Hiába

By Szathmári Sándor

A múlt század egyik legkülönösebb és legrejtélyesebb magyar írójának művét tartja kezében az olvasó. Szathmári Sándort (1897-1974) eddig főként a Kazohinia című szatirikus utópiája révén ismerték, s csak a lexikonok említik egy, a harmincas évek elején írott művét, melynek kézirata csak 1989-ben került elő. Szathmári e művét 1932-ben írta, amikor a Szovjetuniótól nyugatra még senkinek sem lehetet reális képe a „megvalósuló kommunizmusról”, ám ő hihetetlen logikával és fantáziával megalkotta a kommunizmus rémtetteinek enciklopédiáját.
A Hiába tehát jóval megelőzte Orwell Állatfarm-ját (1945) és 1984 című regényét (1949), s miközben Orwell művei világhódító útjukra indultak, Szathmárinak titkolnia kellett Budapesten, hogy van egy regénye, amely legalább olyan érdekes, mint a két világsiker.
„Az én meggyőződésem szerint a hiba magában az emberi természetben van. Mind magasabb régiókba emelkedett előttem Az ember tragédiája, az örök boldogtalanság törvényének felfedezése. Minden időkben, mindig ugyanazt fogja átélni az ember. A próféták véréből mindig új zsarnokság fog kisarjadni, kísértetiesen azonos tünetekkel, és az ember mégis mindenkor reménykedni fog, hogy csak a jelszóban van a hiba: új tanok, új jelszó mindent rendbe fog hozni. Sőt, azt is hinni fogja, hogy a jelen rendszer lényegében más, mint a régi, csak éppen nem az igazi. Az majd a következő lesz” – írta, jelezvén, hogy nemcsak a marxizmus és proletárforradalmiság gyilkos szatírája a könyv, hanem az emberiség megváltozhatatlanságának példázata is.
A regény cselekménye 2082-ben játszódik Magyarországon, egy képzeletbeli kisvárosban és Budapesten, ahol a Gellért-hegy új neve Lenin-hegy, tetején az ijesztő méretű forradalmi emlékművel, a Rókus kórház még mindig létezik a sok lebontási javaslat ellenére, s a Thököly út végén, Zuglóban az „élproletárok” minden luxussal felszerelt palotanegyede található. Megdöbbentő pontossággal határozza meg (1932-ben!) a második világháború kitörésének évét, megjósolva, mely országok háborúznak egymással. A háború után egy világforradalom következtében hatalmas szovjet köztársaságok (önkényuralmak) alakulnak ki, hogy aztán az 1980-as években lezajlott újabb forradalmakban kivívott „népjogokat” az új hatalom visszavonja, s – ismét a marxizmus nevében – kialakítsa saját önkényuralmát. Az egyetlen és mindenható filozófia itt a marxizmus, és Marx „látnok, mert előre megjósolta a proletariátus győzelmét. Az élproletariátust, a termelés vezetőségét Marx alapította”. A luxuséletet élő élproletárok mellett csak két társadalmi csoport van: a fejmunkásoké (szellemi dolgozók, a hatalom kizárólagos szolgálatában) és a gépészek (a társadalom páriái, az anyagi javak termelői). Ebben a társadalomban az élet minden jelensége kísértetiesen a közelmúlt szocializmusához hasonló, s innen próbál kimenekülni Hajós, a regény főhőse, amikor – a szovjet engedélyével – megalapít egy független „önellátási telepet”, egy más élet megteremtésének reményében…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765586

Book preview

SZATHMÁRI SÁNDOR

HIÁBA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991

© Szathmári Sándor jogutódja

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-558-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A szó nem gondolatközlésre, csak az író szórakozására való. Esetleg az is szórakozik, aki a szót olvassa, ha ebbe a keretbe bele tudja illeszteni saját lelkét. De akkor sem az író gondolatát veszi át, csak maga színeit éli és élvezi, mialatt az írót átgondolkozza magává.

Ezért igyekeztem a szavakkal nemcsak keretet adni, hanem mindent olyan világos-részletesen megadni, ami bennem van, hogy lehetetlen legyen idegen kedvtelésekre keretnek ráhúzni. Tökéletes, minden pontjában megvilágított, érthető és kiépített látást akartam adni.

Az eredmény persze az lesz, hogy senki sem fogja megérteni, mert nem homályos általánosság, szövegtelen sóhaj, vagyis nem ad teret idegen hangulatoknak bennem való kinyújtózkodására. Az olvasó általában azért olvas, hogy nézettársat találjon. Ruhát keres testének. Így persze a tanításnak, megértésnek nincs lehetősége. Tanulni lusta az ember, legfeljebb akkor teszi meg, ha muszáj. Akkor viszont mindent megtanul, sőt elhisz. Gyermekeket még lehet esetleg krétával, térképpel vagy leydeni palackkal tanítani, de a felnőttek egyetlen tanszere a nádpálca.

Persze ennek a könyvnek nincs nádpálcája, csak szerényen világra kéredzkedő igazsága. Aki ezt olvassa, nem muszájból teszi, tehát meg sem fog hallgatni, csak kellemes fürdőt keres meglevő énjének. Ezért kell előre figyelmeztetnem mindenkit: nem az ő hangulatait fogja megtalálni benne, hanem engem, és ne azt keresse, hol mondok egy „jót", hanem gondolkozzon a szavaimon; próbálja elképzelni, honnan jöttek, mert ha egyszer meg tudja találni azt, ami mögötte van, öröme telik benne. Minden világszemlélet egy hangulatkomplexum, aki ebben a hangulatban nincs benne, annak kínaiul csendülnek a szavak. Aki egyszer belezökkent, annak minden következő mondat szívéből jön.

Utána kell menni az írónak, és mindenki élvezhetővé válik. Már akinek egyáltalán vannak gondolatai. A gondolattalanságot csak a nevelés által tervszerűen formált agy tudja élvezetté képzelni.

Nagyon egyszerű, tiszta és átlátszó vagyok. Sejtem, hogy épp ezért nem fognak megérteni az akadémiák, szalonok és irodalmi iskolákon nevelődött agyak, akik még forradalmiságukban is hazuggá nevelődtek, mert fejezzék ki magukat bármi „világnézet" szerint, közös alapelvük a régi osztrák bürokráciáé: minek valamit egyszerűen csinálni, ha bonyolultan is megy?

Nem remélem, hogy megértést találok, de előre kellett mégis bocsátanom, hogy itt nem keretet, langy fürdőt vagy gondolattalan „szórakoztatást" kapnak, hanem engem, aki egyszerű, tiszta és világos vagyok, tehát meg kell tanulni. Előre kellett bocsátanom, nehogy valaki is utólag azzal vádoljon, hogy ha ezt a használati utasítást hozzáfűztem volna, meg tudott volna érteni.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy regényemben semmiféle létező vagy jövő pártot, „világnézetet" nem akartam pártolni vagy ellenezni. Az embert írom meg benne, a szenvedéseket, ami a meg nem értésből és a tiszta lényeg nem látásából folyva örökké rángatni fogja.

Mert élni nem tanultunk meg.

I.

HAJÓS AZ ÁLLAMBAN

1

SZÁZÖTVEN ÉV MÚLVA TÖRTÉNIK

Felsőgádor határában az ötös számú szórakozási intézetre lassan ráborult az este. Kint nagy pelyhekben hullt a hó, a járművek csak dupla elektromágnessel tudták tartani az irányt a szél ellen, ami bele-belekapott a karosszériájukba. Az automatairányítók és a rölé felmondták a szolgálatot, és csak a kézikormány állandó tartásával lehetett megfeszített éberséggel előrehaladni.

A szórint (így nevezték a szórakozási intézetet) munkásművelődési termében, az egyik sarokban ült Bödöméry, a helyi nép földtermény-intézet másodgondnoka. A termet egyetlen ultreonforrás világította. Bödöméry a kiürült négyszegletes boroshüvely mellett úgy nézett maga elé a szemben lévő falra, mintha még sohasem olvasta volna el az ott függő kép alá írt humoros szöveget: „Elvtárs, ha kibicelsz, fecsegéssel ne szennyezd a proletár nevet!"

Odakinn, a sűrű hópehelyfüggönyön átvillanó fényszignátorok néha kék félhomállyal öntötték el a termet. A járművek mágnes radiátorainak zizegését tompára szelídítette a mindent elnyelő puha hó szőnyeg, és ez Bödöméryt romantikus hangulatba ringatta. Eszébe jutott erről gyermekkora, a tanya, ahova apja este beterelte a teheneket a fejőterembe, amelynek ultraviola dezinfektorai és a szívóapparátusok zizegése adták ezt a különös, régies hangulatot. Persze, ezeknek a mai moderneknek nincs érzékük a romantika iránt. Ezek már vitafluidot isznak, és fogalmuk sincs, micsoda íze volt a régi, tehénből fejt, egyszerű, népies szuperolnak, pláne egy kis vekszinnel keverve, azon melegében véve ki a violátorból.

Vele szemben ült Hajós Kálmán, az önellátási jegytár egyik fiatal fejmunkása, aki áhítattal hallgatta Bödöméry elbeszéléseit.

Mint mondtam, Bödöméry romantikus hangulatban volt. Elseje volt, az egyetlen én-nap, amikor délelőtt sietve vitte a csereintézetbe összes nélkülözhető ruha- és élelemjegyét, hogy megfelelően borsos csereilletékért alkoholjegyre váltsa át azokat, és este eligya a szórintban.

– Ezek? – mondta megvető kézlegyintéssel. – Ezeknek fogalmuk sincs már, mi a proletárerkölcs. Nem tudnak lelkesedni az igaz materializmusért. Bizony, öcsém, ha úgy néha eszembe jutnak azok a bizalmi választások a kerületi agronóm üzemekben, mondom, a szívem szorul össze. Tenyér Jani volt a marxista jelölt, Bogár Laci a proletariánus. Végigkorteskedtük az alüzemeket mindkettőnek. Volt jegy bőven, adott a kerületi szovjet, amennyi kellett. Tenyér Jani kivitte, hogy az alkoholüzembe titokban bement a párt java, annyit pároltunk, hogy a kutya is pálinkát ivott, mi pedig az alüzemekben csak jelentkeztünk a csőpostánál, átvettük a „Hivatalos olaj-terményminta felírású hengereket, és mértük belőlük az italt. Tudta a csőpostás is, de elvégre ő is szovjet alkalmazott volt, nem szólhatott. Egyszer csak megszűnik a posta, hiába jelentkezünk. Felhívom a jeladón az alkohol bét. Ott azt mondják, nincs zavar, az italt küldik. Felhívom hát Rápolti Bódogot – mindig jó barátom volt, most a proletariánusoknak korteskedett –, megkérdezem: „Te Bódi, nem ti csináltatok valami disznóságot? Röhög a Bódi: „aki inni akar, idejöjjön, hozzánk!" Hát kiderült, hogy megfúrták és elvezették az egész miskulanciát. Tudom, mi a proli becsület, persze nem mondtam el a bizalmasan közölt dolgokat, de megegyeztünk, hogy kapok tőle jegyet egy kézzel hímzett, finom hálóruhára. Az ő jelöltjük, Bogár Laci bent volt a legjobb körökben, pertu barátja volt a Marx-Engels Intézet igazgatójának, aki titokban segítette a proletariánusokat, mert Bogár Laci asszonya szeretője volt, amit Bogár Laci is tudott, de nem szólt, hanem kamatoztatta a helyzetet. Így tett szert hamarosan két olyan egészséglakra, hogy a pesti élproletárok is megirigyelhetnék. Na, de nem volna itt még baj, csak a csereintézet ne vonna le az embertől akkora százalékot, ha az ember a jegyét beviszi. Népnyúzók ülnek ott végig.

– Úgy van – mondta Hajós –, ez volt az egyik oka annak, hogy a jegytárhoz jöttem. Mióta a másodrendű cikkek jegyeit lejjebb kontingálták, azóta nem lehet velük bírni. Van, aki a becserélt munkaórák után huszonöt százalékot is felszámít. Tehetik, kezükben van a szovjet, nincs hatalom velük szemben.

– Na, Bogár Lacinak azért ott is volt protekciója. Öt százalék csencsilletékkel váltották be a jegyeit, amit más húszért is hiába kunyerálna. Öt százalék, öcsém, öt százalék! Na, szóval, megkaptam onnan is a hálóruhát, amit pedig tőlem megkapott a Juci. Jó test volt, jó test, hej, sok munkaórámba került, sokszor azt sem tudtam, mit eszem másnap, a Juci öle meg csak nyelte a jegyeket. És mindig szabad munkajegyet követelt. Az én időmben még nem volt olyan alacsonyra kontingentálva a szabad munkajegy, mint most. Az ember a munkaértéke felét is úgy váltotta be, ahogy akarta. Ha kellett, snapszra, ha kellett, ruhára.

– Jaja! – mondta szomorúan Hajós. – Most bizony főhet a fejünk, hogy osszuk be azt a húsz percent szabad szelvényt. Kaptam ma egy korcsolyaszelvényt és egy cipő hegesztőgép- jegyet. Ha a cserébe viszem, húsz százalék levonással váltják be. Kinek kell a szovjet cipő hegesztőgépe? Ha túltermelték, használja el az, aki túltermelte, számítsanak jobban, de ne akarják a szegény proli nyakába sózni.

– Nyavalyát! – kiáltott fel Bödöméry. – Dehogy számítottak rosszul! Hiszi maga, hogy az a cipőhegesztő létezik? Dehogy! Jegyet adnak, tudva, hogy úgysem kell senkinek. Beviszi a szegény proli a csereintézetbe, ott húsz percent illetékkel beváltják kenyérre, ruhára, mit tudom, mire, és mi az eredmény? Az, hogy maga húsz percenttel kevesebb ellátmányt kapott, de húsz percenttel hizlalta a csereintézet urait, akik, legyen nyugodt, nem kenyérre és ruhára kapják érte az utalványt, hanem egészséglakra. Olyan egészséglakjaik vannak, mint a mesebeli kastély!

– Bizony, sokszor azon gondolkozom – szólt Hajós –, hogy hátha maga Marx is becsapta az embereket.

– Na, így nem szabad beszélni, fiatalember – mondta feddőleg Bödöméry. – Maga még fiatal ehhez, tüzel magából a lelkesedés, újat keres, de azért ha egy kicsit meghiggad, öregebb korára csak visszatér a ceremóniaterem hűs levegőjébe, mert belátja, hogy hit és bizalom nélkül csak nem élhet az ember. Majd tapasztalni fogja, hogy egy tiszta materiális szuggesztióval elénekelt Internacionálé milyen megnyugvást ad a pszichének!

– Én már nem tudok úgy hinni, mint Bödöméry bácsiék.

– Az ember nem azért hisz, fiam, mintha tényleg hinne. Ne felejtse el, hogy mi felvilágosodott, jó proletárok vagyunk, nekünk nem kell szó szerint venni a dialektikus materializmust, mi úgyis betartjuk a proletármorált. De a világ nemcsak belőlünk áll, hanem ott van a lumpenprolik nagy serege, akiket vezetni kell. Na, azoknak kell szüntelen prédikálni az osztályöntudatot. Mit gondol, mit csinálnának azok, ha nem rágná folyton fülükbe a ceremóniás a dialektikát? Rabolnának, öcsém! Gyilkolnának! Mert ők csak azt látják, hogy a Néptermelési Jólétbizottság elnöke saját, kényelmes luxusrakétáján megy a bizalmi vacsorákra, míg ők örülnek, ha másodosztályú jegyet kapnak az aerobuszra egyszer egy hónapban. Igen, a szovjetelnök a nyarat saját sarki egészséglakában tölti, de a buta tömeg nem látja a különbséget. Ha neki van, miért ne lehetne nekem is? Ezt kérdi, nem látva, hogy az elnök személyében nem azt az embert, hanem az elnököt tiszteljük, aki a forradalom megtestesítője, a proletárközösség, a szintetikus, magasabb rendű társadalom jelképe, akinek reprezentálnia kell, és tulajdonképpen önmagunkat tiszteljük, ha az elnökség fényét emeljük. Ennek a buta tömegnek igenis kell, hogy a hétvégi osztálytiszteletre összegyűjtsük őket, és a ceremóniás osztálybeszéde vezesse pszichéjüket a rend tiszteletére. Kell valami, ami az embereket összetartja és biztosítja a rendet. Különben is kicsinyek vagyunk mi ahhoz, hogy kritizáljuk a nagyokat, azért vannak a bizalmiak, hogy ők foglalkozzanak a proletariátus ügyeivel.

– Dehogy akarom én kritizálni Marxot, bocsásson meg Bödöméry bácsi, talán rosszul mondtam az előbb, de mégis meg akarom jegyezni, hogy a nép választása nem feltétlen esik mindig a legjobbakra.

– Hát hova? – döbbent fel Bödöméry.

– Hiszen a bácsi mondta, hogyan folytak az üzemi választások. A munka értékjegyek a szovjet kezében vannak, egy szűk klikk vezeti a proletariátust. De eltekintve ettől, a sajtó is a szovjet kezében van, én nem indíthatok lapot, akármennyire is igazam van, és a nép az ellenvéleményről sohasem értesülhet.

Bödöméry a fejét csóválta, hümmögött.

– Én nem értem ezeket a mai fiatalokat. Ezelőtt száz évvel nehéz forradalmak árán ragadta magához a proletariátus a hatalmat. Azelőtt igen, úgy volt, hogy mindenki szabadon indíthatott lapot, akinek pénze volt, ami azonban független volt a munkaértéktől, mindenki annyit harácsolt, amennyit a tőke hatalma megengedett neki. A szabad verseny alatt a sajtó a tőke kezébe jutott, és a saját érdekükben úgy vezették a népet, ahogyan akarták. Hát talán azért ragadta magához a hatalmat a proletariátus, hogy most szabadon engedje át a sajtót egyeseknek, akik önös érdekből butítanák a népet, és kifejlődjön újra a kapitalizmus, ami alatt annyi proletárvér ömlött, míg fel tudtunk szabadulni? Maga talán nem vesz részt a Marx-születésnapi ünnepélyeken a mártírok csarnokában?

– Dehogynem – tiltakozott Hajós. – Én mondom, mindent nagyon tisztelek…

– És mit gondol, öcsém – vágott közbe tűzzel Bödöméry –, hova jutnánk, ha mindenki mirniksz-dirniksz újságot csinálhatna, és saját egyéni érdekét szuggerálhatná a proletariátusba a köz rovására? Tudja, hova? Vissza oda, amikor még az emberek a fákon mászkáltak és keresztet vetettek! Nem is ez vagy az a hiba a marxizmusban, hanem az, hogy egy csomó piszkos uzsorás karmaiban élünk, aki mind antropista. És ezek az őrült antropista népbolondítók már nem ismernek sem Marxot, sem proletariátust, kiölik a népből a hitet, a materializmust és nyúzzák a népet a csereintézetekben.

– De kedves bátyám, hiszen az antropisták éppen a túl magas munkaértékek ellen küzdenek. Azt hirdetik, hogy a munkaértéket el kell törölni, és mindenkit fáradsága szerint kell fizetni.

– Édes öcsém, magának csak az a hibája, hogy egy kicsit elcsavarták a fejét ezek a modernek, pedig, ha a Munkaérték meghaladottsága helyett inkább a pioníreket olvasná, akkor látná, hogy Lenin az Állam és forradalom-ban programjába vette a javaknak szükségletek szerinti elosztását, de ezt csak a proletariátus teljes győzelme után érhetjük el.

– Igazán szólva, én sokszor azt hiszem, hogy ennek már ideje lenne.

– Ideje lenne! Micsoda beszéd?! Hol vagyunk még a gépek teljes tökéletességétől! Meg van írva: majd ha a világproletariátus elérte teljes tökéletességét és betöltötte földi hivatását, akkor Marx más alakban újból meg fog jelenni a földön és igazságot tesz: ki-ki saját szükséglete szerint fog élni, és sohasem kell senkinek dolgoznia. Akkor az ember élete a pihenés lesz, de amíg kenyerünket munkával kell termelnünk, addig nincs más mód, mint munkaérték alapján részesedni a termelt javakból.

– De ez a részesedés nagyon igazságtalanul megy, kedves bátyám.

– Igazságtalanul! Micsoda kereszténykori metafizikai fogalmakat dob bele öcsém a vitába!

– Pardon – mondta elvörösödve Hajós –, úgy akartam mondani, hogy a való szükséglettől lényegesen eltérő a munkaérték. Én elhiszem, hogy az elnök munkaértéke felér háromezer gépészével, hiszen a kommünt a népakaratnak megfelelően kormányozni felelősségteljes és nehéz feladat, de mégis, a fáradságtól és szükséglettől eltér.

– Ezeket a szavakat maga az antropistáktól hallotta, öcsém, akiket pedig nem hajt más, mint az irigység: „mert az elnöknek nagyobb a munkaértéke, mért ne lehetne az enyém is?" Ezt is megírta Marx a Kapital-ban: „nem a tudat határozza meg a létet, hanem a lét a tudatot". Ők azért beszélnek, mert kicsi a munkaértékük, de ha ők volnának fent, bezzeg nem járna a szájuk. De azért vagyunk mi intelligens, osztálytudatos marxisták, hogy ezt a tételt ismerjük, és le tudjuk győzni magunkban egyéni létünk által diktált ferde tudatunkat.

– Azt látom, hogy bátyám sűrűn látogatja a ceremóniatermet. Ott mondják minden héten ugyanezt az antropisták ellen.

– Hát csak az antropistákhoz ne keveredjen soha, öcsém. Lehetünk marxisták, proletariánusok vagy neoszocialisták, egyben mindnyájan megegyezünk: ugyanazt a proletárközösséget szolgáljuk, ugyanazt a Marxot hisszük, de az antropisták egy kótyagos fejű társaság, akik nem riadnának vissza, hogy lángba borítsák a világot, és elpusztítsák a civilizáció áldásait. Haladást akarnak! Tudja öcsém, hogy mi a haladás? Az, hogy a szórint új szórnőt alkalmazott. Látta már?

Hajós csak most nézett a jegyszekrényhez, ahol bóbiskolva ült egy erősen kicicomázott szórnő. A szeme sarkába festett ráncok annyira sötétzöldek voltak, hogy Hajós rögtön megállapította, hogy három munkaóráért bármire azonnal kapható. Nyakáról karvastagságú finom selyemkötél lógott, és egész öltözete rikító és ízléstelen volt.

– Nem szeretem az álöntudatosságot – mondja Hajós. – Miért viseli ez a szórnő olyan szemforgatással nyakában azt a kötelet? Ez a marxizmus igaz jelvénye a mártírok emlékére, akik végtére mégis csak küzdöttek a prostitúció ellen is. Miért hazudik? Ha megmondja őszintén: kérem, én a testemmel keresem a munkaóráimat, hát fejet csóválok, és azt mondom, jó, ha úgy tetszik, csinálja. De miért kell hazudni kötéllel a nyakában? Nem gondolja, hogy mást tesz, mint amit mutat?

– De jó lába van! – felelte Bödöméry. Azzal odaszólt a szórnőnek, mire az felkelt, és mintha kicserélték volna, sugárzó arccal ült Bödöméryék közé.

– Mit isztok, kedves kérges pofáim? – mondta vidáman, és már nyúlt is a boroshüvely után.

Hajósnak sohasem tetszett a hízelgés. Pláne, ha tudta, hogy kérgesnek csak azért becézi őt, mert munkaértéket vár. Ha tudná, hogy ő csak holnapután veszi fel munkaértékét, habozás nélkül lepiszkolná aranyosnak, sima kezűnek vagy rohadt kapitalistának. Emiatt nem tudott soha az emberekkel szemben felszabadult lenni. Mindig ott érezte a hazugságot, ami kényszeredett mosolyt fagyasztott arcára, mert úgy kell bánni mindenkivel, mintha semmit sem tudna a lényegről és a valódi szándékokról.

De Bödöméry otthonosan érezte magát. Odarántotta a szórnőt, édes likőrt hozatott neki, és bekapcsolta a múlt heti szabadművészeti est slágerét:

Szóri, szóri az én babám,

elvetted az eszemet,

munkaórát százat kapsz, ha

megcsíphetem

termelési feledet.

Mert mink vagyunk a

mink vagyunk a

finom élfiúk,

bélfiúk.

Amerre járunk,

bukik ránk a

príma szórityúk,

szórityúk,

és magunkhoz

szorítjuk,

mi finom élfiúk.

A szórnő együtt énekelte Bödöméryvel a slágert, aztán magát a díványon elvetve ráborult a hanyatt dőlő férfira, és Hajós felé kacsintott.

– Hát maga kis szomorú dolgozó, talán még nagyon tartja magát a felszabadult erkölcsökhöz?

Ezzel poharából hamiskásan Hajósra löttyintette a likőrt, és jóízűen nevetett, amikor az zavartan tisztogatni kezdte magát.

Bödöméry is nevetett, harsogva, szélesen. Már nagyon el volt ázva. Kijelentette, hogy nincs szebb, mint az osztálytudat és a forradalom, és elvonult a szórnővel a könyvtárszobába.

Amikor visszajött, nagyon mérgelődött, mert a könyvtár díványából valaki kieresztette a levegőt, biztos valami piszok antropista.

Gyanakodva nézte a harmadik vendéget, majd bekapcsolta az Internacionálét, és dühösen énekelni kezdte. Mindenkit felállított, felrángatta székéről az idegent is, hangoztatva, hogy aki az Internacionálé alatt ülve marad, az zsidó, antropista vagy keresztény rabszolgatartó.

2

MEG FOGUNK ISMERKEDNI A JEGYTÁRRAL, AHOL HAJÓS DOLGOZOTT, VALAMINT EGY ISKOLÁBAN TESZÜNK LÁTOGATÁST

Hajós, mint említettük, az önellátási kísérleti jegytárban volt alkalmazva. Hogy ez mi volt, ahhoz el kell mondanunk néhány adatot a szovjet történetéből.

Az ezerkilencszáznyolcvanas években a forradalmak által kivívott népjogokat a hatalom lassan leszerelte, azután pedig a munkások ellátmányát annyira szorította le, amennyire csak lehetett. A termelés nagy része lassan áttért a luxuscikkekre, amelyeket a legfelsőbb réteg, az élproletariátus számára termeltek. A tömegek ellátására olyan kevés munkát fordítottak, amennyi épp csak elég volt a gépészség munkaerejének fenntartására. Gépészeknek a kétkezi dolgozókat nevezték, mert egyébként mindenki munkás és proletár volt. Fent voltak az élproletárok, középütt a fejmunkások és lent a gépészek.

Az újabb találmányok lehetővé tették, hogy egy ember minimális évi életszükségletét tizenkét munkaóra alatt ki lehetett termelni.

Égetett-cementizált szivacsos anyagból házalkatrész-idomokat préseltek szabványos formára, amiből tizenkét különböző mintájú házat lehetett összeállítni. Ezt sokszorozni is lehetett emeletes, vagy kiterjedtebb tömeglakások céljaira. Egy kétszobás ház súlya három és fél tonna volt, amit három fuvarral a helyszínre lehetett szállítni és harminc munkaórával összeállítni, tehát a szovjet ilyenben helyezte el a gépészséget. Nagy lökést jelentett az útfelület üvegesítésének behozatala is. A házak közt az utat formára hengerelték, és az üvegesítő aggregátum végighaladva tizenöt centiméter vastag rétegben üvegesítette a felületet, ami simább, tartósabb és főleg kiadósabb volt minden eddigi útépítésnél.

A gépészség ruháját duritból préselték formába, ami egy cellulózából készült erős és porózus anyag volt. Kényelmesnek egyáltalán nem volt mondható, mert sokkal merevebb volt a szövött ruhánál, ezért a tehetősebbek kényelmes, omló szövetruhában jártak. A gépészség egyetlen élelme a vitafluid volt, amit heti adagokban elosztva kaptak. Változatosság csak a hét napjaiban volt, amennyiben az egyes napi adagok minőségileg különböztek, de a hét azonos napjain mindig ugyanazt kapták. Ételkülönlegességek csak az élproletariátus számára és a jobb módú fejmunkásoknak voltak beszerezhetők. Megtehette ugyan a gépész is, hogy vitafluid jegyét a csereintézetben beváltja, de eltekintve az illetéktől, az úgynevezett szabad ételek árai megfizethetetlenek voltak, ennek pedig megvolt a maga igen természetes oka.

Ugyanis egyheti vitafluid előállítása mindössze nyolc munkapercet jelentett, hála a szovjet ide irányuló lázas kutatásainak, hiszen, mint említettem, egy ember egész évi szükséglete tömegellátásban tizenkét munkaórára ment alá. A szovjet tényleg ennyivel fizette a gépészt, míg az évenként teljesített átlagos 2100 munkaórából fennmaradó 2088 órát az élproletariátus számára dolgozta.

Ha tekintetbe vesszük, hogy a napi vitafluid előállítása alig két perc, és ezzel szemben egy liba felnevelése a mezőgazdaság minden fejlettsége mellett is tíz munkaóra, elképzelhetjük, hogy a gépész egész évi fizetéséért sem tudott magának libát szerezni.

Hogy a gépész észre ne vegye, hogy 2100 munkaóráért voltaképpen csak tizenkettőt kap, ezért a szovjet 2100 munkaóráról szóló jegyet adott ki neki, de az általa vásárolható mennyiség olyan kicsi volt, amennyit valójában tizenkét óra alatt készített.

Ezzel szemben a hatalmát mindjobban körülbástyázó élproletariátus használta fel a gépészség fennmaradó munkaerejét: parkokat és úgynevezett egészséglakokat építettek, lukulluszi lakomákat rendeztek, és azelőtt hihetetlen szolgasereggel olyan fényűzést folytattak, ami az elégületlenséget a végletekig fokozta.

Ezeknek óriási fizetését a munkaértékkel igazolták: míg egy gépész erejének teljes megfeszítésével is, mondjuk, legfeljebb megkétszerezi munkájának eredményét, azaz legfeljebb évi 2100 munkaórával termel többet, addig egy élproletár egy helyesen megfogalmazott rendeletével millió és millió munkaórák termékét szerezheti meg a köznek.

Elképzelhető, mekkora különbségek fejlődtek ki így ember és ember jövedelme közt, ha meggondoljuk, hogy a technika a rendőrséget is olyan hatalommá növesztette a fegyvertelen és ellenőrzött gépészséggel szemben, hogy alkalmas volt csírájában megakadályozni minden mozgalmat. Tüntetéseket és nyilvános mozgalmakat teljesen lehetetlenné tett a bénító sugár. A vörösőrség ezért privilegizált helyzetben volt, dédelgetett kedvence az élproletariátusnak. A hadi gépek is annyira tökéletesedtek, hogy a közbiztonsági szolgálatot az egész országban alig húszezer főnyi vörösőrség látta el.

A nyílt mozgalmak tényleg elmaradtak, az emberek pisszenni sem mertek, de következett a földalatti munka: üzemek megrongálása és a szabotázs legkülönbözőbb alakjai. Ezt is többé-kevésbé leszerelte a vörös ellenőrzés módszere, ami abból állott, hogy a gyanúsaknak állandóan maguknál kellett hordaniuk egy miniatűr leadószerkezetet, ami minden szavukat továbbította a központnak, ahol felvevő automaták hangsodronyra jegyezték még a suttogást is, és amelyből bármikor, bármely percet ellenőrizni lehetett, ha az időpontnak megfelelő sodronyrészt lejátszották. A leadószerkezetet mellre szíjazva kellett hordani, és a szívhangokból kontrollálni lehetett, hogy nem tette-e le vagy adta át másnak.

A büntetés a zárt üzemekben végzett kényszermunka volt. Arra általában rájöttek – szemben a rövidlátó, régi kapitalizmussal –, hogy az embert, annak munkáját ki kell használni. Nem is múlt el nap, hogy a ceremóniákon ne hirdették volna, hogy már nincs munkanélküliség. Az élproletariátus el sem tudta képzelni, hogy volt idő, mikor az emberek munkát követeltek, és a vezetők szuronnyal űzették vissza a „lázadókat", mert a profitot féltették. Hát honnan lehet jobban megélni, ha nem az emberek munkájából? Hogyan lehetett korszak, mikor a kapitalisták dolgozó jószágaikat ápolták, eltartották, gondozták, ugyanakkor leghasznosabb jószágukat, az embert hagyták munkátlanul élni és éhen veszni. Kartelleket csináltak azért, hogy ne kelljen sok embert dolgoztatni ahelyett, hogy megszervezték volna az egész társadalom ellátását minél olcsóbban, minél kevesebb munka árán, és az embereket szakadásig (de nem azon túl!) dolgoztatták volna saját javukért. Hiszen bár lenne háromannyi munkáskéz, azonnal beállítanák dolgozni. Hogy nincs hova elhelyezni őket, nincs gyár vagy lakás számukra? Azért vannak, hogy megépítsék. Egy újabb ember újabb 2100 óra hasznot jelent és csak tizenkét óra kiadást.

Ha annak idején erre a kapitalizmus rájött volna, és ahelyett, hogy szakmánként tömörülve emberállományukat csökkentették, inkább az egész vezetőség összeállva megszervezte volna a munkát, megszűntek volna a krízisek, és elérték volna azt a biztos, gondtalan jómódot, amit most az élproletariátus.

Milyen szerencse – állapították meg sokszor egymás közt –, hogy erre akkor nem jöttek rá. Marxista forradalmak nélkül most bizonyára ők dolgoznának szakadásig az üzemekben, és mások élveznék az egészséglakok kényelmét.

A szabotázs letörése után azonban jött a gyermeksztrájk. A reménytelen, állati élet tudata az embereket elkeserítette, és minthogy már semmi fegyver sem állt rendelkezésükre, ehhez folyamodtak. Annál is inkább, mert az emberi munkaerő kihasználását