra, az ijedt tekintetre, mintha egy képen látta volna már réges–régen. Nem volt nehéz lediktálni egy levelet, mely arról szólt, hogy megváltoztak a tervei, új szereplőket kellett toborozni, voltak problémák, melyek lehetetlenné tették…

Nem érezte jobban magát tőle, de legalább letudta. Amikor este a szomszédos drogériában a szendvicsét fogyasztotta, úgy gondolta, hogy az elmúlt hónapban nem végzett rossz munkát. Minden idegszála tele volt tapintattal. A keze alatt lévő osztály jól működött. Azok, akik sorsát igazgatják, ezt hamarosan látni fogják.

Csak néhányan voltak a drogériában. Köztük Pamela Knighton, aki az újságos pultnál állt. Meglepetten vette észre a férfit a kezében tartott Illustrated London News felett.

Mivel tudta, hogy a levél aláírásra vár az íróasztalán, ezért azt kívánta, hogy ne lássa, vagy legalább is tegyen úgy, mintha. Kissé elfordult és visszafojtott lélegzettel figyelt. S bár a lány észrevette, nem történt semmi, ő pedig hollywoodi gyávasága miatt utálkozva megemelte a kalapját.

– Hogy, hogy még itt ilyen későn? – kérdezte.

Pamela azonnal a férfi arcába nézett. – Én itt lakom annál a saroknál – mondta. – Most költöztem ide – ma írtam is magának.

– Én is itt lakom.

A lány visszatette az újságot a helyére. Jim tapintata valahogy elpárolgott. Hirtelen öregnek és fáradtnak érezte magát, és olyasmit kérdezett, amit épp nem kellett volna.

– Hogy állnak a dolgai? – kérdezte.

– Ó, nagyon jól – felelte. – Szerepelek egy darabban… egy igazi darabban a New Faces Pasadenai Színházban. Kell egy kis tapasztalat.

– Ó, ez nagyszerű.

– Két hét múlva lesz a premier. Remélem, el tud jönni.

Együtt mentek ki az ajtón és a piros neon lámpa fényében álltak meg. Az őszi utca túloldaláról rikkancsok kiáltoztak, az esti futballmeccs eredményét mondták be hangosan.

– Merre megy? – kérdezte a lány.

A tiéddel ellenkezőbe, gondolta, de amikor a lány mutatta, hogy ő merre, vele ment. Már hónapok óta nem járt a Sunset Boulevardon, és Pasadena nevét hallva valami zöld és hűvös dolgok jártak az eszében, mint akkor, amikor először járt Kaliforniában.

Pamela megállt egy sor kisebb bungaló előtt egy kör alakú téren. – Jó éjt – mondta. – Ne aggódjon a miatt, ha nem tud segíteni. Joe elmagyarázta, mi is a helyzet manapság, ez a háború meg minden. Tudom, hogy akart.

Jim szertartásosan bólintott, és utálta magát.

– Maga nős? – kérdezte Pamela.

– Nem.

– Akkor adjon egy puszit éjszakára.

Amikor látta, hogy Jim habozik, azt mondta: – Szeretem, ha este megpuszilnak. Jobban alszom tőle.

Átölelte, a lány szája felé hajolt, és épp hogy csak megérintette – közben az a levél járt az eszében, mely ott fekszik az íróasztalán, és most már a kukába kerül – tetszett neki, hogy így öleli és csókolja.

– Látja, semmiség az egész – mondta Pamela. – Csak egy baráti csók. Jó éjt.

Amint hazaindult, Jim hangosan szidta magát: „Vigyen el az ördög!" Sötét jóslatát még akkor is hajtogatta magában egy darabig, amikor már ágyban feküdt és aludni próbált.

***

Pamela fellépésének harmadik napján Jim Pasadenába ment és vett egy jegyet az utolsó sorba. Elég nagy tömeg tolongott a színház előtt, és jó érzés volt tudni, hogy Pamela telt ház előtt fog játszani, de a bejáratnál rájött, a nézők a felújított Room Service–re  jöttek – Pamela darabját a stúdió színházban adták elő az emeleten.

Alázatosan bement egy kisebb terembe, és azt látta, hogy ő az első látogató az ideges ajtónállókon és a színpad hátterében dolgozó és beszélgető kalapácsosokon kívül. Már épp azt fontolgatta, hogy diszkréten visszavonul, de aztán jött egy ötfős csoport, köztük Joe Becker első asszisztensével. A fény kialudt, és az előadás, hat néző előtt, kezdetét vette.

A darab valamilyen mexikóiakról szólt, akiknek nem adtak kártérítést valamiért. Concepcionénak (ő volt Pamela Knighton) volt egy gyereke egy olajmágnástól. A jó öreg Horatio Alger  hagyományainak megfelelően Pedro Marxból olvasott fel valamit valakinek, aki egy bürokrata lehette és Palm Springsben voltak irodái.

Pedro: Itt maradunk. Inkább Ford basáskodása, mint az áruló Trockij.

Concepcione (Miss Knighton): De akkor ki kapja majd az örökséget?

Pedro: Talán az ükunoka, vagy az ük–ükunoka, vagy azoknak az unokái. Quién sabe? .

Az egész komor kitalálósdi alatt Jim Pamelát figyelte: az előtte levő ötfős csoport összehajolt és mindig pusmogott valamit Pamela jelenetei után. Milyen volt, jó? Jimnek fogalma sem volt – valakit magával kellett volna hozni, ha nem mást, hát a sofőrt. Mit számít a film, melynek a fél világ a lábainál hever, ha tehetséget kell találni, de az a jelenség, amit természetes tehetségnek nevezünk, nem létezik. Csak lehetőség van – és szerencse. Ő a szerencse. Lehet, hogy ő épp ennek a lánynak a szerencséje – ha úgy érzi, hogy van benne legbelül valami univerzális, ami vonzza.

Sztár már nem lehetett valaki csak egy embernek a szeszélyes kívánságára, mint a néma filmek korában, mert most már jó nagy választék volt lányokból, és voltak próbafelvételek, és véletlenek. Végül, amikor a függöny úgy egészen háziasan, lehullt, mint egy redőny, Jim hátrament a színpadra egy egyszerű oldalajtón. Pamela már várta.

– Reméltem, hogy ma nem lesz itt – mondta. – Ez ma egy nagy bukta volt, de a premieren teltházas előadást tartottunk, és akkor kerestem is.

– Maga jó volt – mondta Jim mereven.

– Á, dehogy. Akkor kellett volna látni.

– Eleget láttam – mondta hirtelen. – Adhatok magának egy kisebb szerepet. Be tud jönni holnap a stúdióba?

Figyelte az arckifejezését. Ismét meglepte. A szeméből, a szája szegletéből mélységes sajnálkozás buggyant elő.

– Ó! – mondta. – Ó, borzasztóan sajnálom. A múltkor Joe magával hozott néhány embert, és én másnap aláírtam egy szerződést Bernie Wise–zal.

– Aláírta?

– Tudtam, hogy kellek magának, és először nem is tudtam, hogy maga csak egy ilyen igazgatóféle. Azt hittem, sokkal nagyobb a hatalma. – Pamela ha akart volna, akkor se tudott volna bántóbb szavakat találni. – Ó, én személyesen nagyon is kedvelem magát – bizonygatta.– Maga sokkal rendesebb, mint Bernie Wise.

Jól van, akkor hát ő rendes. Így legalább szépen leléphet. – Visszavigyem Hollywoodba? – kérdezte.

Az októberi éjszaka olyan langyos volt, mintha április lett volna. Amikor áthaladtak egy hídon, tetején szöges dróttal, csak rámutatott és lány bólintott.

– Jól tudom, mi az – mondta Pamela. – De micsoda ostobaság! Az angol nem lesz öngyilkos csak azért, mert nem tudja elérni azt, amit szeretne.

– Tudom. Ezért is jönnek Amerikába.

Pamela nevetett és elismerően nézte. Ó, be szívesen kezelésbe venné! Hagyta, hogy rátegye kezét a kezére.

– Lesz elalvás előtti puszi ma este? – kérdezte Jim egy idő után.

Pamela a sofőrre nézett, aki üvegfallal volt elválasztva tőlük az ülésén. – Lesz elalvás előtti puszi ma este – mondta…

Másnap Jim a keleti partokra repült, hogy egy pont olyan fiatal színésznőt találjon, mint Pamela. Oly annyira szeretett volna egy pont ilyet, hogy minden szem, melyben bájos szomorúságot vélt felfedezni, minden angolos kiejtés azonnal hajlandóságot keltett benne; hogy rátaláljon, még olyan helyekre is elnézett, mint egy amatőr társulat Erie–ben, vagy egy diákszínház Wellesley–ben – szinte kétségbeesve keresgélt, hogy pont egy olyan lányt találjon. S amikor egy távirat nyomán türelmetlenül visszatért Hollywoodba, Pamela váratlan ajándékként hullott az ölébe.

– Van még egy dobásod, Jim – mondta Joe Becker. – El ne szúrd.

– Hogy történt?

– Nem találtak neki való szerepet. Azt se tudják, hol áll a