F. Scott Fitzgerald halhatatlan kisregényei Majális New Yorkban Nagyobb gyémánt, mint a Ritz Benjamin Button különös élete

By Ortutay Peter

Az eredeti címe – a May Day – mélyen szimbolikus. Először is általános tavaszi népünnepélyt jelent az egész északi féltekén. Sok kultúrában is hagyományos tavaszi ünnep a május elseje, a majális. Táncolnak, énekelnek, sütnek, főznek, örvendeznek ezen a napon az emberek. A nemzetközi munkásmozgalom napjaként is méltatják, méltatták nálunk, Magyarországon is, de csak a tizenkilencedik század végétől a chicagói Haymarketben kirobbant véres események nyomán, de ez az ünnepnap nem azonos a hagyományos májusi népünnepélyekkel. Ennek az elbeszélésnek a háttere viszont az 1919 évi májusi zendülés Ohióban, melynek következtében két ember meghalt és vagy százat letartóztattak. A zendülés politikai jellegű volt: a tiltakozók egy csoportja piros zászlókkal akart felvonulni. Ezt az eseményt követően az Egyesült Államokban általános lett a kommunizmus terjeszkedésétől való félelem, ami aztán erősen beárnyékolta az amerikai történelmet az elkövetkező évtizedekben. Az író ennek is hangot ad kisregényében. 1919. május elsején, azon a napon, amikor a Fitzgerald elbeszélésében történtek elkezdődtek, kommunistaellenes tűntetések vagy lázongások voltak több amerikai nagyvárosban. New Yorkban katonák és tengerészek támadták meg a szocialista The Call újság irodáit a Negyedik Avenue 112–ben. Az egyik újságíró huszonöt láb magasból kiugrott az ablakon, hogy az inzultust elkerülje, és meghalt. A lap tizenegy munkatársa sérült meg komolyabban. Ugyanakkor Fitzgerald rámutat az „elveszett nemzedék” helyzetére is és szembehelyezi a tavaszvárást, egy új életforma (a dzsesszkorszak) kezdetét e nemzedék lelki állapotával, kilátástalanságával, mely elől nem egy fiatal csak a halálba való menekülésben látott kiutat. Ilyen értelemben az eredeti cím nemcsak, sőt egyáltalán nem munkásmozgalmi eseményekre utal, hanem sok minden másra. Ezért is cseréltem fel B. Nagy László korábbi fordításának címét (Május 1 New Yorkban) ezzel: Majális New Yorkban.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Nov 18, 2017
• ISBN: 9781370031078

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald halhatatlan kisregényei

Majális New Yorkban

Nagyobb gyémánt, mint a Ritz

Benjamin Button különös élete

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

2017

C:\Users\Peter\Pictures\Saved Pictures\9.jpg

Tartalom

Majális New Yorkban 

Nagyobb gyémánt, mint a Ritz

Benjamin Button különös élete

Majális New Yorkban*

Véget ért hát, méghozzá fényes győzelemmel egy háború, és a győztes nép legnagyobb városában diadalíveket állítottak, fehér, piros meg rózsaszín élő virágot szórtak az utcára az emberek. A hosszú, tavaszi napokon a dobok pergésére és a vidáman zengő trombiták hangjára a levegőben reggeltől estig masíroztak a hazatérő katonák, miközben a kereskedők és kishivatalnokok – a civakodást és a számolgatást félretéve – az ablakoknál tülekedve őszes fejjel, fakó, mosolytalan arccal nézték az arra elhaladó seregeket.

Sosem volt még ilyen pompa és ragyogás a nagyvárosban, mert a győztes háború mást is hozott. Tömegestül jöttek délről és nyugatról a kereskedők egész házuk népével, hogy részt vegyenek a gazdag lakomán és szemtanúi legyenek az előkészített nagyszerű látványosságoknak – no és hogy megvegyék az asszonynak télire a prémes bundát, valamint az aranyszállal átfont kis retikült, a különböző színű tarka szép topánkákat selymekből, ezüst és rózsaszín atlasz– meg aranyszövetből.

És oly vidám és hangos volt a győztes nép tollnokai és költői által hirdetett közelgő béke és gazdagság, hogy egyre több és több költekezni vágyó érkezett a provinciákból, hogy igyanak az izgalmak borából, és a kereskedők is mind gyorsabban és gyorsabban adtak túl csecsebecséiken és papucsaikon, hogy aztán még hangosabban követeljenek még több csecsebecsét és még több papucsot, hogy cserébe adhassák azért, amit kérnek tőlük. Némelyek közülük még a két kezüket is széttárták tehetetlenül így kiáltozva:

– Ó, jaj! Nincs már több topánkám, elfogyott! Ó, jaj! Nincs már több csecsebecsém, elfogyott! Ó, jaj, Istenem, most mit tegyek? Mi lesz velem?

De senki sem figyelt kiáltozásaikra, mert a tömeg mással volt elfoglalva: nap, mint nap jöttek hetykén és vidáman a főúton a gyalogos katonák, és ujjongott mindenki, mert a visszatérő fiatalok tiszták és hősök voltak, egészséges volt a fogsoruk és pirospozsgás az arcuk, és a hon leányai épp rájuk vártak, szűzen és kívánatosan testben és lélekben egyaránt.

Úgy hogy ez idő alatt sok minden megesett ebben a városban, és ezek közül néhány – vagy talán csak egy – úgy történt, ahogy lentebb megírtam.

I.

Az 1919–es esztendő májusának első napján, reggel kilenckor egy fiatalember épp azt kérdezte a Biltmore Hotel portásától, hogy vajon Mr. Philip Dean itt van–e bejelentve, és ha igen, felhívhatná–e a szobájában. Az érdeklődő jól szabott, de már eléggé elnyűtt öltönyt viselt. Középmagas, karcsú, barna hajú és jóképű fiatalember volt az illető; szemét fent szokatlanul hosszú szempillák árnyékolták, míg a szeme alatt sötét karikák voltak egy betegségtől, mely természetellenes piros színt kölcsönzött arcának egy nem igazán magas, de állandó láz miatt.

Igen, Mr. Dean itt szállt meg. Ott a telefon azon az oldalon.

Azonnal kapcsolták; álmos hangon hallózott valaki valahonnan fentről.

– Mr. Dean? – s aztán sietve, izgatottan: – Phil, Gordon vagyok, Gordon Sterrett Itt vagyok lent, a földszinten. Hallottam, hogy New Yorkban vagy, és sejtettem, hogy itt leszel.

Az álmos hang lassan lelkesebb lett. Gordy, hogy vagy, öregfiú? Persze hogy megleptél, méghozzá kellemesen. Az Isten szerelmére, gyere fel azonnal.

Néhány perccel később Philip Dean, kék selyempizsamában, ajtót nyitott, és a két fiatalember kissé zavart lelkesedéssel ölelte meg egymást. Mindkettő úgy huszonnégy éves lehetett, és a Yale–en végzett a háború előtt, de a hasonlóság nem tartott tovább. Dean szőke volt, pirospozsgás, és a pizsama alatt izmos testet lehetett gyanítani. Minden porcikája jó egészséget sugárzott, és látszott rajta, hogy jól érzi magát a bőrében. Gyakran mosolygott, és ilyenkor kiálló nagy lapátfogait mutogatta.

– Én is épp keresni akartalak – örvendezett lelkesen. – Kivettem két hét szabadságot. Ülj le egy kicsit, s máris jövök. Csak letussolok még és rendbe szedem magam.

Amint eltűnt a fürdőszobában, a vendég sötét szeme idegesen körbejárt a szobában, megpihent egy pillanatra egy nagy angol utazó bőröndön a sarokban és egy egész család vastag selyem ingen, mely szétszórva hevert a székeken az elegáns nyakkendők és puha gyapjú zoknik között.

Gordon felállt, kezébe vett egy inget és jól megnézte. Nehéz sárga selyemből készült halvány csíkozással – és volt belőle vagy egy tucat. Önkéntelenül is saját kézelőire nézett – elrongyolódtak, cérnaszálak lógtak ki a széléről és szürkék voltak a piszoktól. Ledobta az inget, és megpróbálta a kabátszárát kopott mandzsettáira húzni, hogy ne lehessen látni őket. Aztán a tükörhöz ment, és közömbösen, boldogtalanul vizsgálgatta magát. Szebb napokat látott nyakkendője megfakult és fényes lett a sok fogdosástól – már arra sem volt jó, hogy eltakartja a rojtos gomblyukakat a gallérján. Örömtelenül gondolt arra, hogy alig három évvel ezelőtt ő kapta a legtöbb szavazatot, mint a legjobban öltözött diák a végzős csoportban.

Dean még kenegetve magát előjött a fürdőszobából.

– Tegnap este láttam a régi barátnődet – mondta. – A hallban futottam össze vele, de ha megölsz, sem jut eszembe a neve. Tudod, az a lány, akit a végzősök báljára hoztál fel New Havenbe.

Gordon megrezzent.

– Edith Bradin. Róla beszélsz?

– Pontosan. Pokolian csinos. Mint egy szép kis játék–baba – tudod, mire gondolok? Nem szabd hozzányúlni, mert még bepiszkítod.

Öntelten vizsgálgatta csodálatos személyét a tükörben, elmosolyodott kissé, megnézte fogait.

– Most huszonhárom éves, azt hiszem – folytatta.

– A múlt hónapban volt huszonkettő – mondta Gordon szórakozottan.

– Mi? Huszonkettő? A múlt hónapban… Jól van, no. Azt hiszem, a Gamma Pszi báljára jött. Ugye tudod, hogy a Gamma Pszi Yale klub ma tartja éves bálját a Delmonicóban? Gyere te is, Gordy? Ott lesz a fél New Haven! Szerzek neked meghívót, ha gondolod.

Miután kelletlenül friss alsóneműbe bújt, rágyújtott egy cigarettára, a nyitott ablak mellé ült és alaposan megvizsgálta vádliját és térdét a szobába ömlő reggeli napfényben.

– Ülj le – mondta –, és mesélj. Mit csináltál eddig itt nélkülem és mit csinálsz most? Szóval, mondj el mindent.

Gordon hirtelen az ágyra vetette megát; ott feküdt mozdulatlanul és esetlenül. Száját, mely amúgy is mindig nyitva volt kissé, ha pihent, hirtelen kétségbeesve összeszorította, és arca szánalmassá vált.

– Mi történt? – kérdezte Dean gyorsan.

– Ó, Istenem!

– Mondd már, mi történt.

– Minden, aminek nem kellett volna, a pokolba is – mondta szomorúan. – Teljesen összetörtem, Phil. Pácban vagyok.

– Mit mondasz?

– Pácban vagyok. – Remegett a hangja.

Dean kíváncsian meresztgette rá kék szemét.

– Hát, nem igazán nézel ki jól.

– Persze, hogy nem. Óriási galibát csináltam, Phil. – Szünetet tartott. – De inkább elmondom elölről, ha nem zavar.

– Egyáltalán nem. – Ám volt egy kis bizonytalanság Dean hangjában. – Azért jött Keletre, hogy kikapcsolódjon egy kicsit –s az, hogy Gordon Sterrett bajban van és hozzáfordult, bosszantotta egy kicsit.

– Beszélj – mondta ismét, majd halkabban hozzátette: – És minél rövidebben, ha lehet.

– Szóval – kezdte Gordon bizonytalanul –, most februárban jöttem haza Franciaországból. Egy hónapig otthon voltam, Harrisburgben. Aztán idejöttem New Yorkba, hogy találjak valami munkát. El is helyezkedtem egy exportvállalatnál. De tegnap kirúgta.

– Kirúgtak? Téged?

– Mindjárt elmondom, Phil. Őszintén elmondom. Te vagy az egyetlen, akihez ilyen esetben fordulni tudok. Ugye, nem fogsz haragudni, ha elmondok neked mindent őszintén, Phil, úgy ahogy volt?

Dean még jobban megmerevedett. Tovább kenegette a térdét ugyan, de már nem figyelt oda. Ösztönösen megérezte, hogy felelősséget rónak rá, ami nem tisztességes dolog; abban sem volt biztos, hogy akarja–e tudni, hogy mi a baj Gordonnal. Bár sosem csodálkozott, ha a barátja körül mindig volt egy kis zűr, de mostani nyomorúságában volt valami, ami taszította és zárkózottabbá tette, de továbbra is furdalta az oldalát a kíváncsiság.

– Folytasd.

– Van egy lány.

– Hm – mondta Dean mély értelműen. Úgy döntött, hogy semmi sem ronthatja el szabadságát. Ha Gordonnak baja van, akkor kevesebbet fog vele találkozni.

– Jewel Hudson a neve – folytatta szenvedő hangon az ágyból. – Még egy évvel ezelőtt is, azt hiszem „tiszta" volt. Itt lakott valahol New Yorkban, szegény családban. A szülei nem élnek, egy öreg nénikéjénél lakott. S tudod, pont akkor ismerkedtem meg vele, amikor a fiúk kezdtek tömegesen hazafelé szállingózni Franciaországból – s én csak mindenkinek örültem, aki megjött, és buliztam velük. Így kezdődött, Phil: csak örültem, hogy újból láthatom őket, és ők is örültek nekem.

– Több eszed is lehetett volna.

– Tudom – mondta halkan, s aztán kedvetlenül folytatta. – Most itt vagyok egyedül, Phil, nincs pénzem, de nem bírom elviselni a szegénységet. Aztán jött ez az istenverte lány. Egy ideig mintha szerelmes lett volna belém, és bár én sosem akartam elkötelezni magam, valahogy mindig összefutottunk hol itt, hol amott. Ezek után el tudod képzelni, milyen munkát is végeztem annál a hülye cégnél – persze, én mindig is csak rajzolni akartam; illusztrációkat készíteni folyóiratoknak; rengeteget lehet vele keresni.

– Akkor hát miért nem teszed? Végül is összpontosítanod kell valamire, ha egyáltalán előrébb akarsz jutni – ajánlotta Dean tanáros egyszerűséggel.

– Próbálgattam, de még nem vagyok azon szinten. Van tehetségen, Phil, tudok rajzolni – de nincs technikám. El kéne végeznem egy kurzust, de arra nincs pénzem. S egy héttel ezelőtt körülbelül beütött a krach. Már egy dollárom se maradt, amikor jött ez a lány és elkezdett macerálni. Neki pénz kell; azt mondja, baj lesz, ha nem adok.

– És lesz?

– Attól tartok, igen. Ez volt az egyik oka annak, hogy kirúgtak – állandóan telefonálgatott a cégnek, és nekik már csak ez hiányzott, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Már egy levelet is írt, hogy elküldje a családnak. A markában vagyok, Phil. Adnom kell neki valamit.

Kellemetlen szünet következett. Gordon csendben feküdt az ágyon, a kezét ökölbe szorította az oldalánál.

– Teljesen kikészültem – folytatta, és remegett a hangja. – Úgy érzem, megőrülök, Phil. Ha nem tudom, hogy idejössz Keletre, azt hiszem, megöltem volna magam. Nagyon kérlek, adj kölcsön háromszáz dollárt.

Dean keze, mely meztelen bokáit tapogatta, hirtelen megállt – és a kettejük közti eddigi furcsa bizonytalanság barátságtalan és feszült lett.

Egy kis idő múlva Gordon folytatta:

– A családomat már annyit pumpoltam, hogy most már egy centet sem merek kérni tőlük.

Dean még most sem válaszolt.

– Jewel azt mondja, kétszáz dollárra van szüksége.

– Mondd azt, hogy húzza fel magát.

– Igen, csakhogy ez nem olyan könnyű. Van nála néhány levél, melyet részeg fejjel írtam. Sajnos, nem az a szolid kislány, mint gondolnád.

Dean utálkozó képet vágott.

– Ki nem állom az ilyen nőket. Távol kellett volna tartani magad tőle.

– Tudom – értett vele egyet Gordon fásultan.

– Úgy kell nézned mindent, ahogy van. Ha egyszer nincs pénzed, melóznod kell és nem a nőket hajkurászni.

– Könnyű neked – mondta Gordon és összehúzta a szemét. – A világ összes pénze a tiéd.

– Természetesen távolról sem az összes. A család nagyon is figyel, mit mire költök. És ha van egy kis fölöslegem, akkor extra óvatosnak kell lennem a költekezéssel.

Felhúzta a rolót és még több napfény jött be az ablakon.

– Isten a tanúm, hogy nem vagyok egy smokk – folytatta határozottan. – Szeretek szórakozni – különösen akkor, ha szabadságon vagyok, mint most, de te – borzalmas, ahogy kinézel. Még sohasem hallottalak így beszélni. Úgy látszik, teljes a csőd tenálad – a lelki és az anyagi egyaránt.

– De hisz a kettő együtt jár, nem?

Dean türelmetlenül rázta a fejét.

– Mintha állandóan körülötted lebegne valami, amit nem értek. Valami baljós, beteges.

– Ez csak a bizonytalanság, a szegénység és az álmatlan éjszakák nyoma – mondta Gordon eléggé kihívóan.

– Lehet, nem tudom.

– Ó, igen, elismerem, nyomasztó vagyok. Magamnak is az vagyok, nyomasztó. De, Istenemre, Phil, egy hét pihenés, egy új öltöny, egy kis készpénz és olyan leszek, mint… olyan leszek, mint voltam. Phil, hisz úgy tudok rajzolni, mint senki más, és gyorsan, mint a villám, és ezt te is tudod. De majdnem sosincs pénzem tisztességes rajzszerekre